Wilhelm-dalokavagy a vidéki orfeusz

Aligha csak Tolnai Ottó költészetében jelentett gyökeres fordulatot Wilike felfedezése. Az új magyar költészet egyik ősalakjává nőtt ez a kajla fülű, mezítlábas, vigyori mamlasz, akinek elesettségében nemcsak a margóra szorultság oly jól ismert magyar és nem magyar gyötrelmei összegeződnek, hanem a századunk végére ugyancsak margóra szoruló személyesség és lelki szabadság veszélyeztetettsége is.

„A lefelé stilizálás magasiskolája, az empíria irracionalizmusa, s ezzel egyidőben a jelképiesülés olyan szintje egy nagyívű szerkezeten belül, melyre (…) kevés példa akad. (…) Ha az eddigiekben a tapasztalati világ képek, metaforák, szimbólumok formájában működött és vált láthatóvá az imagináció számára, most a világ lények, alakok, vidéki közösségek, egy-, fél- és seügyűek mozgástereként jelenik meg. Ezek egyike a beszélő, az egyesülés és énkettőzés között egyensúlyozó figura, a dalokat daloló, üvöltő, dadogó alakmás, Wilhelm alias Habakukk. (…) A szociografikus tényanyag korpusza, a régiónak a hagyományban, beszédmódban, profán köznapiságban, anekdotikus történésekben, képzeletvilágban, beszédkultúrában, hiedelmekben összegeződő látomása minden lírátlan és apoétikus vonása ellenére a jelenkori magyar irodalom ritka jelenségévé, a vajdasági colour locale-t groteszk vízióban egyesítő naiv eposzává teljesedik.”
(Thomka Beáta: Tolnai Ottó, Kalligram, 1994.)
--------------------------------------------------------------------------------
„Tolnai Ottó költői televíziót működtet: költészete megátalkodottan valóságos. Aki elolvassa a Wilhelm-dalokat, akár ne is menjen soha a Szabadka-Szeged-Ókanizsa-háromszögbe, mert úgysem érheti meglepetés.”
(Kun Árpád, Holmi, 1992. október)