Vértó (partikuláris havária) avagy feljegyzések a vég tónusához (5. rész)

\"Állok a tónál, s a vizet nézem: a halak sírnak a véres vízben!\" Dóró Sándor (1959)
Csökönyösen csak azt ismételgette (amint látom, persze ezt csak most látom, hónapok után, nemcsak a tél, hanem a tavasz és a nyár múltával, a tisztázásnál, jóllehet, ezt is csak most látom, hiába mosom egyre, hiába tisztázom; amint látom, kezdetben nem is drámát, hanem költeményt készültem lepárolni a történet vérkönnyébôl-vérgôzébôl), csak azt ismételgette csökönyösen, hogy: Példának okáért... Miközben körül a jeges korlátnál mindenki okádott. Okádott boldogan. Hiszen tengeribetegséget kaptak! Oh! Ah! Jaj! De hiszen ez tengeribetegség! Juj! Juj! Istenem, ki hitte volna, hogy még egyszer elveszíthetem a lábam alól a talajt - és fejjel lóghatok bele a Mindenségbe! Oh! Ah! Jaj! Anyukám, te elzöldültél. Igen, el ám, ha nem vetted volna észre apukám, felettébb elônyös nekem ez a jadezöld. Jadezöldnek jadezöld. Egyszer, emlékszem, mi is tengeribetegséget kaptunk a magtár végtelen kukorica- (tengeri-) hullámain, halálra zöldültünk, beôrölnek bennünket nullásnak. És ön, uram, azt hiszi, sôt, netán meg is van gyôzôdve, hogy nem ôrölték be? Beôrölték. Ön, uram: egy nullás. Ha nem hánykolódna így ez a lélekvesztô, most párbajra lennék kénytelen kihívni, noha az is igaz, a Vigadó lépcsôjén sem tudok már elképzelni egy párbajjelenetet, üszkös... (Ifjúkoromban elsôsorban a vívóleckék miatt irigyeltem a színiakadémiára járó barátaimat, azt, ahogyan a boldog kardozás után fiúk-lányok letusoltak. Néztem ôket és tudtam, sosem is fognak szebb színházat csinálni.) Okádtak önfeledten, akárha egytôl egyig operaénekesek. Okádtak boldogan, hiszen tengeribetegséget kaptak, méghozzá egy tavon! Az egykori tündéri tavon! A tündéri titkok tükrén. A tiszta tón. "A tó, a tó! a messzeség! hahó! a messzeségbe elvisz egy hajó..." Oh! Ah! Ki énekelte itt a János vitézt? Nem a János vitézt, Kosztolányi Desirét idéztem, asszonyom, igaz, kissé elnyújtva, de hát nézze, úgy lógnak a rókaprémek itt, a jeges korlát felett, akár az angyalok száján a tekercsek... Kíváncsi vagyok, volt-e szemtanú? Szemtanú? Hol? Mikor? Minek? Manapság szemtanúnak lenni!? Volt-e szemtanú, amikor Desiré sorait, "A tó, a tó! az eleven poézis..."-t leköszörülték az emlékműrôl? Kiküldtek két munkást. És azok elôbb megreggeliztek, hosszú gatyáikban tán meg is mártózkodtak a langyos, lúgos vízben. Csapkodták egymást, mint a gyerekek, jóllehet állandóan ügyelve, meg ne csússzon a lábuk, ugyanis egyikük sem tudott úszni. Majd feltették védôszemüvegüket, és nekiláttak szép lassan, egyenkint leköszörülni a betűket. Valahol azt olvastam, eredetileg carrarai márványból akarták építeni. Igen, az lett volna adekvát nagy szülöttünk szavait, mármint a poézist illetôen. És nem tévedett, asszonyom, amikor a János vitézt említette, mert az eleven poézis titkát csak ôk ketten ismerték... Egyezek. Én simogattam egyszer egy carrarai márványtömböt, szeretkeztem vele. Nézze meg, uram, közelebbrôl, jóllehet, ha nagyon közel merészkedik, összetörni támadhat kedve, Michelangelo korai Piétáját: nem mondom, hogy a puha márvány el van onanizálva, de mindenféleképpen túl van simogatva... Igen, éppen errôl van szó, hogy ha carrarai márványra vésetik szavait, akkor szépen, szinte magától kopott volna le, és nem kellett volna a politika, illetve a víz minôségi állapotának drasztikus megváltozásakor leköszörülni. Kíváncsi vagyok, mondom, volt-e szemtanú? Talán az öreg Stadler Ali bácsi, aki személyesen ismerte Kosztolányit. Írt is Hattyú kutyájáról. Hattyú? Hol? Mutassa! Anyukám, látod, szépen mondtam, magammal hozom a vadászpuskát, te meg letromfoltál, ki az a hülye, aki háború idején vadászpuskával mászkál a víztorony körül!? Ali bácsi fia, azaz unokája, most hallottam épp, ideköltözött szemben velünk, az Új utcába, mi is néztük azt a nagy, 9 szobás házat... De te költôibbnek találtad a Homokvárat! Ravaszan azt gondoltad, ha rád kell hogy dôljön valami, akkor már inkább egy Homokvár... Így, hogy ideköltöztek, lesz alkalmam kutászkodni egy kicsit Ali bácsi hagyatékában, anélkül persze, hogy a hely- és irodalomtörténészekkel konkurálnék, ugyanis engem az egész dologból csak a Hattyú érdekel. Hattyú? Hattyú, meg legfeljebb valami semmis feljegyzés az újság szélén, a recept hátulján (úgy képzelem, receptekre írta opusát) arról, hogy két munkás, vizes gatyában, leköszörülte a tündéri tót, az eleven poézist... Hattyút mondott? Hol? Mutassa! Csendesedjél apukám, te puska nélkül is igazi hattyúlovag vagy. Hattyú? Hol? Hol? Okádtak boldogan, hiszen tengeribetegséget kaptak egy tavon. Illetve hát kettôn. Mert két tó van egymás mellett. A Kicsi, meg a Nagy. A Kicsi neve: Vértó. A Nagyé: Pality (Paligo Phallosz). Oh! Ah! Jaj! És a szép, nagy hóviharban már régen nem tudták, valójában melyiken is hajóznak. Melyiken is okádnak boldogan. A tengeribetegség elsô, félreérthetetlen jelei elôtt még azt sem tudták, hogy kihajóztak. Mindenki el volt foglalva a hirtelen hóesés isteni látványával. Akár a menyasszony tüllje, mondta az egyik koszorúslány. Hattyúprémje, mondta, lecsukva hosszú szempilláit a másik. Hattyú? Hol? Mi az, hogy hattyúprém?! bôdült fel, mind a két görbebotját a jeges korlátra akasztva egy öregúr. Már megbocsássanak, de lenne szíves valaki végre megmagyarázni nekem, mi az, hogy hattyúprém. Addig nem mászok le errôl a hajóról, amíg meg nem magyarázzák nekem, hogy mi az. Úgy-ahogy még elmatatna az ember, elmatatna itt-ott, lám, akár még egy hajóra is felmászna, ám akkor jön valaki, egy ilyen lírai kutyagumival, lírai banánhéjjal, és zsupsz, seggrevágódik. Egyszerűen kicsúszik a lába. Érzem, végül is az ilyen gezemicéken fogjuk a nyakunkat törni és nem a nagy dolgokon, a nagy dolgokat - kivéve persze, ha fele részük nincs a víz alatt - már messzirôl látja az ember, nem hülye fejjel nekik menni. Egyezek. A haza, a nemzet szilárd fogalmak. Mondja meg nekem valaki, mi az, hogy hattyúprém?! Csukja le a szemét, emelje az ég felé az arcát... Volt nekem egy kis kézikönyvem (csak a kézikönyveket gyűjtöm, szép kis kézikönyvtáram van: Kalaposipar, Mozdonyvezetôk kézikönyve, Mindent a mézrôl, A gobelin), magam kötöttem újra: A hattyúbôrcserzés 7 titka. Ismét ki kellene adni, mint azt a kis könyvet a Halasi csipkérôl meg Vékony Náci, az Auschwitzban elveszett bohém összes költeményeit. Nekem, ha szabad közbefecsegnem, mondta kötélhágcsón aláereszkedve egy hölgy, nekem inkább olyan mohairszerű ez a váratlan hóesés. Sokáig meg voltam gyôzôdve arról, hogy az angóra az nem más, mint az angóranyuszi szôre, így éltem le az életemet, fogalmam sem volt, a mai napig nem láttam (legalább a mi kis ZOO-nk szerezhetne egyet), hogy tulajdonképpen angórakecskérôl van szó. Igen, nekem inkább olyan mohairszerű. A kétbotos öregúr dühében egyszerre akarta leakasztani a jeges korlátról a botokat, és hátrarepült a rákpáncélokkal meg egy kitömött macskacápával (valahol Zára körül vette meg a tulaj) teleaggatott hálódekorációba. Mire valaki felkiáltott a hajó orrában: Szép, akár egy Csehov-dráma! Idejövet a víztorony és a Vigadó között egy orosz agarat láttam elúszni. Egy fehér orosz agarat. Leánykoromban ismertem egy fehérorosz herceget. Karcsú volt és potens. Igaz, a rossz nyelvek szerint a hektikások mind felettébb potensek. És egyszer ez a herceg megmutatta bélyeggyűjteményét. Csak a gyarmatokra szakosodott. Ám volt neki egy kis kapcsos berakója, amelyben egy fehér orosz agarat ábrázoló bélyeg érintetlen sorozatai sorakoztak - és az az orosz agár az ô agara volt... Csak az volt a különös benne, hogy állandóan kezet mosott. Azután is, hogy megsimogatta az arcomat. És azután is, hogy megsimogatta a mellemet. És azután is, hogy szeméremszôrzetem csigáival babrált... Ali bácsi sem vette le soha fehér kesztyűjét; ha vendégségbe ment, saját éjjeliedényét vitte magával... Abban a pillanatban feltűnt a menyasszony a taton. Megdöbbenve konstatálták: szép agárfeje van. És valóban, fél év sem múlik el, születésnapjára orosz agarat fog kapni férjétôl, orosz agarat, méghozzá a nagy szerb író, az Orosz agár című könyv szerzôje agarának a dédunokáját. (A szülôk: Berija és Carmen, a nagyszülôk: Abas és Ciril.) Az Orosz agár szerzôje? Míg Újvidéken éltem, míg nem migráltam ide e bibliai vizekhez (vérkönny-vérgôz)... Ön is migráncs? Míg Újvidéken éltem, minden kedden láttam az Orosz agár szerzôjét (ó-szerb irodalmat tanított az egyetemen), amint a Carigrad nevű cukrászda kirakatának egyik feketeeres márványasztalkájánál: sampitézik. Sampitézett? Az Orosz agár szerzôje? Igen, asszonyom, tömpe ujjaival mohón kanalazta a krétaszerűen émelygôs kis tornyokat, amelyek hangulatától függôen hol Bábeleknek, hol pedig a pépek pisai ferde tornyának tűntek. Igen, asszonyom, a professzori prózánál semmi sem véletlen (mennyire óhajtottuk, hogy a professzorok levegyék vaskalapjukat, lám, levették!), sem Ciril, sem Carigrad, sem a feketeeres asztalka, sem a metafizikus pépek. Pontosan ez az, amitôl a kékharisnyák és az ideologikus kritika komisszárjai összepisálták magukat. Igaz, hogy az Orosz agár írója üdvözölte elsôként, sürgönyileg, megválasztásakor elnökünket? Igen. És lám, ebben is neki lett igaza, most fél ország sürgönyözget neki. Igen, ma-holnap én is sürgönyözni fogok. És az Orosz agár szerzôjének is. A menyasszony nem okádott, az egyik beteget ápolta, tülljével, hattyúprémjével törölgette zöld, verejtékes homlokát. Pedig hát ô aztán valóban énekelhetett volna, énekelhetett volna hosszan elnyújtva a jeges korlát felett, ugyanis másnap, esküvôjének másnapján a Parsifal vezénylésébôl kellett vizsgáznia, egy ukrán tanárnál, az újvidéki zeneakadémián. Mondom, nem tudták, a tengeribetegség elsô, félreérthetetlen jelei elôtt fogalmuk sem volt, hogy kihajóztak. Senki sem vette észre - a szabadkai régi városháza dísztermébôl hajtattak ide ebédre-vacsorára -, hogy a tavakat hirtelen leborító hó (hattyúprém-mohair) leple alatt a bolond Stipan is felsurrant a már évek óta megfeneklett kaszinóhajóra. És eloldotta a parttól. Átvette a kormányzást. Benn a söntésnél, akárha valami vôfélyi rigmust (sok nyugati országban már csak a vôfélyi rigmusok rímelnek) egy bunyevác (vagy sokác?) fiú a legnagyobb horvát költô (M.) egyik versét mondta-énekelte, nincs kizárva, azért, mert ô is tudhatta, hogy a bolond Stipan átvette a kormányzást.

"Što je s našim kormilarom? Zašto opet kasni!?

Ako smo rekli u pet, neka tako bude.

Teřko je danas s ljudskim posadom.

Gdje su nam stari neretljanski gusari.

Na moru se jedino čvrsto drže brodovi..."*

Szóval, a bolond Stipan átvette a kormányzást. És ez az elsô - és nem csak az elsô - pillanatban komoly dolognak tűnt. Hiszen a násznép, a bunyevác (sokác?) fiút, és tán a vôlegényt kivéve, nem ismerte Stipant. Tengerésztiszti sapka volt a fején. A vállán pedig puska. Végre egy határozott ember, mondta valaki elbotorkálva mellette. Egy szilárd pont az általános hattyúprémben, jegyezte meg nem kis iróniával a többi férfi számlájára, egy hason csúszva közlekedô hölgy. A nagy hóesésben, égi plüssben, senki sem vette észre, hogyan is vette volna, hogy az a fegyver egy parafadugós játékpuska. Stipan ugyanis mindennap, télen is (igaz, csak most lesz második éve, hogy Szabadkáról Palicsra költözött) - télen metafizikusak igazán a kis vidéki állatkertek - eljárt a ZOO-ba. Nem hinném, hogy rajtam kívül (jóllehet még nem döntöttem el, felviszem-e magamat - Palicsi P. Howardot - is a hajóra) valaki is észrevette volna, hogy a hajó többször is elhaladt a ZOO mellett. Az elefántok akkor már elpusztultak. A palicsi elefántok. Nem tudom, mi lett a lábaikkal? Emlékszem, gyerekkoromban egy elefántlábból készült, fantasztikus esernyôtartó állt az igazgató irodájában. Késôbb verset is írtam arról a kishordóra húzott elefántlábról. Sôt, már korábban egy strucc is elpusztult. Egy palicsi strucc. Mindig mondtam, nem szabad homokba dugni a fejünket. Talpra kell állnunk. Az égbe - hattyúprémbe-mohairbe - kell emelni a fejünket. Elnézést, de talpra kell állnunk, aszonyom. Igen, a strucc már korábban elpusztult. Kihalós fajta? A strucc? Igen. Nem, azt hiszem, nem egy kihalós fajta. Immár Magyarországon is kezd elterjedni. És az elefántok egyik gondozója is már korábban meghalt. Magyar volt? Nem tudom. Miért? Mert az egy kihalós fajta. Bocsánat, engedje meg, hogy röhögjek. Mi történt vele? Kivel? Az elefántok gondozójával. Megtaposták? Minden bizonnyal. Miért? Tán a fű miatt. Hazahordta a füvet a teheneinek. A fű miatt? Nyújtsd csak oda a csuklód, kedves. Látja azt a karperecet? Afrikából hoztam neki. Elefántfanszôrbôl fonták. Haha, ön tépkedte? Elefántfanszôrbôl? Igen. Elnézést, közelebb hajolhatok? Ha óhajtja, megmérhetem a pulzusát. Elefánt? Mi az, megszédült, uram? Nem, csak elképzeltem azt a vaginát, amelyet ilyen szeméremszôrzet takar. Ön elefántvaginákról álmodozik? Engem az antilopok izgatnak. Engem a flamingók... Mekkora szeméremtetű illik egy ilyen szôrszálhoz. Ilyen szeméremszôrzet esetében könnyű szôrszálhasogatónak lenni... Asszonyom, talpra kell állnunk, itt a karom, kapaszkodjon bele. Nem szabad a homokba fúrni a fejünket. Jóllehet ez a homok, ez a lösz csodálatosan termékeny. Olyanok errefelé a kis kifeszített gyümölcsfák, mint valami pozitív crucifixek... Bravó! Végre egy prózaíró. Asszonyom, a próza fű, írta Tolsztoj-versében Gárdonyi, aki együtt járt tanítóképzôbe apósom apjával, és sokat mulattak odaát Szegeden Dankó Pistával. Igen, a strucc és az elefántok is elpusztultak. Ám tavaszra majd kis zsiráf - éppen az a vicc, hogy nem kicsi, nagy - születik. Sôt még majd az augusztus végi halpusztulás is mintha kedvezne a ZOO-nak. Az embargó elôtt a majmok vagonszámra zabálták a csokoládét. Ex-rokonunk, a líkai vasöntô, éppen a tömérdek csokoládé (ô úgy mondja, csekoládé) miatt mesterkedte magát át a műtrágyagyárból (ahol már évek óta puskaport gyártottak) az állatkertbe. Most ô önti a rácsokat és azokat az óriás-szögeket, amelyekbe belecsapják mancsukat a jegesmedvék, pumák, párducok. Még a halpusztulás is? Igen, mivel a halak nem mérgezettek lesznek, hanem csak elfogy a tóban az oxigén, több mint egymillió köbméter víz hiányzik majd azokban a napokban. Az oldalra fordult tolsztolobik-tetemek, akár a cápák. Szóval, Stipan mindennap eljárt a ZOO-ba, hogy a rácsokon keresztül homlokon lôje az állatok királyát. Valós golyóval szétlôni a fejét nem lenne kunszt. Anyukám, nem mondtam , hogy a parafasisakot teszem fel? Érzed, hogyan megy át a dolog szafáriba? A valós golyótól egyszerűen elpusztulna. Ám nem szégyenülne meg. Az uralkodókat viszont meg kell szégyeníteni. Naponta homlokon kell lôni ôket parafadugóval. Stipan tehát igazi kapitánynak-kormányosnak tűnt a násznép szemében. Jóllehet csak a szerkezet nélküli kereket pörgette ide-oda. A készülék már régen elpusztult, eltört, kidobták, minek egy kaszinóhajónak kormány. Oh! Ah! Jaj! Akik megkékültek, azokat külön kell rakni. Azok megfagytak. Oh! Ah! Jaj! Akik zöldek (jade), azok csupán tengeribetegséget, a tengeribetegség eme enyhe tavi (egy beteg tó, illetve kettô) változatát kapták. Akkor már harmadik-negyedik éve nem volt senki a násznép közül az Adrián. Igaz, jómagam még akkor is ott bolyongtam a deltában, amikor már lôni kezdtek. Sôt, a háború kellôs közepén is, afféle Csicsikovként, tengerparti házakra alkudtam. Gondoltam, csinálunk egy kft.-t és felvásároljuk végig Dalmáciában az olcsó házakat. Ôk felvásárolják Palicsot, mi meg az Adriát... Igen, ha másképpen nem, hát tengeribetegséget kaptak egy tavon - kettôn, illetve hát végül mégis egyen, egy tavon, mert a felerôsödô vihar akárha egybelöttyintette volna a két tavat, tengeribetegséget kaptak egy tavon: a Vértón. Oh! Ah! Jaj! De akkor valaki Goli otok-i élményérôl kezdett mesélni a hajó farában. Arról, hogy egy hasonló nagy vihart valami lélekvesztô fenekéhez láncolva élt át. És azóta sosem veszi ki az évi szabadságát, nehogy véletlenül a tenger közelébe keveredjen. Én, hölgyeim és uraim, sok mindent tudok a Goli otokról, ugyanis egyik legjobb barátom éveket töltött ott, mint kiskorú bűnözô. Akkor már nem a politikai elítélteket vitték oda. Farkaskutyák szájkosarával a fejükön szedték egész nap a földiepret. Különben éppen ô az a férfiú, aki a múltkor a Margit híd alatt felrobbantotta a feleségét. Hát igen, akármilyen nagy, erôs kezű író is az ember, ha mindjárt Palicsi P. Howard is, akkor sem tudja teljes egészében irányítani regényhôseit. Uraim, akkor már inkább az orosz agarakról folytassunk beszélgetést, ugyanis én ki nem állhatom a farkaskutyákat, viszont van egy orosz agár nippem... Van még valakinek orosz agaras története? Nincs. Bizony, vannak emberek, akik úgy élik le az életüket, hogy egyszer sem találkoznak orosz agárral, még csak oroszagár-képű hölggyel sem. Én az afgán agarakat kedvelem, a homokszín afgán agarakat. Azok nem a gerincét törik el az ôznek, antilopnak, hanem csak az inát harapják át, az ôz, az antilop abszulút feszült - sosem is szebb hurok! - inát. Én meg azokat a kisebb, rezgô fajtákat kedvelem. Egyszer Párizsban láttam egy ilyen abszolút rezgô kis agarat, amint gazdájával, egy kék kosztümös hölggyel, bevonult az egyik legelôkelôbb ékszerüzletbe, pontosan a Café des Deux Magots mellett... Folytassa, mit csinált, hogyan viselkedett az az abszolút vacogó kis agár abban az elôkelô ékszerboltban? Az én számomra viszont, kizárólag csak a farkaskutya a kutya. A vôlegény csökönyösen csak azt ismételgette, hogy: Példának okáért... Szóval, ott akadt ki. Mint különben én is, az elsô mondatnál. Majd mindjárt elmondom, hogyan. Ha túldolgozom magam az elsô mondaton, már helyben leszek. Bôven lesz idôm. Komótosan mesélhetek. Úgy írhatok drámai költeményt, mint prózát. Egy prózai partitúrát. Példamondatokat az áriákhoz. Különösen ha Palicsi P. Howardot is sikerül felcsempésznem a hajóra. De hát melyik hajó is ez? Talán csak nem az? Nem, jóllehet ilyen határozottan azért mégsem lenne szabad állítani, hogy nem az... Nem a papírhajó... Mármint az életünk? A vôlegény ugyanis, hogy végre-valahára rá is szenteljünk idôt - persze, ha térben gondolkodunk, akkor állandóan a középpontban van: áll - még a kihajózás, még a tengeribetegség általánossá válása elôtt, az árbochoz kötöztette magát. Vagy maga kötözte saját kezűleg. Fűzfapoéta barátja kuporgott mellette. Ô a zsakett ujjába okádott. Mert egyszer valami Kuplé (Kormányeltörésben) költôjénél azt olvasta:

"valami maradandót akart csinálni

s megtanult ingujjba hányni"

Valamint még a Vértó festôje téblábolt közöttük. Miért csak a Kis-Palicsot fested? A Nagy nem fér a vásznamra. Próbálkozz nagyobb vásznakkal. Nem tehetem, mesterem már átvitte nagyformátumokra. Még a fenekét, a visszáját is lefestette, amikor lecsapolták. Még a tündérek hűlt helyét is. De ô, mesterem, egy másik sorát emlegette annak a Kosztolányi-versnek, azt, hogy "a kikötôben pállnak a hajók", és azt mondta, ha majd ismét be lehet vésni Kosztolányi szavait az emlékmű gránitjába, ô a versnek egy másik olvasatára szavazna:

"Az erdô fáj...

... a kikötôben pállnak a hajók...

Az esti parkon kertel a halál.

A tó körül láz, békanyál..."

Szóval ön olyan kis véres képeket fest? Hát, igen, így is lehetne mondani, kis véres képeket, jóllehet vörös nélkül. A vôlegény szépen okosan részeg volt most is. Noha cefetül. Vannak részeg emberek, a vôlegény is közéjük tartozik, akiknek az agya úszik az alkoholon, szépen úszik, és sosem is ázik, süllyed el. Nem tudni pontosan, ki kötözte az árbochoz. Talán Stipan? Mert nincs kizárva, ô, a vôlegény csempészte fel Stipant a hajóra. Ô adta át neki a kormányt. Hogy tartsa. Ô, meg lenn a muzsikuscigányok. Mert lentrôl valóban gyakran felhangzik, hogy: Tarts kormányt, muzsikus! És valóban Stipan volt az egyetlen, aki nem kapott tengeribetegséget. Szóval, odakötöztette magát. Hogy ne repüljön fejest a jeges vízbe. Mert valaki közben már a Spitzbergákról kezdett mesélni. De az sincs kizárva, hogy a koreográfus hangját erôsítették fel, amint részleteket olvas Vojnich Oszkár kézzel írt naplójából. Ugyanis éppen a szabadkai világutazóról készült darabot csinálni. Vele volt az egyik színésze (már teljesen azonosult Oszkárral, elveszítette önmagát, állandóan csak Oszkár Port Saidból Pestre küldött sürgönyének szövegét mondogatta: "Gyanú alá estem, kísérnek. A helyzet kétségbeejtô, nem tudom magamat igazolni. Küldjetek leírást. Oszkár"), meg állandó zeneszerzôje is. Tán hogy megmutassa nekik, hogyan is festenek azok a bizonyos bácskai világutazások. Háttal ültek, de fél füllel állandóan hallgatództak, hallgatták, szinte kottázták a fedélzeten, a jeges korlát felett elhangzó kisáriákat, mivel ôk is kényszerültek egyszer operát csinálni. Az Oszkár tán még nem lesz opera, de a következô... "Gyanú alá estem... nem tudom magam igazolni... Küldjetek leírást..." Most éppen azon tűnôdtek, a tengeribetegség koreográfiájából felhasználható-e még valami Chaplin után. Azt, hogy valójában ki is kötözte az árbochoz a vôlegényt, a mai napig sem sikerült megtudnom. De arra viszont késôbbi barátkozásunk során felfigyeltem, hogy sokat emlegeti Burtont, mármint hogy Burton a kedvenc színésze, akit a partizán(illetve Tito-)filmek forgatása közben állandóan oda kellett kötözni valamihez, egy fához, egy lóra, nehogy részegségében kizuhanjon a képbôl és agyonverje magát az éles karszton. A fűzfapoéta egy japán történetet próbált elmesélni a vôlegénynek. Azzal nyavalyogtak. Amikor már nagyon elbonyolódott a dolog, a vôlegény azt mondta: Példának okáért... Ezzel vágta el a dolgot. A dolgokat. Az ô agya, mint már említettem, mindig tiszta volt, szemben a fűzfapoétáéval, amely olyan volt, mint a szivacs. És különben is egy húgyagy. Valami hajóról volt szó. (Ugyanaz az eset merült fel, illetve el, mint az elôbb: valami hajó, amely nem az élete, de...) Egy hajóról volt szó, amelynek a vitorláit ellepték a tetvek. El az árbocrudakat, el a kajütöt, el a kormányt, a horgonyt. A vôlegény és a festô (a Vértó kisformátumú festôje) nem értették a fűzfapoétát. Hogyhogy, tetvek? Hogyhogy, tetvek ebben az isteni hóesésben? Hattyúprémben? Mohairben? Na már most ez a japán történet csak afféle bevezetôül szolgált. Ez volt az egyik hajó. A papír. A másik, az igazi, a valódi hajó, mármint a fűzfapoéta hajója (nem az élete, de): egy rumosüvegben (Jamaica) ragyogott. Mindenhová magával vitte. Ha megérkezett valahová, elsô dolga volt maga elé helyezni hajóját. És egyszer, valahol Hamburgban, talált egy hajóépítô mestert, aki elvállalta, hogy ôt, mármint a fűzfapoétát is behúzza az üvegbe. Hú! az istállóját, mondta a vôlegény, ezt igazán irigyelem tôled! Egy jamaicai rumosüvegben lenni lepecsételve! Behúzta. Lepecsételte. Ott napozott a fedélzeten - épp Jamaica mellett hajóztak el (tankoltak is persze), amikor valami apró, alig látható fekete foltot vett észre a vitorlán. Hogy a következô pillanatban szinte az egész vitorla megfeketedjen, meg, a bolháktól. Hiába dörömböltem. A hamburgi hajóépítô már nem volt sehol. Nem volt, aki feltörje a pecsétet. Na már most, a vôlegény, jóllehet felettébb izgatta az a rumosüveg, nem törte az agyát a fűzfapoéta zagyvaságain, állandóan csak azt ismételgette: Példának okáért: Cimarosa! Senkitôl sem sikerült megtudnom (a koreográfus zeneszerzôje sem találta az összefüggéseket), honnan került elô éppen ez a zeneszerzô. Talán a menyasszony másnapi vizsgájával lehetett összefüggésben. Mondjuk, hogy hagyja már a fenébe azt a Wagnert, meg azt a Rachmaninofot (így, f-fel), és nézze meg példának okáért: Cimarosát. Konkrétan Cimarosa vígoperáját: A titkos házasságot. A vôlegény különben, ezt is majd késôbbi barátságunk során konstatálom, Nietzsche hatására csak Bizet-t volt hajlandó fütyülni és a zene délvidékének volt az elkötelezettje. Példának okáért (persze az is meglehet, teljesen tévesek ezek az én zenetörténeti tapogatózásaim, ugyanis az is lehetséges, hogy: Chimborazót akart mondani minden egyes alkalommal): Cimarosa. Ám az árbochoz kötözött vôlegény akárhányszor csak kimondta Cimarosa nevét, a kajütbôl kikiáltott Róza. Jaj, ha jól hallom, befutott Rozeta! Emeljük - metszett - poharainkat (mindig retiküljében hordta vastag falú kispoharait) Hudji Rozália egészségére! Ave Rosa! Ave Spina! Igen, Róza Hudji barátnôjét várta Párizsból, aki szintén hivatalos volt az esküvôre (én nem tudtam, hogy ügyvéd barátom Újvidéken ismerte Bécót és kis híján odaköltözött Róza mellé, a nagy festô, Tabakoviĺ műtermébe, amely alatt viszont Rozetának is volt egy üres lakása), és egy vastag, selyembélésű lovaglónadrágot - ez most a divat Párizsban - ígért Rózának. Csak egy vékonyka bugyit húztam, magyarázta mindenkinek, gondoltam, elôbb befut barátnôm a lovaglónadrággal. És ha befut, mi lesz a lóval, kaszinóhajón nincs istálló, próbált szellemeskedni valaki, ám Róza nem méltatta válaszra az illetôt. Csak annyit mondott a tekintetével, hogy hallgass (te ló). A koreográfus színészével és zeneszerzôjével azon tanakodtak, hogy ha egy rumosüvegben játszódik a Vojnich-darab, hogyan tudják majd áthúzni az üveg nyakán a lovakat. Szóval, folytatta Róza áriáját , így, ebben a tenyérnyi (egy nippalátétre sem futná, ezt halkan mondta, nehogy az a nô orosz agár nippjével le találja reagálni) spanyol (mert ha a körmeimet feketére lakkoztam, akkor a bugyim sem lehet más, mint fekete spanyol) csipkében nem merészkedhetek a matrózok közé a fedélzetre. No, de ma még különben sem pasziánszoztam... A helyzet kétségbeejtô... Küldjetek leírást... A zeneszerzô Cimarosáról mesélt a koreográfusnak, arról, hogy fiatal korában halálra volt ítélve. Na persze, szólt közbe a színész, hogyan is tudott volna vígoperákat írni, ha nem lett volna halálra ítélve. "Gyanú alá estem, kísérnek." Valaki viszont arról suttogott, hogy a vôlegény azért emlegette A titkos házasságot, azért kötöztette magát az árbochoz, hogy mutassa, ô nem vesz, nem vehet részt ebben az egész cirkuszban, ô nem enged a szirének csábításának, mert attól fél, hogy az elsô felesége is felbukkan a hajón. A kaszinóhajó tulajdonosa minden félórában felszaladt a vôlegényhez, aki, még nem érkeztem mondani, civilben egy jó nevű újvidéki ügyvéd volt, amíg tüntetôleg Palicsra nem költözött. Senki sem értette, miért épp Palicsra. Ô védte volt, természetesen ingyen, a katonai behívónak nem engedelmeskedô magyar gyerekeket. A tulajdonosnak, most is, mint mindig, valami gyors jogi tanácsra volt szüksége. A fűzfapoéta és a Vértó (kisformátumú) festôje akkorra már jócskán könnyítettek a rumszállítmányon. Lassan, észrevétlen csúsztak át a Nagy Rumosüveg szűk nyakán. Arról volt szó, ha jól értettem, hogy egy nagy kontingens vérplazmát (én a vérkönnyhöz-vérgôzhöz és a hattyúprémszerű lírai gezemicékhez értek) kellett volna nyugatra juttatni, ám a hatóságok nem voltak hajlandók engedélyt adni neki. Ám ezt még az okosan (cefetül) részeg vôlegény sem tudta felfogni. Mármint hogy a vérplazmát nem behozni akarja a félig-meddig háborúban álló (de mindenféleképpen elvérzô - a háború áldozatainak nagy részét éppen ott, Szabadkán gyógyították) országba, hanem kivinni. De hiszen ez humanitárius segély, ismételgette a hajó tulajdonosa. Sehogyan sem akarta belátni, hogy akkor lenne a küldemény humanitáriusnak minôsíthetô, ha behozzák az elvérzôknek, és nem akkor, ha a humanitárius segélyként behozott, vagy itt gyűjtött, adományozott vérplazmát viszik, lopják, rabolják, csempészik ki. A Vértó (kisformátumú) festôje bambán bámulta a vôlegényt és a hajótulajdonost. Ez még neki is sok volt, ez a vérplazmaügy a Vértavon. Ehhez a megboldogult mesterére lett volna szükség. Nagyformátumra. Igyekezett mind jobban behúzni magát a Nagy Rumosüvegbe. Az a valaki persze tovább sugdosott a sötét háttérbe veszve. Mégpedig arról, hogy azért köttette oda magát az árbochoz, hogy ha a rendôrség vérplazma etcetera ügyben megjelenik, akkor egyértelmű legyen, hogy ô valójában fogolyként tartózkodik a hajón, és ne maradjon más hátra számukra, mint hogy szabadon engedjék. A fotográfus, aki az esküvôt megörökíteni volt hivatott, arról faggatta az Orosz agár szerzôjérôl nyilatkozó fiatal tanárt, hogy tud-e valamit Crnjanski fotográfiáiról. Azokról például, amelyeket a nagy költô a Spitzbergákon készített. Egyáltalán fennmaradtak-e? Sajnos, mondta az irodalom fiatal tanára, semmit sem mondhatok azokról a fotográfiákról. Az egyikrôl külön is tesz említést a Hyperboreus-könyvében - legkedvesebb könyvem, legszebb, elviselhetetlenül szép fejezetében. Skagenben, a homokdűnén megpillant egy eltört, véres sirályszárnyat. Lefényképezi. És a fényképezés pillanatában észreveszi, hogy a törött, véres szárnyra rávetült az árnyéka, hogy magát is ráfényképezte, hogy - ezt már én teszem hozzá - törött, véres szárnyú angyalként fotografálja le magát... Sajnos semmit se mondhatok a nagy költô fotográfiáiról. Az utolsó adat, amivel rendelkezem, egy ?37-es berlini levél, amelyben arról panaszkodik, hogy az egyik folyóirat nem közölte a Spitzbergákon készített fotóit... A koreográfus, az ifjú tanárt hallgatva, elhatározta, még egyszer áttanulmányozza Vojnich Oszkár Spitzbergákon készített fotóit.

"Július hó 19-én e hajóval (Lofoten) útra keltem Spitzbergen felé. Alighogy nyílt tengert értünk, úgy elkezdett hánykolódni, forogni hajónk, hogy kabinomban, ahol e mozgás ért, vihart konstatáltam. Bálnavadászatom elôtt talán csendesen összehúztam volna magam fekhelyemen, de a kis hajón kipróbált erôm, önbizalmamat a tetôfokára emelte. Felöltözködtem, jobbra-balra érintkezve a falakkal, amint evvel elkészültem, a fedélzetre kapaszkodva, szembetalálkozom a stewarddal, aki rögtön azzal állt elô, hogy minden utas beteg, közöttük két amerikai, az egyik azelôtt tengerészkapitány, akiket még sosem ért hasonló baj! A hír csaknem a gyomromra vette magát. Miért ne lehetnék én is beteg, ha mindenki beteg?! A képzetem azonban nem maradt meg ennél a gondolatnál; amint a fedélzetre érek és a tengert meglátom, eszembe jut, hogy abban bálnák is lakoznak, a bálnákkal kapcsolatban eszembe jô a kemény bálnavadász Ingebrigtsen. Mit szólna ô hozzá, ha meghallaná, hogy ilyen nagy hajón beadom a derekamat?! Elkezdem nézegetni a tetôt, majdhogy keresztül nem repülök a korláton. Sétám közben találkozom az elsô kormányossal; azt vélem, hogy nem is úgy köszönt mint utast szokás, hanem mint valakit, aki utasnál legényebb a talpán, a matrózok ugyancsak ilyenforma kalapemeléssel billegnek el mellettem. A gyomrom megszűnt tényezô lenni. Rabszolgájává lett a virtusomnak, vagy jobban mondva a képzelôdésemnek és öntetszelgésemnek. Következtetés: vihar elôtt tanácsos kis hajóval meghányattatni magunkat, ha ott helytállunk, nagy hajóval, fantáziával fütyülünk a szeleknek!

A Bôren sziget körül jobbra fordult a dolog, a szél megcsendesedett. A sziget meredek sziklái körül madárseregek nyüzsögnek, a tengert pedig a bálnák teszik látványossá, amelyek közül különösen a kék bálnák választották a vidéket tartózkodási helyül, a víz felszínére bukó bálnák felett számtalan madár kóvályog. A még mindig betegen fekvô utassereget mindez egy kissé felrázta a tehetetlenségbôl.

21-én este a Spitzbergen szigetek déli fokának megpillantása után ködbe kerültünk. Hajónk megállt. A hosszú lélegzethez jutott utasokon újabb szepegés vett erôt, a tengeribetegség által elôvett idegrendszerük jéghegyeket állított a hajó elé..."

Szeretem a hajónaplók monoton stílusát, olvasás közben szárazföldön is tengeribetegséget kap tôlük az ember. Persze én most önöknek az eredeti kéziratból olvastam. Nyomtatás elôtt, a végsô változaton minden bizonnyal Herczeg Ferenc, aki a Szabadkai Történelmi Levéltárban található dolgozatában írónak, költônek, bölcselônek nevezi Vojnichot, végezte el a simításokat, sajnos, olykor megszüntetve ezt az ide-oda billegést, amely a tengeribetegséget okozza. "Gyanú alá estem, kísérnek... Küldjetek leírást..." Elnézést, tudna néhány pillanatot szentelni nekem? Tessék, állok (ha nem esek azonnal orra a jegecesedô pallón), állok a rendelkezésére. Elnézést, az én gyomrom is háborog. Kér egy fekete zacskót? Én ugyanis a turizmusban dolgozom, és a buszokon, repülôkön (míg persze repülhettünk) minden út elôtt elsô dolgom volt kiosztani a fekete zacskókat (zsákokat).

A turizmusban dolgozom, ám be kell vallanom, sétahajón most vagyok elôször. (És tán utoljára is.) Igaz, a meghívó semmiféle sétáról nem tesz említést. Szóval már reflexemmé lett kiosztani a fekete zacskókat (zsákokat). Most is, ahogy az esküvôre indultam (én még Niřbôl ismerem a menyasszonyt), magamhoz vettem néhány zacskót (zsákot). Feleségem rám is rivallt, mit akarsz már megint ezekkel a fekete zacskókkal (zsákokkal)?! És lám. Figyelmeztetem, lassan már kezd veszélyes lenni itt künn, a korlátnál hányni. Fennáll a veszély, hogy a szánkba fagy a hányás. Mint egy nagy sötét kard, önnön mocskunk végez velünk. Tessék, adok egy zsákot a biztonság kedvéért. Szóval, azt akartam kérdezni, hogy ön mesélt az elôbb, ott a mentôcsónakoknál, nem láttam az arcát, belevert egy reflektor fénye, a Goli otokról? Illetve arról a pajtásáról, aki a Margit hídnál...

"A híd alatt, a híd alatt,

a Margit híd alatt..."

Mióta vezet, uram, a Margit híd a Goli otokra? Ne zavarjon bennünket. Szóval, arról a pajtásáról, aki a Margit híd alatt felrobbantotta a feleségét? Igen. És tudna még részletekkel, netán precízebb részletekkel szolgálni? A Goli otokot vagy a feleséget illetôen? A feleséget illetôen, uram, a feleséget. Egyesek szerint, a Goli otokról való szabadulása után Németbe költözött, ott dolgozott, muzsikált, stúdiókat vezetett, majd meg is nôsült ott, mi sem természetesebb, gazdagon. Én sajnos, a Goli otokról való szabadulása óta, amikor is arról a borzalmas földieperszedésrôl mesélt, nem találkoztam vele, így én is csak tapogatódzni vagyok kénytelen. Nemsokára aztán azt hallottam, mivel nem tudott sziget nélkül létezni, szigetet (jachtklubot) vásárolt az Adrián. A háború kitörésekor, mi sem természetesebb, fegyverkereskedelemmel kezdett foglalkozni. Fegyverkereskedelemmel? Mit csodálkozik, hiszen Rimbaud is azzal foglalkozott... A Részeg hajó költôjérôl csevegni itt a jeges korlátnál nem veszélyes? Haha! Uraim, nem szeretnék tolakodni, de én éppen mostanában olvastam újra a Részeg hajót. Igen? És? És, képzeljék, fogódzkodjanak meg: megtaláltam benne Palicsot. Palicsot? Igen: Paligo Phalloszt. Ne mondja. Ez tényleg kezd izgalmas lenni. Hallgassuk, uram, Értenek franciául? Nem. Jó.

"Óh, ha van Európában öböl még, melyre halkan

vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg

(más, jobb fordításban: setét és pici tó - ja, magyarul ön sem ért, jó: to je lokva crna i hladna)

hol bús fiúcska guggol az ambrás alkonyatban

s papírhajót ereszt el..."

Én, be kell hogy valljam, középiskolás korom óta nem olvastam a Részeg hajót, ám most, hogy újra hallom ezeket a sorokat, a Vidám tudomány kis, Excelsior!-fejezetét juttatja eszembe:

"Van egy tó..."

Az elôbb, lenn a kajütben, megpróbáltam szuggerálni a koreográfusnak: találkozzon valahol Adenben vagy Alexandriában, de felôlem akár Port Saidban is, közvetlen öngyilkossága elôtt Vojnich Oszkár (de felôlem lehet Magyar László is, a másik szabadkai világutazó) és Rimbaud. "A helyzet kétségbeejtô... Küldjetek leírást..." Elnézést a zavarásért, visszamászok a kajütbe. Tehát, e változat szerint a fegyvermaffia robbantotta fel pajtásom feleségét...

"A híd alatt,

a Margit híd alatt..."

Illetve ôt akarták felrobbantani, de csúnya, idôs, gazdag feleségét találták felrobbantani... "A Margit híd alatt..."

Persze, hangsúlyozom, mindez csak találgatás. Én valójában semmit sem tudok. Csak jár a szám. Ha jár a szám, akkor legalább nem okádok. Kér még egy fekete zacskót? Netán zsákot? Semmit sem tudok, noha tisztában vagyok vele, hogy illene jobban odafigyelni pajtásainkra, pajtásaink életútjára, életgörbéjére, különösen, ha olykor még regényhôsökként is futtatjuk ôket. Nemrég jártam fenn Pesten, illett volna meglátogatnom a Markó utcában. Különben is érdekel az a börtön, egyszer ugyanis pontosan szemben laktunk vele (Róza is velünk volt), egy IBUSZ-szobában. Valóban, miért nem látogatta meg gyerekkori, egyik legjobb gyerekkori pajtását? Nem mertem. Féltem, gyanú alá esek. Az igazság az, hogy akkor, ott az IBUSZ-szobában is sok gyanús dologra lettem figyelmes. És van még egy zavaró körülmény, ami miatt nem mertem meglátogatni pajtásomat a Markó utcában... Milyen gyávák is az írók... Alighogy ide költöztem Palicsra... Most tetszett ideköltözni? Ön is migráncs? Hát... Melyik utcába? A Petôfibe. Szóval, alighogy ideköltöztem, a szomszédban, érti, közvetlen a szomszéd házban, lelôtték azt a fiatal párt. Én a 8-asba költöztem, a gyilkosság pedig a 6-osban történt. A vér átszivárgott a vékony falon. Mert hát a nyaralók falai olyan kulisszaszerűek. Azt vettem észre - ültem rolós fekete íróasztalomnál, Feszty Golgotájának színes nyomata alatt (az íróasztal és a triptichon is azé a famíliáé volt, amelyiknek Vojnich a hajónaplóját dedikálta): csicsog nagy olívzöld szônyegünk. Elindultam a lakásban és vörös nyomokat hagytam magam után. Kiszaladtam az udvarra és a homokon is vörös nyomok maradtak utánam. Tudja, én nem félek a vértôl, Újvidéken nekem kellett inaskodnom a bikák lemészárolásánál, hetekig vérben lubickoltunk, ám az mégiscsak állatvér volt... Na már most hogyan is mertem volna olyan lábakkal (mindenütt véres nyomok maradtak utánam, ezért húzok újabban kalocsnit is a cipômre) bemerészkedni a Markó utcába - ahol most együtt ül gyerekkori pajtásom azzal a tavankúti (Tavankúton készítik a világ legszebb szalmaképeit!) idegenlégióssal, aki állítólag a szomszédban (és majd néhány napra rá a másik utcában, ügyvéd barátom szomszédságában is) lemészárolta azt a fiatal párt. Valóban, még gyanú alá esnék. Persze, azt is meg kellett mondanom, nem volt könnyű nem bemennem a Markó utcába, pajtásomhoz, hôseimhez. Az igazság az, hogy már vittem is egy doboz fagylaltot (a vaníliát imádta, és Goli otok elôtt a földiepret), hiszen ha nem érintkezem regényhôseimmel, ha nem esik gyanú árnyéka rám, legfeljebb professzori prózát írhatok. Barátaim már így is Palicsi P. Howardnak neveznek. Olykor, ha senki sem lát, én is megnézem a hátamat a tükörben, nem áll-e ki belôle egy nagykés... (Lám, észre sem vettem, hogy mégis felcsempésztem magam a hajóra!) Így, ugye megért, uram, sajnos nem szolgálhatok precízebb részletekkel a feleséget illetôen. Legfeljebb még annyit mondhatok... Ha jár a szám, nem okádok. Kér még egy fekete zacskót? Netán zsákot?

"Kombiné, kombiné,

Csipkés kombiné,

Még az éjjel fölhajtalak én.

...

A híd alatt, a híd alatt,

a Margit híd alatt..."

Legfeljebb még csak annyit mondhatok önnek, hogy kitűnô zenész volt. Ha hiszi, ha nem, egykor, éppen itt Szabadkán és Palicson, egy zenekarban játszott a Kormányeltörésben (Kuplé) költôjével! Sôt, Kobalt Karcsi, a szegedi Mahart helyettes vezetôje is tagja volt annak a zenekarnak. (Ha sikerül összekötni a Vértót a Tiszával, Kobalt akár állandó járatot is indíthatna...) Egy zenekarban játszottak a Kormányeltörésben (Kuplé) költôjével? Ez hihetetlen! Most meg már a Kormányeltörésben költôjérôl csevegnek itt, a jeges korlátnál?! Lenn a kajütben, úgy hiszem legalábbis, sikerült rábeszélnem a koreográfust, hogy Port Saidban találkozzon Vojnich Rimbaud-val. Azt hiszem, maguknak nem kell mondanom, hogy a Kormányeltörésben (Kuplé) költôje ifjúkorában erôs Rimbaud-hatáson esett át. De hogy muzsikus is volt, arról nem találtam adatot. Az egyik lexikon azt mondja, tenisztréner Svédországban. Ami, megjegyzem, nem semmi. Az viszont igaz, hogy a teniszt illetôen már költészetében is találhattam volna fogódzókat. Hiszen például a Pumaverset a jugoszláv teniszbajnoknak, a palicsi Ilin Zoltánnak ajánlotta. Persze. Emlékszem, míg Újvidéken élt, egyszer mesélt arról, hogy Zolival játszott. És amikor szervája alá helyezte reketét, úgy érezte, téglával találták el, tégla szakította le a karját... Igen, a Pumaversrôl sem lenne szabad megfeledkeznünk. Nem hinném, hogy igazán el lehetne végezni a Pumavers elemzését a megszállott bácskai (kanizsai-zentai-palicsi-újvidéki) sportsmenek - Szeles, Árok, Kubát, Ilin, Korpa - irreális koncentrációjának érintése nélkül. Már csak azért is, mert én a Pumavers (Kormányeltörésben, Kuplé) költôjét is e különös figurák között látom. Ha regényíró lennék, mint ön, és nem ilyen drámai költeményeket adnék elô, ôket választanám hôseimül, hiszen, gondoljon csak bele, Kubát nemcsak az Adriára vitte le Fischert, hanem Kanizsára és Palicsra is elhozta (sorra járta a villákat, a Homokvárban és e hajón is megfordult), itt akart letelepedni, sôt, nincs kizárva, itt is telepedett le, itt él velünk, inkognitóban, mint ahogy mi is inkognitóban élünk itt, ahogyan inkognitóban élnek itt a krajinák maffiafônökei is különben. Fischer nem kapott meghívót az esküvôre? Ennek még utána fogok nézni. Nem mondom, jó kis hecc lenne, ha kitudódna, hogy Fischer is ott volt velünk az esküvôn... Különben, ha nem untatom önöket, én visszakanyarodnék a Kormányeltörésbenhez, ugyanis a Kormányeltörésbent is újraolvastam akkor, amikor a Részeg hajót (lényegében mind a kettô hajós vers, mint a Marina, a Titanic és az Elnöki hajó). És úgy találtam, hogy a Nem lenni (Én nem lenni magyar) Gál Subotica című versére reflektál. Emlékeznek:

"A dán királyfi itt azt mondja: Nem lenni..."

És különösmód Szenteleky Isola bellája válaszol nekik, mármint a Subotica és a Kormányeltörésben költôinek "Nem lenni"-jére. És éppen egy dán nô szájából:

"Mi vádzsunk..." Elnézést a zavarásért, vissza kell ismét sietnem a kajütbe. Róza formában van. Megérkezett Rozeta? Még nem. Tehát nem érkezett meg a lovaglónadrág? Nem. A tulaj elintézte a rendôrökkel, ha megérkezik, behozzák motorcsónakon. Be, a lovakat is. Hahaha! Rendôrök fognak feljönni a hajóra?! Elnézést, már itt sem vagyok. Szóval, ha nem vesztettem el a fonalam, kitűnô zenész pajtásom, a Goli otok zenekarában is játszott. Ahogy ismerem, már minden bizonnyal a Markó utcai zenekarnak is tagja. Az a tavankúti idegenlégiós vajon milyen hangszeren játszik? Ha ismét kibérelném azt az IBUSZ-szobát, ott a Markó utcában, hallhatnám ôket...

"A híd alatt, a híd alatt,

a Margit híd alatt..."

Elnézést, hogy zavarunk. Idekönyökölhetünk? Maguk is irodalmárok? Nem. Csak meg akartam mutatni a feleségemnek azt a villát: '42-ben ott nyaralt a Karády Katalin. Egész nap lestem egy kerítésrésen. Láttam, amint a frakkba öltözött pincér elébe helyezi a gôzölgô kávét. És aztán láttam, ott a kerti asztalon, a magányos csészén, akárha vérezne, nagy, húsos ajkának a lenyomatát. Az elsô ôszi esô sem tudta lemosni. Késôbb bemásztam és elloptam egy aranyvégű csikket... Én meg azt meséltem a férjemnek, hogy láttam a milostivát, Sándor király udvarhölgyét, a király mindig náluk szállt meg, láttam, amint már nagyon öregen (az Illés kéményseprôék gondozták): állva pisál a fôalléban... Ön szólt az elôbb a filatéliáról? Igen. Az a fehérorosz agársorozat érdekli önt is? Nem. Én a kék Mauritiusról szeretnék megtudni valamit. Igaz, hogy egy órásmester véste lemezére Viktória királynôt? Igaz. Ô vétette tehát azt a hibát, ami miatt olyan híres, a világ leghíresebb bélyege lett a Mauritius... Ugyanis mint tudja (ezeket az adatokat bármelyik bélyeglexikonban megtalálhatja), a meghívókon néhány példányt szétküldtek belôle. Na már most, a kormányzó feleségének, lady Elisabeth Gommnak az estélyérôl van szó. Én végül is majd errôl az estélyrôl szeretnék novellát írni. Igaz, hogy a kék Mauritiust a második világháborúban egy rézbánya fenekén ôrizték? Igaz. Errôl viszont verset szeretnék írni egyszer. A kék (azúr) bélyegrôl a rézbánya fenekén... Különös. Arról van szó ugyanis, hogy amikor nyugdíjazásom után (elôtte önkéntes kényszerszabadságon voltam) Palicsra költöztem, elhatároztam, hátralévô éveimet a kék (azúr) Mauritiusnak szentelem. Szóval a filatéliának? Nem, kizárólag csak ennek az egy bélyegnek. És meddig jutott? Hol tart per pillanat? Hát hogy is mondjam? Sehol. Mint tetszik látni, itt hánykolódom, ökrôdöm, okádok a Vértó közepén. Hát engem is megviselt a tengeribetegségnek ez a tavi változata. Voltam benn Szabadkán a Korhecznél. Ám már nem árul bélyegeket a boltjában. Nem? Hanem mit árul? Kulcsokat. Áttért a kulcskészítésre, kulcsmásolásra. Mert, mint mondotta, most mindenki zárkózik. Na már most, bocsásson meg, hogy állandóan ezzel a szófordulattal élek, azt olvastam az újságban, hogy annak a fiatalembernek, akit a szomszédban lemészároltak (az apja volt sokáig a szabadkai posta igazgatója!), ingatlanai voltak Mauritius szigetén. Ne mondja!? És ez megzavart. Mármint, hogy képtelen vagyok olyan izolált (rézbánya fenekén ôrzött) lírai semmiséget, metaforát találni, amit azonnal ne vérezne össze a valóság. És, természetesen, azonnal felmerült még néhány kérdés. Például, igaz-e, hogy Fischer egy kék (azúr) Mauritiust adott el annak a fiatalembernek? Mi ez a zaj? Megérkezett a rendôrség? Mi történik a kajütben? Semmi. Megtalálták a hajó utolsó kapitányának naplóját. Istenem, egy igazi Hajónapló! A színész és Róza felváltva olvasnak föl belôle. Miközben a koreográfus megkísérli leképezni. Jöjjenek közelebb. Ne markolják olyan görcsösen a korlátot.

Színész: "A sors akkor még egyszer a görög partok közelébe vetett, s azok elé a szirtfokok elé, ahol állítólag Szapphó görög költônô vetette magát a tengerbe. S itt a régi szokás szerint három rövidet s egy hosszút tülköltem."

Elmeséljem? Most meg már mi a fenét akar elmesélni? Hát ennek a hársfalapocskának - kulcstartómnak - a történetét. Maga megôrült? Miért beszél állandóan mellé?! Én? Én nem beszélek mellé, illetve, hogy egészen pontos legyek: én nem beszélhetek mellé. Nem értem. Nem beszélhetek mellé, mert valamiféleképpen a dolgok közepébe pottyantam. Hogyan is lehetne mellébeszélni, példának okáért per pillanat itt, a Vértó kellôs közepén. Itt aztán már mellékes, hogy mit beszél az ember... Itt minden mellékes. Illetve semmi sem mellékes... Na már most, barátnôm, aki egy másik bagolyvárban él, csak ô a Tisza mentén... Most meg már a barátnôjérôl kezd beszélni! Igen, ugyanis ô csináltatta ezt a hársfalapocskát (amelyre hasított bôrrel kulcsaimat kötöttem)... Ha még sokáig hallgatom, fejest fogok ugrani ebbe a jeges vízbe. Asszonyom, akárhova ugrik is, vérbe ugrik. A vér nem fagy meg, látja, gôzölög, jóllehet ezt nem nevezik vérgôznek... Rendben van, akkor nem ugrok fejest. De ne higgye, hogy ez az ön Vértó-históriája olyan megható számomra, nem , ugyanis jól tudom, giccs-manipulációkkal löttyintette egybe Palicsot a Vértóval. Most már nincs Vakvágány, Vértó van. Jó, talán még ezt is elfogadnám, ha nem tudnám, hogy önnek Palics csupán valamiféle Adria-pótlék...

Róza: "nincs happy end, s a végsô gyôzelem a sziréneké."

Addig dobáltat bennünket, míg végül valóban a Vértengeren találjuk magunkat. Én egy esküvôre kaptam meghívót különben is.

Színész: "a vikingkaland végül is megbukott."

Azt mondják, a kapitány egyik sürgönyét is megtalálták... Élete vége felé már csak papírhajókat hajtogatott és azokat irányította, vezényelte a porcelán mosdótál hipermangánján... (Érdekes, Ali bácsinak is ugyanilyen fehér porcelán mosdótálja volt, mindig tele hipermangánnal.) Ha nem papírhajókat készített, akkor azt bizonygatta, hogy ô egész életében azt a római, hajóforma szökôkutat, Bernini Baracciáját kormányozta. (Pound és Crnjanski is hajóztak azon az isteni hajóforma szökôkúton.)

Róza:"A márkás, jó minôségű rum finomított fogyasztási szeszbôl, desztillált vízbôl és Angliából importált valódi jamaicai cukornádból készül..."

Az utolsó sürgönye volt az a kapitánynak, amelyben egyik északon élô barátjától búcsúzott (valahogy úgy, mint Mahler a Dal a földrôl utolsó részében, amelyben, mint tudjuk, két vers vonódott össze, A várakozás a barátra és A barát búcsúja), ám a távírász elfelejtette elküldeni. Róza, a fiatal tanár, a fűzfapoéta és a koreográfus addig bogozták, elemezték, amíg rá nem jöttek, hogy a vén tengeri farkas egy Szapphó-töredékbôl szerkesztette a távirat szövegét.

"Széllel, jó szerencsével kikötôbe jusson..."

Csak a töredék elsô sorát hagyta el: ("bármi bűne volt, valamennyit oldd fel")...

Színész: "Havária, az árut útközben ért károsodás, különösen a tengervíz és a tengeri szállítás egyéb veszélyei által bekövetkezett kár. Nagy havária a hajót ért kár, kis havária az árut és az utasokat ért kár. (Partikuláris havária.)" A magyar fűszerkereskedôk lexikonának 155. oldalán.

És akkor megérkeztek a rendôrök. Hozták Hudji Rozetát, a festônôt. Akárha a tavasz elsô jele érkezett volna meg a hajóra. Ugyanis Rozeta mindinkább az illatok alkímiájának szentelte életét. Róza azonnal megérezte a hajót megcsapó illatfelhôt. Rozeta Ugrinov Rućóval karöltve lépett fel a parancsnoki hídra. Ave Rosa! Ave Spina! Végül is tehát a lovaglónadrág és a lovak is befutottak. Az üres hajót harmadnap találták meg az állatkert kis tavában (tócsájában). Egy flamingó vacogott a kajütben. Az elsô felvonás valahol itt kellene hogy véget érjen. Jóllehet még nincsenek felvonások.