Tolnai Ottóval beszélget Bánkúti Gábor

Költő disznózsírból. Ennél provokatívabb, avantgárd módra kihívott címet nemigen lehetett volna találni Tolnai Ottó 2004 végén Pozsonyban megjelent kötetének, amely alcímében ugyan egy rádióinterjú regényének mondja magát, valójában azonban nagyesszé. Így méltatta a Magyar Irodalmi Díjat idén elnyert Kántor Lajos irodalomtörténész tegnap este, amikor Göncz Árpád, a Magyarország Európában Alapítvány elnöke átnyújtotta az ötmillió forinttal járó kitüntetést. A szabadkai alkotóval beszélgetett Bánkúti Gábor.

Tolnai Ottó: Nagyon meglepett ez a díj, azon nyomban el is kapott a szép örvénye, remélem, nem húz teljesen alá. Annál is inkább, mivel el vagyok keveredve a privát ügyeimmel, épp most született az ötödik unokám, Berlinben élek félig, félig itt, utazgatok ide-oda. Úgyhogy szerencsére néha úgy kívülre is tudok lépni a díjnak ebből az örvényéből, mert tényleg fantasztikus, és szeretném, ha az úgynevezett határon túli irodalomnak is lenne ebből haszna, különösen a fiatal íróknak.

BG: Olyan szép volt ez az "úgynevezett".
TO: Igen. Mert én valahogy úgy vagyok, hogy itt határon túli vagyok, határon túl nem szoktam magam határon túli írónak nevezni.

BG: Magyar író természetesen. Bár a határon túliságnak éppen a maga esetében voltak előnyei.
TO: Biztos. Voltak korszakok, valahogy az én nemzedékemnek volt egy jó időszaka hatvannyolcig.

BG: Magyarországon akkor még nagyon kemény rendszer volt és ott sokkal...

TO: Belülről mi is éreztünk sok mindent, éreztük az egész rendszer problémáját, és fogták a bokánkat, de sok előnye is volt, mozogni tudtunk és folyóiratot csináltunk stb.

BG: Talán szabadabban szóltak, mint idehaza.
TO: Egyértelmű, egyértelműen. Noha mindig volt valami tabu ott is, mindig megvoltak a körök. Mikor azt átléptük, akkor mindig kaptunk a fejünkre.

BG: Szélesebbek voltak?
TO: Szélesebbek és valahogy... hát, nagyon régóta készülődött ez, ami aztán bekövetkezett, csak mi nem tudtuk, hogy miféle hullámok ezek, miféle körök, amikben vagyunk. Egy ideig az előnyeit éltük meg, az irodalomnak egyfajta szabadságát. Ami az irodalomnak ritkán adatik meg, én legalábbis nem, az embernek nincs joga mindig többesszámban beszélni, noha egyértelműen nemzedékkel indultam. Még ma is sok illúzióm van, még mindig nem tudtak megfosztani mindentől, noha valóban nagyon kevés dolog marad már, lassan elfogy az ember lába alól a talaj, az ország, állandóan morzsolódik.

BG: Hosszú távú ez?
TO: Nagyon, szerintem még hosszú távú. Ha nem jön egy komoly impulzus Európából, vagy más oldalról valami fontos dolog miatt, de különben belülről még mindig rossz dolgokat melegítenek föl, csak most más módszerekkel próbálják. Megoldatlanok az alapkérdések még mindig, a Koszovó például, és most ...., most megpróbálnak európai módszerekkel, de ugyanazt. És hogy ez hogyan fog menni és hova, mihez fog vezetni, nagyon problematikus, mert hatalmas a munkanélküli fiatalok tömege, és az könnyen manipulálható.

BG: Elképzelhetetlen, hogy valamikor Szerbia eljut oda, hogy az unióhoz szeretne csatlakozni, mert érdeke?
TO: Nagyon fontos, mert számunkra is létkérdés, hogy eljusson, különben nagyon fekete időszak következik. De kár ezért a szép országért és szép égboltért, hogy ennyire elromoljon, tönkremenjen.

BG: Tulajdonképpen hogyan kezdett írni?
TO: Erre sok válaszom van, és én is keresem ezeket a dolgokat. Korán, bátyám három évvel idősebb volt, mint én, tehát meghúzott. Az ő baráti körében voltak ismert írók, képzőművészek, hozzájuk tartoztam, és meghúztak egyrészt, másrészt édesapám kereskedő volt, és a gyarmatárunak, a vegyeskereskedésnek a csodálatos múzeuma, temploma, illata, tárgyvilága megigézett. Kisváros, hatásában beszorult kisváros, a Tisza-parti kisvárosnak volt egy különös hangulata. Egyrészt a vasfüggönnyel le volt zárva, de hirtelen megfordult, ahogy én szoktam mondani, az Adria felé. Na, édesapám akkor börtönbe került, de nem sokkal azután, mikor kikerült a börtönből, mint kereskedő lejutott, írt az Adriáról. És amikor én megláttam az első dubrovniki anzikszot, az teljesen megigézett, és tanulmányoztuk tudományosan a barátaimmal, hogy biztos festik a vizet, azért olyan kék. Tehát ez a világ benne volt abban, hogy íróvá lettem. Egyfajta kalandot jelentett ez a különös ország, ezekkel az összetett részeivel, ami sajnos, most mindinkább szorít és mind veszélyesebb zsákutcává lesz vagy csapdává, de hát...

BG: De nem jön át.
TO: Egy ilyen mozgó életformát alakítottam.

BG: De marad.
TO: Igen.

BG: Még egy kérdésem van: költőnek indult.
TO: Az is vagyok.

BG: De most már prózát is ír.
TO: Igen, de ezekben a napokban verseken dolgoztam, és van egy-két kész kötetem, úgyhogy hamarosan...

BG: Mikor írt utoljára verset?
TO: Most Berlinben befejeztem egy különös kis kötetet, és van egy másik nagyobb anyagom.