Tolnai Ottó legszebb versei

DOREEN 2
(ars poetica helyett)

azért írom neked ezt a verset
mert úgysem tudod elolvasni
mert különben sem érdekelnek
a versek 

(a Braque-ot is csak azért törölgeted
mert drága
mert 10 000 000-t ér
mit is jelenthetnének neked
buja trópusi virággal bélelt lány
ezek a sápadt
még az első fázisból való
hanyag sárga virágok
be sem rámáztattad
pedig csak 60x30
talán észre sem vennéd
ha ellopnák
ha ellopnám)
mégis néha nagyon megörülsz

a nevednek

DOREEN
a vers előtt
(ezért említem újabban a versben is
a neved) amikor megmutatom
az újságokat
meg úgylehet versem üressé vájt
égetett
kancsó formája is
jelenthet valami kicsit
a szemednek
igaz
amióta még a fülét is
letöröm
darázskarcsú kancsóimnak
legtöbbször kihullanak a kezedből
és a nagy csörrenésre fölébrednek
a szomszédok mert a modern házakban
papírvékonyak a falak
megörülsz amikor megmutatom
az újságokat (pedig ha tudnád
milyen nyavalyás újságok ezek)
mert tudod hogy majd pénzt kapunk
értük
annál többet minél hosszabbak

annál többet minél hosszabbak

annál többet minél hosszabbak
barna ujjaiddal gyorsan
megszámolod a sorokat
és megszorzod százzal
vagy hetvennel
(ez a versem nyolcvanöt soros)
múltkorjában amikor azt a
kétszázötven soros verset
hoztam haza
megcsókoltál
azóta minden vers előtt
a hosszú vers
múzsájához fohászkodom
hogy hosszan írhassam versem
mert DOREEN
én szeretném ha többször is
megcsókolnál
igaz különben sincs sose kedvem
abbahagyni a verset
hogy legalább a versben
nyújtózkodhassak
186 centiméteremnek kicsi
ez a szoba
alacsonyak ezek az utcák
még a takaróm is rövid
és különben sem szeretem
a rövid bolha-fürge
verseket
félek a vers szélétől
félek a vers végétől
félek a vers szélétől
félek a vers végétől
félek
hajótöröttként akarok hánykolódni
rajta és lassan alásüllyedni
úgy hogy észre se vegyem mikor
fulladok bele
minden versbe bele akarok fulladni
bele akarok fulladni
bele akarok fulladni
bele akarok fulladni minden versbe.
Zágráb, 1963. január 5-én

Tapéta

„tipi-tapi örök tapétavágy”
S. BECKETT (T. D. fordítása)

nagy szamárfülként lóg a narancstapéta
tán maga a mindenható hallgatózik
látom meg-megremeg legyezi magát
végre egészen közel hajolhatok hozzá
végre egészen közel hajolhatok a füléhez
a kitűnő német tapétaragasztó az OPTALIN
ferde mennyezetem három rétegét is leszedte
így van ez ha budai földdel alapoznak
akárha hamuval alapoztak volna
s újrameszelés előtt nem mossuk le a falakat
nem mossuk le a mennyezetet
hanem csak átszaladunk rajta a vatta-hengerrel
sőt ide-oda még posztert tapétalepedőt is dobunk
igaz ha lemosok mindent szappannal
le a kormot a penészt
akkor ez a levált tapétadarab
nem szed annyi réteget
nem hasad hamuig
nem csavarodik száraz levélként csörögve
nem emlékeztet egy pillanatban
egész napos fűmagszórás után
képzelt nagy zöld felületek fölött
az alkony édes ellenfényébe lógó óriás szamárfülre
nem lehetett volna magának a mindenhatónak a fülévé
és sohasem hajolhattam volna bele
bele a közepébe
mert íme most belebeszélek
belebeszélhetek mindenbe
bele a mindenségbe
bele ahogy a homorú kagylóba beszél a sós víz
beszél bele végtelen
locsog hab-tömböket túrva
turusodó hab-tömböket pállott partra
hogy a homorú kis gyöngyház
megörökítse
megörökítse a morajt
épít-e morajom kis gyöngyházat
összefogja-e két kis gyöngyház-tenyér
mint igazgyöngyöt morajomat majd
tudok-e
merek-e oly morajt idézni fel mit beisz mohón
beépít párhuzamos lemezkéi közé
a gyöngyház
(a homorú formaképzés remeke)
a kis alsóneműszín gyöngyház
beépít-e valami artikulálatlan suttogást bár
valami nyers suttogást a semmiről
kék szakadékba szóródó forró gyümölcsről
kék szakadékból fehér kardként felcsapó sírásról
valaki felszökött a télen a frissen festett falépcsőn
fűtetlen műhelyembe
s felállt székemre asztalom közepére lépett
miközben meglökött egy rozsdás kis fogaskereket
s az egy ikon-arcba dőlt újraindítva az arany-oreolt
kisujjának nagy körmével megpiszkálta a tapéta szélét
és határozott mozdulattal felhasította ferde
firnamentumom
és távozott gondolván nyomtalanul
pedig hát ott a hatágú nagy krisztustövis
ott a rothadt kaptafában
vagy magától vált el így és csavarodott be
magától nyitott rést magán a menny
okker virág nyílt alá
rányílt számra a szamárfül
és nekem most beszélnem kell
beszélnem vele
belebeszélnem
belebeszélnem mindenbe
bele a mindenségbe
nyelvem hegyén mely akár a gyíké kétágú
máris érzem a gittízű óriás agyvelőt
hisz hús-hangvillám rezonál
rezonál hamuval gittel gipsszel karfiollal
érzem hogyan alakul át a szőrős hangszóróban
szamárordítássá a suttogás
és mégis úgy kell szólnom szpíkerként nyugtatva kezem
úgy ahogy ezek az oreol-gépezetek forognak
puha hideg aranyban
omladozó kis templomok falain valahol
kitől menekülnek akkor a gyíkok porolva langyos
hamuban
óriás őseik félelmetes erejére a klorofill-éjben
már csak a félelem abszolút pontos pihegő rezzenete utal
tőlem vagy hozzám iramodnak-e művégtagok
nyakkendők között
díványom sperlemez-fenekében az egerek
se morajomat se suttogásomat se a szamárordítást
nem hallják
ily finom kis cikkcakk iramodások életük
ily finom kis cikkcakk-iramodások életünk
akárha a rothadt kaptafával óhajtanék
táncra kelni
fellépek az asztalra
féltve fogom tenyereim közé a vércse-forró fület
én voltam tán
nekem volt egykor hosszú mint angyalpata
kisujjamon a köröm
én matattam egykor a ferde firnamentumon
én akartam lelépni
átugorni a kulisszán
most csak beszélni
csak beszélni akarok
bele
bele zsigerei közé
bele zsigerei közé
beszélni belebele
bele
mi fekszik a tenyeremen
mit emelek
mit fogok tenyereim közé most
mibe beszélek
mit beszélek a rózsaszín ujjaimból font tölcsérbe
hol állok
hol e manzárd
ki ez a manzárd-napóleon
pala ez fönt vagy koponyacsont
 
 
táviratok new yorkból
domonkos istvánnak uppsalába

1.
washingtonban egy őszhajú bácsika
azt mondta még sosem látott ilyen
ártatlan tiszta arcot mint az enyém
őrizzem meg
utazzak el new yorkból akárhová
new york nem amerika
a pokol
szemérmesen azt válaszoltam
de hát én mindig is dudás akartam lenni
(igaz akkor még nem tudtam ilyen egzakt pontossággal
hogy onnan ahová a dudásoknak alá kell szállniuk
a pokolból
nincs visszatérés)
nincs visszatérés stop

2.
nagyon elkeveredtem valahol a manhattan-en
noha azt mondják olyan mint egy kockás füzetlap
nem lehet eltévedni de hát én éppen a kockás
matematika-füzetekben tévedtem el mindig
elkeveredtem nagyon pedig akkor
az első hónap után már kezdtem otthonosan mozogni
ám hirtelen sikerült megkapaszkodnom egy
míniumos korlátban
s így nem zuhantam a tojássárga taxik alá
nem tudtam hol vagyok hová akarok menni
mit is keresek ebben a zöld üveg bábelban
amit egy elvétett baseball-labda minden pillanatban
összedönthet csörömpölve
és egyáltalán egész semmis életem stb
néhány hete olvastam volt kerouac naplójában
ginsberg megkérdezte a jazz-zenész lester youngtól
mit csinálna ha ledobnák new yorkra az atombombát
s ő azt felelte kivenne egy drága ékszert a tiffany
kirakatából
később mivel ez a párbeszéd eléggé megfogott
valahogy eszembe jutott az első atombomba fedőneve
manhattan volt majd egy napon pedig világossá vált
előttem
a szó szoros értelmében megvilágosodás volt
hogy tulajdonképpen magukra dobták
manhattan-re a manhattant
szóval hogy már rég megtörtént
s lester nem vette ki az ékszert
én meg itt állok a gomba közepén gügyén mint
egy napernyő alatt
de aznap már túl voltam ezeken az
eszmefuttatásokon rég
ahogy bartók mondotta éppen itt túl ezeken az
atomizéken
csak egyszerűen elvesztem a manhattan-en
elveszejtettem magam
egyszerűen lebénultak a lábaim
(tán trombózis lelki okokból kifolyólag)
még nem tudtam sírni vagy sikítani kezdek-e
csak szorítottam a vörös korlátot és bámultam
a zöld üvegfalak között suhanó tojássárga taxikat
s akkor lépteket hallottam az üvegfalak
üveghegyek mögül az óperenciás tengeren túlról
látni véltem ahogy kanizsán (európában)
koncz pista bezárja ügyvédi irodáját
és elindul haza a templom a tűzoltólaktanya
a kórház mellett
a széles utcán édesanyjához ebédelni
egyenletes ritmusban rakva egymás mellé
kis lábait nagy hasa alatt
s láttam ahogy délutáni fiestája után megy vissza
hogy szép sorban újra fogadja az embereket
akik halni válni akarnak vagy loptak gyilkoltak éppen
s láttam ahogy este ismét bezárja irodáját
és indul vacsorázni édesanyjához
meginni maga gyártotta sörét a nagy barna bögréből
csak kis lábaira ügyeltem (bal-jobb-bal)
és lassan én is megtettem ott a manhattan-en
az első lépést
őt fixálva lassan én is reanimáltam a nagy csámpás
lábaimat
s elhatároztam az első postáról sürgönyzök
uppsalába (európába)
valamit arról, hogy koncz pista az egyetlen
tájékozódási pontunk (fogódzónk) a világban nekünk
akik a költészet felszíni kalandját is végig akartuk
csinálni
és a vörös korláton át a mélybe zuhantunk
s most a kénes közegben vakon kóválygunk
de neked nem kell magyaráznom milyen bonyolult
egy sürgönyt feladni itt new yorkban (legalábbis nekem)
 
 
Van Gogh önarcképei alá
(csabának)

nem engedem kibuggyanni
a vért a számon
összeszorítom fogaimat
ám csak annyira
hogy vonásaim ne gyűrődjenek túlságosan
a betörő magába tört be
természetesnek kell maradni
míg kirepül a kismadár
a lilára kopasztott liba
nem engedem kibuggyanni
nem engedem kibuggyanni
a vért a számon
éppen csak annyit engedem
szivárogni
hogy mint a büdös kurva krepp-papírral
szépen kifesse
szív-formájúra fesse ajkamat
 
 
én kő

van amikor a kertisöprű teljesen elkopik
csutak se
semmi
ráaádásul még a nyelében is eltöredeznek a szálak
akkor szeretek söprögetni vele
akkor az én söprűm
az én kertisöprűm
akkor lehet vele elkezdeni söprögetni
söprögetni a semmivel a semmi kertjét
na most teljesen elkopott
minden egyes szála eltörött
de nem söprögethetek
mert most meghalok
éppen most halok meg
éppen most kell meghalnom
valahogy így jött ki
mindenkinek másképpen jön ki
nekem így jött ki
hogy most kell meghalnom
amikor éppen elkopott
eltörött a kertisöprű
még hallom mondják meghalt
mekkora kő zuhant le a mama szívéről
ez tetszik, hogy kőnek neveznek
hatalmas kőhöz hasonlítanak
ez tényleg tetszik
én kő
hatalmas kő
erre sosem gondoltam
pedig jó lett volna
hányszor jó lett volna ilyesmire gondolni
én mindig csak a kertisöprűre gondoltam
meg a tata katonatükrire
amit bekentem szarral
de arra sosem
hogy kő
hogy én kő
hogy én hatalmas kő
milyen szép is ez
az isten is így beszélhet
kő kő kő kő kő kő kő kő kő
milyen szép is ez kő kő kő
egy hatalmas kő ami legurul
ami szépen alágördül valami vörös dombról
valami halkan doboló véres dombról
egye fene a kertisöprűt katonatükröt
alágördül dübörögve
alágördül dübörögve valami halkan doboló
véres dombról


Az azúr talpú Krisztus
Suzan Linke kék szőnyegére
Leának

„Áttérve a legszentebbekre, az Evangélium egészében nem
lelhetnék magasabb s kifejezőbb tárgyat ama Krisztusnál,
ki könnyedén a tengeren járva, a süllyedő Péter segítségére
lesz. A megváltó isteni és emberi természete sehol másutt
nem ábrázolható oly érzékletesen és hitelesen, mi több, a
keresztény vallás értelmének telje ki nem fejezhető takarékosabban
s találóbban. A természetfeletti, ahogy a természetinek
természetfölötti-természetes módon segítségére
siet, s eképp hajósok s halászok azonnali elismerését váltja
ki, hiszen köztük van az isten fia: igen, ezt ritkán festették
meg, s a most élő művész legnagyobb esélyét az nyújtja,
hogy Raffaello sem vállalkozott rá, mert vele megvívni
ugyanúgy veszélyes lenne, miként Phanuellel.”
Goethe: Megfestendő tárgyak
a csupasz színre
a kopottfekete deszkákra halványkék szőnyeget tuszkol
táncol
igen halványkék szőnyeget táncol be lényegében
könnyedén
jóllehet a borzalmak párnája is a halványkék
göngyöleg
valamint máris a holdfény keskeny sávja
kis jegeces csapás a csúcsra
vagy csupán a hajnal hasadása
a hajnalé
amikor hajnalt már nem reméltünk többé
az út (dűlő- ország-) a tao maga
egyszer emlékszem már majdnem sikerült
szólnom egy ilyen szőnyegről
majdnem sikerült írnom egy ilyen szőnyeget
régi színes göncöket
halvány háló- meg epe katonaingeket
seszín pöndölöket bíbor palástokat
tépdes hosszú csíkokba úgy ír mondogatták
rongyszőnyeget árult egy néni hol laktunk a halpiacon
tőle vásároltuk a csontszín családi ágy elé
első szőnyegünket
csak hamukék sávok voltak benne
meg a közepe táján egyetlen fekete
amit mi babonásan mindig átugrottunk
vittem a kávét a teát a csontszín ágyba
és a fekete sávnál
leforrázva anyád nagyot ugrottam
így lett tánc az életünk
azon a szőnyegen tanultál járni te is
azt kívántam ahogy államfők elé terítenek vérvörös
szőnyeget
egész eljövendő életedben az a néni terigessen eléd
rongyszőnyeget
legyen utad az emberek között a földön
legyen puha hamukék
s most lám felismertem suzan linke
kedvenc táncosnőd talpai alatt
azt a végtelen kék szőnyeget
amit én téptem (írtam)
halványkék
viola parázson lépked
és tapogató léptei tengernyi lepedővé hajtogatják szét
tengernyi lepedővé amilyenen krisztus járt
térdig kobalt habokban
goethe mint mottónk mutatja krisztus vízenjárását
par excellence festészeti tárgynak tekintette
én ismertem festőket akik párába vesző kis adriai
szigeteken
egész életükben krisztus vízenjárását pingálták
de csak most látom
valójában mégsem festészeti motívumról van szó
hanem valamiféle táncokon inneni
táncokon túli koreográfiáról
a vízibolha a nyílt tengereken járó tengerjáró
poloska és a viola gázlómadarak lépteiről
a szó szoros értelmében vett vízenjárásról
észrevette-e magdaléna míg mosta törölgette lábát
hogy krisztus talpai olyanok mint amikor
a gyerek pingáláskor kék festékbe lép
s mind összemászkálja a lakást
végigtrappol az előszobán
fel-le a fehér létrán
fel-le
míg egyszer túl nem szalad a tetőn
s attól kezdve már nem látjuk
nem látjuk ahogy mászkál a mennybolton
nem látjuk többé mert kék a talpa
észrevette-e valaki azokat az azúr talpakat
a keresztfán
 
 
Mi volt kérded a legszebb Dániában

mi volt kérded a legszebb dániában
kapásból válaszolhatok a repce
igen a repce a keresztesvirágúak családjából
még a tenger felett ahogy megpillantottuk
a repcetáblákat az volt a legszebb
mint ikonokon az angyalok arca köré
úgy olyan áhitattal terigettek a dán parasztok
leheletnyi aranylemezeket a földre
s arra száll a harmat azon csillog remegve
és a repcetáblák tengerbefutó csíkjára landoltunk mi is
akárha a keresztesvirágúak valami furcsa hadjáratában
a sötét templomokból összegyűjtötték volna mind a
fény-írt ikont
s kirakták volna őket a földre hogy erős fényük
gerjessze a pislogó napot
a repce volt a legszebb
még a tenger felett ahogy megpillantottuk
a repcetáblákat az volt a legszebb
meg az volt a legszebb ahogy beléptünk
a koppenhágai kierkegaardba (= sírkert)
sören kierkegaard a filozófus sírját keresendő
és a sima füves sírokon szanaszét félmeztelen
napozó szőke lányok seregét pillantottuk meg
igen az volt a legszebb
ők azok a lányok voltak a legszebbek ott a sírokon
akárha a feltámadás fanfárjait véltem volna hallani
akkor meg később majd még egyszer helsingőrben
jóllehet egyszerűen csak arra a gondoltam
eldőlök
hisz egy golyónyi ha nem sortűznyi ólom már úgyis
összegyűlt szívemben
ledőlök
aludni akarok
itt akarok örök nyugovóra térni
nem fogom bántani a lányokat
itt (hic et nunc) akarok meghalni
s ahogy megpillantottuk azt a számunkra irreális képet
annak a pillanatnak volt egy kis hányada amelyben
ez a vágy valóban természetes volt
mi sem normálisabb
nem volt benne semmi a nyegleségből
amivé most így leírva lett
márminthogy a meztelen lányok közé akartam heverni
ott a sírokon noha tényleg azt akartam
az volt a legszebb dániában
azok a lányok voltak a legszebbek ott a sírokon
és ahogy helsingőrben a turisták között felismertem
kosztolányit az volt a legszebb
különösmód a sírkerti látomás szépségének
éppen azt a dimenzióját fokozva
amely csakis iszonyúnak mondható
tudod kosztolányi többször is emlegette
emlegette az uránágyú alatt feküdve
miközben felesége harmos ilonka a hamletet
olvasta neki
eredetiben és aranyban
sosem is olvasták szebben is igazabbul a hamletet
meg ahogy stockholm havas utcáin imbolyogtak
szegények
olyanok vagyunk mint a bélpoklosok írta felesége
mint árnyak a pokolban
tudod mindig emlegette hogy ha legközelebb jön
északra
átugrik koppenhágába (oroszországba)
hát most átugrott
át ott ahol a legkeskenyebb
ahol szinte semmi sem választ el a túlvilágtól
helsingborgból helsingőrbe
egy kis turistacsoportból meredt ki délceg alakja
akkor véltem hallani ismét azokat a fanfárokat
hosszú drága sáljáról akár angolnak is nézhetem
ha közelebb lépve nem veszem észre a drága sál
csurom vér
akárha valami kocsmai verekedésben nyakon
döfték volna
ám ő e döfésre mit sem hederítve halálában is
csodálkozva
rótta csak a rá jellemző semmis megfigyeléseket
a lét a semmis nyomokban mutatkozik legszívesebben
rótta arról hogy milyen kicsi is ez a kronborg
akár az a palicsi homokvár mit csáth-tal csöpögtettek
s azon nyomban tele is engedtek szellemekkel
milyen kicsi neki aki buda monumentális
méreteihez szokott
arról hogy semmiképpen sem ez az eredeti
hanem az a shakespeare és arany szavaiból
szavaik aranytégláiból rakott
ez a libafospatinájú csak másolat papírmasé
és ahogy feltűnt kimeredt hirtelen úgy is tűnt el előlem
egy nyikorgó kis kék tapétaajtón
az volt a legszebb
ahogy a vérrel átitatott hosszú drága sál
csapkodva eltűnt a nyikorgó kis kék tapétaajtó résében
meg az volt még a legszebb
ahogy már ismét koppenhágában
míg a városháza kéményére helyezett
súlyos jegesmedvét tanulmányoztam
(miért helyezték épp a kéményre tűnődtem
amikor annyi párkány ki-beszögellés ideális kis plató
miért helyezték épp a füstbe
azt ami abszolút fehér
ami abszolút tiszta
ezzel az erővel akár egy hattyút is felemelhettek volna
sehogyan sem értettem
mit keres a jegesmedve a hattyú a füstölőben)
igen az volt még a legszebb
ahogy ott a városháza mögött szemben a tivolival
az andersen-szobornál ismét kosztolányiba botlottam
ahogy az a sírkerti és helsingőri iszony tovább fokozódott
ugyanis unokaöccse csáth is ott állt mellette
álltak ott csurom véresen
ahogy az élet rémdrámájából megérkeztek
ha valaki akkor te tudod mit jelentett nekik
bácskai kisgyerekeknek andersen bácsi: mindent.
a gyilkos ni visszatért a tetthelyre akartam mondani
de a mosoly ráfagyott arcomra
mert valóban ez a bácsi volt mindennek az oka
ez a gügyére sikerült nagy bronzbácsi
a két bácskai szegény kisgyerek azt a boldogságot
akarta minden áron (morfium browning etc) elérni
megtartani minden áron (morfium browning etc)
amit e bronzbácsi könyvében sejtettek meg először
visszajöttek hát hogy kibogozzák hol vétették el
hol cserélték fel a dolgokat hol a mesét az élettel
ám annak a könyvecskének amit andersen bácsi tart
csak fedőlapja van
üres fedőlapok közé dugja mutatóujját
hatalmas bronzkörmét a gyerekek kifényesítették
az volt még a legszebb
ahogy az a két csodálatos férfi
(gary cooper & anthony perkins)
ott zokogott a gügye nagy szobor térdén lovagló
dán kisgyerekek között akiknek mindez mondani
sem kell
felettébb tetszett ugyanis véresek voltak a bácsik
akárha valami jó cowboy- vagy hitchcock-filmből léptek
volna közéjük vagy éppen disznóvágásból
egy olyan igazi bácskai disznóvágásból érkeztek volna
szakasztott olyan volt mint a mesében
az volt még a legszebb
mondanom sem kell a szobortól dán költőbarátaimhoz
loholtam
hogy sorra faggassam őket nekik dán kisgyerekeknek
mit jelentett andersen bácsi
az első azt mondta semmit neki grimm meséket olvastak
de szereti andersen naplóját ahol az onanizálásról ír
meg arról hogyan utazott belgrádba újvidékre
ahogy naplójába rajzolta a magyar címert
egyetlen dánt se találtam akinek annyit jelentett volna
andersen bácsi mint e két bácskai gyereknek
az volt még a legszebb
ahogy így egyik költőbarátomhoz loholva
az őster sogade hídja alatt megpillantottam
kikeltek a kishattyúk
és rútak voltak tényleg kormosak
akárha gyönyörű hómárvány anyjuk tényleg
a városháza kéményén költötte volna ki őket
ezt is azonnyomban előadtam költőbarátomnak
de a dán zavartan hallgatott majd megszólalt
ő még azt a jegesmedvét sem vette észre a városháza
kéményén
az tényleg szép volt és felettébb vidám
ahogy a dánokat próbáltam megtanítani koppenhágát
nézni
sehogyan sem értették mire jók ezek a semmis
kosztolányis megfigyelések
és persze az volt még a legszebb
ahogy néhány napra rá az egyik antikváriumban
rábukkantam kosztolányi koppenhágai jegyzetfüzetére
s elsőként böngészhettem a skandináv skapulárék
vázlatát
jézuskám írta alig olvashatóan jézuskám aki a lazac
rózsaszín húsában rejtőzöl tán csak a flamingó
selymében
ilyen bizonyosan jézuskám segíts elkergetni a rosszat
ide is követ segíts kövekkel megdobálni a rozsomákot
a skanzenben míg a rénszarvast bámultam nyomomba
szegődött
segíts kövekkel megdobálni a rozsomákot
jézuskám segíts mond milyen prémeket vásároljak
milyen prémeket a rém ellen
jézuskám utolszor kérdem milyen rímeket
milyen rímeket a rém ellen milyen rímeket
bámultam a füstölt lazacot
és egyszer csak megértettem
miért kell felfüstölni
a kéményen óvni mindent mi tiszta
és persze a dán sör volt még a legszebb
mit rózsaszín lazacra rénszarvashúsra ittunk
a dán sör a legislegszebb tán
ezt is kapásból válaszolom
mint a repcét
a sírokon a meztelen lányokat
a síró kosztolányit és unokaöccsét a csuromvér csáthot
ezt is kapásból válaszolom kérdésedre
mi volt a legszebb dániában
a dán sör
és még egyszer a dán sör az aranyos dán sör volt
a legszebb
 
 
árvacsáth
szajbély mihálynak


noha legszívesebben falnak mentem volna különben is
vannak emberek akik tényleg falba verik a fejüket
bambát tettetve hallgattam désiré új tézisét
miszerint egy költőnek sok édességet kell ennie
sok bonbont és rumos bombát
imád mondja az adria túlsózott tintalevese mellett
kis cukrászdákban nagy habostortákban fuldokolni
már nem tettettem a bambát
a fal tényleg véres volt a fejemtől
de désiré közömbösen folytatta
a költő olyan mint a cigány
disznóvágáskor elmegy hazulról
kezében fordított újsággal hideg kocsmákban didereg
mert nem bírja a zsírszagot
de akkor kis lila áriáit végképp félbeszakítottam
mondd désiré ki az a költő
aki megállás nélkül azt sugdossa nekem
aki egész opusát erre a refrénre építi hogy
árvacsáth


A kisgyerek nyelve
in memoriam danilo kiš

Még nem zuhognak a hó márványtömbjei
csak a zúzmara jégszőrzete borzolódik
most húz bőrt a tócsára a fagy
a kisgyerek nyelve
rézkilincsre fagy kitépetik
az idén még találhatsz rózsát
lépd át a fagyal nyírt falát
kertünkben találhatsz rózsát
találhatsz rózsát még decemberben is
hosszú mohó ujjad rózsához koccan
akárha porcelán kagylón
apró piros cserép-hangszeren matat
hangszert nyaggatni hogy szerettél
hosszú mohó ujjad rózsához koccan
a szív is hasonlóan ég ki
fagy a sárga agyagba
kertünkben találhatsz rózsát
a jég celofán szkafandere
csöpp kristálykoporsója rajta
átléped a fagyal nyírt falát
ékből elcsavargó gázlómadár
mert olykor leválnak gémek
felénk is elcsavarog egy-egy flamingó
hosszú mohó ujjad rózsához koccan
a szív is hasonlóan ég ki
ám égni nem ég el az emberi testtel
akárha egy szál borvörös rózsát ejtenénk
a hamura mert ahogy a másik szabadkai író (csáth)
és az indiánok számára létezik homokember
úgy van hamu is hamuember
szíve helyén borvörös rózsával
olykor ágyad szélére ül
kószál a mezőn egy talponállóban ujjai között
nonpareillepohárral
várja a hajnalt
miért van kérded elmerengve
hogy csak borvörös rózsa marad a téli kertben
miért van az hogy intim-színű egy sem
az isten is azt szaglássza
tépi az intim-színűt rongyolja ő is
még nem zuhognak a hó márványtömbjei
csak a zúzmara jégszőrzete borzolódik
most húz bőrt a tócsára a fagy
a kisgyerek nyelve
rézkilincsre fagy kitépetik
ki a skarlát mandulákkal zsigerekkel
lépd át a fagyal nyírt falát
kertünkben találhatsz rózsát
találhatsz borvörös rózsát még decemberben is.
 
Január
(Burkhard Balzer kalendáriumába)

Mint egy légy a falon
valaki közeledik
mert vannak nagy telek
amikor már januárban olyan a táj
akár egy vízszintes fal
amelyet vak pingálóasszony meszelt
maga oltotta mésszel
ami a szeme világát is kioltotta volt
mert vannak nagy telek
amikor már januárban minden vakító
s akkor a szajkó (infaustus) azúr tolla
egy sárga vadnarancs rávetül
a fehérségre s arra gondolsz
a szépségtől (egy alvó kategória)
a szépségtől s nem a mésztől
vakult meg az a pingálóasszony is
Mint egy légy a falon
valaki közeledik
süllyed a nagy puha hóban
még meleg
megolvad körüle a hó
örül hogy ilyen szűz közegben
tűnik el örökre
mondják a fagyhalál szép
mennyi szépség
egy még langyos lótetemre lel
felhasítja hasát
abba bújik
netán ott áttelelhetne
aztán lassan kihűl mind a két tetem
mint egy jegeces főtuszra találnak rá
bajtársai a ló hasában
amikor a lovat mohón enni kezdik
mint egy mosolygó jeges főtuszra
arra gondolnak ha most kiolvasztanák
újraszületne egész testével mosolygó
kiscsikóként
ó mennyi
mennyi elviselhetetlen szépség
még egy megfagyott katonaló hasában is.
(Tübingen, 2003. november)

Kis versciklust képzeltem el
Hová tűnt a kis rézüst
hová innen a csipkéről
a kis rézüstbe ültetett ciklámen
czóbelnek van egy szép ciklámen-csendélete
valamelyik jó nevű párizsi galériában
ha jól emlékszem a drouet-ben láttam
czóbel lopta el tehát a ciklámenemet
hová tűnt a kis rézüst
hová innen a csipkéről
hová a kis rézüstbe ültetett ciklámen
ki lopta el ha nem czóbel
ki a rézüstöt
a kis rézüstbe ültetett cikláment
talán csak nem a kis rézüstre volt épp szükséged
gyanús alkímiádhoz
még jó hogy nem a rézágyat
(istenem végre rézágyunk van)
tüntetted el füstölgő savaidban
öreg rézfaszú
még jó hogy nem a kis rézangyalt
hová tűnt a kis rézüst
hová innen a csipkéről
hová a kis rézüstbe ültetett ciklámen
ki lopta el ha nem czóbel
nemrég még czóbel (otromba) cipőiről értekeztél
czóbel czipői
(breton parasztnak nevezted
és még carlo zobelinit a tenoristát és czóbel minkát
valamint édesapját a zöller&zobel gyarmatáru
nagykereskedés tulajdonosát is megemlítetted)
most meg lám ciklámenem lett alliterációs
manipulációid áldozata
hová tűnt a kis rézüst
hová innen a csipkéről
hová a kis rézüstbe ültetett ciklámen
ki lopta el ha nem az a breton paraszt
ki ha nem a czóbel
bevittem íróasztalomra a szűzgipsz kutyafej
és az arzénnal töltött bosnyák holló közé
már rég megfigyelhetted magad is
a sírvilág sikeres párizsi piktorai
a csataképfestők
kik maguk is mint harci mének ágaskodnak csatakosan
és a (virág)csendélet kismesterei közül
én alkati okok is közrejátszhattak elismerem
a (virág)csendélet kismestereit választottam
az ő képeikhez hajolok egyre közelebb
netán léggyé lehetnék szőlőszemeiken
ebből ki- és lefolyólag
most a sír- és csataképfestők világának eljövetelekor
amikor próféciáik tényleg beteljesülnek
sirámaik bebizonyosodik nem hiába sirattak el
nekem semmi okom más céhhez sompolyognom
semmi okom igazgyöngyhomályú
szőlőfürtjükhöz-hajoltomból
más pózba egyenesedni fel
hová tűnt a kis rézüst azt mondd meg végre nekem
nem kell hogy kiegyenesedj
hová tűnt innen a csipkéről
hová a kis rézüstbe ültetett ciklámen
mondom én vettem magamhoz a kis rézüstöt
a kis rézüstöt a ciklámennel
kis versciklust képzeltem el ugyanis
(czóbel-hommage-ként is persze
annál is inkább mivel czóbel kertiszékét is
meg kellene írni már
egy az egyben megegyezik huxley székével
melynek üres bambuszcsontjaiba
meszkalinos kísérletei folyamán a nagy angol író
mint velő húzódott be)
embereket húznak szép lassan vigyázva karóba
a (virág)csendélet-festő kismesterek
monoton életével azonosulván
nyestszőr ecsetjeiket stuccolják éppen
hogy igazgyöngy-homályú szőlőszemeiken
azt a legyet még egyszer megérintsék
nehogy valamelyik nagyképű mázoló
kapzsi képkereskedő döglégynek vélje
hová tűnt a kis rézüst
már az émelygő ciklámen sincs sehol
csipkéd havazó rézsutosában nagy lyuk
kis versciklust képzeltem el
versciklust
a kis rézüstbe ültetett ciklámenről
rézsút havazó csipkédről
melyen egymásba gabalyodva aláhemperegtünk
a havasan szikrázó rézsüről
(add meg még nekem
add meg még nekem azt a ciklust.)

 

Kibuggyan a vér a számon

Und die Ameisen tragen mich planlos
Fort, ort, für Wort, fort.*
Inger Christensen (G. Laschen ford.)


Utolsó németországi utam alkalmával
nem kis sokkot jelentett számomra
ahogyan látnom kellett
(az eset a stuttgarti rádió tübingeni stúdiójában történt
valóban egy külön kis hangjáték
magam is hosszú évekig rádiós voltam)
teljesen természetesnek veszik:
németül fogok felolvasni.                          

* És a hangyák terv nélkül visznek
Tova, oda, a szóért, tova.
Lefordíthatatlan a szójáték, az el-, magával-, tovább jelentésű fort igekötő
rímel a főnévként hely jelentésű ort-ra (de a főnév nagybetűvel kezdődne,
kisbetűvel írva úgy hat, mintha a fort szó elejéről lemaradna az f betű,
elvitték volna a hangyák) és a szó jelentésű Wort-ra. A sor hangzásából ki
lehet hallani a Wort für Wort szókapcsolatot is, amit azt jelenti, hogy
szóról szóra haladva – szavanként hordják szét a hangyák a lírai én-t.

                             

jóllehet ez nekem eszembe se jutott
de nem volt idő kigyulladt a kis piros lámpa
el kellett kezdenem olvasni (egy kétnyelvű antológia
volt előttem ugyanis) el kellett kezdeni olvasni:
németül a verseimet.
valami különös roppanás hangzott
rianás
netán fogam aranyhídja melynek lábait a jég kilökte
fogam aranyhídja tört ketté
illetve akárha üveget kezdtem volna enni
jóllehet az első falatot még ostyaként törve
ki ne áldozna egy másik nyelv oltárán
igen akárha üveget kezdtem volna enni
gyerekkoromban láttam egy embert vidéki kocsmákban
lépett fel vasat evett és üveget megigézve követtem
ott szemünk láttára megevett egy fél biciklit
majd néhány poharat evett
(majdnem azt mondtam ivott) meg rá jóízűen
mondom egészen közelről lestem
egyszer sem buggyant ki vér a száján
ám nekem ott a stuttgarti rádió tübingeni stúdiójában
egész idő alatt az volt az érzésem kibuggyant
a szerkesztő a hangmérnök nézi hogyan bugyog
nézik ilyet még nem láttak hogyan bugyog a vér
a számon
a felolvasás után rohantam a toalettbe
lemossam papírszalvétába temessem arcom
aztán a nagy izgalom ellenére is figyelni kezdtem
magam
német felolvasásaim közben
hogyan hajolok próbálok visszahajolni az eredetihez
netán átcsempészni valamit affekta kántálásomból
s ez már-már ment is amíg egy-egy üvegtárgyhoz
(csillár üveghal kristály azúrszifon) nem értem
s ismét nem éreztem kibuggyan a vér a számon
ami közönség avagy mikrofon netán kamera előtt
felettébb kellemetlen hiszen a költészet már rég
már rég nem ilyen vadromantikus
már rég nem ilyen vadromantikus vér etcetera dolog
táskám tele papírszalvétával nyakamban törülköző
s akkor azt vettem észre újabb verseim írása közben
több verset írtam ott tübingenben is (hölderlin hesse
s a plágiummal épp megvádolt
különös éppen úgy vádolták meg mint majd kis danilót
a plágiummal épp megvádolt celan igézetében)
új verseim írása közben már eleve gondolok
az eljövendő
zord felolvasásokra
ha írás közben is kibuggyan a vér a számon
gondolkodás nélkül kihúzom a szót a metaforát
a költészet már rég nem ilyen
miféle ihlet
eltekintek a felmerülő üvegesen irizáló költői
kategóriától
olyan szavakkal élek amelyek immár akárha egy
külön kis
(lám mindent minoritásomhoz szabok) privát nyelvet
külön kis privát német nyelvet képeznének
ugyanis megfigyeltem azóta minden versemben
(löszbabán márvány piétán
computer billentyűzetén kuglóf geológiai rajzolatán)
felbukkan egy hangya
honnan a fenéből hangya itt e nagy télben
e zaklatottan csattogó billentyűzeten
a kuglóf szédítő geológiai tekervényein
in flagranti kaptam magam
in flagranti egy hangyával
sokféle perverzióról tudok
de hogy egy hangyával
igen tetten értem a hangya
(:Die Ameise) volt az a szó
istenem a hangya (:Die Ameise)
amelynél egyszer csak teljesen véletlen azt éreztem
megérintettem
meg egy másik meg magát a német nyelvet
akárha mint gyíknak
(amely jóllehet éppen hangyákat söpör be)
kétágúvá hasíttatott a nyelvem
pánikszerűen emileztem barátnőmnek
mi az hogy: Ameise?! egyáltalán miféle szó: Ameise?!
mond mit akarhat velem in flagranti kaptam vele
magam
mit akarhat velem ez a szó istenem mit akarhat:
Ameise?!
érzésem szerint válaszolta máris szinte kapásból
barátnőm
aki jól ismeri vacogó (lidérces) filológiáim
érzésem szerint írta két szóról van szó: A Meise
(eine Meise délnémetül osztrákul az északiak nem
mondanának ilyet de értenék) ha valóban
rákérdeznél a németekre
így ahogyan rám rámkérdeztél senki sem tudná
megmondani
miről is van szó
majdnem hogy egy régi (nagyon régi) idegen
szónak tűnik
ettől féltem
hiszen némileg hasonlóan jártam a francia költészet
központi kategóriájával (melyet legjobban irigyeltem
szükségem volt rá ugyanis az adria inkorporálásánál)
amikor megtudtam hogy valójában egy arab szóról
az azulról van szó
de barátnőm folytatta
etimológiailag az a összefügg az ohn (nélkül)
õsrégi indoeurópai eredetû szótaggal az anti-val
ami sok minden mást is jelent persze de most
maradjunk még a nélkül-nél mint Ohn-Maht
a meise pedig ugye a meissen kettémetszett
mert a feje meg a teste mint lexikonom is mondja
feltűnően elkülönül
illetve hát mint másik lexikonom mondja
a hangya levelet eszik
láthatatlan gyémántfogaival klorofill lemezeket
roppantva kettémetszi
volt egy kabarészínész
folytatta mind ihletettebben barátnőm
heinz erhardnak hívták nagy kövér szomorú ember volt
egyszer a színpadon a következőt mesélte (adta elő)
Drüben in des Baumes Rinde wohnt
die Mutter mit dem Kinde.
Sie is Waise denn der Vater ward ner Amiese zum Frasse.
erre mindenki nevetni tapsolni kezdett
de erhard szomorúan azt mondta
Noch nicht, noch nicht!
és mondta még szomorúbban mondta tovább