Susztermatt

Érdekes, miközben Csanádi úrról, a szabadkai piacok főfelügyelőjéről meséltem - kissé részletesebben kellett mesélnem Csanádi úrról, a szabadkai piacok főfelügyelőjéről, mármint arról, hogyan is lett fiam filmjének egyik főszereplőjévé, pontosabban a főszereplő, a debreceni származású Nyitrai Illés, a Studio K. színészének apjává -, olykor sikerült elkapnom Jonathán egy-egy mondatát is. A Vértóról jövet teljesen véletlenül szálltunk meg két asztalt, kényelmesen elfértünk volna az egyik körül is, vagy talán mégsem teljesen véletlenül, ugyanis én nyáron képtelen vagyok a kályha mellé ülni, Gorotvának, Szaniternek és Jonathánnak viszont már föltételes reflexévé lett, nyáron is mindig sietnek elfoglalni a kályha melletti asztalt. Később, amikor Olivérrel és Palicsi P. Rejtő Jenőkével szót ejtettünk Jonathán elhangzott, majdhogynem az enyémmel egy időben véget ért történetéről, Jenőke azt állította, hogy Jonathán valójában egy Kafka-novellát mesélt, ahogy ő mondta, sütött el a társaságnak. Olivér kiigazította, noha nem tudott volt igazán rákoncentrálni, mármint Jonathán történetére, mivel közben ő is éppen mesélésben volt, illetve részben az én Csanádi úrról szóló történetemet hallgatta, de annyit mégis sikerült elkapnia, hogy megállapíthassa, nem Kafka-novelláról volt szó, hanem: egy jellegzetes Móra-történetről, Móra-meséről. Ámbátor, tette hozzá Olivér, meg kell hagyni, Jonathán valóban Kafka stílusában adta elő azt a Móra-szöveget, illetve talán azt kellene megállapítanunk, hogy ezek a Móra-történetek egyszerre mozdulnak el a mese és ugyanakkor a Kafka-féle novella irányában is. Valamiért, valamiféleképpen nőni kezd bennük a metafizikum. (Ez, legalábbis ez a rejtett metafizikus mag, különben megfigyelhető Mikszáth, Tömörkény és Kosztolányi igénytelennek tűnő írásaiban is.) Jonathán majdhogynem egybetolta őket, igaz, a sebtől, a Kafka-novellában olyan fontos szerepet játszó sebtől eltekintett, a sebet egyszerűen kihagyta, hiszen akár jelezhette is volna, mondjuk egy kis véres folttal a főhős pöndölén... Egy emberről volt szó ugyanis Jonathán meséjében, aki, hogy végre kipihenhesse magát, hogy végre egy nagyot aludhasson, tojást, tojásokat csempész az ágyba: tojni kezd. Mondom, csak a sebtől tekintett el, jóllehet most mégis megemlítve a sebet, Olivér észrevétlen máris a saját sínpárjára billentette a történetet, Olivér, aki egyik pécsi előadásában Celan Rosa Luxemburgra, Rosa román bivalyaira utaló versét elemezve Kafka sebét Brancusi kősebével hozta volt összefüggésbe... Ha jobban meggondoljuk, nem csak Kafka eljárásával élt Jonathán, emelte fel hangját Olivér, hanem Chaplinével is, ugyanis a tyúk megjelenítése mintha inkább az Aranylázat idézte volna. Viszont az ágyhoz való viszony valóban kafkainak mondható, az ő falusi orvosa vackol úgy be a beteg ágyába, akárha többé sosem is akarna felkelni, mint ahogyan az a bizonyos, Jonathán által aktualizált Móra-hős...
Szlovák, a borbély, akiben hét ördög lakozik, vörös, borostás kis gyermekképével, kivárva a Csanádi úrról és a Móra-hősről szóló okoskodások végét, előbb mintha csupán Vendellel szándékozott volna valamit közölni, egy idős suszterról kezdett beszélni. Kezdetben tényleg úgy tűnt, csupán arról van szó, hogy a minap egy érdekes suszterhoz találta elvinni javításra a cipőjét, a társaság mégis sejtette, valami ki fog kerekedni a dologból, a történet észrevétlen szépen ki fog szélesedni, akkor is, ha még mindig csak a régi műhely, a szerszámok, a bőrök, a szögek, a sámfák leírásának részletezésénél tartott. Igen, akkor már Jonathán, Olivér és Palicsi P. Howard Jenőke, Gorotva és Szaniter is mind inkább feléje fordultak. Ilyenkor az volt az ember érzése, valaki összehúzta asztalainkat. Mert hát mégiscsak Szlovák tudott legjobban mesélni közülünk. Azt a marslakós történetet, meg a szibériai élményeit például szinte naponta újrameséltették vele, annál is inkább, mivel mindig tovább cifrázta, tovább szőtte, bonyolította őket, noha a társaságot a szibériai történetben csak a szibériai nők fanszőrének a hidegtől való besubásodása izgatta, mármint az, ahogyan a nők és barátai kérésére ő borbélyollójával felettébb ügyesen: utat nyírt a subás, sűrűvé nemezelődő rengetegben, s mi sem természetesebb, hogy ahol egyszer utat nyírt, ott aztán hamarosan maga is felvonult a nagyágyúval... Újabban Szlovák, a borbély, azon töri a fejét, visszamegy sofőrködni, azt hallotta ugyanis, ismét szállítani kezd a szabadkai Csipkegyár Oroszországba, igaz, most nem lisztet és tankmotorokat, hanem némileg közelebb eredeti profiljához: fáslit... Szlovák szeme sarkából persze regisztrálta, hogyan fordul mindinkább feléje az érdeklődés, szavai mind színesebbekké lettek, mint mindig, ha Regény Misu nem volt jelen, aki mással sem foglalkozik, mint hogy kizökkentse, durván darabokra tépje Szlovák isteni anekdotáit, kerek kis történeteit.
Nevezetesen egy idős, ötven körüli suszterről volt szó. Akihez egy napon beállított egy szép ifjú pár. A suszter nem akart hinni a szemének. Elmondták: kilenc nap múlva lesz az esküvőjük. És cipőt szeretnének csináltatni a vőlegénynek. Kilenc nap múlva?!, kérdezte az idős mester. Igen, mondták egyszerre. Az már itt van, mondta a mester, majd többször is megismételte. Az már itt is van. Az már itt is van... Ám nekiveselkedhetünk, tette aztán hozzá tenyerét dörzsölve az idős suszter, majd leültette a vőlegényt, aki még jócskán húsz alatt lehetett, alig pelyhedzett a szakálla, ölébe vette lábát, vigyázva lehúzta nem éppen kifogástalan zokniját, sokáig tapogatta, megmutatta, hol vannak a talpán bőrkeményedések, kisebb fajta talpmasszázst végzett, majd nagy szakértelemmel méretet vett, felírta az adatokat a körülrajzolt lábat ábrázoló papundeklidarabra, részletesen elmagyarázva, mit kell majd tennie, hogyan kell modellálnia, ő úgy mondta, alul és oldalt hizlalnia, felül ugyanakkor megemelnie, majd hirtelen, szinte merőlegesen lemetszenie a kaptafát a fiú tyúkszemét, erős nagyujját, leoperált hatodik kisujját (táltos?) satöbbit bekalkulálandó. Aztán ugyanolyan figyelmesen visszahúzta a fiú zokniját. Majd egy szögre tűzte a papundeklit. Kifizették az előleget, és elbúcsúztak a figyelmes és felettébb szimpatikus mestertől. Végre, mondta a fiú, máris ruganyosabban lépkedve, végre először az életemben lesz egy olyan igazi cipőm...
Az esküvő előtt egy-két nappal beállított az ifjú pár a cipőért. A suszter leültette őket, elmesélt nekik egy viccet, még egyet, megboldogult kardos feleségére, az időjárásra panaszkodott, katonaélményeiről mesélt, német fogságba való esésének körülményeiről. Majd közölte velük, a cipőt még nem érkezett befejezni, nem kapott csirizt, a minőségi, nyárfából készült (mert csak az dagad) faszögre is várni kell még néhány napot satöbbi. Az ifjú párban megfagyott a vér, ugyanis a vőlegény cipője teljesen tönkrement már, hatalmas lyukak tátongtak a talpán, egyiknek leesett a sarka, a másiknak kibukott a kérge. Idegesen szorongatták egymás kezét.
Az öreg egy ideig magukra hagyta, majdhogynem fárasztotta őket, majd körülményesen felvezetve a dolgot, azt ajánlotta nekik: halasszák el az esküvőt. Halasszuk el az esküvőt?! rettent össze az ifjú mátkapár. A szék mögött mind hevesebben, mind kétségbeesettebben szorítva egymás kezét. Ám az öreg suszternek olyan rábeszélő képessége, tehetsége volt, hogy az ifjú pár végül is beleegyezett az ajánlatába. Elhalasztották az esküvőt. Magát az elhalasztást nem is annyira a szülők szenvedték meg, hiszen a tortákat még ki sem sütötték, hanem ők, az ifjú mátkapár. Mivel a lány eltökélte volt, csak a nászéjszakán hagyja, hogy választott párjának férfitagja beléje hatoljon. Puszilgatni, nyalni hagyta a fiút, ő is végigcsókolgatta, ha kicsit sután is, de még a szájába is vette a fiú görcsös vesszejét, izzó makkját, igen, ő nem tagot mondott, édesanyja mondott tagot, mármint hogy ő sem engedte magába előbb apus férfitagját, mindig csak úgy mondta, vesszeje, de tovább egy tapodtat sem, nem és nem és nem, ismételgette édesanyja hangsúlyával.
Attól kezdve hetente ellátogattak a mesterhez, az igazság az, kissé odaszoktak hozzá. Egy napon a vőlegény inaskodni kezdett. Előbb csak csirizt főzött, melynek bűzétől menyasszonya ökrődni kezdett, majd patkókat, spiccvasakat vert fel, később meg már flekkelt, féltalpalt is. És alig múlott egy év: maga készítette el a cipőjét. Egy reggelen szépen maga alá húzta a háromlábú széket, nekiült a panglinak, és a lábszíjjal rászorította combjára az itt-ott meghizlalt, máshol meg lenyesett kaptafát. Maga nyújtotta, feszítette a falcfogóval, maga varrta a felsőrészhez a branzolt. Maga szabta ki a krupont, áztatta le a mocskos lavórban. Majd azt is rászorította az alakuló képződményre a lábszíjjal. És akkor következett a számára tán legizgalmasabb mozzanat. Egy hegyes kis ablaküvegcseréppel kétszer szépen körülrajzolta, kijelölte a szögelés útját, dikiccsel lyukakat ütött, két tenyere között a dikicset ki-kisodorta, majd hirtelen, akkor már tele volt a szája faszöggel, minőségi nyárfaszöggel, körülszögezte egyszer, körülszögezte kétszer. Csak úgy köpködte az illatos kruponba a még illatosabb faszögeket. Minden szögre csak egyszer sújtott a gömbölyű fejű, súlyos suszterkalapáccsal. A sarokhoz érve egymásnak fordította a két bőrt. Körülvágta, körülreszelte, majd pedig a pilácson átforrósodott vassal falcot sütött bele. Igazi mestermunka volt. A sevró ragyogott, mint a méz, a talpa, pontosabban a sarka úgy csikorgott, hogy még a másik utcában is hallatszott. Igaz, az esküvőből nem lett semmi, mert a lány a csiriz bűze miatt elmaradozott, majd pedig hamarosan beleszeretett a szomszéd hentes postás fiába - már első puszilkodásuk alkalmával azt vette észre, a hentes postás fia (aki persze otthon henteskedett is, két mesterség volt tehát a kezében) hímvesszeje, akárha véletlen, felszúrta, nem győzött pipiskedni, pipiskedett, pipiskedett, hogy aztán még nagyobb súllyal zuhanjon bele, s ha hősünknek, a kis cipészinasnak, immár nyugodtan nevezhetjük így, jók az értesülései, már az esküvőt is megtartották...
Hősünk persze nagyon megszenvedte az esetet. De továbbra is rendíthetetlenül látogatta a cipészt, továbbra is ott inaskodott nála. Végül odaköltözött hozzá. Takarított, olykor főzött is. Közös priccsen aludtak.
Egy éjszaka, künn szépen esett a hó, az ablakot, mintha csipkét horgolt volna valaki, jégvirág borította, jól melegített a dunyha, a dobkályha szinte izzott - az idős cipész teljesen rátapadt a fiú verejtéktől gyöngyöző hátára: szépen seggbe kurta a fiút. Hősünket. Aki érezte, valami még sosem tapasztalt kellemes dolog történik vele, de istenien átforrósodó testük számlájára írta az egészet. Sőt olyan pillanata is volt az éjszakának, amikor azt hitte, álmodik.
Reggel zavartan kérdezte a mestert, mi történt az éjszaka. Mert valóban nem tudta. Az öreg boldogan dörzsölte a kezét. Végre valahára megtörtént a nászéjszaka, mondta. A nászéjszaka?! gondolkodott el álmélkodva a fiú. Ilyen a nászéjszaka? Ilyen szép forró? Igen, mondta a cipész. Ilyen szép forró. Majd estére megismételjük. Minden éjszakánk nászéjszaka lesz...
Emlékszem, míg Csanádi úrról meséltem, bele találtam nyúlni a zsebembe. És valami ismeretlen tárgyba botlottak ujjaim. Sokáig forgattam, tapogattam. De sehogyan sem sikerült rájönnöm, mi is lehet az. Olykor, már a suszterról szóló mese közben is zsebemhez kaptam. Selyempapírosba volt csomagolva, de valami furcsa, erős, csúszós selyempapírosba, viszont a tárgynak kemény, szabályos élei voltak, jóllehet nem volt teljesen szabályos, geometrikus. De ahogy kihúztam a kezem, mivel Jonathán után Szlovákra is kezdtem figyelni, megfeledkeztem a kemény tárgyról. Csak amikor már mindenki szétszéledt, vettem ki zsebemből, tettem magam elé - a rugós füzetre. Mert a sarasotai rugós füzet volt éppen előttem. Előbb mindent a sarasotai füzetbe jegyezek fel, noha eredetileg kizárólag csak a Mónikára, Szeles Mónikára vonatkozó adatoknak szántam, a róla szóló cikkeket is oda ragasztgattam, majd onnan vezettem át a Lábass Banditól kapott liszboai vajszín levélpapírosokra.
Apám timsókristálya volt az a tárgy, amit képtelen voltam felismerni, kitapogatni a zsebemben. Édesanyám egy citrompótlós zacskóba tette volt, annak a zacskónak van ilyen finom bélése, amely a timsó érintésétől még tovább preparálódott. Mostanában már minden nap borotválom édesapámat, igaz, újabban nem vágom meg annyiszor az arcát, sőt egyáltalán, de a timsót azért mindig kéznél tartom, mert a legkisebb vágás, vérzés is szinte elviselhetetlen fájdalmat okoz számomra. Azonnal rányomom a timsókristályt. Valójában fóbiámmá lett a dolog. Újabban néha már úgy érzem, nem csak a borotvával vérzek fel arcokat, embereket. Noha nem késsel dolgozom, mégis gyakran érzem magam úgy, mint egy Woyzeck, igen, hiszen éppen úgy loholok, jóllehet penge nélkül, a kis üres, ahogy mondani szoktam, metafizikus fürdőhely utcáin.
Itt a Fej vagy írás című, a sarasotai füzetből a liszboai levélpapírosokra vezetett, majd a computerbe beírt, ám szinte azon nyomban lefagyott Fájl anyaga kellene, hogy következzen. Illetve most már át is dobhatom ide, ugyanis közben egyik computeres barátom feloldotta, kifagyasztotta az egy-két éve beakadt (szerencsére, levédett - ki védte le?) Fej vagy írás Fájlt. Jóllehet most még nem olvasom újra, csak mechanikusan dobom ide, ugyanis vissza kell térnem a Móra-meséhez, Kafka sebéhez és nem utolsó sorban a suszter-sztorihoz (susztermatt), sok finomításra lesz ugyanis még szükség, különösen Szlovák, a borbély előadásmódjának, szóhasználatának, észjárásának megőrzését, a nemi szervek, a közösülések, illetve hát mindenekelőtt a cipő (hiszen ez a fiú első új, ahogy ő mondta, igazi cipője) leírását illetően.