Semmi. Gipsz.

Lám, könyvem (Gipsz és fadrót - ceruzával visszaírt szobrok: Jovánovics, Megyik, Böröcz) egyik utolsó jegyzetét küldöm elsôként mutatóba neked Jován, jóllehet a Jovánovics Györgynek írt kis könyv elsô fejezetét már a '80-as években felolvastam az Újvidéki Rádióban, ahol néhány évig Sebôk Zolival csináltunk képzôművészeti rovatot, már akkor megmutathattam, közölhettem volna, de azért nem küldtem el, azért nem közöltem, mert óvtam, ne sérüljön, ne piszkolódjon el, ne piszkolja be az ólom, az ólombetű (betűfém), a sok újságtól néha könyékig fekete (ólmos-véres) az ember keze, meg hát mert már akkor is valamiféle gipszkönyvnek: A gipsz könyvének tudtam, és egyszerűen féltem a disztribúciótól, féltem megreped, gondoltam, lecsempül, pára, nedv éri, tónust kap. Még másolatot sem készítettem (így csak véletlen, hogy nem veszett el nagy perturbációnkban, teljesen véletlen préselôdött vulkánfíberembe), mert emlékszem, legjobban az indigótól féltettem, jóllehet különben - igaz, ez kissé már eltérít bennünket - talán még szűz gipszeidnél is jobban szeretem a kékkel (szürkével? mégiscsak ólommal?) érintett '81-es Berlini reliefet például.

És a Berlini relief színének kérdése máris felveti az ólom színének kérdését. Mármint hogy akkor milyen színű is valójában az ólom? Kékesfehér vagy tompaszürke? Elôkeresem ólmos papirosaimat (ólompapír). És összeakad a bokám. Minden színnel így vagyok tulajdonképpen, mindegyik kört ír körém.

(Serétfém. Ólomgolyó. Ólomcukor. Tiszta lágyólom. Ólomszulfát, fehér nehéz por. Fehér ólomfesték. Ólomfehér. Ólomdara. Ólomfüst. Ólomhamu. Ólomvíz. Ólomvitriol. Ólomjegec. Ólomtapasz. Ólomkólika. Ólomidô. Jódólom. Piros mínium. Ólomcella - ültem benne, egy narancsosládán, amit a velencei piacon szedtem volt fel, ugyanis úgy ment át rajta az autó, hogy tulajdonképpen szépen összecsukta, össze, mint egy vadászszéket, alumínium zsebpoharat...)

Mondom, örültem tehát, hogy velem van, velem maradt az a tiszta gipsz (A gipsz könyve), mint ahogyan gyerekkori palatáblámat is ôrzöm, a cukorspárgára kötött mediterránszivacs maradványával, kövületével, meg ómamám gipszfeszületével együtt, amelyet titokban palavesszô helyett használtam, ezért most akárha félkarú lenne. Istenem, leírtam-elírtam (többszörösen is) fél karod?!

Amikor a negyvenes évek második felében, akkor már szépen leengedték közénk a vasfüggönyt (hogy most mi van közöttünk, nem tudnám megmondani, hol tüllnek, hol ismét vasnak, ólomnak tűnik), édesapám elôször utazott le az Adriára, megkértem, hozzon nekem szivacsot. Hozott egy egész füzérrel. És kiakasztotta az ostorszíjak, rafiafüzérek közé, még nem államosított boltunk Gyarmatáru feliratú cégtáblája alá, mintha csak az Adria lett volna az a bizonyos gyarmat. A mi gyarmatunk. Mert hát fügét is hozott, narancsot is. És egy nagy fehér vászonzacskóban: tengeri sót. Ha netán sótalan lett a leves, anyánk azzal védekezett, hogy nem érzi a bosnyák, meg a magyar sót. Csak a tengerit. Késôbb, zágrábi filozopter koromban, egy idényt dolgoztam is a koperi sópárolókban - talán éppen azért tudok napszemüveg nélkül ülni naphosszakat (mint emlékszel, ültem Velencében) vakító felületeid elôtt, talán onnan, inkább mint a stúdiumoknak köszönve (noha a filozófiát, különben éppen úgy, mint a költészetet, már akkor is alkímiának tudtam, tehát a filozófiai és költészeti kategóriákat anyagoknak és viszont), kvalifikációm a fehér (a szűz - "Még Napocskánkon is vannak flekkek", írja Rozanov Apokalipszis-könyvében, amelyben érdekesen beszél magáról a gipszrôl is, mármint arról, miért is készültek az egyiptomi szarkofágok éppen gipszbôl) szubsztanciákat, tehát művészetedet illetôen.

Ezt az utolsó kis jegyzetet, amely különösmód idôrendben egyik korai munkád tárgyalja (egy monografikus munka akár kezdôdhetne is éppen e markáns lény elemzésével), amelyet, hamarosan látni fogod, én valójában félreértettem, a magam módján tároltam (és valójában még ma sem értek, ma sem tudom pontosan, hogyan készült) - azért küldöm, mert az EX Ólomkatona-számára írásos avagy hát gipszes választ szeretnék kapni, illetve hát mindenféleképpen reprodukálni szeretném magát a szobrot. Ugyanis az elôkészületek folyamán a fotósoknak a te munkádat mutogattam, mondván, ilyesfajta portréját keresem-kutatom az ólomkatonának: a katonának mint olyannak.

A különös az, ezért máris abbahagyom levelem, hogy maga a jegyzet, a semmis gipszesszé is egyfajta levél már valójában, valamiféle emlékeztetô neked, idézethalmaz.

Kérés. Könyörgés gipszkatonáért.

* * *

A '69-es Fej az egyik legjobb szoborportré, amit valaha is láttam. Az én imaginárius múzeumomban ott van egészen közel Donatello Habakukjánál. Nem véletlen tehát, hogy amikor az ólomkatona portréjára gondoltam volt, azonnal ez a szobor jutott eszembe. Ugrott be. Valami ilyesmi kellene a címlapunkra, gondoltam. Gyorsan elô is kerestem, hogy leellenôrizzem, nem ólomkatonáról öntötte-vette le véletlen Jovánovics. Mert nem egy konkrét lény megmintázásáról van szó. És mégis, mondom, akárha egy nagyformátumú szoborportré lenne. Éppen ez a titka is különben. Hogy a nagy mimetikus munkákon tud túllépni, de akárha a mimézis által és nem azt megkerülve. Késôbb említést is tettem errôl a szobrásznak. A Fejen fellelkesülve meg is kértem (biztos már el is felejtette, ezért készül e jegyzet, ismételten figyelmeztesse): öntsön gipszkatonát.

Ahogy ólmot öntenek, ô különben is úgy önti a gipszet. Igen, egy kicsit a javasasszonyokra emlékeztetôen. Csak ô, Jovánovics, belenyúl a forró masszába. Képzeljünk el egy javasasszonyt - hogy visítana! -, amint belenyúl a forró, bugyborékoló ólomba, és úgy leégett kézzel próbál jósolni. Szóval belenyúl a forró ólomba, lávába. Beleugrik szinte. A gipsz Hüperionja.

Érdekes (vagy talán nem is, hiszen amikor elôször láttam, akkor nálunk háború volt), én katonának, valami vágott orrú vitéznek tudtam a '69-es Fejet. Közben éppen hogy nem katona. És nem ólomból, még csak nem is gipszbôl készült.

"Poliészter. Egy középkori vár faláról, aranyos kupával a kezében néz le a törött orrú építô-kôfaragó mester. Kevesen tudják, hogy ilyen szobrom van. Elôször jelenik meg kép róla."(1992)

A poliészter súlytalanságával, semmis voltával még inkább ellentéte a súlyos ólomnak, mint a gipsz.

Aztán lassan egyfajta önarcképpé lett, pontosabban: a szobrász önarcképévé. Amely azt mondta, hogy ez a leheletnyi gipszlemezeket készítô, könnyűkezű ember, a gipsz virtuóza, Paganinije, valójában egy súlyos déli kôfaragó. Meřtroviĺ ôsei Montenegróból jöttek, talán éppen abból a faluból, ahonnan Jovánovics ôsei... Tehát ez az építô-kôfaragó munkálkodik minden ostyán, leheletnyi reliefen. Amit aztán '56-os emlékműve egyértelműen be is bizonyított. Tehát Jovánovics, Novalis értelmében zenész, és ugyanakkor Novalis értelmében szobrász is.

Márai kôfaragómesterei is eszembe jutottak, nem csak a déliek, jóllehet a déliek mindenhová eljutottak, ahol várakat, katedrálisokat építettek, tehát minden bizonnyal Kassán is dolgoztak. Igaz, Márai sosem is mert ilyen közel, ennyire arcába hajolni-mászni hôseinek. Mégis idéznem kell, afféle képaláírásként, Poszler Márai Sándor és Kassa mítosza című tanulmányának néhány sorát, amelyeket minden bizonnyal azért jegyeztem meg ennyire, mert magam is provinciális művész vagyok, akinek ebbôl a provinciából külön rálátása van a dalmát kôbányákra, bányaszigetekre, kôfaragómesterekre, kôfaragómesterekbôl lett nagy szobrászokra (Meřtroviĺ, Krřiniĺ - az egyik nevében a mester, a másikéban a karszt szerepel), akikre bizonyos idôközökben valóban kívül-belül rátör a vész:

"Kôfaragómester - élete csúcsán művész, mint az igazi mesterek. De provinciális, azaz heroikus művész. A Dóm kapui fölé faragja a szobrokat. Ám nem Chartes-ban, 'csak' Kassán. Ezért éli intenzívebben a művész-polgár léte életveszélyes dilemmáit. Kívül-belül rátör a vész."

Ami a provinciálisat illeti, azt inkább csak magamra vonatkoztathatnám, hiszen tengerrel, a világ legszebb tengerével, Diocletianus palotájával et cetera a hátuk mögött ezek a mesterek sosem is voltak provinciálisak. Sôt.

Tehát innen az ötlet. Mármint hogy Jovánovics György öntsön ki nekem egy kis ólomkatonát: gipszbôl.

Ólmot: gipszbôl

Amikor '91-ben a Muse Art Moderne-ben Giacometti kis, valóban gyufásdobozba férô gipszeit néztem párhuzamosan a Rodin-múzeum gipszapróságaival (Velencében majd Jean Clair Azonosság és másság - A test formái című kiállításán egész kis együttest komponál Rodin eme apróságaiból), akkor még nem gondoltam az ólomkatonára, noha az EX felvázolt témái között a kezdetektôl ott szerepelt az ólomkatona is.

Valami olyasmit képzeltem el, hogy Jovánovics a Katona - ólomkatona elé tartja Veronika-kendôjét. Minden finom gipszleplét. És szépen engedi, törülközzék belé, dörzsölje tompa ólomarcát - afféle frottázsszerű eljárással - a szűz gipszbe.

Ólmot önteni az ólomkatonából. Úgy gipszet.

Apám üzleteiben mindig kedveltem a gipszes zsákokat, a gipszes és cinkweises fiókokat - ott, közel az azúrkékhez, kénhez, kékítôgolyóhoz. Amikor leégett az üzletünk, leégtek a raktárhelyiségek, a gipsz, a cinkweis, a kék festékek, a kén helyén csak korom maradt, viszont a kis háncsból készített isteni söréteshordók (lilák voltak azok az apró sörétek, mint a kaviár) szétfolytak. És késôbb a romok alatt, amikor már minden "értékes" dolgot összezabráltak, csodálatos formátlanságokat találtam. Mintha a kertek fagyos földjébôl kikapart csicsókák párját. A formátlan van, akkor tapasztaltam meg elôször. Akárha egy ólomhadsereg - valójában kettô, mind a két hadsereg, amelyeket nem sokkal elôbb végignéztem, mert végignéztem volt a németek menekülését és az oroszok végtelen be-, illetve átvonulását is - olvadt volna el (szét?) ott. Akárha kis régészként az ólomkatona, az ólomhadsereg lelkére bukkantam volna. Még szerencse, hogy akkor nem ismertem Andersen meséit, Csáth novelláját, mert jócskán elcsodálkoztam volna, hogy ilyen borzalmasan formátlan lepény a szív...

Kiönteni tehát, morfondírozok tovább, szűz-ártatlan gipszbôl: a legártalmasabb, legmocskosabb lényt. Aki állandóan kisiklik a kezünk közül. Ki: a Katonát.

Egy ideig - mint Isten esetében - ismertük arcát. Aztán eltűnt, láthatatlanná lett. Ám a katonára nem mondhatjuk, mint a Pánra, mint az Istenre, hogy meghalt.

Ucello és Pierro della Francesca képein még látni egy-egy katona - szép? - arcát. Rilke írta le talán legszebben a Kornetásban. De hát ô is katonának tanult eredetileg. És sokat bajlódott vele, Rilke Kristóffal az elsô világháború idején.

"Még a Cornetnak, még annak is csupán véletlenül és felületesen van köze a mi háborúnkhoz - nem találnám meg a hangot, hogy felolvassam."

"Drága jó barátom (...), ha csak egy mód van rá, kíméljenek meg, kérem, aCornet további bemutatójától (egy müncheni elôadást pedig egyenesen terhesnek tartanék); minthogy, elôször is, a zenének és a szónak ezt a kevercsét én nem tartom művészeti formának; aztán meg, másodszor, ha a művet a provinciából külön rálátása van a dalmát kôbányákra, bányaszigetekre, kôfaragómesterekre, kôfaragómesterekbôl lett nagy szobrászokra (Meřtroviĺ, Krřiniĺ - az egyik nevében a mester, a másikéban a karszt szerepel), akikre bizonyos idôközökben valóban kívül-belül rátör a vész:

"Kôfaragómester - élete csúcsán művész, mint az igazi mesterek. De provinciális, azaz heroikus művész. A Dóm kapui fölé faragja a szobrokat. Ám nem Chartes-ban, 'csak' Kassán. Ezért éli intenzívebben a művész-polgár léte életveszélyes dilemmáit. Kívül-belül rátör a vész."

Ami a provinciálisat illeti, azt inkább csak magamra vonatkoztathatnám, hiszen tengerrel, a világ legszebb tengerével, Diocletianus palotájával et cetera a hátuk mögött ezek a mesterek sosem is voltak provinciálisak. Sôt.

Tehát innen az ötlet. Mármint hogy Jovánovics György öntsön ki nekem egy kis ólomkatonát: gipszbôl.

Ólmot: gipszbôl

Amikor '91-ben a Muse Art Moderne-ben Giacometti kis, valóban gyufásdobozba férô gipszeit néztem párhuzamosan a Rodin-múzeum gipszapróságaival (Velencében majd Jean Clair Azonosság és másság - A test formái című kiállításán egész kis együttest komponál Rodin eme apróságaiból), akkor még nem gondoltam az ólomkatonára, noha az EX felvázolt témái között a kezdetektôl ott szerepelt az ólomkatona is.

Valami olyasmit képzeltem el, hogy Jovánovics a Katona - ólomkatona elé tartja Veronika-kendôjét. Minden finom gipszleplét. És szépen engedi, törülközzék belé, dörzsölje tompa ólomarcát - afféle frottázsszerű eljárással - a szűz gipszbe.

Ólmot önteni az ólomkatonából. Úgy gipszet.

Apám üzleteiben mindig kedveltem a gipszes zsákokat, a gipszes és cinkweises fiókokat - ott, közel az azúrkékhez, kénhez, kékítôgolyóhoz. Amikor leégett az üzletünk, leégtek a raktárhelyiségek, a gipsz, a cinkweis, a kék festékek, a kén helyén csak korom maradt, viszont a kis háncsból készített isteni söréteshordók (lilák voltak azok az apró sörétek, mint a kaviár) szétfolytak. És késôbb a romok alatt, amikor már minden "értékes" dolgot összezabráltak, csodálatos formátlanságokat találtam. Mintha a kertek fagyos földjébôl kikapart csicsókák párját. A formátlan van, akkor tapasztaltam meg elôször. Akárha egy ólomhadsereg - valójában kettô, mind a két hadsereg, amelyeket nem sokkal elôbb végignéztem, mert végignéztem volt a németek menekülését és az oroszok végtelen be-, illetve átvonulását is - olvadt volna el (szét?) ott. Akárha kis régészként az ólomkatona, az ólomhadsereg lelkére bukkantam volna. Még szerencse, hogy akkor nem ismertem Andersen meséit, Csáth novelláját, mert jócskán elcsodálkoztam volna, hogy ilyen borzalmasan formátlan lepény a szív...

Kiönteni tehát, morfondírozok tovább, szűz-ártatlan gipszbôl: a legártalmasabb, legmocskosabb lényt. Aki állandóan kisiklik a kezünk közül. Ki: a Katonát.

Egy ideig - mint Isten esetében - ismertük arcát. Aztán eltűnt, láthatatlanná lett. Ám a katonára nem mondhatjuk, mint a Pánra, mint az Istenre, hogy meghalt.

Ucello és Pierro della Francesca képein még látni egy-egy katona - szép? - arcát. Rilke írta le talán legszebben a Kornetásban. De hát ô is katonának tanult eredetileg. És sokat bajlódott vele, Rilke Kristóffal az elsô világháború idején.

"Még a Cornetnak, még annak is csupán véletlenül és felületesen van köze a mi háborúnkhoz - nem találnám meg a hangot, hogy felolvassam."

"Drága jó barátom (...), ha csak egy mód van rá, kíméljenek meg, kérem, aCornet további bemutatójától (egy müncheni elôadást pedig egyenesen terhesnek tartanék); minthogy, elôször is, a zenének és a szónak ezt a kevercsét én nem tartom művészeti formának; aztán meg, másodszor, ha a művet akárha azt mondva SEMMI

magára zárja ablakát

ám dou van hercegnô mindennek ellenére

benne van

a zsád szkafanderben van

és benne mind a katona

az üres cserépben

benne van az egész hadsereg

benne az üres cserepekben

elôbb tűnôdök ismét füzetemben talán

visszavonták

kivonták a katonát a katonából

az üres katona nem törik szét

a nemlétezô katona

nem hal meg

az üres hadsereg

a játékhadsereg nem szenved vereséget

különösen nem ha már eleve elföldeltetett

dou van hercegnô benne van

angyalként repül zsád szkafanderében

a föld alatt

benne van

dou van hercegnô benne van

ahogyan a rózsaszín kombinéban is

[benne van

benne a hölgy szűz szemérme

csak nem hullik alá

nem hullik elém a kövezetre

mert a békebeli-rózsaszín maga

Úgy önteni ki tehát a gipszkatonát, úgy préselni, úgy ásni ki, mint a bádog-, a cserép- és az ólomkatonát.

Elkészíteni egy még törékenyebb katonát.

Sokáig nem voltam tudatában, valójában mit is szeretnék, mit is kérek én Jovánovicstól, min is mesterkedem (az író a kôfaragóval, szobrásszal szemben csak mesterkedhet, miközben ráadásul mesterkedése mindig átlátszó): törékennyé - abszolút törékennyé akarom tenni - tetetni a katonát. Azt, ami eleve az erôt, erôszakot képviseli. Az erô, az erôszak jelét. Annál is inkább, mert a katona a végén majdnem mindig az is. Csakhogy a neve eleve nem jelzi, nem tartalmazza a lelôtt, cafatokra szaggatott, rothadó hulla attribútumait.

Tehát a gipszkatona már elôre mutatná mindezt. Tükrözné. Már bevetése elôtt a fess, az erôs, a félelmetes jelzôk közé valamiféleképpen becsempészné, behelyezné, bepászítaná a törékenységet.

Egy eleve törékeny katona. Egy szűzfehér katona - amit az égvilágon minden összepiszkíthat. A katonáról való gondoskodásomkor mindig Pilinszky esszéje után nyúlok. E témában is ô bizonyult a legfontosabb filozófusnak. És nem is akármilyen társaságban.

Egyik Ciorannal való párbeszédét eleveníti fel. Ma, amikor Patris Balon Gallimardnál megjelent könyve után ismét fellángol a Cioran vasgárdista múltja körüli vita, még csak izgalmasabbnak tűnik ez a Simone Weilrôl folytatott párbeszéd.

"Meglepett, mondja Pilinszky, amikor Cioran, ismert francia filozófus metafizikus ateista létére hosszas rajongás után épp szentségét vonta kétségbe. Érvelése meghökkentett: 'Figyelje meg - mondotta -, a nagy szentek olykor a mulyaságig megszelídítik, mintegy földelik (mint például Dosztojevszkij Idiótája) rettenetes energiájukat, míg Weil mindig ellenállhatatlanul vakító. Metafizikai síkon ezért sikerült megsemmisítenie Hitlert is.'

Cioran megzavart, s azóta többször mondtam Weilre, hogy a szellem Jean d' Arc-ja volt, az intellektus Szent Johannája. De most pár hete a következô mondatát fedeztem fel: Johanna pásztorlány volt. Kár, hogy Isten katonája vált belôle. Istennek nincs szüksége katonákra. Johanna a máglyán pásztorlányként égett el."

ISTENNEK NINCS SZÜKSÉGE KATONÁKRA - nem gyôzöm idézgetni Simone Weil szavait. Valójában évekig ezekbe a szavakba kapaszkodtam. Noha olykor már azt mondottam, igen, nincs rájuk szüksége, miért is lenne - de mégis nézi ôket. Igen, olykor úgy tűnik, akárha ô is gyönyörködne bennük. Ô is jelen lenne a díszszemléken. Sôt, mint jeleztem már, Ucello és Pierro della Francesca képein mintha kommunikálna is velük. Az az egy-két gyönyörű, melankolikus fej, amely a vértek, páncélruhák, üres fémbábuk fölé emelkedik, mintha közvetlen kapcsolatban lenne Istennel, mintha közvetlen kommunikálnának. Mindenesetre ôk nem az ellenségre összpontosítanak. És késôbb is gyakran tűnt nekem úgy, mintha ô is gyönyörködne mind szebben divattervezett uniformisaikban. Aztán meg olyasmiket mondottam, hogy nézi ôket, nézi Isten a katonákat, mint bolond a lisztet. Nézi ôket , mint az ólmot. Tompán a tompát. Jóllehet a golyó ólomhegye éppenhogy nem tompa, vagy ha tompa, annál rombolóbb (dumdum)...

Walter Benjamin Jüngerék könyvét (A háború és a harcos) recenzálva mondja:

"Az embert már-már arra a gondolatra késztetik, hogy a véderô e pionírjai számára az uniformis a legfôbb, a minden porcikájukkal áhított cél, s a célhoz képest az, hogy késôbb milyen körülmények között jut szerephez, nagyon is háttérbe szorul."

És ha már Walter Benjamint említettem, utaljunk egy másik kritikájára is, amit egy játékszerekkel foglalkozó könyvrôl írt (Régi idôk gyermekjátékai. A játékszerek története):

"Össze kellett végre állítani a hintalovak és ólomkatonák családfáját, meg kellett írni a kalmárboltok és babaházak archeológiáját..."

Különben számomra a világirodalom legmegrázóbb lapjai közé tartoznak naplójának azon oldalai, ahol a játékokról ír, amelyek a behavazott Moszkva gidres-gödrös utcáin a játékboltok, játékmúzeum felé bukdácsoló alakját mutatják. Igen, számomra a színes dobozok, játékok után kutató Benjamin végzi el a gyilkos ideológia legvacogtatóbb bírálatát. És csak azután következnek a Gide-Koestler-Sinkó-Steiner-féle tudósítások, bírálatok.

Walter Benjamin szava, az archeológia, egy másik filozófus, Foucault kutatását, tudományát, archeológiáját is felidézi. A felügyelet és büntetés Az engedelmes testek című fejezetébôl szeretnék citálni, ugyanis talán neki sikerült legjobban, legkörültekintôbben leírni azt az álcát, vértet, szfinxet, bábut, amit mi írásunkban kerülgetünk.

"Most pedig lássuk, hogy fest az ideális katona, ahogy a 17. század elején leírták. A katonát elôször is messzirôl meg lehet ismerni; jeleket hord; erejének meg bátorságának természetes jeleit, de büszkeségének jeleit is; erejének és vitézségének címere a teste, s bár igaz, hogy apránként kell megtanulnia a fegyverek művészetét - lényegében csatáról csatára -, az olyan fogások, mint a menetelés, a viselkedés vagy például a fejtartás javarészt a becsület testi retorikájától függnek: 'A következô jelekrôl ismerhetjük fel azokat, akik a legalkalmasabbak a mesterségre: élénk és eleven ember, egyenes hátú, domború mellkasú, válla széles, karja hosszú, ujjai izmosak, hasa lapos, combja erôs, lábszára vékony, lába inas, mert az ilyen alkatú ember tévedhetetlenül fürge és erôs; ha lándzsás lesz, a katonának 'járás közben a lépések olyan ritmusát kell felvennie, hogy a lehetô legnagyobb kellemmel és ünnepélyességgel társuljon, mivel a lándzsa tiszteletre méltó fegyvernem, és megérdemli, hogy ünnepélyes és merész mozdulattal viseljék'. A 18. század második felében a katonát gyártják; az alaktalan anyagból, az alkalmatlan testbôl olyan gépet csinálnak, mint amilyen igény van; apránként kiegyenesedik a test tartása; kiszámított kényszerűség járja át lassan a test minden porcikáját, uralja, meghajlítja az egészet, állandó készenlétbe állítja és szép csöndben átszövi a szokások automatizmusa; röviden, 'kiűzik belôle a parasztot és katonakülsôvel ruházzák fel'...

A klasszikus kor folyamán fölfedezték a testet mint a hatalom tárgyát és célpontját. A testet kísérô megkülönböztetett figyelem jeleit könnyű megtalálni - a testet manipulálják, formálják, dresszírozzák, s a test engedelmeskedik, válaszol, ügyes lesz vagy erôi megsokszorozódnak. A Gép-ember nagy könyve két egymással párhuzamos regiszteren íródott: az anatómiai-metafizikain, melynek elsô oldalait Descartes vetette papírra, majd az orvosok, a filozófusok folytatták, s a technikai-politikai regiszteren, amely katonai, iskolai, kórházi szabályzatok együttesébôl állt össze, valamint a test működésének ellenôrzését és megjavítását célzó tapasztalati és elgondolt eljárásokból. A két regiszter jól megkülönböztethetô egymástól, hiszen az egyiken alávetésrôl és hasznosításról van szó, a másikon működésrôl és magyarázatról: egyrészt hasznos testrôl, másrészt megérthetô testrôl. És mégis vannak átfedések. La Mettrie Ember-gépe a lélek materialista leegyszerűsítése, egyszersmind a dresszírozás általános elmélete, mindkettô középpontjában az 'engedelmesség' fogalma uralkodó, amely az elemezhetô testhez a manipulálható testet illeszti. Az a test engedelmes, amely alávethetô, hasznosítható, átalakítható és tökéletesíthetô. A híres automaták nemcsak a szervezet működésének illusztrálására szolgáltak, politikai bábuk is voltak, a hatalom leegyszerűsített modelljei: II. Frigyes király az aprólékos gépezetek, a jól idomított és a hosszan gyakorlatozó ezredek megszállottja volt." <>Lám, ki gondolta volna, hogy ezekkel az automatákkal még Kempelen Farkasra, illetve Liza Wiathruckra, Jovánovics másik figurális munkájára is utalhatunk. És éppen most, a sakkautomata reneszánszának idején. Örülök, hogy utalhattam Liza Wiathruckra, ahogyan minden bizonnyal Gillesére is utalnunk kellene például. Arra, ahogyan a bohócot - a fehér bohócot - ki-, azaz leönti (mint máshol írtam, akárha mésszel), illetve ahogyan elemzi, részleteire bontja, ahogyan bepillantást enged a fehér bohóc bensejébe, ahogyan megmutatja, hogy az: gipsz. Épp a minap bámultam ismét bele (a Kiscelli Múzeumban) a kisebb, nyitottabb változatba. Épp a minap néztem meg: mi is van benne. Mi van a fehér bohócban. Ebben a csupa szív, csupa érzés, csupa bánat lényben. Gipsz. Semmi.

Egy pillanatra úgy tűnt, csak a gipsz tudja kimondani (úgy, mint ahogy Heidegger): a Semmit.

Csáth idézi Andersen A rendíthetetlen ólomkatona című meséjét A vörös Esztiben.

"A mese vége az, hogy az ólomkatona és a kis táncosnô elégnek a kályhában. Másnap, mikor a szolgáló kikotorja a hamut, a katona helyett egy kis ólomszívet talált..."

Tömörkény Csata a katonával című novellájának a katonája fából van. Rendíthetetlenül szalutáló keljfeljancsi valójában. Kabátja kékre, lábai vörösre vannak festve.

"A szerencsétlen kis katona feküdt a földön, mert csákójával odaszorult az árusítóasztal lábához, de még így fekve is következetesen tisztelgett."

Az apa nem tud boldogulni vele, ám, amikor a fia végigelemzi, megoldja a rejtélyt.

"Nézze kend, ólom van az aljában. Ha lefektetem fölugrik..."

"Ó! - sóhajtotta megkönnyebbülten. - Ólom van benne. Aztán röstelkedve mozog, okát adandó az eddigi violenciának.

- Azt hittem: lélök."

Andersen és Csáth még kis szívet (ólomszívet) találnak, de Tömörkény már nem találja a "lelköt". Nem talál benne semmit. Csak: ólmot.

(Érdekes lesz majd összevetnünk Tömörkény Katona kötélen című könyvét Csáth megjelenés elôtt álló háborús naplójával, háborús levelezésével.)

Mesterkedésem, manipulációm - amit itt Jovánovicsnak bemutattam - lényege a katona lemeztelenítése (nézzük csak meg Muybridge felvételeit a meztelen katonáról - neki egyértelműen sikerült!), visszavonása - megsemmisítése kellene hogy legyen. Megsemmisítése: harc nélkül.

Valahogy úgy vonni le a konzekvenciát, mint Brecht a Legenda a katonáról című versében:

"Levonta hát a konzekvenciát,

És így lett hôsi halott."

De valamiféleképpen mindezt még a háború elôtt. Valahogy úgy, hogy ne legyen katona, ne legyen háború, ne legyen hôs. Semmi. Gipsz.