Rokokokokó

Utószó Fuderernek

Fuderer Gyula a Danijel Konstantin utcán és a teniszpálya mellett járt munkahelyére, a Forum Könyvkiadó harmadik emeleti szerkesztőségi szobájába, amit hosszú éveken át Tomán Lászlóval és Ács Károllyal osztott. Hogy a Laza Telečki utcából, ahol élt, hogyan és hol vágott át a Danijel Konstantinba, nem tudom pontosan. Minden bizonnyal valamelyik nyüzsgő, jellegzetesen újvidéki udvaron (olykor skanzeneinknek nevezem ezeket a passzázsokat), a nyomor, a kisipar és a nagykereskedelem labirintusán, el-elidőzve egy-egy pecsétkészítő, gombkötő vagy fényképész kis kirakatánál, a gyakori patkányokról természetesen tudomást sem véve. Persze az is megeshet, hogy a Tanurdžić palota alatt s a korzón, vagy a Duna utcán s a parkon haladt kimért léptekkel. Leggyakrabban mégis a Danijel Konstantinon keresztül, a teniszpálya és a Rádió között. Afféle titkos átjáró volt ez, a legrövidebb út, noha ő sosem is sietett, az ő esetében annak, hogy kimért, egészen pontos jelentése volt. Gyakran láttam a Rádió szerkesztőségének ablakából, amint szürke öltönyében előtűnik. Ezek a kifogástalan szürke öltönyök mindig első főszerkesztője, Németh P. István kifogástalan sötét öltönyeit juttatták eszembe.

Utoljára is ott találkoztam vele az M-stúdió előtti kis szökőkútnál, aminek mozaiktechnikával készült csészéje felett három rozsdásodó figura kapaszkodik össze táncolva. A szökőkút éppen nem működött; arról, hogy egyáltalán működik-e valaha is, nincsenek értesüléseim. Egy szökőkút állandó működtetése komoly tudomány, egész kultúra, civilizáció kérdése. (Különben a Duna-park másik oldalán van egy szép szökőkút – ifjú korunkban gyakran másztunk be ahhoz a szép, halat emelő, s azon át vizet spriccelő leányzóhoz; ma sem tudom, 39kinek a szobra, noha kifogástalan, a legszebbek közé tartozik az egész országban; ma sem tudom, kinek a műve az a kút, noha hibátlanul működik…

Szóval Fudererrel ott, az M-stúdió és a teniszpálya között futottam össze (persze csak én futottam, hová? – sehová), ő pedig még a megszokottnál is kimértebben, lassabban lépkedett.

Mondta, éppen most készítik a Kiadó 86-os tervét. Szeretne tőlem is kéziratot kapni az ifjúsági és gyermekirodalom általa szerkesztett sorozatába. Oly régóta ígérgetek már neki egy regényt… Mondtam, regényt nem ígérhetek, még mindig nem (immár három évtizede lesz, légszomjjal küzdök, máról holnapra élek, nem élek), de verset tán igen. Szeretném ugyanis folytatni azt, amit az Elefántpuszival elkezdtem: visszafelé az óvodások és előre a kamaszok-bakfisok irányába… Fuderer azt mondta, rendben van. Örülne, ha sikerülne összehozni egy óvodás- vagy egy kamaszkönyvet.

Aztán, a rám jellemző módon, megfeledkeztem az egészről, másnak ígértem mást, másoknak más könyveket, ám egyszer csak meghozta a posta a Kiadó 86-os tervjavaslatát, amiben meglepetve láttam Fuderer sorozatában a nevem:

 

beígért kézirat

 

Már akkor átfutott az agyamon, nem, nincs értelme csak ígérgetni, hitegetni Fucit, végre ismét meg kell csinálnom neki valamit. Éppen neki. Aki, teljesen észrevétlenül, egy egész kontinensét emelte ki ifjúsági és gyermekirodalmunknak. Egy már-már öntörvényű irodalmat, amely az ő láthatatlan jelenléte, lénye nélkül valójában nem születhetett volna meg. Egy határozottabb, buzgóbb, akkurátusabb szerkesztőnél készült volna egy-két jó könyv, de ez a máris bonyolult konfigurációjú kontinens nem merülhetett volna fel ilyen szépen. Ehhez nagyon „engedékenynek” kellett lenni… (Fordítói tevékenységét most nem érintem, egyedül utolsó vállalkozását említeném: a mai 40jugoszláv gyermekköltészet antológiájának szerkesztését. Azért azt, mert ha előbb inauguráljuk Radović, Danojlić, Zajc, Grafenauer, Ršumović, Paljetak, Babić stb. verseit, tán előbb megindul költészetünk e területén is a változás.)

Jože Pogačnik a szlovén gyermekirodalomról írt könyvében a következőképpen határozza meg az európai gyermekirodalom „nyugati körének” jellegzetességét. Idézem, noha magam közben sajnos már túl is haladtam e körhöz köthető korszakomon – ezért is nem születhetik már meg a Változatok citromra, zoknira, gitárra…

„Az egészséges gyermek a képzelet és a szabad érzékek által formált lény, nem köti semmiféle erkölcs és konvenció (,a gyermek mint olyan’). Elsősorban a tiszta irodalmat és a játékot kész befogadni, ebből következően a gyermekirodalomnak az esztétikai minősége a legfontosabb. Csak másodlagos fontosságú megismerési, s harmadlagos az etikai minősége. Ez utóbbival ugyanis gyakran visszaélnek: a gyermeket úgy kell nevelni, hogy egyebek között erkölcsileg is fejlődjön, de a gyakorlat nyomatékosan azt mutatja, hogy a gyermekből valamiféle ,eszményített’ lényt szeretnének faragni, azaz bizonyos keretek közé szorítani, helyes irányba terelni és – kasztrálni. A gyermeknek éreznie kell, hogy ő gyermek, és ebben a tudatban kell nevelkednie. Az olyan gyermekirodalom, amely ezt a tényt figyelmen kívül hagyja, koravénekké teszi vagy szellemileg – helyrehozhatatlanul – elkorcsosítja őket.”

A kis szökőkút melletti összefutásunk után már nem beszéltem Fudererrel. Varga Zoltán Búcsú című drámájának bemutatóján, szerdán még láttam, ott ült az egyik kerek, fehér asztalnál a Móra Könyvkiadó vendégszerkesztőjével. A következő hétfőn, 56 éves korában, meghalt.

Az utolsó (vagy egyetlen) gentlemanje irodalmunknak, mint ahogyan valaki megjegyezte. És valóban, ez a kifogástalan zombori angoltanár sokszor érezhette új-vidékiesnek ügyeskedéseinket, de hallgatásával, precíz intervencióival végül is át tudta billenteni a hangsúlyt az „új”-ra.

41
Temetése után, még jól átfázva, otthon előkerestem a Gyerekek feliratú, zöld dossziémat. És kutatni kezdtem, olvasgatni – közben irtani is! – a jegyzetköteg ideogrammáit. Kicsit az ő szemével is.

„Ezt azért mégse”… „Ezt, ha megengeded, kijavítom…”

Mi is van itt? Minek alapján ígértem én könyvet neki? Tényleg van itt egy „óvodásoknak” feliratú anyag… Jó pár éve, Kanizsán, elígérkeztem az óvodába. Hajnalban hirtelen felijedtem. De hiszen az én verseim közül (akkor már nagyjából elkészültek az Elefántpuszi darabjai) egyet sem olvashatok fel óvodásoknak s óvónőknek; némelyikükkel különben együtt jártam óvodába, együtt játszottam. Ott, akkor, hajnalban, egyszerűen fogalmam sem volt, ki is, mi is az az óvodás lény. Afféle marslakónak véltem.

Jól emlékeztem óvodánk udvarára, a légópince petrezselyemillatára, a Szabadkát bombázni érkező apró, csillogó angol repülőgépekre. Azt is egzakt pontossággal éreztem, én ugyanúgy voltam szerelmes akkor is, ott, a petrezselyemillatú légópincében, négy-ötévesen, mint most, negyvennégy-negyvenöt évesen. Valóban: egzakt pontossággal. De azért mégsem értekezhetek most az óvodás marslakóknak légópincéről, méghozzá petrezselyemillatú légópincéről, bombázásról, szerelmeimről, amik akkor is tele voltak gátlásokkal – fogott el hirtelen a pánik.

Ültem apám vadászszobájának nagy ablaka előtt a fehér agancsokra aggatott, szépen gravírozott sötét puskák alatt, vadászújságok, tölténygyűjtemények, prémek között, és fogalmam sem volt, mitévő legyek. Magam elé tettem egy fehér lapot, de sehol semmi se moccant. Se bent, se kint.

Akkor valahonnan a bukszusok alól előpattant apám kutyája – egy, a rugó és a drótkefe kereszteződéséből létrejött lény, egy kis rókázó német terrier. És azon nyomban felírtam a papírra:

 

CITROM


42
És már pontosan tudtam, mit fogok mondani az óvodában, mit fogok csinálni a gyerekekkel. Hosszas értekezésbe kezdtem a tengerekről, a tengerek végtelen kékjébe-zöldjébe csüngő déligyümölcsökről, a gyarmatáruról, de arról is, milyen érzés például borotvapengével kettészelni egy citromot. S akkor váratlanul közöltem: CITROM kutya, fő szenvedélye rókalukakba gurulni. És máris a rókalukak labirintusáról beszéltem, a rókabűzről, a rókaprémek lakkozott körmeiről, üvegszeméről… Majd ugyanezt megismételtem barátom és egyik barátnőm kutyájával,

 

ZOKNI-val és GITÁR-ral is.

 

Aztán keresztezni, variálni kezdtem e szavakat, e szavakra, igyekezve mindig váratlan értelemben használni, párosítani őket. Végül megegyeztem a gyerekekkel, hogy ezután ők is szabadabban, merészebben adnak nevet kutyájuknak.

Az óvónő, aki eredetileg meghívott, később mesélte, ha a parkba vezeti gyerekeit, mindig megállnak apám háza előtt, és addig kiabálnak „CITROM, CITROM!”, míg CITROM boldogan ugatva elő nem szökdel – egyáltalán nem is sejtve, hogy nem vadászteljesítményeinek, trófeáinak, hanem éppen a költészetnek köszönheti nagy népszerűségét…

Nem rossz anyag, morfondíroztam, de inkább forgatókönyve egy óvodai fellépésnek, mint könyv. Valójában még csak ezután kellene verset, verseskönyvet csinálni belőle. De sajnos ahhoz, hogy ezt a nem túl nagy munkát elvégezzem, nem vagyok elég játékos kedvemben, sőt, azt hiszem, már egyáltalán nem is lehetek olyan játékos kedvemben többé…

Ám, szerencsémre, a papírhalmaz között rábukkantam egy kilenc-tíz soros versindításra. Tavaly vagy tavalyelőtt jegyezhettem fel, éppen ebben az időben, október végén, november elején:

43
Ebben a félévben délután járunk iskolába.
Teljes sötétségben bukdácsolok hazafelé.
Árkon-bokron át.
Jó mély árkokon.
Jó szúrós bokrokon.
És most még ez a kesernyés köd is.
Néha dühösen beleharapok.
A ködbe.
Hátha mégiscsak vattacukor.
Azonnal éreztem, ezt folytatni tudom. És így írtam meg néhány nap alatt a Rokokokokó első változatát.

A vers, a hosszúkás kamaszvers immár létezett. Örültem annak, hogy új, egyszerűbb hangra találtam, s hogy visszatért az interpunkció. De valami zavart is. Mégpedig az, hogy fiam problémáit saját szókincsem, tapasztalatom, eszem szerint akarom elmondani. Valójában szülői vereségemet akarom így visszapasszolni szegénynek. Mármint azt, hogy nekem sincs határozott elképzelésem foglalkozása, pályaválasztása kérdésében. A szellemi foglalkozásokból kiábrándítva, a kétkezi munkához igazán nem segítve közelebb valójában egy semmis területre kalauzoltam őt… Igaz, ha eszembe jut, szüleim mit gondolhattak az én pályaválasztásomról…!!! De ők legalább nem csevegtek, nem igyekeztek jópofáskodni erre a témára. Megrettent tekintettel, némán figyeltek.

Akkor elhatároztam, megkérem fiamat, írja le nekem gondolatait e témáról, mármint a pályaválasztásról. És majd szépen kicseréljük, végül összekollázsoljuk irományainkat. Valami hasonlót próbáltam az Elefántpuszival is, de ott inkább csak mímeltem, hogy ő is belebeszél a versbe, olykor kibeszél belőle. Sajnos, alighogy belekezdtem magyarázkodásomba, fiam elnevette magát. Olvastam, mondta, nem rossz…

44
Tehát Fuderernek tett ígéretemet mégiscsak sikerült megtartanom. Noha sokszor mondtam már magamnak: vess véget az ilyenfajta komolytalankodásnak, léháskodásnak, időpazarlásnak, hisz életveszélyesebb zónában mozogsz! De a temetésen, a Futaki úti temető kis kápolnája előtt megértettem: ez ugyanaz a zóna.

Mostanában, ha elmegyek a teniszpálya és az M-stúdió közötti kis tér szökőkútja mellett, arra gondolok: a vers (könyv) megvan, de hogy működni fog-e, és meddig, és milyen frissen, vidáman permetezve, tündökölni fog-e „képtelen üvegfaként”, csobogni fog-e „könnypatakként”, arról fogalmam sincs, az majd elválik, hiszen, mint mondottam, szolidan működő szökőkutat készíteni a legnehezebb dolgok, tudományok közé tartozik…