Polgár baba és a függőleges fakír

E 10 éves háború alatt jócskán elhanyagoltam a TOLNAIt. Magamban. És úgy általában is. Tehát a füzeteimben. A BUR-DON spirálos füzetét például el is veszítettem. Valójában sosem is szoktam meg a spirálos füzeteket. Jobban szeretem a régi, régtôl hányódó, a hurcolkodásokat is átvészelô, mûrostos, román és orosz füzeteket. Albán füzetem nincs. Jóllehet az elsôk között szakosodtam az albán bélyegekre. A filatelisták is számon tartanak. Jóllehet a filatélia Tanganyikáim kapcsán vett elôször tudomást rólam. A kék Mauritiust illetôen persze én is csak kibic vagyok. Ám az a bizonyos monográfia, amelyrôl Rilke beszélt, elképzelhetetlen a kék Mauritius nélkül. De hát, mint Gorotva mondta volt T. Orbánnak, állítólagos alteregómnak, a szépíró az különben is csak egy kibic. Majd hozzátette: egy gennyes kibic. A HIT-JÓS-ra pedig (teljesen tönkretéve két kedvenc illusztrációmat: Homoktölcsér Oklahomában; Cukrászok fogait a liszt- és a cukorpor megrontja) a hurcolkodáskor - Újvidékrôl Jutka szülôhelyére, Palicsfürdôre, a sávba, mind közelebb az anyaországhoz, amelyhez akkortájt kezdtek erôs erotikus szálak fûzni-szíjazni, olyannyira, hogy késôbb egyik regényhôsöm, akit hajléktalannak nevezek, ugyanis még nincs regénye, csupán egy Regény Misu nevû barátja, már arról mesélt, hogy az a nô, mármint az anyaország, valójában egy még relatíve fiatal, kívánatos teremtés (l000 év egy nô életében semmi, magyarázta Misunak) - ráfolyt a benzin. Akkor, amikor a mennyezetig érô legyezôpálma tövére is ráfolyt az a bûzös, akkor már javában szôkített folyadék az egyik 5 tonnás kamionban, a függôlegesen betuszkolt motorbiciklibôl. Valójában egyfajta identitászavarról volt szó. Egy napon többé már nem tudtam eldönteni: én vagyok a TOLNAIban, vagy a TOLNAI van énbennem. Pedig már ki is doboltattam a vállalkozást. A pesti és az újvidéki tévé közös adást készített ÚJ TOLNAI VILÁGLEXIKON címmel. Szép volt, igen, a számomra legtöbbször borzalmas, akkor sem túloznék, ha azt mondanám: halálos tévézésben az egyszer volt valami szép is: végigutaztuk a Neretvát, mivel az ÚJ TOLNAI ütôere valójában a Neretva kellett volna hogy legyen, a deltában is elidôztünk, majd pedig Korcsulán szálltunk meg, onnan rándultunk át a tulajdonképpeni színhelyre, az egykori márványbányába: Vrnikre, az egyik legjobb jugoszláv (horvát) színikritikus - aki majd a Mozgó Házat is felfedezi - szülôhelyére. Ha én, Kracsun, TOLNAIt mondok, mindenekelôtt Tolnai Simon bácsira gondolok, aki, másik regényhôsöm, P. P. H. Jenôke (ô már nem nevezhetô egyértelmûen hajléktalannak, ugyanis az imagináriusként lebegtetett regénybe szánt jegyzetei már nyomtatásban is napvilágot láttak) kutatásai szerint, egy gödörben végezte Rejtô Jenôvel és Karácsony Benôvel. De a megôrzött füzeteket sem tudom mindig használni. Ugyanis ha éppen dolgozni szándékozom, példának okáért, mint most, itt fenn, Pesten, akkor épp lenn, Palicson vannak a meggyszín TOLNAI tomusok, itt csupán Ráhel új, Magyar Larousse-a van kéznél; ha viszont netalán alsó-járásszéli tanyánkon (mondtam már: a szerb neve a pontos, akárha én adtam volna: Primorje, Donje Primorje - Tengermellék, Alsó-tengermellék) törne rám a lexikográfusi szenvedély - melynek mibenlétét nehezen tudnám magyarázni, noha talán mégis akkor járnék a legközelebb az igazsághoz, ha azzal az elsô gyerekkori élménnyel azonosítanám, amikor édesapám Bubitól, a vándor, cigány könyvárustól, akinek szép lányai majd még gimnazista koromban is sok fejfájást okoznak nekem, ám valamiféleképpen még mindig a TOLNAI aurájába (hol máshol is nézhettem volna meg, mit jelent az, hogy - mert az éppen megcélozott szócikkhez közelítve mindig lelassítottam, átböngésztem, mit ír elôtte, sôt, átugorva, azt is, mit utána: a Gleccserbolha és Goethe, Gogol és a Gondola illetve hát az, hogy: Gonorrhoea? A fertôzés az esetek legtöbbjében kankós egyénnel való közösülés által keletkezik. Sehogyan sem értettem, hogy az a gyönyörû rózsaszín-fekete lény egy kankós egyén volt csupán, és az pedig, amit csináltunk volt a huzat nélküli dunyha alatt a nagycsalád vidám nyüzsgése közepette, egy közönséges közösülés), megvásárolt néhány meggyszín TOLNAI-kötetet, s én még azon az éjszakán, az éjjeliszekrény gatyámmal takart lámpájánál fellapozva: megpillantottam Afrikát, s megszédültem, mármint attól a különös optikai játéktól (a kis klottgatya spermatérképei etcetera), hogy én írtam! én, az egész fejezetet! én az egész Afrikát! ahol a bátyám olvasta ponyvaregények sorban történülnek - ott, járásszéli tanyánkon pedig csupán az Új Idôk találhatók: azért vittem éppen azokat a fekete köteteket oda, mert magányos kis tanyánkat a sziken bármikor kirabolhatják, s lexikonjaim közül talán még az Új Idôket sajnálnám legkevésbé. (De most, hogy ezt leírtam, máris elhatároztam: legközelebb hazaszállítom ôket.) Igaz, megtörtént már, hogy a Murterre vagy Dubrovnikba, vagy Velencébe magammal vittem egy-egy kötetet, de ott, mint hamarosan kiderült, éppen egy másikat lett volna kedvem ellen-, pontosabban tán inkább: oda-vissza írogatni, széljegyzetelni, akár egy Corvinát (éppen mostanság neveztem dr. Brenner illumináló orvosi naplókönyveit: valós Corvináknak). Nevezetesen ismét a Gleccserbolhát és Goethét, Gogolt és a Gondolát, ugyanis emlékszem, utoljára például Dusé egy megrázó gondolás fényképe után (a Biennálén láttam, a legnagyobb élményem volt, azóta is keresem, ugyanis a Biennále kiadványaiban azt a fotót véletlenül éppen nem reprodukálták) mennyire szerettem volna összevetni a TOLNAI Gondoláját a Rilkéével. Mint késôbb, otthon kiderült, a TOLNAI Gondolája mindössze két teljesen érdektelen mondat, abból is az egyik a léghajó gondolájára vonatkozik, ám a rajzot átvehetnénk, noha e szócikknél Lábas Endre zseniális fotóját is közölni szeretném (Táj címû könyvében látható), arról a szárazra vetett, árva, ám a tengert, illetve Velencét mégis leginkább visszahozó-visszahódító, pesti gondoláról. Mondanom sem kell, a Gondola a l0 legfontosabb szócikk egyike kell hogy legyen majd az Új TOLNAI-ban. (És odakint el-elring ablakaink alatt egy-egy szép, nemes formájú gondola, két evezôssel, ugyanazon az útvonalon, ahol a Duse szokott itt naponta bekanyarodni, írja Rilke a Zetterérôl, majd az egyik következô levelében pedig már közelebbrôl is leírja e misztikus valamit: Mintha Velence leglelkebb lelkébôl lelkedzett volna ez a karcsú fekete hajó, ez a teremtmény, ez a lény - a dolgok közül még csak egy hagszerrel mérhetô össze, hiszen annak egész testi formáját is olyan feltételek határozzák meg, amelyek láthatatlan és felfoghatatlan szféra messzi üzenetét közvetítik. A gondola talán a csönd eszköze...). Legjobban mégis a Karfiolos pepita füzetet sajnálom, noha jól emlékszem, az egész füzetben a torz virágot mint olyant próbáltam, nem nagy sikerrel, szócikkbe sajtolni. A versekben talán fellelhetô némi nyoma ennek a munkának, ugyanis a Legyek karfiolban, vagy a Világporban, hol emberi agyhoz - az ember hugyagya, mint virág -, hol pedig angyali ürülékhez hasonlítottam volt a karfiolt.
Abafi (Aigner) Lajos (A lepkészet története Magyarországon címû könyvében részletesen foglalkozik Pável János munkásságával. Hivatalos kiküldetésben keresztül-kasul beutazta az országot, nevezetesen vagy húsz ízben járt Mehádia vidékén, továbbá Fehértemplom - valójában ott, Gozsdu városában játszódott le Camus Félreértésének eredeti története, lásd a Bûn Kamilla címû fejezetet - és Palics környékén, Mármaros és Liptó megyében, a Tengermelléken s a Velebit-hegységben. Természetesen nem kerülte el a figyelmem a Pável által felfedezett - talán éppen Fehértemplomon, Palicson vagy Velebiten - lepkék között a Literata nevû. Meg kell kérnem dr. Láboss Elemért, elaborálja nekem a Literatát. Mert akár az is megtörténhet, hogy végül is éppen ezzel a Literatával helyettesíthetem be a TOLNAIban magát a Tolnait, éppen ez a Literata lehet majd a tulajdonképpeni illuminátor, hiszen a Nappali ház ankétján is éppen egy lepkére: az Azúrra futtattam ki a Miért ír az Úr?-t.) Mi a különbség a halina és az Abaposztó között? (Fekete ikonosztázionom dísze-büszkesége az immár teljes halina-sorozat. Albán sapkám viszont szôrén-szálán eltûnt. Mindig ilyen egyszerûen, pontosan kellene fogalmaznom. Ki lophatta, dughatta el, semmisíthette meg az én albán sapkámat, amelyet az egyik koszovói költôi fesztiválon kaptam volt? Amikor egyszer albán bélyegek ügyében látogatott meg egy regényes úriember, láttam, azonnal regisztrálta az albán sapkát, a halina-sorozatot is. Meg volt gyôzôdve, azok a halinába kötött könyvek: albán könyvek. Külön nálam valahogy nem megy. Mármint a halina-sorozat, meg az albán sapka. Ez nálam valami miatt így mûködik.
Ma az ócskás Rózsa ismét meglepett egy Abbazia feliratú kagylós dobozzal. Herceg Zsófiéknak még a háború elôtt sikerült eladniuk abbáziai nyaralójukat. Most abból a pénzbôl épít itt, Palicsfürdôn. Abbáziába indulása elôtt mindig megkértem az öreg Herceget, írjon nekem a Szempontba valamit a tengerrôl. És ô mindig csak azt írta, hogy nincs tengerfestészet, csak tófestészet van, csak Egri van. Jóllehet akkor én már nyakig benne voltam Vidoviå és Monet, Bonnard és Muøiå csodálatos marinafestészetében.
Abda; Abszint (Szeretem a TOLNAI metszetét, természetesen az új kiadásban is reprodukálandó: A képen Paul Verlaine francia költôt látjuk, akit hányatott élete az abszintizmusba vitt.) Abszurd (Etimológiai jelentése: valami, amit süket ember válaszol a hozzá intézett kérdésre.) Ada (Fôterén Szarvas Gábor szobra áll. A Trianon óta az S. H. S. királysághoz tartozik. Késôbb Rákosi nélkül nincs Ada, ahogyan Csantavér sincs Matuska Szilveszter nélkül, akirôl két írónk is regényt készít éppen. Gyerekkoromban számomra csak Zenta és Szabadka létezett, meg hát szemben, a Tisza túlpartján Törökkanizsa. Igaz, Csantavér, Kevi, Tornyos is létezett valamiféleképpen, ugyanis ott éltek édesapám testvérei, és amíg ô börtönben volt, gyakran töltöttük a szünidôket a tanyáikon. Aki megváltoztatja nevét: börtönbe kerül - valami ilyesmit éreztem minden alkalommal a levegôben, amikor nyaranta, mint afféle lelencgyerekeket, elôbányásztak bennünket húgommal és bátyámmal a szán lópokrócrétegei alól... Ada valójában az elsô gimnáziumi napon, 1954-ben lépett be életembe, ugyanis bemutatkozásunkkor felpattant elôttem egy zömök fiú, és hangosan, akárha katonai névsorolvasáson, azt mondta: Kós Dezsô Ada! Ez a bemutatkozás egész további életemben elkísért. Ugyanis én azt sem tudtam, hogy hívnak: már felálltam és még akkor sem tudtam, Kracsunt mondjak-e, avagy Tolnait, és szülôvárosom névváltozatai között sem tudtam választani: Magyarkanizsa, Ó-Kanizsa, Stara Kanjiæa?)
Agár; Avignon (Lehet, hogy a BITEF-hez képest, amin mi felnôttünk, az Avignoni Fesztivál egy amatôr fesztivál, de mi szeretjük. Amikor a Jel Színház az Orfeusz létrájával Avignonban szerepelt - nem engedték, hogy Orphée provincial legyen a darab címe, jóllehet nekem éppen az volt a szép, hogy áthallatszott rajta Provance - az egész család odautazott. Volt Hudinak egy csodálatos jelenete az Orfeuszban: két tûzoltólétrával a vállán, mint Ikarusz, kis híján elrepült, el a püspöki palota sütôs kövei, pléhrongyikákkal foltozott, szögecselt hatalmas crucifixe felett, el a Rhone-delta irányába, majd pedig hirtelen, minden alkalommal valóban életveszélyesen, aláhullott velük. Egy gyík pihegett pikkelyes, kasmírmintás bôrkéjében a püspöki palota forró, fehér kövén az egyik dús levendulabokor felett. Nem mozdultam, pedig az egyik szép dán színésznô éppen eltûnt a palota hûs labirintusában. Akárha többé sosem is mozdultam volna. Gyakran térek vissza katalektáimban ahhoz a kataleptikus figurához, aki ott áll a pihegô kis, kasmírmintás gyík felett, az erôs, minden bizonnyal drogos hatású levendulabokor mögött. Nemegyszer történt már meg velem: Jutka bekiabált a szobámba: Telefonon keresnek, mit mondjak, hol vagy? - s én alig hallhatóan, a levendula drogjától aléltan, kiszólok: Avignonban... Noha a Maltéból már meglehetôsen ismertem Avignont, most végre volt idôm alaposan körültapogatni, körülölelgetni a palotát. Amerikából érkeztem, ahonnan éppen indultak a flamingók és most végre elébük vágtam: a Rhone deltájában megvárhattam ôket. Egyáltalán nem lila motívumról van szó, szigorúan a Járásszélhez és a színházhoz tartozik, ugyanis egyik hôsöm, Vak Vígh Tibike násztáncát egy, igaz, a libák óljában fakuló, flamingóval járja. Képzômûvészeti, illetve alkímikusi kutatásaimban is nélkülözhetetlenek voltak ezek a madarak, tollaik, eledelük, az apró rákok, nélkülözhetetlenek az intim-, illetve csiklórózsaszínt illetôen. Ott, a Fesztiválon, reggelente mindig vártuk, mit ír a Le Monde, mit a Figaro. Nem a mûvészeti, színházi vonatkozású véleményükre voltunk kíváncsiak - azt mi, ha nem hangzik szerénytelenül, úgy hangzik, de mi valójában szerény, vidéki gyerekek vagyunk: jobban tudtuk -, minket inkább az érdekelt: mit írnak Ó-Kanizsáról, szülôvárosunkról. Izgatott bennünket, a világlapok hogyan abszolválják városkánkat. Pedig akkor már Szarajevót és Mosztárt is kezdték újratanulni. Épp a csonka avignoni hídon - Sur le pont de Avignon - gubbasztottam, amikor értesültem, Döbrei Dénes vagy Bütyök futott a hírrel: szétlôtték a mosztári hidat. Ha jól emlékszem, az egyik lap kritikusa meg is említette, hogy az ó-kanizsai önkéntes tûzoltóegyesület, amikor a torinói világversenyre készült, amit mellesleg meg is nyert, az Eiffel-tornyon akart gyakorlatozni létramászásból... A másik meg az önkéntes tûzoltóegyesület színitársulatáról írt, amely 1911-ben bemutatta - s mi az Orfeuszban megkíséreltük rekonstruálni - az Idegeseket. Nagy Jóska meglátogatta kis párizsi cellájában Danilo Kiøt. Mind a ketten elmesélték nekem, s az én teftereimben ez a látogatás mint József, az ács egyik legmegrázóbb darabja szerepel. Ahogy két gázlómadár áll az asztal mellett. Ennyi. Veliœkoviå is eljárt a Jel Színház minden elôadására. Bem is megnézte az Orfeuszt, Tisma is. - Hudi Mozgó Háza természetesen a Jel Színház tapasztalataiból következik, viszont a szöveggel való próbálkozásait illetôen Jeleshez, Jeles színházához kötôdik. Ezt Hudi mindig kihangsúlyozza, mivel egy ideig részt is vett a Monteverdi birkozókör munkájában.
Bem (Apó. És persze: Bojan. Bojan Bem egyszer itt, Palicsfürdôn, arról mesélt, hogy apai nagyanyja Lengyelországból jött Szarajevóba, édesanyja pedig szlovén volt, de azt, hogy ô mindennek ellenére hogyan is lett volt par exellence belgrádi festôvé, azt nem nagyon értettem. Igaz, végül belgrádi festônek sem sikerült megmaradnia: Párizs és Koper között ingázik, lassan inkább Szlovénia lesz a bázisa. De ahhoz, hogy nôvére koperi házát megörökölje, le kellene mondania a jugoszláv állampolgárságról... Nem értem. Illetve mind inkább Kiøhez hasonlítom, mondom: az volt, pontosabban, az lehetett volna a belgrádi festészetben, ami Kiø a belgrádi irodalomban. Egy európai.)
Dabas; Dublin; Duchamp (Lehet-e tragikus egy szék? - kérdi, minden bizonnyal még Triesztben, Joyce. Talán éppen ezt a mondatot olvasva erôsíti Duchamp a hokedlire a biciklikereket. Kiø Danilo is Virág úrhoz kötötte apja figuráját. Kiø és Dublin. Talán éppen Joyce olvasta el legértôbben, a Triesztben éppen akkortájt olaszul is megjelent, Tragédiát. Valamint Joyce és Mestrovic. Én írtam volt a Szabadkán bemutatott Tragédia (Madách-kommentárok) Horthy-Joyce jelenetét, a vérrel teli vájdlingban papírhajókat eregetô, matrózruhás kisgyerekkel.)
Fadrót (Örülök, hogy a Fadrót és a Jégzsinór már nemcsak pársoros szócikk, hanem egész fejezeteket jelöl, jóllehet én, nem gyôzöm hangsúlyozni, ezt a lexikonosdit sosem gondoltam komolyan, inkább ironizálni szerettem volna: ironizálni magammal, felvett nevemmel; játszottam, mint egy talált borghesi lexikonnal. Hiszen: az irodalom éppen errôl szólt. Sosem is gondoltam központi szervezôelvvé tenni - és nemcsak azért, mert munkámban ugyanolyan fontos szerepet játszott édesapám másik könyve: A Magyar Fûszerkereskedôk Lexikona és, hogy egy egészen más jellegû példát említsek: Krleæa Miroslav lexikográfusi tevékenysége. Különös tekintettel a Pomorski lexikon zömök tomusára. Halála után az intézet az ô nevét vette fel, de ma már a Horvát enciklopédia kiadója. A napokban jelent meg az elsô kötet. Végsô soron az ô álma is ez volt: a Horvát Enciklopédia, csak ô a Jugoszláv Enciklopédiába kötötte, rejtette. Egy még szélesebb régió, az általa harmadik komponensnek nevezett, mediterrán-balkáni sáv enciklopédiáján dolgozott, talán végsô soron éppen azon, ami most történik, csak ô civilizációs munkálatként, nem pedig háborúként képzelte a széles sáv átlényegítését, kantonizálását, vagy nevezzük, aminek akarjuk, noha ô is katonatiszt volt, mint Tudjman. Emlékszem, éppen nála jártam, amikor nevezetes folyóiratában, a Forumban, amelynek puha, fehér lapjait szép rituáléként elôbb mindig fel kellett vágnunk, leközölte Tudjman elsô terjedelmes dolgozatát, tehát végsô soron szabadjára engedte azt a valamit. Egyelôre talán nevezzük szellemnek, vírusnak. Különös mód, majd minden köztársaságban hasonlóképpen, majdhogynem véletlenül szabadult ki az a valami - szellem, vírus - a palackból. Félfüllel hallottam, amikor Szanitter Tibike és Gorotva, Regény Misu barátai, arról vitatkoztak: ideje lenne immár eldöntenie T. O.-nak, mi lesz a kulissza az Egész mögött: a TOLNAI, az Adria, a kisebbségi kérdés, avagy ez a kurva 10 éves balkáni háború?! Ki kellene jelölni végre, hol az ajtó, hol jönnek be, hol mennek ki a szereplôk. (Szegények erôvel színre szerettek volna lépni már. Ami egy mûkritikusnál természetesen azt is jelenti, hogy: színt vallani. Elterjedt a hír, szerepelni fognak egy regényben. De a regény sehol sem volt.) Gorotva azt próbálta bizonygatni, hogy éppen ez a pláne a dologban, hogy nem dönti el, döntse el a Magasságos, ô a kulisszatologató (Szanitter kulisszát, Gorotva kanavászt mondott) ebben a játszmában, különben is vannak dolgok, amikbe nem szabad belekontárkodni. Ô csak vacakoljon nyugodtan, jegyezgessen, tûzdeljen fel ezt-azt, mindegy, mit. A kanavász, ha átvérezve is immár, úgyis adva van nekije. Más íróknak éppen ezzel a kanavásszal kell veszôdniük, ôk nem írhatnak csak úgy ezt-azt, mert nekik nem adatott meg ez a háttér, ez a lepel, amely végül is rájuk csavarodik (halotti lepel), amely valójában egyetlen vég (elsô pillantásra egzotikusnak tûnô) szövétnek 1914, azaz Szarajevó óta. A dolog iszonyú gyönyörûségét persze, tette hozzá lélegzetet sem véve Gorotva, mégiscsak a ragyogó Adria adja, amelyen a cigarettát csempészik az olaszoktól... Szanitter Tibike, mondanom sem kell, tiltakozott, dühében, jóllehet ô is imádta az általános pacsuli-illatot (addig élvezzük, amíg nem az égett emberhús bûzét kell szagolnunk), kis híján beugrott Szlovják borbélytükrébe, amely mögött, tehetséges fia, Istvánka, épp Mozartot gyakorolt... Facement; Fakír; Faolaj; Federweiss...
Egész nap itt gubbasztok a konyhában, maradék lexikonos füzeteim felett, hol itt szúrok be valamit, hol ott húzok ki egész szócikkeket, mint kis lámpásokkal, marokban, gyufásdobozban ôrzött szentjánosbogarakkal illuminálok (jóllehet egy poloskaként szétnyomott szentjánosbogár nem illuminál - Pasolini vörösborral, rózsaszirommal festett képei is minden bizonnyal kifakultak már), jóllehet rég elakadtam, mint gyerekkoromban, ha muharba szaladtam, már csak a feltételes reflex eredménye ez a piszlicsárkodás, csak most veszem észre, tulajdonképpen nincs is az, amit nézek, nincs az, amiben gyönyörködöm... Nincs tavirózsa az ablak alatt, a Törökfürdô kis, meleg tavában. A Malomtóban. Sötét és piszkos a vize. Eddig úgy hittem, meleg tóban állandó a tavirózsa, észrevétlen újul meg. Pedig nem. Januárban akárha teljesen kipusztulna. Nincs ilyen jellegû tapasztalatom. A tavirózsát illetôen csak Monet képeire hivatkozhatom. Többször eléjük járultam Párizsban. De sosem is lelkesedtem azokért a nagy vásznakért. Velence-képei sokkal, de sokkal fontosabbak számomra (fontosabbak katedrálisainál, szénaboglyáinál is). Az ô nagy Velence-opusa nélkül nem is lehetne megérteni az ezredvég legjelentôsebb Velence-ábrázolását, Muøiå Velencéjét. Érdekes, Rilke, aki szintén a Zetterén él, mint Muøiå, nincs kizárva ugyanabban a házban, már elmozdul Monet-tól. Mer szürkébb, mer hamuszürke lenni. Igen, nincs ilyen jellegû tapasztalatom. Csak amióta Lea lányomék ideköltöztek a kis, meleg tó fölé, azóta kezdtem komolyabban foglalkozni Monet fûtött, kerti tavával, rózsáival. Gyerekkorom óta folyók mellett éltem, s a tengert sóvárogtam. És végül egy - kettô, három, négy, öt - tó mellé kerültem (Palics, Vértó, Ludas, Malomtó, Feneketlen tó, Blatno jezero.) Tótapasztalatom nem volt. Minduntalan Nietzsche és Rimbaud szavait ismételgettem:
Van egy tó.
(Nietzsche)
Óh, ha van Európában öböl még, melyre halkan
vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg
hol bús fiucska guggol az ambrás alkonyatban
s papírhajót ereszt el...
(Rimbaud - Tóth Árpád)
Ám egy szép napon arra ébredtem: én vagyok az a fiúcska, aki a vak tócsa mellett térdepel papírhajójával. Én az a kuruttyoló döglött béka. Itt ülök, fönn, Budán, a konyhában, és nézem a kis, meleg Malomtavat. Csak most döbbenek rá, valójában én egy Monet-reprodukciót néztem eddig. Pedig gyakran megtörtént, hogy búvárok dolgoztak itt alattam. Az öreg csónakos botanikussal váltottam is néhány szót. Mármint hogy majd szeretnék vele beszélgetni a tóról, a tavirózsákról. Kikérni véleményét a Monet-vásznak kapcsán. Ezekrôl a mozzanatokról, régen volt már a kezemben, pedig végsô ideje lenne összeszerelni a részeket, Palicsi P. Howard Jenôke följegyzéseiben is fellelhetô valami. Újra kellene olvasni ôket, ne ismételjem magam. Zavartan nézek körül a konyhában. Felettem a vasgerendán: a történelmi befôttek. Gyôrött egyszer kiállítást szerveztek valamiféle privát aktfotókból. És körítésként kiállították az illetô család spejzében talált befôtteket is. Egy teljes stelázsit. Kevesen figyeltek fel arra a tárlatra, még kevesebben tudták összekötni a fotókat és a befôtteket. Igazán én sem jártam egészen körül a dolgot, de még körüljárhatom, hiszen Szôke és Lábass is benne volt a dologban. Aztán, a tárlat végén, azt mondták, vihet a befôttekbôl, aki akar. Én is vittem, a lányomék is, a fiamék is. Így nagyrészt hozzánk, a Hernád utcába és a Frankel Leóba került az a spejz. Igaz, akt egy sem.
l940-es cseresznye. Akkor születtem. 48-as meggy. Akkor rúgtuk el magunkat az oroszoktól. Egy ideig még azután is tiltva volt az absztrakt festészet. Viszont a Godot-t, jóllehet nem kis bonyodalmak közepette, már 54-ben bemutatták (én 59-ben láttam elôször, Beckett rendezésében meg jóval késôbb, a BITEF-en). 56-os meggy. Már gimibe jártam akkor. Néztem a magyar menekülteket. Igazi magyarok, mondtuk. Mentek tovább, nyugatra. Egy sem maradt közülük nálunk, Magyarkanizsán, Zentán. Frici, gyerekkorom mitikus focikapusa, szegény, beállt közéjük, a magyar menekültek közé, vonulni akart, mint a vándormadarak, velük, nyugatra, de játékostársa, a belügyes Rajko, felismerte. Hát te, Fricikém, hová mész?! Frici késôbb mind jobban deklasszálódó, tragikus figuraként halt meg; Horgoson talán még gyûjthetnék róla egy novellányi anyagot, hiszen a lexikonosdi után olyan jó - az igazság az, hogy olyan könnyû is - novellettet írni, mesélni folyékonyan (Amikor a kapusok még micisapkát viseltek). Különös, de nekem még a Godot-nak is van egy 56-os dimenziója. Emlékszem, az egyik korai Eörsi-bemutató szünetében: Lukács György a Godot-ról vitatkozott a Gáliékkal. Elnéztem ôket. Gáli olyan volt, mint egy beteg angyal. Nem tudom, miért, de még ma is összeszorul a torkom, ha felidézem Gáli alakját, pedig éppen csak lekezeltünk, amikor bemutatott bennünket egymásnak Pista. Itt van a vasgerendán egy rézdzsezva is. Elsô szarajevói utunkon vettük Jutkával. Mint kisiskolások és gimisták már sokszor jártunk Szarajevóban. De együtt akkor elôször. Otthon, Palicson, van egy másik rézdzsezvánk is, ugyanis mi a törökkávét csak rézdzsezvában tudjuk elképzelni. De azt Mosztárban vettük.
Felébred a család. Átmegyek a nappaliba. Nézem a Lukácsot. Ismereteimet dr. Bossányi Szt. Lukácsfürdô Buda Meleg és langyos források - téli és nyári gyógyhely címû könyvébôl merítem. (Szülôvárosom Csodafürdôje miatt gyûjtöm a hasonló kiadványokat.) Olykor nyakig iszapban. Most is felolvasok belôle, majd becsukom a könyvet.
Tudjátok, kérdem a gyerekektôl, hogy a mai Széchenyit majd csak akkor nyitják meg, amikor az elsô Balkán-háborút lezáró londoni béke után Albánia a Török Birodalomtól független állam lesz: 1913. június elsején? Közben Kosztolányi Velencében meglátogatja az örmények szigetét. Abban az évben jelenik meg Proust regényfolyamának elsô kötete, valamint Krúdy Vörös postakocsija. Dr. Brennert abban az évben nevezik ki Palicsra fürdôorvosnak.
És 13-ban: Duchamp a hokedlire szereli a biciklikereket - mint fent jelezni próbáltam, talán éppen az Ifjúkori önarckép egyik kérdésének hatására. Lehet-e egy szék tragikus? Ami, az én véleményem szerint, nem más, mint Nietzsche tragikus szamarának parafrázisa, de errôl majd máskor. Most csak a pontos idézetet írnám ide, hiszen valóban nélkülözhetetlen Duchamp-ot illetôen, annál is inkább, mivel nemcsak a hokedlit, hanem a Mona Lisát is érinti, tehát mind a két centrális duchampi gesztust, nélkülözhetetlen, ahogy Beuysot illetôen pedig Kosztolányi Költô disznózsírból címû értekezése nélkülözhetetlen:
Vajon egy jól elkészített szék tragikus-e, vagy komikus? Vajon Mona Lisa arcképe jó-e, ha én szeretném látni?
A gyerekek ilyenkor (ugyanis a Homokvár is 13-as számot visel és a magyarok is 194l. április l3-án jöttek be Bácskába, meg hát Jutka is április 13-án született) már sejtik, függetlenül a megbeszélt találkáktól, beharangozott rendezvényektôl: loholok haza, Palicsfürdôre. Orosz származású takarítónônk ugyanis postám áttanulmányozása után, jelentette: Belgrádban, a kis HAOS-galériában, Bem-kiállítás! És az nekem, jól tudják, mindennél fontosabb.
Az a HAOS. Igen, a szerbek h-val mondják. És én is.
Buszozok Belgrádba. Nem hinném, hogy sok ember vállalkozna ilyen ügyben, saját szervezésben, hasonló, szinte életveszélyes utazásra.
Rajzok, skiccek. Egy vörös és egy zöld teniszpálya, a locsológumi nagy fekete tekercsével. Egy üres vesszôfotel, mellette kutya. Ezt a rajzot veszi majd meg Mirjana Miucinovic. A fotel sárga vesszôbôl, benne szôttes. A Franciaországban lévô nagy labirintus-szerû medencefestmény vázlatai. Egy szürkésmályva asztal fölött lebegô három kis fehér labda. A Napváros-sorozat néhány részlete. Egy gyönyörû, intenzív tapétás fal elôtt üres üvegasztalon, vas súlyozó. Talán ez a kiállítás legizgalmasabb újdonsága: a tapéta, az üveg és a vas. És egy közepes nagyságú, új medence. Tiszta, geometrikus minden, a háttércsík is. Csak a vízzel történik valami. Nem értem, mi is? Akárha vihar tükrözôdne rajta. Lilás lesz. Az ember úgy érzi, a következô pillanatban Monet tavirózsái fognak mutatkozni. Kiütközni, himlôszerûen felhólyagozni. Explodálni. Avagy talán egy szörny fog felmerülni, minden szörnyûségünk. De éppen hogy: nem. Ebben különbözik Bem a vérrel-míniummal dolgozó Mediale tagjaitól. Hogy tudatosan szalonképes festô marad. Igen, talán inkább Monet lilája. Pontosabban, Monet liláján keresztül Bonnard indigója. Éppen itt, Bem medencéje kapcsán kell megjegyeznem, Bonnard-t egyszer majd még korunk egyik legnagyobb festôjeként fogjuk emlegetni, talán majd csak Braque hatalmas, elsúlyosodó madarai maradnak közelében, ugyanis a festészet már rég kiaknázta volt - a társadalmi forradalmakkal párhuzamosan - azt, amit Cezanne-ból kiaknázhatott, Bonnard, ahogy Dorival megjegyzi, csont és forma nélküli, ehetô, idilli festészete most fontosabbnak tûnik számomra, elsôsorban persze redukált tenger-, illetve Mediterrán-képei miatt, másképpen, ám mégis szinte az informelt érintô, anyagszerûsége, de lilával átvérzett kis önarcképei miatt is, amelyek mintha megcáfolni látszanának Dorival legfôbb kifogását, mármint hogy Bonnard-ból hiányzott a fájdalom megértése. Bem visszafogottabb, mint Hockney, legtöbbször csak egy dologra koncentrál. A metafizikus festôknél mindig valami borzalom sejlik - Hockneynál a mondén üresség, illetve a másság -, valami borzalom vetíti a képre árnyékát. Bem akárha az utópia tiszta anyagát akarná szembeállítani a valóság tisztátlanságaival. És ez az anyag geometrikus dolgokra van használva, de valamiféleképpen át van lelkesítve, és ez a geometrikusság sem hideg. Majdhogynem puha. Kobravonalzóval készített. Még akkor is, ha immár kôbányákat fest. Kôbányákat farag-formál pozitív labirintusokká.
Rita telefonál: szeretne képet venni Zolinak, férjének karácsonyra. Kérdezi, nyitva van-e még az a Bem-kiállítás Belgrádban, amelyrôl olyan lelkesen meséltem nekik. Mondom, hogy igen. Bem már elutazott Ljubljanába, onnan pedig majd Amszterdamba megy, ahol egy évre valaki átengedi neki mûtermét, vagy ha nem jön össze a dolog, hogyan is jöhetnének össze ilyen bonyolult dolgok, akkor ismét csak visszahúzódik Koper mellé. Bemnek, az egyik legnagyobb belgrádi festônek, Belgrádban sosem is volt mûterme, jóllehet mostanság az ellenzéki vezetés mintha hajlott volna arra, hogy a várományosok listájára tegye. Igaz, félek, most már késô. De hát én ugyanolyan bol0dogan fogom felkeresni Koperban is, mint tettem eddig Belgrádban és Párizsban. Bem elutazott, de a képek itt maradnak még egy ideig a HAOS tulajdonosnôjénél, Borka Boæoviå asszonynál. Csak hivatkozzanak rám Borka asszonynál, mondom. Egyetemista korában Zoli asztala felett évekig a dubrovniki SEBASTIAN Fehér kutyás Bem-plakátja lógott. És amikor Zoli egyszer véletlen meglátta nálam az eredeti képet, azt mondta, neki is okvetlen szerezni kell valamit ettôl a festôtôl. Késôbb sikerült is vennünk neki néhányat a Napváros vázlataiból. És egy különálló kis remeket: vörös sziklavájatban trónoló szürke-fekete gránitpárnát. Mondom Ritának, van a tárlaton egy medencés kép, azt vegye meg. Telefonál Belgrádba és a kép - a Medence - néhány nap múlva megérkezik Palicsfürdôre. Hasonlóan drukkoltam Nagy Józsefnek is Párizsban. Azóta ô is Bem-képek gyûjtôje lett. Emlékszem, amikor a nagy medencés-kutyás képet megvettük és a Litre utcából, a metrón szállítottuk a Port de Lillas-ig. Az sem volt egy semmis koreográfia. Késôbb Jóska vett egy sorozatot a vörös-fekete kôbányákból is. Örülök, hogy barátaim gyûjtik a Bem-képeket. Örülök, hogy most már Palicson is több Bem-kép van. Egyszer majd saját képekbôl csinálunk Palicsfürdôn Bem-tárlatot. Valamiféleképpen be kell építeni szennyes-véres világunkba ezt a tisztaságot, ezt a pozitív, utópikus anyagot, amely úgy sugároz, mint a rádium. Egyszer a teraszunkon egy mappát tettem elébe, rajzolgasson. Bem az elhagyott, árva vízcsap periszkópját-pipáját rajzolta le. Feleségem minden tavasszal ki akarja vetetni velem ezt a csapot. Ki, mint valami kórót. Eredetileg óriás víztartály volt öreg villánk padlásán, még azzal volt kapcsolatban ez a csap. De én minden tavasszal megharcolok érte, nem engedem kicsupálni. Az idén is. Miért nem engeded kivetetni?, kérdi feleségem.
Olyan Bem-es, mondom.
Máskor pedig Muøiå-monográfiákat lapoztunk együtt itt, a teraszon. Bojan lelkesedett, boldog volt a Muøiå-képeket nézve. Pedig hát ô, aki eredeti foglalkozását tekintve mûvészettörténész, Vermeeren kívül nemigen vesz komolyan más festôt. Emlékszem, azt mondta, az édesanyja személyesen is ismerte Muøiåot.
Ma elmentem Ritáékhoz, hogy ismét szemügyre vegyem a Bem-képet. Már hazafelé sétálva a Nagy-fenyvesen döbbentem csak rá, hogy az én budai Monet-stúdiumaimmal van kapcsolatban ez a kép is. Monet Velence- és tavirózsás képei nélkül nem lettem volna ennyire fogékony, érzékeny erre a Bem-medencére. A Monet-, illetve Feneketlen tó-Malomtó-Vértó-stúdiumok nélkül nem is nevezem ki ezt a kiállítás egyik legjobb képének, nem éppen ezt ajánlom Ritának megvételre. Igaz, az üvegasztal, a vas súlyozóval akkor már félig-meddig elkelt. A Karic-Bank alkudozott rá, jóllehet egyáltalán nem volt komoly ára, sôt egyenesen nevetséges ára volt.
Nekem, hogy végül elôrukkoljak a farbával, azért a kis, talán legsemmisebb, labdás skiccért fájt a szívem. Azt szerettem volna - szeretném még ma is megszerezni. Pedig a kiállításon nem nagyon foglalkoztam vele. A többi képet tanulmányoztam. Nagy komolyan. De ezt valami miatt, nem. Ezt a képet elsô pillantásra magamévá tettem. Tudtam. Szinte magamhoz vettem. Ingem alá dugtam. De csak jóval késôbb, már hazafelé utazva, a vonaton jelent meg elôttem, akárha személyesen jött volna be a koszos, vadregényes kupéba, Kafka hôse: Blumfeld, az öregedô agglegény. Akkor hirtelen megértettem, miért nem foglalatoskodtam külön azzal a kis skiccel, a fehér labdákkal. Mert tudat alatt azonnal felismertem: Blumfeld labdáiról van szó.
Mint ismeretes, Blumfeld, ahogy egy alkalommal lakása ajtaja elé ér, zajt hall a szobájából. Valami sajátságos, pattogó zaj, nagyon eleven, de nagyon szabályos.
Gyorsan bemegy.
"Erre a látványra nem számított. Boszorkányság: két kicsi, fehér, kék csíkos celluloidlabda pattog egymás mellett a parketten: ha az egyik földre pattan, a másik ugrik magasba, s így játszanak fáradhatatlanul. Egyszer még a gimnáziumban látott Blumfeld, egy közismert elektromos kísérlet során, ehhez hasonlóan pattogó golyócskákat, de ezek itt ahhoz képest nagy labdák, ezek szabadon ugrálnak a szobában, és itt szó sincs elektromos kísérletrôl. Blumfeld lehajolt hozzájuk, hogy közelebbrôl szemügyre vegye ôket. Kétségkívül közönséges labdák, a belsejükben alighanem van még néhány kisebb labda is, ezek adják azt a pattogó zörejt. Blumfeld a levegôbe tapogat, hogy megállapítsa, nem a fonálon lógnak-e, de nem, teljesen maguktól mozognak. Kár, hogy Blumfeld nem kisgyerek, két ilyen labda örvendetes meglepetés lett volna számára, így inkább viszolygó érzéssel tölti el az egész. Mégsem olyan lebecsülendô dolog az, ha valaki szürke agglegényként élhet titokban, és most valaki, mindegy, hogy ki, fölfedte titkát, és nyakára küldte ezt a két vicces labdát." (Antal László fordítása).
Gerzson napja. Mind hosszabb sorok a horvát konzulátus elôtt. Valójában az egykori Kosztolányi-ház (most Patria-szálló) szomszédjában van a konzulátus. Ha bemennék körülszimatolni, nem hinnék el, hogy én Kosztolányiban utazok - jóllehet utaznék az Adriára is! Én azt hittem, az önállósuló köztársaságok majd tálcán kínálják fel nekem az állampolgárságot, domovnicát, útleveleket. Azt hittem, eddigi tevékenységembôl kifolyólag, valamiféle diplomata útlevelet kapok - mindenkitôl. Minden jel szerint, tévedtem. Szégyellem magam. Olyannyira, hogy olykor bebújok az asztal alá. S várom, hogy elôcibáljanak. A martalócok.
Palavesszô. Talán ezüst- vagy hegesztôpálca volt? Igaz, engem valójában a kis, immár muzeális palatábla érdekelt, illetve pontosabban: a cukorspárgára kötött, abszolút összeszáradt spongya. És mégsem tudtam megszerezni, valaki, talán éppen sokác barátom, akit elküldtem érte, elkacsmarta elôlem, igaz, hozott helyette néhány tengeri kagylókból kirakott, valójában az Abazzia párját képezô, Spaleto feliratú képkeretet. Az ócskás Rózsa teraszán pálinkáztunk, miközben titokban tenyerembe öntöttem egy kis vizet és belepottyantottam a spongyát. Majd ünnepélyesen felemeltem a tenyerem. Mohón ivott, akár egy sivatagi rózsa. Szemünk elôtt duzzadt, szemérmetlenül. Nyílt. Ha ezt a semmis spongyát sikerül megszereznem, többé nem lett volna problémám az Adriával. Csak egy kis vizet löttyintettem volna tenyerembe, belepottyantottam volna a semmis spongyát és... Mert újabban, éjszakánként felijedek, kilesek a velencei redônyökön a feketefenyôk lombjára, vagy a Petôfi-hidat kémlelem, s arra gondolok, lehet, én többé már le sem is jutok az Adriára. Úgy halok meg. Hiszen nálunk is, a horvátoknál is nehéz elképzelni, mikor lesz igazi rendszerváltozás. Plankton-lények; Porc; Porcelán (Az Élô porcelánból még mindig nem sikerült ciklust kerekítenem. Igaz, így is korrespondálhat a nippes, zsádos versekkel.) Porcika; Porcinkula; Porcsin; Poresô; Porhad; Pormacska; Pozsareváci béke (Édesapám Pozsarevácon is raboskodott. Igaz, mindössze három hónapot. Továbbvitték Koszovóra. És e három hónap alatt egyszer sem hagyhatta el a börtön épületét. A Reggeli Újság Mindentudó lexikonában olvasom: Püspöki székhely, fegyház, gimnázium. Én persze csupán Milena Pavloviå Barilli, a nagy festônô szülôhelyeként fogom tárgyalni Pozsarevácot. Pontosabban az ô idilli, nôi metafizikus, nagyvilági - ô tervezte a Vouge fedôlapját - festészetét próbálom édesapám börtöncellájának ablakával keretezni. Milena édesapja zeneszerzô volt, Medúza címû operáját Velencében mutatták be. Még nem ismerem, mármint a Medúzát. Tehát a Pozsarevác-szócikket hagynom kellene még ülni egy kicsit.) Ugorjunk inkább a Pormacskához. Kosztolányi azt írja egyik versében, hogy:
Álmos a poros kép...
(Érdekes, József Attila is abszolút érzékelt egy speciális porréteget:
Poros a víz, nincs kedve kékleni.
Vagy:
A tócsa finoman bolyhos a portól.
Tudom, fontos kérdés, formaprobléma is, a proletariátus, hajléktalanok tömegeként éppen elég alkalmam van tanulmányozni. Mint olyant. Ám például a hasonló semmis rétegek, nevezetesen: porrétegek sem kevésbé fontosak.)
Igen, be kellene vezetni a poros kép kategóriáját. Mert ha oldalról nézel képeket, olykor szép porréteget látsz rajtuk. A kép pórusainak ez a finom berakódása, ez a hamvasság mind fontosabb számomra. Igaz, az is elôfordul, hogy egész pormacska gyûl némelyik képen, de az már más, új kérdés. Jutkáék családi örökségében van egy gyönyörû fekete rámába foglalt kis - gyöngécske - téli olaj. Mind jobban vonzódom hozzá. Ezt a képet minden bizonnyal látta Vojnits Oszkár és dr. Brenner is, aki ifjú korában piktornak készült. (Dr. Brenner egyszer épp e kis téli olaj alatt beszélgetett Gárdonyiról Jutka nagyapjával, aki ugyanis együtt járt volt tanítóképzôbe Az én falum szerzôjével.) Egy helyen megsérült a kis téli olaj, megpattant a fehér zománc, s én fehér iskolakrétával próbáltam restaurálni rajta a havat. Végül átmentem krétával az egész alsó részen, az egész havon. És sikerült egy új hamvasságot adni a képnek. Pesten néha napokig járom a kis, másod-, harmadrendû antikváriumokat, és az ismeretlen festôk semmis olajképeit nézem, tanulmányozom. Az elárusítók nem tudnak mit kezdeni velem. Ilyen emberrel még nem találkoztak. Mármint, akirôl azonnal látszik, hogy nem fog vásárolni, de mégis megszállottan kutat, keres valamit, valami - se modern, se akadémikus, jóllehet valamiféleképpen mégis múzeumi - minôséget (port) a kis vásznakon.
Érdekes, Szentelekyt mennyire irritálja, amikor a vajdasági írók közé akarják sorolni Kosztolányit és Herczeg Ferencet. Különös, hogy ez késôbb megismétlôdött a Zágrábban élô Sinkóval is.
Erre ôk, írja Szenteleky, Herczeg Ferencre, esetleg Kosztolányira gondoltak, amivel a Vajdasági Estet kiegészítenék. Nekem se kellett több. Megírtam Szôts úrnak, hogy ha ô Herczeg F-ben és Kosztolányiban látja a mai Vajdaságot, akkor nekünk semmi keresnivalónk sincs a mûsoron, mert ezeknek az uraknak fogalmuk sincs, milyen a magyarság helyzete, mentalitása, érzésvilága Jugoszláviában. Ezek legfeljebb... rakétákat eregethetnek ott Pesten, amelyeknek semmi közük sincsen a Vajdaság magyarságával. Felháborodásomnak az volt az eredménye, hogy az általam összeállított mûsort a maga teljességében elfogadták és szeptemberre be is állították.