Párolog a deszkakerítés

Mintha csak a dobhártyájára íródtak volna a kinti hangok, szavak, tovább nem jutottak, jóllehet így is volt éppen elég silabizálnivalója, így is eltűnődhetett bizonyos mozzanatok, árnyalatok felett. Elemér ugyanis jól hallotta például, amikor T. Olivér megkérdezte Gorotvát, mit szólt a bothoz? Mármint ő, Elemér. És máris arról mesélt, hogy amikor az édesanyja elmúlt nyolcvan, és kezdett mind nehezebben járni, otthon, Ókanizsán többször tettek arra irányuló megjegyzést a szomszédok, a környék lakói, a járókelők, hogy botot kellene használnia a T. néninek. Ám közülünk senkinek sem jutott eszébe, hogy vegyen egyet, senki sem vette a fáradtságot, hogy beszerezzen, kölcsönkérjen valakitől egy görbebotot. Az igazság az, fogalmunk sem volt, hol is kezdjük, hogyan kell beszerezni egy görbebotot. Valahogy úgy képzeltük, annak illik beszereznie, aki rászorult. Mármint, hogy elmászik szegény a boltba, és kér egy botot. Ezért jól megszégyenültünk, amikor valaki egy, minden jel szerint sok-sok nemzedék által használt, fényes, szinte muzeálisnak mondható görbebotot támasztott a nagykapunknak. Igen, városkánk lakói egyszerűen már nem bírták nézni, milyen görnyedten, milyen nehezen, már-már négykézláb közlekedik az édesanyám. Pedig csak az utca végén lévő piacra járt, a boltba, meg a templomba. Amikor legközelebb hazalátogattunk, nem győztük bámulni, simogatni, tanulmányozni a görbebotot. Mindenki kipróbálta, figurákat, zsonglőrmutatványokat csináltunk vele, egyikünk az orrán egyensúlyozta, sétapálcaként próbálta forgatni, másikunk sántikált vele, vonszolta rajta magát, avagy Chaplint utánozta. De közben, titkon, azt is kipróbáltuk, nekünk hogyan állna, ha netán váratlanul rászorulnánk, mi hogyan kezelnénk. Különös látvány volt, ahogy váltogattuk magunkat az előszoba nagy tükre előtt. Bátyám arról értekezett, milyen nagy kár, hogy kiment a divatból a sétapálca, hogy a sétapálca korában szinte észre sem lehetett venni, mikor kezd komolyabban ráhagyatkozni - ráhanyatlani sétapálcájára az ember, mikor váltja kissé erősebb botra, netán görbebotra. Találgattuk, milyen fából készítették. Egyesek a somra esküsztek, mások a gledícsiára (valóban, mi is gledícsiából hajlítottuk gyerekkorunk íjait), de volt aki kőrist, hársat, sőt olyan is akadt, aki bodzát említett. Bátyám azt mondta, a bodza olyan, mint a csont, bodzából villanyelet szoktak faragni. Aztán azon vitatkoztunk, hogyan is történhet a bot végének meggörbítése, hogyan kapja ezt a finom, jellegzetes görbületet. Egyáltalán, hol készül a görbebot, milyen üzemekben, gyárakban? Vajdaságban hol vannak görbebotot készítő üzemek, gyárak? Nézd meg a lexikonban, mondta a húgom, pálinkával dörzsölgetve édesanyám pókos bokáját. Mit, melyik lexikonban? kérdeztem zavartan. Hát a Tolnaiban, mondta húgom, akit Klárának hívnak: Kracsun (majd szinte misztikusmód Tolnai) Klára. Kérdésében némi szemrehányás is volt, ugyanis nagyon nem szerettük, ha hármunk közül valamelyikünk elvitt valamit szüleink házából, legyen az egy közönséges sámli, kitömött fácán, könyv, könyv-sor, vagy éppen egy Dobó-festmény. Mert Tihamér még az öreget is megdumálta, ahogy mi mondtuk, levágta egy-egy kép erejéig. A hálószobából húgom már rég leakasztotta a Virágcsendéletet, mi bátyámmal az előszobában lógó Vigadót saccolgattuk, noha fiaméknak nem tetszett a platán hóka viaszteste körüli lila árnyék, a kép rózsaszín állagát imádták, de mondom, az a platán köré csorgatott lila zavarta őket. Nem tudták, hogy egyik Pesten, Gerzsonnál tanuló diákja fejezte be, ő csorgatta oda a platán tövébe azt a nagy indigótócsát, ami számomra éppen hogy izgalmasan ellenpontozta a kép említett bágyadt, rózsaszín, egyik kritikusa szerint, alföldi-rózsaszín, állagát. Az a kritikus különben sok butaságot hordott össze Tihamér alföldi festészetét illetően, hol a sivatagról, hol a sztyeppéről, hol Németalföldről fecsegve. Olivér számára éppen az indigó tócsa bizonyította, hogy ez a bágyadtság legtöbbször képtelen képpé emelni vásznait, az indigó tócsa, amit, olykor úgy tűnt Olivérnek, valamelyik részeg, talán éppen maga Tihamér hugyozott oda, tanítványa, aki akkor már évek óta Gerzsonnál tanult, pedig egyszerűen felvitte, felvezette a képre... Igen, húgom már rég szerette volna elvinni a Tolnai Világlexikonának bordó sorát, szegénynek fogalma sem volt az én birkózásomról a Tolnai Simon bácsival, az Új Tolnaival, az Új Tolnai Tolnai Klára szócikkével (függetlenül a Tiszavirág és az Azúrexpressz című filmektől). Rég elhatároztam már, hogy az antikváriumban előjegyeztetek a számára - és akkor már a bátyám, sőt a szüleim számára is egy-egy komplettet. Ugyanis nekem éppen a mi, a Tolnaiak Tolnaijára volt szükségem. De azért is gondoltam, hogy mindenkit ellátok, nehogy mi is úgy találjunk járni, mint a doktor Kosztolányiék. Ugyanis az egyik első Kanizsai Írótábor résztvevői (Gál, Todor Manojlovi?, Ady és Juhász Gyula barátja, Ács Károly, Fehér Ferenc, Tiąma, akit később majd Nobel-díjra ajánl Handke, Majtényi, Laták, Saffer, Major) tisztelgő látogatást tettek a Kosztolányiéknál. Ott laktak, tudjátok, a Foto Viki mellett. Elbeszélgettek, eszegettek-iszogattak, amikor Fehér Ferenc halkan, tapintatosan egy Kosztolányi-kötetet kért a háziaktól (a két lány, Vera és Tücsi is éppen otthon volt), hogy felolvassa belőle kedvenc versét, de ha nincs kéznél verseskötet, jó lesz a Próza, az Esti vagy az Öcsém kis füzete is, igen, fordult őszinte tisztelettel dr Kosztolányi Árpád felé, szívesen felolvasnék most önöknek néhány sort az Öcsémből. Nagy zavar támadt. Végül kisült, a házban nem volt egyetlen Kosztolányi-kötet sem. Én, a rövidnadrágos tollforgató, épp akkor készültem a zentai gimnáziumba, jóllehet első prózai kísérletemet már elküldtem volt ifjúsági lapunknak, Ady és Juhász Gyula barátja, Todor Manojlovi? mellett ültem a kanapé sarkában. Gálékat felbosszantotta az eset, rávetették magukat a barackpálinkára, gyorsan berúgtak. Fehér kis híján elsírta magát, fejből próbált Kosztolányi-verseket szavalni. Todor Manojlovi?, mintha mi sem történt volna, felém fordult, és elkezdte mesélni kedvenc Kosztolányi-novelláját, ő is szinte fejből tudta a szöveget, mert ifjú korában szerbre fordította.
Egy sovány, sárga gyermekkar felkönyökölt a mosóteknő iszamós kávájára. Két tágra nyitott szem meredt a mosónőre és egy bánatos hang ismételgette:
- Anyám, én tengerész leszek...
A fiú végül is nem lesz tengerész, dunai hajós lesz. Mondanom sem kell, otthon azonnal rávetettem magam a Manojlovi? által kiemelt kis novellára. Én is megkönnyeztem, az volt ugyanis az érzésem, a kis novella éppen rólam szól. De aztán, ahogy felocsúdtam, elhatároztam, fel is esküdtem rá, megírom a kis novella másik, igazi változatát, mármint azt, hogy a kisgyermek valóban tengerész lesz, s haláláig az ifjú, eresarcú vízen kalandozik. Másnap, a kanizsai park feketekőrise alatt előadtam Manojlovi?nak, Ady és Juhász Gyula barátjának elhatározásomat, eskümet. Az agg költő, műtörténész fejemre tette hatalmas ráncos kezét, sokáig hallgatott, sokáig hallgattuk a park halk zúgását, majd megszólalt. Nem emlékszel, kérdezte, majd a kis novella harmadik részének utolsó mondatait kezdte mondani, immár szerbül:
- A tenger... - suttogta magában fázékonyan, hitetlenül, halkan.
Azt akarta mondani:
- Az élet...
Elemérnek sehogyan sem sikerült megállapítnia, valójában kinek is elaborálja ilyen részletesen történetét T. Olivér, arra gondolt, talán magának, T. Olivér immár magában beszél, magának meséli történeteit, magának elaborálja kiselőadásait, aztán meg arra, milyen kár, hogy nincs itthon matróz barátja, mert hát tulajdonképpen matróz barátjával is be lehetne helyettesíteni annak a novellettnek a hősét, hiszen matróz barátja tulajdonképpen beváltotta T. Olivér fogadalmát. Mind inkább úgy tűnt, hajlította, görbítette vissza, akárha somot, gledícsiát hajlítana, görbítene az elpattanás határán, milyen szar érzés volt, ha hajlítás vagy nyilazás közben eltört az íj, hajlította, görbítette vissza történetét, végtelennek tűnő mondókáját T. Olivér a bothoz, s akkor már valóban úgy tűnt, mindannyian, nem csak az édesanyja, nem csak ők, hanem az egész világ arra a botra támaszkodik. Úgy tűnt, már nem is a botról, hanem egy görög oszlopról van szó. Mit szólt Elemér a bothoz? hallotta Elemér T. Olivér immár harmadszor megismételt kérdését. Szerintem megörült neki, mondta Gorotva. Mondtam már, hajolt közelebb Gorotvához T. Olivér, hogy Howard Jenőke a színházból csente (onnan csente a Kalangya Kosztolányi- és Szenteleky-számát is, mert egykor még valós könyvek, folyóiratok sorakoztak a kulisszák előtti könyvespolcokon), kés van benne... Én, ha egyszer rászorulok, olyant fogok beszerezni magamnak, szólt közbe Vendel, amelybe italt (töményt) lehet önteni. Szóval, kérdezte Olivér, megörült neki? Meg, mert attól rettegett, egy napon tolókocsival állítunk be hozzá, ugyanis mindenről értesültünk Komáromitól, a vízvezeték-szerelőtől, aki egykor a kórház gipszelő osztályán dolgozott. A Homokvár csöveit is ő fáslizta be gipsztejbe mártogatott fáslival. Komáromi azonnal tudatta velük, ismét teljesen ripityóra ment az Elemér lába.
Kacsó, aki egy ideig követte a bot kígyózó motívumát, hasmenést kapott Olivér ún. kisáriájától, arról kezdett mesélni, hogy járt fönn Pesten. Ez persze Elemért is jobban érdekelte. Mind jobban az ablak felé dőlt, noha Elemér már megszokta, hogy irodalmárok is vannak a bandában, akik lombfűrésszel dolgozzák meg az anekdotákat, sőt olykor még a vicceket is. Pár centi hiányzott még csak Elemérnek, hogy botjával elérje a függönyt. Csak tudnám, morfondírozott, mire jók ezek a kibaszott földig érő függönyök?! Valami pénzt mentek behajtani a cigányoktól. Egy slepper Marlboróval maradtak adósok. De hiába vittünk pisztolyt, kézigránátot, a főnök olyan ügyes volt, zseni, hogy képtelenek voltunk sarokba szorítani, pedig hát tudod a Bubi idegenlégióban szolgált, Csarli olykor állatvásárokon is megfordul, ismeri a lókupecek rituáléját, Stevo pedig Vukovárnál harcolt, még a farka is ki van tetoválva. Ahogy az öreg megérezte, hogy sarokba van szorítva, hirtelen úgy tett, megörült nekünk, könyörögni kezdett, öljük meg. Öljük meg, beteg, gyógyíthatatlan a gyereke, éppen tegnap vették ki a másik veséjét is, öljük meg, csalja a felesége a brácsással, öljük meg, hogy ne neki kelljen eltemetnie a gyerekét, öljük meg, hogy ne neki kelljen megölnie a brácsást. Egy rossz Ladát, meg fél zacskó aranyat kínált. Szerintem el kellett volna fogadni. Legalább azt az aranyat. Engem csak azért vittek magukkal, hogy többen legyünk. Meg azért, mert jó zakód van, szólt közbe Szanitter. Szükségük volt egy úriember külsejű faszira. Azt mondták, én vagyok az ügyvédjük. Csak szerbül volt szabad beszélnem. Aztán volt egy szabad fél napom. Körülnéztem a Nyugati aluljárójában. Már régóta hív a barátom, dolgozzak vele, lent Jugóban nincs remény, dolgozzak vele: szendvicsemberként. Szendvicsemberként? kérdezte felkönyökölve a kamillában Regény Misu. Igen. Ott a gyülekezőhelyük, a Nyugatinál. A szendvicsembereknek is? kérdezte Jonathán. Howard azt mesélte nekem, hogy ott, abban az aluljáróban nem lehet mozogni a magukat áruló, kiskorú román fiúktól. Régen Marokkóba kellett utazni az ilyen szép fiúkért, jegyezte meg Howard Jenőke egyik pesti ismerőse. Három fajta szendvicset is rám próbáltak, magyarázta Kacsó. Van a közönséges papundekli. Az a legkönnyebb. De nem bírja az esőt. Megvetemedik. A plaszticífirozott jobb, de nyáron meleg. A barátomé kívülről olyan, mint a többi, illetve hát impregnált, vízhatlan festékkel átkent farost, ám belső felének komoly puhafaléc kerete van, kis polcokkal. Ő alakíttatta át asztalos barátjával. Valóságos kis kredenc. Az egyik polcon ital, a másikon szendvics... A szendvicsemberek is szendvicset esznek? kérdezte Vendel. A Rózsaszín cicik-nek dolgozik. Az ukránok tartják, de már az albánokkal közösen. Egyszer, mesélte Kacsó, engem kértek meg, hogy fordítsak nekik, ugyanis jugóalbánok voltak. A kredencfiókokban finom porok. Nekem a Klapkát kellett volna reklámoznom. Ha rábólintok, maga Klapka úr is fogadott volna, ott székel valahol a Lánchíd körül.
Elemér harmadik hete volt gipszben. Lényegében örült az ablaka alatt strázsáló, szófosó barátainak. Talán éppen miatta fostak ennyit összevissza. Valaki azt ajánlotta neki, ne egyen sokat, koplaljon, mert ha meghízik, beleszorul a gipszcsőbe. Nevettek. Ki látott már könyökcsövet gipszből? Olivér arra gondolt, Agyag Petivel kiöntet egy könyökcsövet, egy olyan jó ráncos könyökcsövet: gipszből. Ám akkor Gorotva azt kérdezte Szanitter Tibikétől, hogyan is gondolja a Goethe, hogy: A színek a fény szenvedései? Elemérnek közben sikerült félrehúzni a firhangot. Az erős fény őt is megvakította, aztán is csak valami szürke körvonalakat látott egész nap. Csak a Vértó csillogott tisztán. Három hete ült ott, a függöny mögött, a lábatlan fotelben, kínjában mind kitépdesve a tengerifüvet. Te itt abrakolsz? kérdezte tőle a minap Özvegy Karcsi, aki néhány újabb kiadványából hozott neki. Kíváncsi lett, mit mond Gorotva a szenvedésről. De nem hallotta Gorotva válaszát, mert mindenki egyszerre beszélt. Valójában meg voltak szeppenve, azért fostak ennyit. Egy hónapja se még, hogy Ecet Mici autószerencsétlenségben meghalt, Elemért pedig újra elütötték. Valaki azt hallotta sugdosni, hogy azért mégsem kellett volna Elemérnek konfliktusba kerülnie a radikális Saąával. Jóllehet Elemér nem került konfliktusba a radikális Saąával, csak a véletlen folytán éppen ott volt, ott ügyetlenkedett, kibicelt, amikor valaki leöntötte petróleummal, és felgyújtotta azt a rühes kutyát, az égő, rühes kutya pedig felgyújtotta - felrobbantotta a műanyagbútort. Újra Szanittert hallotta, arról beszélt, hogy a filozófusok mindjárt impresszionizmusról beszélnek, ha netán színekről teszünk említést, mint a bikák a vörös posztó láttán, lábukkal kaparni, őrjöngni kezdenek. És így semmit sem tudnak erről a fajta szenvedésről. A lexikon is azt írja, hogy Bonnard testjein mintha azúrkék hegek lennének... Berkeley persze kivétel. A kínai piacon, unalmas volt, mint egy légy, letartóztattam egy arabot, magyarázta komolykodó arccal a kis Bódis Olivérnek. Mire Elemér Bódisék tegnapi szegedi kirándulására koncentrált volna (egy használt nyomdagépet akartak vásárolni, visszafelé túlhajtottak Palicson, csak Csantavérnél tértek észhez), már Kukli hangja erősödött fel. Egyedül Jonathán vette észre a függöny mozgását. Előbb arra gondolt, a huzat lebegteti, mert Elemérnél mindig kereszthuzat van, lusta becsukni a szobaajtót. Persze a kis Bódis is rögtön regisztrálta, hogy megmozdult a cérnafüggöny. Mondtam már, hogyan tudod legjobban felbosszantani a bunyevác nőket? kérdezte. Hogyan, hajolt közelebb Regény Misu, akinek újabban már a bunyevácokkal is baja volt, úgy érezte, túlságosan is átvették a hatalmat a szabadkai templomokban, már csak horvát miséket hall az ember, a Pénzes püspök is csak horvátul beszél, magyarul valójában nem is tud rendesen, noha horgasi születésű... Különben éppen a napokba dugott meg egy hóka, libi-lábi bunyevác csajt a Tejpiacon, de máris szerette volna lekoptatni, ugyanis ahogyan kissé jobban szemügyre vette, látta, olyan libaforma. Hogyan? kérdezte Regény Misu. Úgy, hogy kefélés után a függönybe törölöd a farkadat. Mindenki felröhögött. Csak Regény Misu nem, ugyanis ő egy rücskös ostorfának támasztotta volt a csajt (gelegonya, ismételgette dugás közben a libaforma lány, gelegonya, gelegonya), sehol sem volt a közelben firhang. Nem maradt más hátra, mint hogy Bódist is megfenyegesse, jóllehet a mondást először Regény Misu is éppen Bódistól hallotta volt, igaz, élni csak annak a belgrádi professzornak az előadása után kezdett élni vele ( a szimpatikus professzor két szerb regényt állított reflektorfénybe, Sterija Roman bez romana és Mati? Najmladji Jagodi? ne?e u roman című regényét):
Ne?eą u?i u moj roman!
Regény Misu különben mind népszerűbb lett az irodalmárok körében, mind többen adtak Regény (Roman) nevet hőseiknek. A minap anyakönyvi kivonattal kellett bizonyítania Olivér pesti irodalmár barátainak, hogy a Regény az igazi neve. Szlovák azt mondta, ismerte Misu dédapját, ő volt a mesefa Ludason, valójában ő találta ki azt az Óperenciás tengeren túli korpahegyet is. Meg a korpahegyen azt a nyárfát. Meg a nyárfán azokat a rossz szoknyákat. Meg a rossz szoknyákon azokat a szőrös zsebeket. Meg a szőrös zsebekben azokat a könyveket... Az igazság az, a pesti néprajztudósokat is meghökkentette kissé az a korpahegyes mese, pontosabban azok a szőrös zsebbe, ahogy ők mondták, bulába dugott könyvek... T. Orbán egyszer már írt valamit egy bulába dugott női cipőről, de könyvről még ő sem hallott. Howard, aki már évek óta nem írt tiszta szépprózát, azt mondta, ha ismét ráfanyalodik, akkor azt az egyik szőrös zsebből előhalászott könyvet szeretné megírni, pontosabban, megeleveníteni. Igen, ő, az öreg Regény Misu bácsi találta ki, Szűcs Laci bácsi csak variálta valójában. Végül is, mondta Kacsó, akárha az előbbi pesti történetet folytatva, nem a szendvicsemberes részét, pedig az jobban izgatta volna Elemért (arra gondolt, ha leveszik a lábáról a gipszet, elmegy a Pubos Lacihoz, el Ferihez, a Don Corleonéba, meg a Tango bezdáni tulaját is felkeresi és felajánlja nekik, szendvicsemberük lesz, és ha mind beleegyeznek, akkor bizonyos százalék ellenében, alkalmazni fogja Jonathánt, meg Kacsót), hanem akárha azt az előzőt, a marlborósat, mármint hogy azt mondta a cigány... Melyik? kérdezte Howard Jenőke, aki már többször is járt fönn Pesten. Az a marlborós? kérdezte Gorotva. Nem. Nem? kérdezték többen. Az, folytatta nagy komolyan Kacsó, amelyik meg akarta venni a sarok-rekamiémat. A sarok-rekamiédat!? Hol van neked az a sarkod, amelyikben rekamié van, sarok-rekamié?! A kisebb húgoméknál Kispiacon, mondta. És mit mondott az a cigány? Azt, hogy ne cigánykodjak vele. Hogy ne cigánykodj? kérdezte Olivér. Igen, hogy ne cigánykodjak. És mondhatom nektek, sarokba is szorított. Téged vagy a sarokrekamiét? kérdezte röhögve Szanitter, aki már belenyugodott, hogy nem folytathatja elmefuttatását, pedig éppen az Ecce homo azúrszakadékjairól akart ismét áriázni a bonnardi testek kék hegei kapcsán. Kálmán jutott eszembe, mondta T. Olivér, aki egyszer arról mesélt nekem, hogy bangladesi nagykövetsége idején, az egyik helyi újságíró azt találta írni, hogy nem engedhetik meg maguknak: az elbalkániasodást. Kálmán behívatta az újságírót a nagykövetségre, ott tartotta ebéden is, előadást tartott neki a szerb freskókról, a Nobel-díjas Andri?ról, megpróbált lefordítani neki egy Popa-verset, Danilo Kią-ről beszélt, megmutatta a Kazár szótárt... A szegény bangladesi újságíró (a bangladesi lapok nem érik el a Palics és környéke színvonalát) bocsánatot kért. Ahogy Kálmán hazatért, hamarosan kitörtek az újkori, immár végtelennek ígérkező, balkáni háborúk. Kálmán mesélte, többször eszébe jut az újságíró, sőt újabban már álmodni is kezdett vele. Szégyelli magát. Szeretne bocsánatot kérni, megmondani neki, hogy igaza volt, vigyázzanak, nagyon vigyázzanak: nehogy Banglades is elbalkanizálódjon!
Elemér finoman visszaengedte a függönyt. Hármat koppanva a sublóthoz ment, hogy törjön a görhe aranyrögeiből. A strucc jutott eszébe, amelyről Howard Jenőke mesélt a múltkor, a strucc, amelyik az egyik filmhős álmában kopogva átlépked a szobán. Meg az a három strucclábon álló sakkasztalka (Magyar László vagy Vojnich Oszkár tulajdonából maradt a városra), amelyen állítólag már Howard Jenőke is sakkozott volt, mivel ő is egyfajta Afrika-kutatónak tudta magát (a napokban határozta el, felvásárolja Babos Kornél olasz-gyarmatos bélyegeit). Tört a görhe aranyrögéből, majd tovább ugrált a pamlag mellett lévő hokedlihez, amelyen a fakanalak, a mézes és lekváros fakanalak sorakoztak. Meg kellene kérni a kinti bagázst, nehogy meg találják említeni a Gumel Jancsinak, hogy megint talpig gipszben vagyok. Ha mégis eljut a fülébe, azt fogja mondani, nem tört el semmije, csak szoríttatja, préselteti magát, meg azt, hogy a nagy zsokékat is gipszteknőben sajtolják olykor... Howard Jenőke egyszer, egyik előadásához kölcsönkérte Elemér hokedlijét. A hokedli a modern művészetekben, valami ilyen címmel volt meghirdetve előadása a Danilo Kią könyvesházban. Elemér is beutazott Szabadkára. Büszke volt a hokedlijére. Az előadásból persze nem értett semmit. De hát ki ért itt már valamit is, kérdezte dr Kinka, a nagy művészbarát szívsebész. Elemér csak a hokedlijét figyelte egész idő alatt. Mármint hogy hogyan viselkedik. A hokedlije. A kedvenc hokedlije, amelyet még a Dormán szabó használt volt műhelyében. Figyelte, akár egy spiritiszta szeánszon. Howard Jenőke (a plakáton P. P. Howard Jenőkét írt, Olivér azt mondta Özvegynek, a Palics és környéke kiadójának, hogy rájátszik a Rejtőre, mire Özvegy csak annyit mondott, hadd játsszon rá) arról beszélt, ezt Olivér is megerősítette, hogy 1913-ban, a balkáni háborúk évében, egy évvel Sarajevo előtt, amikor dr Brenner alias Csáth Gézát Palicsfürdőre helyezik: Duchamp egy szakasztott ilyen hokedlire szerelte rá azt a bizonyos biciklikereket. És egy hasonló hokedli volt az is, amelyen később Beuys fogja majd kiállítani a zsírt. A zsírt mint olyant. Az előadás vége az szép volt. Howard Jenőke előadásainak mindig szép a vége, mert minden alkalommal valami Kosztolányi-szöveggel fejezi be. Most a Költő disznózsírból című kis írását olvasta fel. Ómamájánál (Ómamájáék nem a Vértónál laktak, hanem Palics túlsó oldalán, a szentkútnál valahol), a '940-es évek elején, ő még evett cseréptányérból fakanállal levest. Azt az ízt azóta sem sikerült megtalálnia. Krumplileves volt. Tejfölös krumplileves. De volt ott a fakanalak között, a hokedlin ceruza, tollszár, rizsevő pálcika is.
Mindenki azt magyarázta, télen nem viszket ennyire a gipsz alatt. Jól kifogtad, éppen most - az évszázad legmelegebb nyarán - kellett begipszeltetni magad. Meg azt is mondták a háta mögött, hogy Elemér médiuma a gipsznek. Meg azt is, hogy van valaki, aki felvásárolja a lefűrészelt gipszet. Igaz, a gipszteknőért fizet legtöbbet. Mi a szart csinál velük. Néprajzos. Gipszfolklórral foglalkozik. Mi az, hogy gipszfolklór?! Még a korpahegyet sem abszolválta igazán, korpahegy az Óperenciás tengeren túl, s máris a zsírról, a gipszről kezdtek hadoválni. Tudod, kínjában majd Elemér is tele fogja firkálni a gipszet. Egyfajta graffitiről van szó inkább, tette hozzá valaki. Különben, Goethe is médiuma volt a gipsznek, kaparintotta el légtornász módjára a témát ismét Szanitter Tibike, aki egyszer már olvasott fel Elemérnek Goethe Itáliai útinaplójából. Mondtam már, a társaság nagy része Olivért, meg Howardot kivéve (róluk még azt is elterjesztették, hogy átköltöztek Magyarba, cserben hagyták a magyarságot), nem járt még Magyarországon, ugyanis ők minden nyáron lenn dolgoztak Rovignóban, annál is inkább, mivel félig-meddig mind bunyevácok voltak, és akkortájt többször megfordultak Itáliában, Triesztben, Velencében, sőt Rómában is. A gipsz a márványhoz képest mindig krétaszerű és halott. És mégis, milyen öröm belépni egy gipszöntőhöz! Ott elnézheti az ember, hogyan emelkednek ki egyenként a formából a szobrok fölséges tagjai, s eközben egészen új képet kap az alakokról. Azonfölül itt együtt látja mindazt, ami Rómában szerteszét van szórva, s ez fölbecsülhetetlenül hasznos az egybevetéshez. Nem állhattam meg, hogy egy kolosszális Jupiter-főt meg ne szerezzek magamnak. Most ágyammal szemközt áll, jó megvilágításban, úgyhogy reggeli fohászomat hozzá intézem - hozzá, aki minden nagysága és méltósága ellenére is a legvidámabb kalandocskák emlékét hagyta ránk. Most, hogy Elemér felidézte Goethe szavait, úgy érezte magát, akár egy gipsz szobor Goethe gyűjteményéből. Emlékszik, akkor Szanitter azt is megjegyezte, hogy Goethe saját művészetében is gyakran élt gipsszel. Éppen ez az egyik titka. Egyedülálló nagyságának. Isteni krétaszerűsége. Mert figyeld meg, Goldoniban, Shakespeare-ben, Moliére-ben egy csöpp gipsz sincs. Hát azokban mi a fene van? kérdezte Elemér. Klorofil, vágta rá Szanitter, méz, indigó, zsír... Ennek a fognak nincs jövője, utánozta valaki az orvos hangját.
Aztán gyorsan elmúlt a nyár, az évszázad legmelegebb nyara, és eliramlott az ősz is. Párolog a deszkakerítés. A túrós bácsi azt mondta, újholdkor választották meg a kormányt, lehet, hogy jó lesz. Mármint a szerb kormány. Közben hallottam a konyhából, hogy a pesti rádió épp bemondja, Szerbia új kormányelnöke: filozófus. Két éve találkoztam vele Bécsben, mesélte nemrég T. Olivér Howard Jenőkének. Kivel, kérdezte Howard Jenőke, kivel találkoztál te Bécsben?! Hát Djindji?-tyel. Ja, mondta Howard Jenőke. Ám akkor még, az ellenzék egyesülése előtt, éppen úgy nehezteltem rá, mint Vukra, csak köszöntem neki, de nem kezeltem le vele (pedig az osztrák politikusokkal, Petriccsel, Schüssellel, meg a balkáni biztossal, Karl Bilttel például lekezeltem), később sem mentem oda hozzá, pedig a Várady Tibivel ült. Szóval akkor, még az ellenzék egyesülése előtt, nem érdekelt, mint politikus. Persze én is csak azt a palei ökörsütést szajkóztam, mint mindenki (különös, most még azok is azt hozzák fel ellene, akik szintén ott álltak ama forogva sülő ökör körül). De szerencsére akkorra, mármint a palei ökörsütés hírének elterjedése idejére, én már rég befejeztem az Új Tolnai Djindji?-szócikkét. Dési Ábel segített. Ugyanis Danko Grli? (a filmrendező édesapja, a nevezetes, korai Nietzsche-könyv, valamint egy többkötetes esztétika szerzője, akit Olivér nagyon kedvelt, ifjú korában, Zágrábban sokszor meg is látogatott a Krleža vezette Lexigráfiai Intézetben) könyvében (Leksikon filozofa, Zagreb, 1982.) Djindji? még nem szerepel. A Dj betűnél mindössze három Djuri? található (az egyik Danilo Kią tanára volt, a másik szintén figyelemre méltó Nietzsche-könyvet írt, a harmadikat nem ismerem). Persze, amikor a szócikkbe én belekezdtem, mesélte T. Olivér, Djindji? még nem volt számottevő politikus, igaz már ült börtönben, satöbbi. Olivér még a 68-asokat is felülről kezelte kissé, jóllehet azt azért ő sem hitte róluk, hogy később majd minden vezetőjük nacionalistává tűnik, vagy Miloąevi? felesége szoknyája alatt köt ki. Ha akkor Bécsben lekezelek vele, majd pedig oda is ülök az asztalához, minden bizonnyal a szócikk pontosításán ügyködtem volna, heidelbergi napjai felől, Mihajlo Markovi?hoz, illetve Gadamerhoz való viszonyáról faggattam volna, arról, milyen filozófusi ideál lebegett volt előtte ifjú korában, illetve, milyennek is képzelte el a praxis-filozófusok után a szerb filozófust, valójában arról, milyen helyet biztosítana a filozófus számára, miért nem foglalkoznak többet Zivoti?-tyal, mi a véleménye Konstantinovi?ról, mint filozófusról, jóllehet akkor még nem tűnt úgy, hogy rövid időn belül fordítani tud, és motorja, hibátlan realizátora lesz a forradalomnak, majd pedig elnöke is a szerb államnak. Most T. Orbán büszke volt a kosárlabdázó külsejű, filozófus kormányelnökre, egyértelműen az ő pártján állt Koątunicával szemben, aki körül máris ott nyüzsög a Matija, a Nogo. Mindennek ellenére (az ökör ellenére is), egyedül az ő gondolkodására nem vetült abból az émelyítő, kátrányszerű (vér?) miazmából. Ha arra gondolok, hogy még a legjobbak is mennyi időt pazaroltak Vukra például, meg arra, hogy ?osi? is tagja az Otpornak... Dési Ábel (alias Sárkány Szilveszter) egységesnek látja Djindji? tudományos és politikusi tevékenységét. A filozófia és a politika összekapcsolására, jegyezte meg Ábel, az elmúlt században csak két kiváló filozófus vállalkozott: Radakrisnak indiai és Masaryk cseh államelnök. Valójában az ő példájukat folytatja most Zoran Djindji?, tette hozzá. T. Olivér elhatározta, közzéteszi a Tolnai szócikkét, hiszen a Demokrata Párt (melynek alapítói között ott voltak T. Orbán egykori ismerősei, barátai: Peki?, Danojli?, Gojko Djogo is) honlapján Djindji? filozófusi múltjából csupán annyit említenek, hogy egyetemi tanulmányait Belgrádban végezte, a doktorátust pedig Constancában szerezte meg. Két dolog okkupálta akkor Bécsben T. Olivért, aki filmrendező barátja, Zilnik közvetítésével, majdhogynem véletlen került a szerb ellenzék összejövetelére a Diplomatische Akademie-n (igaz ott volt Várady, Cerovi?, akivel oda-vissza a vonaton, Pest és Bécs között, végtelen beszélgetéseket folytattak Danilo Kiąről, Djilasról, és hát ott volt a későbbi vajdasági elnök, ?anak is, akivel T. Olivérnek sosem is szakadt meg a kapcsolata, ?anak kelebiai rokonainál, akik kivonulván a társadalomból, hattyútenyésztéssel foglalkoztak, olykor találkozgattak): Rilke egy gondolata a háború, az első világháború kitörésének idejéből, illetve az a felismerés, hogy a szerb értelmiség közül senki sem tanult meg albánul, a jelenlevők közül sem tud senki albánul. Magyarul például azért mindig tudott egy kis csoport, amely a lényeget közvetíteni, sugározni tudta (Zmaj, Veljko Petrovi?, Leskovac, Tiąma, Kis, Eugen Werber, Ivanji, Judita Šalgo,
Sava Babi?). T. Olivér barátkozott néhány albán költővel, valamint el is mélyedt négy-öt albán festő művészetében, el olyannyira, hogy nyugodtan mondhatta, beszéli nyelvüket, sőt a nagy szlovén mester, Stupica albán tanítványának, Dzaffának az egyik képét több alkalommal is balkáni világunk, az elmúlt kor, az ezredvég reprezentatív alkotásaként tárgyalta. Szerbül megírt felszólalása, mely végül is a zsebében maradt, mert a vezető politikusok, amint elmondták köszöntő beszédeiket, már délben sajtókonferenciát hívtak össze, siettek berekeszteni az értekezletet, e két dolgot érintette, ama kép felett való sírás lett volna tulajdonképpen. Szóval azokban a napokban (maga is többször elsírta magát), Rilkének az a megállapítása kísérte, hogy a háború kitörésével kapcsolatban csak két ember tudott volna valami lényegeset mondani, Tolsztoj és Cézanne, de ők gyorsan magukra húzták a koporsó fedelét. Így, vonja le konklúzióját Rilke, nincs, aki megszólaljon, mondjon valamit: csak sírni van módunk. De hát döbbent rá T. Olivér, körülnézve a teremben, a sírást mint olyant nem tanítják, sosem is létezett ilyen tantárgy a Diplomatische
Akademie-n. Ha netán ezután tanítani óhajtanák, nyugodtan meghívhatnák T. Olivért az új tantárgy első tanárjának.
Először láttam szarkát a magnólián, mondta Jonathán. Milyen szép, nagy madár is valójában, tavasztól aztán sosincs alkalmam nézni, gyönyörködni benne, harcban állunk, mert hajtom őket, rettegek a kiskacsákért, kiscsirkékért, ahogy Herman Ottó mondja, a pelyhesekért. Herman végkövetkeztetése a szarkát illetően különben az, tette hozzá Jonathán, hogy: nem ajánlható kegyelemre. Farka, szárnytollazata évközben sosem csillog ilyen zománcosan. De ahogy most elnéztem, gyönyörködtem benne: megkegyelmeztem neki. Néztük egymást, nem hinném, hogy ő is gyönyörködött, el tudom képzelni rólam mondott belső monológját, akár meg is kísérelhetném lejegyezni. Mit?! csattant fel Regény Misu. Mit a szart kísérelhetnél meg már megint?! Lejegyezni a szarka belső monológját, mondta ártatlan ibolyakék szemeit Regény Misura meresztve. Hát, jó, próbáld meg lejegyezni, legyintett Regény Misu. Hol? kérdezte Vendel Gorotvát. Mit, hol? emelte fel elnehezült fejét Kafga. A piacon. Már kiüresedett a piac, amikor az egyik ember, tudod az a bőrruhás, aki a fokhagymát árulja, megsimogatta a tejfölös asszony fenekét. És a hagymás odaszólt, hogy: Azért vigyázzunk, na! Akkor kezdett mesélni arról az öregről. Ki? A hagymás. Arról, hogy az öreg... Melyik öreg? kérdezte még mindig mélyről, szinte a sírás határán Kafga. Fogalmam sincs, melyik. Szóval, az öreg, folytatta Kafga feje fölött megcélozva Vendelt: négy asszonyt temetett el. Mondtam neki, maga annyit sír, hogy nem marad vizelnivalója, és ebből kifolyólag, megnyugtatom, a prosztatájával sem lesz baja...
Volt egy török barátnőm, mondta édesanyám, ahogy vezettem haza a templomból, mesélte Olivér, a piac citromsárga restijében, egy részük ugyanis közben átszivárgott a piac citromsárga restijébe, másik része pedig a Tangóba. (Egyszer majd külön is szólok a piros-zöld piac citromsárga restijéről, hogy ne kelljen minden alkalommal újra rajzolnom, festenem ún. hőseim mögé.) Sehogyan sem akarja megérteni, hogy egy utcában lakunk a templommal, hogy a Kisfenyves valójában a Spliti sétány folytatása, csak kettészeli a szegedi vasút. Török barátnőd? Hol? Mikor? A zimonyi töltésen. A zimonyi töltésen? A zimonyi töltésen találkoztunk. Apádhoz mentem, odaát raboskodott a Pancsovai rétben. Hagymát ültettek, de aztán büntetésből áthelyezték őket Požarevácra, majd le Koszovóra. Ott ténferegtem a töltésen egész nap, mert már nem volt több komp. És akkor találkoztam a török asszonnyal. Ő is föl volt málházva. Ő is a férjéhez indult, a börtönbe. Sehogy sem tudtunk átjutni a nagy folyón. Közben eszegettünk, imádkoztunk, pihentünk. Megkínáltuk egymást ezzel-azzal. Ő is tudott néhány szót szerbül, meg én is. Mint hamarosan kisült, ő is tudott néhány szót magyarul, én is törökül. Emlékeztem, az iskolában tanultuk, hogy sok szót vettünk át a törököktől - és tényleg, amikor eszegetés közben azt mondtam neki, hogy adja ide a paprikát, ide adta a paprikát... Végül alkonyattájt jött egy csónak, elkezdtünk kiabálni, ő törökül, én magyarul, hogy: Segítség! Az egyik halász szerencsénkre magyar volt. Éltek arrafelé magyarok, apád mesélte, hogy még egykori ókanizsaiakkal is találkozott. Elvitt a kis házukba. A felesége nagyon megörült, végre jól kibeszélgethette valakivel magát magyarul. Nem engedett aludni. Egész éjszaka beszélgetni kellett vele. Magyarul. Legközelebb is náluk szálltam meg. Akkor sem engedett aludni. Beszélgetni kellett. Magyarul. Leveleztünk, fényképet is adtam rólatok, amikor legközelebb mentem, ott volt berámázva a falon. Aztán többé nem találkoztam azzal a török barátnőmmel, pedig azt mondta, amikor elváltunk, hogy sosem fog elfelejteni. Apám még borotválkozás közben is Požarevácról beszél.
Szobrot állítottak Teréz anyának Röszkén, újságolta Jonathán, a Don Corleonéban, de ez, ha jól emlékszem (ha azonnal nem jegyzem fel a dolgokat, szétfoszlanak emlékezetemben, jóllehet különben is csak foszlányokat tudok elkapni, semmivé foszlanak még a foszlányok is, miközben a helyszínek és a napok felcserélődnek, mintha mi csak üldögélnénk a műanyag kerti garnitúrán, s közben előttünk és mögöttünk kulisszatologatók dolgoznának, hol a citromsárga restit, hol a Tangót ácsolnák oda) már másnap történt. Babos Kornél egy nagy szürke berakót kotort elő a hátizsákjából, és megmutatta, hogy épp a napokban cserélt egy Teréz anya emlékére kiadott albán bélyeget
NENE TEREZA GONXHEBOJAXHI
POSTA SHQIPTARE 5 Leke
Mutatta, van már neki Enver Hoxhája és albán Sztalinja is
7o VJETORI LINDJES GJENERALISSIMIT
1879-1949
A menyétke (Menyétke), mondta édesanyám, folytatta Olivér, jóllehet senki sem értette, hogyan saltolt át édesanyja török barátnőjéről Menyétkére, szóval: a Menyétke már meg szeretne halni. Belefáradt. Ráunt. Kicsoda ő? kérdeztem. Kicsoda Menyétke? Igen. Tudod, egy időben ő gondozott bennünket. Miért hagyott ott ő is benneteket? Szüksége volt rá a családjának. Hány éves a Menyétke? Két évvel fiatalabb, mint én: 80. Egy 80 éves asszony gondozott benneteket? Igen, a Menyétke. Szeretném felhívni telefonon, talán nem is tudja, hogy eljöttünk hozzátok, Palicsra. A búzások, mondta édesapám, aki látta anyám török barátnőjét, de már csak a bugyogójára emlékszik, a búzások, nagyon sokan voltak, 1800 méter utat építettek a kolostortól (Decani) fel a csúcsra. Azelőtt nem járt ember arrafelé. Bus Bandit, tudod, akit agyonvertek a zentai paplakban... Tudom, mondom, együtt voltunk Rómában zarándokúton. Ja, igen, mesélted már, hogy együtt voltatok Rómában - és odajött hozzátok, lekezelt veletek a Woytilla... A Bus Bandi Kracsun nagyapa bátyja lányának volt a fia. Az anyja sokáig hordta nekünk a tejet. A Szunyogfaluban laktak. Bandi előbb szabóinas volt a Baginál, tudod, a Bagi csinálta azt a galambszürke öltönyödet az érettségire. Egyáltalán nincs kizárva tehát, hogy a Bus Bandi is dolgozott azon a galambszürke öltönyömön, amely csupa lyuk lett, amikor a rendőrök futás közben elgáncsoltak, megvertek, börtönbe zártak... Egyszer találkoztam vele Telecskán, mesélte édesapám, betegeket vittem a Jankovic doktorhoz. Behívott a paplakba, megmutatta milyen tisztaság van nála, hurkával, kolbásszal kínált, kár volt szegénynek elmennie Zentára, Telecskán talán nem verték volna agyon. Halála előtt még szőlőt vett Horgoson.
Amíg T. Olivért hallgattam a Don Corleonéban, egy pillanatra megzavarodtam, az volt az érzésem, magamat hallom, jóllehet nem tudtam igazán odafigyelni, mert Gorotvával gyufásdobozt pöccintgettünk, erősen kellett koncentrálni, ugyanis sörben játszottunk. Olivér azt fejtegette, hogy ő valójában egy szimpla krónikáról gondolkodik, ám a közben alkalmazott heterogén eljárás olykor felrobbantja a lineáris időrendet, s így az is megtörténik, hogy későbbi dátummal ellátott feljegyzések kerülnek előre, ezért csak ha nagyon muszáj, akkor dátumozza jegyzeteit. Tényleg az volt az érzésem, hogy idejövet Olivér beugrott hozzánk, a Homokvárba, és pillantást vetett az asztalomon hagyott papirosokra. Reggel épp lefordítottam Gyöngyinek Barthes egy Bataille esszéizmusára vonatkozó mondatát, amelyben szemet szúrt nekem a heterológia: Íme, mi az esszé írásmódja (Bataille-ról beszélünk): a tudomány és az érték szerelmi ritmusa: heterológia, gyönyör (kéj). Szanitterrel beszélgettek. Közben a szembeni posta lombfűrésszel megmunkált homlokdísze alatt Kacsó és Kornél beloholt a salterhoz (a tisztviselők első pillantásra rablóknak vélték őket, talán még a kezüket is felemelték), elhatározták ugyanis: nagy mennyiségben vásárolnak napi bélyegeket, mivel rádöbbentek, vége ennek a rezsimnek, hamarosan új bélyegeket fognak nyomni, ahogyan új pénzeket már nyomtattak is, a miloąevi?i bélyegek napjai meg vannak számlálva, többé sosem is lesznek ilyen apró, csúnya jugoszláv (ha egyáltalán sokáig lesz még Jugoszlávia) bélyegek. Valóban tanulságos, hogy az elmúlt 50 év legcsúnyább bélyegeit a miloąevi?i rezsim (jóllehet a posta igazgatója balos volt) adta ki, különben az általuk okozott általános civilizációs katasztrófával teljes összhangban. Miközben Kornélék beloholtak a postára, láttam Jonathán ibolyakék (fokföldi ibolya) szeme kigyúlt, ami azt jelentette, ő függetlenül mindentől: továbbra is a kék Mauritiusról álmodozik. Hogy Vendel szinte abban a pillanatban indult el a Víztorony csigalépcsőjén, ahogy Kornélék benyomultak a postára, csak Gorotva tudta. A Víztorony Palicsfürdő jelképe. Mint Stadler krónikájában olvasom, a torony 1912-ben leégett. Dr Brenner alias Csáth Géza a tóról, egy csónakból figyelte a különös látványt... Szanitter tanyasi szomszédom szavajárására utalt, mármint hogy valaki egy töpörtyű koma. Mire Olivér azt mondta, olyan aszaltszilvaszerű. Aztán soká az aszalt szilváról értekeztek. Valaki azt mondta, hogy a szép aszalt szilva, amit lentről hoznak Szerbiából, olyan, mint a gyémánt. S ez megdöbbentett. Élő gyémánt, gondoltam. De hazafelé sétálva aztán valamiért arra gondoltam, hogy Olivér és Szanitter valójában Elemérről, illetve Elemér kapcsán a zsokékról beszélgethetett úgy általában. Otthon előbb apám lexikonáért nyúltam (A magyar fűszerkereskedő lexikona), hogy elolvassam, mit ír az aszalt szilváról. Aztán ?ur?i? zsoké-rajzait kerestem elő. ?ur?i? azért tudott a zsokék nagy grafikusává, festőjévé lenni, mert az ő eljárása már előbb is, illetve hát eleve a gyűrés, a meggyűrettetés volt. Csendéletein még a borosüveget is meggyűrte, a húsdarálót is megdaráltatta önmaga által. Aztán a másnapi kruzsokra (az ún. kreatív írás, hülyeség, tanfolyamát neveztem így) készültem. Minden összejövetelünk elején felolvasunk, körültapogatunk egy-egy költészet-meghatározást. Három hete például Schlegelt tárgyaltuk: A poézis: republikánus beszéd; beszéd, mely önmaga törvénye és célja, ahol minden rész szabad polgár, beleszólási joggal. Két hete Rilke Fiatal költőnek írt leveleit, meg a Malte költészetre vonatkozó oldalait. Legtöbbet legrövidebb meghatározásánál idéztünk: Dichtung ist Dasein. Virginia Woolf Levelét egy fiatal költőhöz, Danilo Kią Fiatal íróknak írt tanácsait és Ginsberg író-jelszavait külön ki is nyomtattam a gyerekeknek. Majd Cioran következett. Utoljára Herbeck A poézis című versét elemeztük. Báthori Csaba fordításában. Nagyon tetszett a lányoknak.
A poézis történelmi indítékú szóbeli forma nagyító üveg alatt. A poézis költészet. A tanár az iskolában arra tanított, hogy a poézis költészet. A poézis elhajlás is a valóság iránt, mely súlyosabb, mint emez. A poézis a felsőbbség átvitele a diákra. A diák tanulja a poézist, és ez a történelem a könyvben. A poézist az állattól tanuljuk, amelyik az erdőben van. Híres történetírók a gazellák. (Berühmte Geschichterschreiber sind die Gazellen.)
Már ahogy visszatettem a helyére apám lexikonát, tudtam, holnapra mit is fogok választani, ugyanis a kézilexikonok fölötti polcon Márai-, azon felül pedig Kosztolányi-kötetek sorakoznak (majd azok felett Hamvas, Halász Gábor, Herman Ottó és Hesse, most jelentek meg Hesse esszéi magyarul, versei meg szerbül; Eco, Eörsi és Esterházy; Babits, Walter Benjmin és a Bronte-nővérek, legfölül pedig Ady, Adorno - az Esztétikai teóriát lenn tartom a lemezjátszó alatt -, Andri? és Arany dupla sorokban), ahogy felpillantottam, mondom, azonnal tudtam: Kosztolányi van soron, annál is inkább, mivel valóban úgy gondolom, neki köszönhetjük a költészet egyik legszebb meghatározását. Igen, ezt komolyan gondolom, jóllehet neki, mármint Kosztolányinak is van még sok szép meghatározása, amelyekkel olykor élek is (például, találomra: A költészetben mindig a háttér számít, egy érzés és gondolatvilág rejtetten ható delejessége, az a láthatatlan, dúsan fölszerelt és kimeríthetetlen ,,mögöttes”, országrész, melynek a betű csak afféle előretolt katonája.). Íme tehát a költészet egyik, Petőfié mellett talán legszebb meghatározása (akár már a Fájkiskösségben is idézhettem volna):
A zsoké fárasztó gyaloglással csigázza magát, ecetet iszik, citromot eszik, hogy testéről ledobjon minden lat húst, melyet fölöslegesnek érez. Ő a véznaságát ápolja. A költőnek nem kell vigyáznia sem a hangszálaira, sem izmaira, sem testsúlyára. Valami más, valami nagyobb parancs zendül fölötte, valami más, nagyobb önsanyargatást követelnek tőle, mindenről le kell mondania, hogy minden az övé lehessen, egyedülvalóságát kell őriznie, a bánatot, mely nélkül szeme vak, s nem láthatja sem önmagát, sem a nagyvilág egyetlen kis darabkáját. A szenvedés higiéniája ez, a fájdalom mitológiája. Itt van az ő mély erkölcsisége.
Elhatároztam, előbb az olajbogyóról fogok beszélni (a gyarmatáruról apám boltja kapcsán már beszéltem nekik), az egyik legszebb, sima, teljes érzéki formáról (Michaux említ az álmodó és a fennlevő „fazonjairól” írt könyvében egy embert, aki gyakran látja magát álmában, amint a nyitott olívabogyóba olívaolajat önt), majd pedig a szárított almán (a csodálatos, nagy, kerek vesszőből font aszalókosarakról is fogok említést tenni, amelyekben Vitéz ómama szárította a felszeletelt gyümölcsöt), a fügén keresztül elérek az aszalt szilvához. Az élő gyémánthoz... És csak majd aztán, már az óra második felében fogok kezdeni tulajdonképpeni témánkról, a zsokéról mint olyanról értekezni. A zsoké mint forma. Hemingwayből szedett példákkal kell kezdenem etc. És aztán, csak az óra legvégén olvasom fel nekik a Kosztolányi-idézetet. Kafga Feri, ez még ugyanaznap este történt, lenn a parton, a Vitorlások klubjában, azt mondta, végre felírt egy mondatot. Mindenki elhallgatott. Jóllehet ez már hónapok óta esedékes volt. Mármint, hogy fel fog jegyezni valamit. Jonathán azt is tudni vélte, hogy ha Kafga valamit fel fog jegyezni, az mindössze egy mondat lesz. Pascal esetét említette, majd egyik, ahogy ő mondta, bevarrt mondatát ismételgette:
Joye, joye, joye, pleurs de joye.
Közben Olivér arra gondolt, ha netalán a bécsi Diplomatische Akademie mégis elfogadja ajánlatát, mármint hogy a sírást vezessék be mint tantárgyat, ha megkapja a sírás katedráját, első előadását Pascal e mondatával fogja kezdeni, jóllehet ugyanakkor Rilke Maltéja is eszébe jutott (Egyébként most már nagyon is megértettem, hogy valaki levéltárcája legmélyén egy halálos óra feljegyzését hordozza magával egy életen át.), meg hát a túrós bácsi is, aki valami betűket (csak annyit árult el, hogy 9 darab betűről van szó) varrt, az immár másodszor is Koszovón szolgáló unokája katonakabátjába.
A tó egyik nap befagyott, a másik nap kiolvadt. A vadkacsák zavartan hápogtak, sehogyan sem tudták eldönteni, visszainduljanak-e a jeges tengerre. A telihold magában izzott, nem tükröződött. Voltak éjszakák, amikor pedig teljesen lefolyt a tóra, le, mint égő olaj, a helyén pedig fekete lyuk tátongott az égen. És Kafga Feri azt a bizonyos mondatot tényleg bevarrta a zakójába. Hogy hangzik az a mondat, hajolt át hozzánk Vendel. Kafga üveges tekintettel meredt barátjára, nem hallotta a kérdést. Azt kérdezte, szólalt meg akárha közömbös hangon Gorotva, mi a szar van arra a cetlire írva? Tudták, Kafga, ha el is jutna hozzá a kérdésük, akkor sem közölné velük a mondat tartalmát ( talán nem is volt tartalma, az ilyen mondatoknak nem tartalma van), mert különben nem varrta volna a zakójába. Másnap állítólag Jonathánnak mégis tett valami utalást arra a mondatra, legalábbis említett valami kerítést. Kerítést? Valami fakerítést tán, de lehet, Jonathán nem jól hallotta, nem kerítést, hanem fakereket, fakutyát említett, mert éppen a napokban akadtak a padláson egy tiszta jó fakutyára. Hallottam, ahogy benn a szakács drótkefével tisztítja a halakat. Nem mertem megszólalni, ugyanis én már jóval előbb észrevettem, valami történik Kafgával. Egy hete sincs, hogy velünk jött be Szabadkára. A depressziójáról beszélt, Jutka rászólt, húzza már ki végre magát a szarból. Majdnem sikerült, mondta Kafga. És akkor visszaestél? kérdeztem, de ahogy Kafgára pillantottam, ráfagyott az arcomra a vigyor. Majdnem sikerült, de akkor a fiam beszerelmesedett. Én is voltam szerelmes, de ilyet még nem láttam. Igaz, a kislány rendkívül szép teremtés. Egy éve sincs, hogy elment az orvoshoz, hogy levetessen egy szemölcsöt a lábáról. És az orvos rosszul találta levenni. Áttevődött. A tüdejére. A rák. A fiam minden aranyat összeszedett a házban, a jegygyűrűinket, apám aranyfogait is. És egy gyönyörű láncot csináltatott a lánynak. Az egyik vizsgálaton, amelyen a lány szülei, meg a fiam is jelen volt, az orvos megkérdezte a lányt, hogy szerelmes? A lány azt mondta, hogy igen, nagyon. És voltál már a fiúddal? A lány, meg a fiam elpirult. Voltam - és nem jött meg a menzeszem, gyerekünk lesz...
Valami beszabadult a tyúkólba! Minden bizonnyal kutya, ugyanis görényt csak egyetlen egyszer láttunk Palicsfürdőn. Szomszédunk a menhelyről hozott egy kis szőrmókot, arra gyanakszom. Aranyos, ám felettébb ravasz, és valahol rászokott a nyers húsra. A mi kutyáink (Godot és Nusika) a pincében vannak. Vagy hajnalodik már? Az ablakhoz támolyogtam. Közben láttam, az este a helyi lap (Suboticke Novine) gyászjelentéseit böngésztem. Ki is vágtam, fel is ragasztottam egyet. Egész gyűjteményem van ilyen gyászjelentésekből. Arkan, meg a többi egymást legyilkoló maffiózó gyászjelentéseiből is szoktam kivágni, felragasztani egyet-egyet. Végül egzaktul kimutatható lesz, hogyan gyilkolják le egymást. És akkor csak egy marad belőlük, mint a hordóban fogott, tartott patkányokból... Meg a minap édesanyám is szólt, hogy tele a Magyar Szó az ókanizsaiak gyászjelentésével, köszönetnyilvánításával: a Kecskés szabó; a Hangya hentes és a felesége, a Mányi Ilonka; tanyasi szomszédunk, Hanesz Lukács felesége, a Tandari Eszti néni... Ahogy édesanyám újságja fölé hajoltam, megpillantottam a Ferike fényképét. És ez annyira megdöbbentett, hogy kikaptam édesanyám kezéből az újságot, és bezárkóztam a fürdőszobába. A Ferike szeretteinek köszönetnyilvánítását most ide ragasztom, ide, direkt a szövegbe, ugyanis nincs időm előkeresni a gyűjteményt. Egy hónapja sincs, hogy otthon járva betértem a nagytemplomba. Alighogy valamelyik oszlop mögé térdepeltem, bújtam, mint harminc-negyven évvel ezelőtt, felbukkant a púpos Ferike. Elég volt, hogy kezében a több száz éves gyertyaoltó rúddal, amellyel olykor nekem is körül kellett járnom az oldaloltárokat, feltűnjön, hogy felidéződjön a gyerekkor templomának misztériuma. Valóban különös, hogy a természet, a Tisza, valamint a nagytemplom titkát két kis púpos emberke tárta fel előttem. Jól ismertem őket, ugyanis bátyám évfolyamtársai, barátjai voltak. Sundricka, a halász és madarász, valamint Ferike, a templomszolga (Szent Miska halála után harangozó is egyben). Nem tudnám megmondani, melyiket csodáltam jobban. Ami Ferikét illeti (ott laktak a Topolac doktor meg a Hedvig néni között, a csücsökben, óriás fehéreperfa állt előttük) csak még fokozta érintettségemet az, hogy én sosem ministrálhattam, ugyanis a felvételin nem jól mondtam volt fel a latin szöveget Koncz főministránsnak (a későbbi nagy költőnek), és így számomra csak a harangozás, a gyertyaoltás és az orgona fújtatása maradt. Csak most Ferike gyászjelentése fölé hajolva jutott eszembe, hogy a pályaválasztásra gondolva, míg barátaim lakatosok, állatorvosok, légionisták, papok és labdarúgók szerettek volna lenni, én azon tűnődtem, mi lenne, ha harangozó lennék... 70 évet élt, Casablancában hunyt el, ám valamiért Brüsszelben temették el, böngészem ismét a helyi lap gyászjelentését. Pilóta volt, kapitány. Még nem láttam embert ilyen szépen, egészségesen mosolyogni, nevetni szinte. Merkovi?nak hívják, mint egyik kiemelkedő bunyevác költőnket, aki Mauthausent is megjárta, többször volt kegyvesztett, most a szabadkai tévé telelexikonát szerkeszti, és költeményeket már ő sem igen költ. Őt is ide ragasztom Ferike mellé, ugyanis csak most jutott eszembe, volt egy olyan barátom is, aki pilóta akart lenni, repültem is volt vele UNRA-dobozból épített gépén... Átmentem a káposztalepkéhez. A nyáron ugyanis egy káposztalepkét tűztem fel a fekete ikonosztázion (könyvespolcom) oldalára. Akárha lándzsával dobtam volna meg. Mivel egy véletlen kezem ügyébe került zsákvarró tűvel szúrtam oda. Ám Jutka másnap már követelte vissza a tűt. Ma már nincsenek, mondja, ilyen békebeli zsákvarró tűk. Az Elemér jutazsákját sem varrtam még meg. Mitévő legyek? Hiszen nekem még nincsenek speciális lepketűim. Jóllehet foglalkoztam volt Bartók rovargyűjtő szenvedélyével, láthattam, milyen aprólékosan ügyelt minden kellék beszerzésére. Valamint, erről is mintha már tettem volna valahol említést (jóllehet megígértem, nem teszek), Nabokovot is sikerült Pécsre csábítanom. Igen, a nagy írót, Vladimir Nabokovot. Danilo Kią közvetített. Danilo Borges, Andri? és Kosztolányi mellett, Nabokovot kedvelte legjobban. Szóval Nabokovot is sikerült Pécsre csábítanom, nagy titoktartás közepette, abszolút inkognitóban (Konstantinovi? írja Beckett, a barátom című csodálatos könyvében, hogy Beckett azért látogatott 1958-ban
Konstantinovi?ékhoz Belgrádba, mert ki akarta próbálni, lehetséges-e abszolút inkognitóban utaznia), hogy pillantást vessen Csontváry nevezetes kis vásznára, ugyanis szerintem nem festményről van szó, a zseniális mester valós pillangókat merített az olajba. Mondom, inkognitóban érkeztek Pécsre. Kią megnézett néhány Krleža-színhelyet is, mint amilyen a nevezetes cukrászda és a tisztiiskola. De nem is erről akartam mesélni, hanem a lepketűről, illetve arról, hogy dr Lábos Elemér, kedves agykutató barátom egyszer Bécsben, valami kongresszus alkalmával, kihasználván a hosszabb szünetet, el akart ugrani abba a boltba, ahol különben még Bartók is megfordult (Bartók 1936-ban járt abban az üzletben, azon a napon, amikor Ferenczy Béni az egyik bécsi vasútállomáson majd elkészíti a nagy zeneszerző legjobb, a megfigyelés lázától meleg, s mégis akárha alvó embert megleső képmását): lepketűket vásárolni. Agykutató barátai, akik mind kitűnő lepkészek, azonnal felvilágosították, nem boltban kell vásárolni a lepketűt, adtak neki egy címet, mondván, épp haldoklik a legnagyobb bécsi lepkész - és felesége máris kiárusítja a dolgait. Barátom becsöngetett. A híres lepkész még mindig szép felesége bevezette a haldokló tudós szobájába. A de facto lepkékkel tapétázott kis barlang közepén ott haldoklott a boltos homlokú, hímporral, kénnel, azúrral összemaszatolt nagy lepkész. Rápillantott a jövevényre, üdvözlésre akarta emelni áttetsző kezét (vagy már nem is kéz volt az, áttetsző, erezett szárny), ugyanis még halálán is azonnal felismerte a váratlan jövevényben az igazi lepkészt. Ha meg tud szólalni, fél gyűjteményét barátomnak ajándékozza. Ám már csak vergődve csapkodott áttetsző, hártyás végtagjaival. Egy szónak is száz a vége, agykutató barátom kitűnő bécsi lepketűkhöz jutott. Mint megtudtam tőle, azok a legjobb minőségűek a világon. És akkor a nagy lepkész még mindig szép feleségétől két pillangót is sikerült megvásárolnia. Az immár számomra is fontossá, nélkülözhetetlenné lett:
Psyche mediterranét és a Literatát.
Nem maradt más hátra számomra, mint édesanyám kalaptűje.
Tanyasi szomszédunk telefonált, Jutka segít beszerezni nekik az orvosságokat. Édesanyám kérdezi, ki telefonál? Mondom, a szomszéd, a Miska sógor. Cudar egy portéka, mosolyodik el édesanyám. Zolisa is nagyon szeretett beszélgetni - politizálni vele. Hallom, Jutka kérdezi, hogy áll az egészséggel? Ütőképes vagyok, mondja.
Itt megszakadnak a följegyzések, amelyeknek, ha közelebb hajolok, érzem, valóban olyan uszadékfa, nem is uszadékfa, hanem: nedves kerítésdeszka illatuk van.