Összeírtam fűt-fát, sefűtsefát

„A költô azt ajánlja: ťNézzétek meg közelrôl, nézzétek meg még közelebbrôl!Ť Nem kerül ki mindig sértetlenül a vállalkozásából, de mint a szegény ember, hasznára tudja fordítani egy olajbogyó örökkévalóságát is.\" René Char (Parancs János ford.) „Bizonyos idô óta egy festô malmtl helyett klorofillal fest.\" R. Reljiĺ „Fű van.\" Pilinszky (Gizgaz)

Új posztót vontak, új zöld posztót, mint ahogyan az elefántlábú biliárdasztalok súlyos márványlapjára vonják (kisvárosokban ez mindig az asztalosok és a sírkôfaragók közös munkája), vadonatúj biliárdposztót fekete íróasztalomra, amely még az egyik bunyevác rokontól öröklôdött (sokan mondják, én is mondtam sokszor, a fekete asztal miatt nôsültem be a családba - az asztal akkor már kint állt az eresz alatt, tyúkok gubbasztottak rajta), aki Vojnich Oszkár világjáró vadász barátja volt. Sokat vadásztak volt együtt, ha jól tudom, nemegyszer Vajda János, a költô társaságában is, Ludason, Radanovácon. Halálos ágyán (az ágy egyébként közvetlen az íróasztal mellett állt, hogy ha kell - már nem kellett - fel tudjon nyúlni) tett egyik megjegyzését, utolsó szavait valójában Vojnich Port Saidból küldött sürgönyére (Gyanú alá estem, kísérnek. A helyzet kétségbeejtô, nem tudom magam igazolni. Küldjetek leírást. O.) való utalásként is értelmezhetjük: Félek, mondta, odaát nem fogom tudni igazolni kilétemet, küldjetek utánam leírást. Mire, a szájhagyomány szerint, a hintaszékban szendergô ómama felnyitotta a szemét, és csak ennyit mondott: A bunyevác szindróma.

Olykor, az asztalnál bóbiskolva, szerettem az itatóslepedôn megpihenni, azon tűnôdtem, talán még mindig nem lenne késô leírásokat küldeni. Port Saidba. És odaátra is. Mi másért is juthatott nekem ez a gondola-anyagból készült tákolmány (igaz, lehet, a mocsárillat nem a fából, az asztalból származik, hanem a tó, a tavak felôl hozza a szél), mint hogy végtelen próbálkozzam leírásukkal. A szabadkai levéltárban, Magyar László barátomnál (az Afrika-kutató Magyar László kései leszármazottjánál) láttam volt Herczeg Ferenc Vojnichról írt cikkét - talán abból kellene kivonatolni mondatokat...

A fekete asztal alsó, egykor minden bizonnyal titkosnak számító fiókjában hányódik-hánykolódik, innen gyakori hányingerem, ezért zöldülök magam is, Vojnich egyik kézzel írt, a família valamelyik nôtagjának dedikált (maga a kônyomatos más kézírást, talán éppen annak nônek a kézírását mutatja, akinek dedikáltatott) hajónaplója. A Partikuláris haváriában már idéztem a kék bálnákra vonatkozó sorokat (Nagy Józsefék Orléans-ban, Párizsban éppen akkor készítették Vojnich-darabjukat, A vad anatómiáját), most, az új posztón, választásom a Trollhättanról szóló fejezet néhány sorára esett.

"Két oldalról domborúra csiszolt, hellyel-közzel mohával, majd fenyves erdôvel borított hegyek, valaha gleccserek, zárják be a láthatárt, közbül vetések, szép gyepek legelészô tehenekkel, és a dán alacsony, zömök lovakhoz hasonló fajlovakkal; balról gyepbe nyaldosó folyócska, a Göta kanális, a melynek sűrűn járnak fát szállító hajók; a hegyek tövében nagy részben pirosra festett fa házak - elvétve egy-egy nyári lak."

Új biliárdposztót vontak fekete asztalomra. Hírt kell adnom, azt próbálom, a posztó gerjesztette boldogságról. Kerülök-fordulok, kezet mosok. És szépen ráhelyezem tenyeremet az új posztóra. Ez az új, mert új (noha már az újdonságok minden buzgalma-buzgárkodása nélküli) szelíd, moha- és fűszerű, itatósba itatódó írásmód valójában csupán ez a tapogató tenyérnyugtatás. Semmi körmölés, semmi rángatózás, sietség, iramodás, semmi staccato, cikcakk. Valójában már nem is írás. Mert az írás mozgás. Ez pedig valamiféle elcsendesedés. Igen, akárha az a nagy, régi, a fekete asztal másik titkos fiókjából elôkerült itatóslepedô (hekatomba) olvasata lenne. Valaki, a bunyevác rokon minden bizonnyal, egy életen át (mint Kosztolányi, akinek az édesapját szintén jól ismerte, noha az sosem is vadászott): zöld tintával írt. Tollszárát átitatta a tinta. De az sincs kizárva , nem a tinta itatta át, preparálta, hanem: smaragdból csiszolták - a tollat és a tollszárat is. Az ágyról (halálos ágyról) olykor még át-átnyúló sovány ujjak, látni, fellökték a tintásüveget.

Sosem is szebb zöld kontinens!

Igaz, azt sem szabad említés nélkül hagynunk, hogy egy nagy vörös folt is éktelenkedik az itatóslepedôn. Minden jel szerint: valaki a fekete asztalnál ülve lôtte magát fôbe. És az az átlôtt fô rábukott az itatóslepedôre.

Akárha azt a zöld kontinenst ellensúlyozandó!

Mondom, e szelíd írásmód (most zöld festékbe, klorofillba mártott ujjakkal babrálok a szűz vakábécén) csupán abból áll, hogy a világjáró magyar-bunyevác vadász mondatait implantáljuk, ágyazzuk át moha- és gyeptéglaként, moha- és gyepnemezként asztalomra. Akárha mi magunk restaurálnánk, vonnánk rá végezetül az új posztót. A gondolafényű-imbolygású asztalon mi nemezelnénk mohát, gyepet.

Mohával borított (valaha gleccser). Közbül vetések, szép gyepek, legelészô tehenekkel, alacsony fajlovakkal. Balról gyepbe nyaldosó folyócska. Pirosra festett faházak.

A zöldnek és a pirosnak ugyanaz az ellenpontozódása, mint fenn.

Valahonnan ismerôs nekem ez a hangulat. A németalföldi festôk, Lucas van Leyden és Potter, meg Constable tehenes képeirôl tán. Már a legkorábbi tehenes képeken tetten érhetô az a közeg, az az állapot, amelyet majd a Nietzsche inspirálta metafizikus festôk tudnak igazán felismerni, megjeleníteni, anyagba mártani.

Husvéth Lajos egy egész életművet szentelt a teheneknek. Különös, de Szajkó nagy, művészettörténeti jelentôségű tehenes képétôl (minden bizonnyal sok felemás lovat kellett megfestenie, hogy egy monumentális tehenet festhessen) visszafelé fedeztem fel magamnak igazán Husvéth életművét. Szerencsére itt tárolják a városházán. Ezért olyan nekem sokszor a múzeum zsúfolt képraktára, akár egy isteni istálló.

Egyik novellahôsöm, a festészettörténet fekete-fehér tehénfoltjainak - mint összefüggô, egységes absztrakt, pontosabban éppen hogy informel művészetnek - nagy, formális elemzését készül elvégezni; lakása tele papírlepedôkkel, amelyek akárha lenyúzott tehénbôrök lennének.

Az esszé a villogó szellemesség műfaja, hozzám is azért állt legközelebb minden műfajok közül. Aztán egyre inkább Emerson esszéi maradtak számomra, amelyek lassan, monotonul, minden szellemeskedés nélkül hömpölyögnek összefoglaló, általános címük alatt. Hangja, nyugalma gyógyító.

A Természet legelején beszél azokról az októberi napokról (az indián nyárról valójában), amikor minden dolgon, ami él, rajta vannak a megelégültség jelei, s úgy látszik, mintha a tehénnek, mely a mezôn hever, nagy és nyugalmas gondolatai lennének.

Emersonnak ezek a szavai - nem mernék hivatkozni rá, ha az amerikai gondolkodók nem hozták volna ismét divatba - sokat segítettek nekem, illetve említett novellahôsömnek a festészet tehenes korszakainak megértésében, újraértelmezésében.

Hát igen, a festészet tudott errôl a titokról. A nyugodalmas gondolatról is többek között. A tehenes képeken ez a metafizikum pozitív, Chiricoék vásznain már negatív, félelmekkel teljes (noha, lévén Chiricoék mediterrán művészek, a sikoly maga majd csak az északi metafizikus festôk, Munch, Ensor és Hill képein fog felhangzani).

Bizonyos kérdéseket jobb a festészet anyagában - olajban - hagyni, tárolni, pácolni a szó szoros értelmében, ahogy más dolgokat pedig csak a zenében sikerült megôrizni a mindenkori ideológiák és moralitások rontásától abszolút érintetlenül.

Érdekes megfigyelni, milyen gyakran fordul elô korunk egyik legnagyobb írója, Borges életművében Emerson neve. Külön verset is szentel neki. A Szent Márton jegyzôkönyve elôszavában pedig azt mondja, hogy Verlaine volt számára a tiszta lírai költô, Emerson pedig az intellektuális költô példája. Számomra egyik utolsó könyve, Az összeesküvôk kis, A ciprus levelei című fejezete a legbeszédesebb (ez az az írás különben, amelyben ama ciprus levelei fémesen kemények és mindegyiken egy-egy monogram olvasható, akár a pesti zsinagóga szép fém szomorúfűzén, s amelyben azt a kék kerámiatigrist is említi). Álmában elhurcolják. Kéri, engedjék, hogy egy könyvet vigyen magával (Andrić jön így vissza szobájába, amikor a szarajevói merénylet után börtönbe hurcolják - és Kierkegaard Vagy-vagyát veszi fel az asztalról, viszi magával).

A Bibliát választani nagyon elvárt lett volna, mondja Borges. Emerson tizenkét kötete közül húz ki egyet, teljesen véletlenül, a keze. Másnap felébredve egy üres helyet vesz észre a polcon, a hiányzó Emerson-kötet az álom közegében maradt.

Ráhelyezem tehát tenyeremet az új posztóra. A Homokvár toronyszobájában, ahol immár minden bizonnyal végsô helyére került fekete asztalom (az ágyamat majd még egy kicsit közelebb kell húzni, hogy fel tudjak nyúlni csiklóillatú radírgumijaimért, a Járásról hozott csöpp löszbabáimért), az új posztó - az érintetlen biliárdposztó - máris vonzani kezdi az asztal, a szoba más zöldségeit, máris korrespondálni kezd velük.

Mindenekelôtt - ahogy nem sokkal éjfél után felkattintom: magával a lámpa zöld burájával.

Dr. Mardešić, Palicsfürdô orvosa (nem sokkal dr. Brenner után került ide, tehát ô örökölte tárgyait, mivel dr. Kosztolányi Árpád elôbb csak Ludason dolgozott) hagyatékából két zöldburás lámpát vásároltam. Az egyik különösmód Vágvölgyi B. Andráshoz, a Magyar Narancs fôszerkesztôjéhez került (Krasznahorkaival jártak, Újvidékre, Belgrádba menet, a Homokvárban), aki ezek szerint megszállott komputerét-internetizmusát egy ugyanilyen századfordulós lámpa fénykörében üzemelteti. Szenvedélyes olvasója vagyok. Jóllehet én csak nemezelek. Nemezben gondolkodom. Tapsikolok. Ahárha zöldbe, könyékig klorofillba mártott kezekkel tapogatnám-simogatnám azokat a szűz, vakábécével írt regényeket, amelyeket Pesten, a VII. kerületben (Chicago) bányászok ki a kukából, ugyanis ottani vak szomszédunk, minden jel szerint, nem szeret olvasni.

Aztán töltôtollam zöldcirmos csíkozata (nem ismerem ennek a Pelikán testébe épített anyagnak a pontos magyar nevét; a Rákóczi úti tollklinikán kellett volna megtudakolóznom, hiszen szimpatikus öreg vezetôje beszélt volt nekem, amikor véletlenül összefutottunk az egyik borpatikában, a Parker testérôl) kezd el immár, akárha maga körül forogva, illuminálni, végre magától dolgozik, nem kell ide-oda vezetgetnem, nem kell sparing partnere lennem.

De az elsô összetettebb viszony, az asztal fölötti keskeny falsávon (200 ablak van a Homokváron, kevés a képeknek a falrész) függô Hangya (egy hangya színes, Corot-pettyes nyomairól van szó, mintha valóban egy kis hangya mászkálta volna össze festékgombjait, majd a négybe, levélformára vágott hattyúlapokat)-kép Napóleonjával, pontosabban a Napóleon-kalapos harlekin zöld frakkjával (sinyeljével) szövôdik igazán. Igen, ilyenkor - ez is a dr. Brenner-Vágvölgyi B.-féle lámpa felkattintása utáni elsô pillanat műve még - egyértelmű, hogy íróasztalomra a posztót éppen abból a libafoszöldet érintô (mert minden friss, üde zöldnek érinteni kell a libafost - a libafos az a zöldek között, ami a hupikék a kékek között -, más út nem vezet a klorofillhoz, smaragdhoz) sinyelbôl (frakkból) vágták.

Akárha a képet - Napóleont, a kis seggdugaszt - simogatnám. Lehetséges, tűnôdöm, hogy valóban egy biliárdposztóból szabott sinyelben (frakkban) szaladgált a világban? A sivatagban? A hómezôkön? Biliárdposztóból szabott sinyelben (frakkban) hódította meg a világot. Az, mármint a zöld sinyel (frakk) volt a kabalája? Ha nem a biliárdposztó sinyel (frakk) volt rajta, ha az adjutánsa véletlenül a fehéret, a kéket vagy netán a csukaszürkét találta ráadni, elvesztette az ütközetet. Biliárdozni ô nem biliárdozott. Csak háborúkat nyert. Veszített. A világtörténelmet mint olyat alakította, vagy nem alakította. Biliárdozni nem biliárdozott, nem ért fel ugyanis az asztalra. Ám biliárdakadémiába érve, mindig hozatott a szomszéd katedrálisból, könyvtárból egy scamnát, scamnaforma, nyeles könyvtári lépcsôt - és határozott, csak rá jellemzô léptekkel, lecsapott fejjel, felsietett az asztalra. A francia biliárdasztalon talán azért is nincsenek lyukak, azért nem lyukas, nehogy belezuhanjon valamelyikbe a császár

Igaz, Mozartnak és a kétméteres Njegošnak (a világtörténelem legszenvedélyesebb biliárdosainak) kis asztalaik, biliárdasztalkáik voltak. Lásd ifjúkori versemet, annál is inkább, mivel nem vettem fel válogatott verseim közé, a Mozart biliárdasztalát, valamint A biliárdasztal a festészet történetében című dolgozatomat. A hektikás montenegrói fejedelem végül - pontosan úgy, mint azon a Van Gogh-képen - vérrel hányta tele a kis zöld asztalát...

A Tolnai Világlexikona így ír a billard(billyár)-ról:

Mai formájához hasonló módon Franciaországban játszották elôször a B.-játékot. XIV. Lajos, a Napkirály idejében az asztalon már hosszabb-rövidebb botokkal (a mai dákók) lökdösték a golyókat, úgyhogy lassanként kialakultak a modern játék szabályai, noha még vasabroncsok voltak az asztalon. (...) Klasszikus hazájában, Franciaországban, egészen a forradalomig az úgynevezett "akadémiákban" csakis királyi engedély alapján játszhatták, s 1789-ben pl. egész Párizsban csak 200 ilyen akadémia volt, melyek valóságos királyi pátensek alapján működtek, külön jóváhagyott alapszabályokkal. A francia forradalom eltörölte a B.-játék privilégiumát is. (...)

A jó B.-asztal elsô feltétele, hogy játéktere tükörsima és hajszálpontosan vízszintes legyen. Kezdetben fából, késôbb kôbôl, üvegbôl, márványból, gránitból s végül palából készítették. Az utóbbi vált be legjobban. A játékteret tehát beborítják három cm. vastag palával s ezt vékony, erôsen kifeszített, finom zöld posztóval. Éppen ily fontos a játékteret körülfogó perem (mantinell), amely célra legjobb a vulkanizált paragummi. A golyók anyaga elefántcsont...

Kissé túlszaladtam a citálással, de esetemben - egy Tolnai esetében - talán nem is citálásról kellene beszélnünk, a saját szövegével, Világlexikonával, Világfolyóiratával, Világtörténetével azt csinál az ember, amit akar - akár az egészet is idézheti, idézôjelbe teheti, beépítheti, eltulajdoníthatja. Meggyôzôdésem, a B. szócikket maga Tolnai Simon bácsi írta. Úgy képzelem, noha tudom, az ilyen dolgokban nem illik képzelegni: Simon bácsi semmi hasznát sem vette Világlexikonának, Világlapjának, Világtörténetének Mauthausenben. Mindenesetre úgy képzelem - ezzel máshol részletesebben is foglalkoztam, ugyanis a csantavéri Basch Márton bácsi együtt volt vele a koncentrációs táborban -, hogy a Bűvészek könyvének több hasznát vette. Mert kevesen tudják, hogy a Világlexikon, a Világlap, a Világtörténet kiadója írta a Bűvészek könyvét.

Ahogy például elemelt egy murokrépát. Ahogy menet közben - akárha megrogyva, jóllehet valóban megrogyva, ám bűvészi csuklótechnikával - észrevétlen leszakított egy-egy ezerjófűszálat, hogy majd a barakkban társai gennyes sebeire rakosgassa ôket. Ennyi. Ennyi a Világlexikon, a Világlap, a Világtörténet - a Világbűvészet.

Látom tehát Napóleont, amint megérkezik az egyik biliárdakadémiára. Adjutánsa gyorsan az asztalhoz tolja a scamnát. A császár térdig érô, sáros csizmájában - most érkezett, mászott ki az orosz mocsarakból - felszalad a zöld posztóra. Persze az is megtörténhet, hogy az adjutánsa nem jól, nem elég precízen helyezi, illeszti oda a scamnát, az oltárlépcsôt, és a császár az asztal mellé zuhan a csikkel teli olajos padlóra.

Ez idáig csak csupán rózsaszín kacsóival foglalkoztam. Mi más is juthatott volna nekem egy császárból. Ütközeteit, Goethével, Beethovennel való találkozásait, nôügyeit szétkapkodták. Én a rózsaszín kacsóira tett utalások miatt rágtam át a Napóleon-irodalmat.

Heidegger, amikor Jaspers ?33-ban megkérdezte tôle, hogy uralkodhat Németországon egy olyan műveletlen ember, mint Hitler, az felelte, hogy a műveltség egyáltalán nem fontos, nézze csak meg, milyen csodálatos a keze. Hitlernek is kis, párnás festôkeze volt, mint Napóleonnak, csak hókább. És hát Napóleon legalább igyekezett elrejteni ôket. Az egyiket olykor elöl a sinyelbe dugta, máskor pedig mind a kettôt a háta mögé.

Istennek nincs szüksége katonákra. Akkor tehát Napóleonra sem volt szüksége. Ezt Rilke, Musil, Krleža és Ottlik jól tudta; Koča Popović esetében a dolog kissé bonyolultabb.

Most kezdhetem elölrôl a Napóleon-irodalom böngészését, netán valami utalást lelek a zöld sinyelre vonatkozólag. Mondjuk egy rendeletet, amelyben mind lefoglaltatja a világ biliárdposztóját. Vagy valami utalást arra, hogy a császár a már használt, tehát nem mohaszerű, csak már fényesedni kezdô, márványra, palára, üvegre feszített, elefántcsont golyókkal hengerelt posztót bírt elviselni testén. Mikor kisétálta magát a zöld pályán-pázsiton - sétálni mindig hátratett kézzel sétált -, a szabók felfutottak a scamnán, finoman lefektették a posztóra, és dákókra szerelt pengékkel, akárha véletlen hasítanák fel a posztót, gyorsan, ügyesen körülvágták. Napóleon-formát hasítottak. Mintha márványt, palát, üveget is hozzávágták volna, a sinyellel szobrát is elkészítették volna. Az sincs teljesen kizárva, hogy tulajdonképpen szobrát öltöztették, vonták be biliárdposztóval.

Áll tehát Napóleon zöld sinyeljében (frakkjában), miközben mi hátul, észrevétlen, igaz, az ütközet, amely a világtörténelem kerekét fordítja el éppen, teljesen leköti figyelmét, kivágunk egy darabot az íróasztalomra. Ez tetszene Hangyának. Ô ugyanis mintha kissé visszamozdította volna Picasso zöld frakkos harlekinjét a sinyeles Napóleonhoz. A meztelen bohócban így írtam e kis levélképrôl, amelyet, amelynek zöld posztóját mintha átgôzölte volna az asztali lámpa:

Három figura áll háttal nekünk, félprofilban a tenger elôtt. Három bölcs aggastyán? Kettô kissé balra húzódik. Ôk tulajdonképpen a kép szereplôi - a színészek, csepűrágók. A harmadik megdöbbenve nézi, vizsgálja ôket. A harmadik önarckép jellegű. A középsô figurán zöld frakk (sinyel), Napóleon-kalap. Az ô arcát, félprofilját eltakarja a kalap árnyéka. Helyette meztelen rózsaszín kacsói beszélnek.

Kis képünk elôtt gyakran vélem hallani Rilke Ötödik elégiáját, de József Attila Reménytelenüljét is.

Azt vizsgálja a kép sötét arcú öregje, hogyan viselkedik a két csepűrágó, a világtörténelem és a világcirkusz csepűrágója a tenger színe - az ismeretlen, a halál elôtt.

De, hangsúlyozom ismét, e kis kép jelentôsége számomra éppen abban áll, hogy visszavont színességében és mégis színei által ellenáll az ilyenfajta értelmezéseknek, manipulációknak.

Amikor legszebb: csak egy zöld fa a kékségben.

Új posztót vontak fekete íróasztalomra.

A klorofill, majd a fű, de Pilinszky, illetve talán még inkább Slobodan Tišma mondatainak hatására A smaragd breviáriumának anyagát bányászom a ládákból, vulkánfíberbôl , a hurcolkodás, a Virág utcából való elköltözés utáni káoszból. Valójában Lea lányom (mindig is ô volt a legaprólékosabb, legmódszeresebb a családban) kisiskolás herbáriumának a hurcolkodás földomlásában, viharában megôrzött lapjait - pásztortáska, százszorszép, tarack, rétiperje, magyarrozsnok, homoki lucerna, ezerjófű, vadsóska, birkaparé - rakosgatom a Homokvár toronyszobájában, asztalom új posztóján. Akárha friss palántákat. A breviárium gondolatait-citátumait kérôdzöm új labdacsokká, mint Emerson már megidézett, a szó szoros értelmében asztalomra fölvezetett tehene.

Mi lesz az én vallomásom lényege, kérdi egyik októberi (ismét az indián nyár) naplóbejegyzésében az amerikai gondolkodó. Ádám vagyok a kertben, mondja, újra meg kell neveznem a mezôk vadjait, az egek isteneit. Igen, ide, pontosan ide kell átplántálnom-palántálnom a százszorszép és az ezerjó lapjait. De új százszorszépeket, ezerjófüveket is kell préselnem.

Száz százszorszépet, ezer ezerjófüvet.

Majd Emerson így folytatja: Fel kell szólítanom az idô áztatta embereket (akárha azt mondaná, az idô savas esôi áztatta embereket), hogy száradjanak meg, épüljenek fel, lépjenek ki az idôbôl, és kóstolják meg az ôket szülô hallhatatlan levegôt (kár, hogy én nem tudok ilyen szövegeket fordítani). Máshol, naplójában, kísérletezônek nevezi magát, aki semmirôl sem állapította meg azt, hogy igaz, azt, hogy hazug. Arról tűnôdik, hogy Erdei esszéknek kellene neveznie éppen készülô könyvét. Verseirôl pedig, amelyek Borges számára olyan fontosak voltak, így beszél: Egy saját kézirataimra vetett felszínes pillantás is meggyôzhetne, hogy verseim befejezetlen vázlathalmazok, remekművek nélkül. Emerson naplói kapcsán írja Zvonimir Radeljković:

"A napló különösen alkalmas nyersanyag volt Emerson irodalmi próbálkozásaihoz, mivel ô, mint a romantikusok többsége, abban hitt, hogy az irodalmi kifejezés az úgynevezett organikus forma segítségével valósítható meg. A mechanikus irodalmi műnemek és műfajok helyett, amelyeket a romantikusok szerint kívülrôl kényszerítettek rá az irodalmi anyagra, az organikus forma magából az anyagból fejlôdik ki, belülrôl, így az minden egyes esetben különbözô, és, elméletileg szólva, tökéletesen az anyaghoz illeszkedik. Természetesen könnyebb lenne az organikus forma negatív meghatározását adni, mint a szilárd forma hiányát, amely Emerson számára, legkedvesebb prózaműfajához, a romantikus esszéhez tökéletesen megfelelt."

Most épp néhány Hessével kapcsolatos bejegyzés kerül elém. Barátai azt kérdezik feleségétôl, mit vegyenek az író születésnapjára. Felesége azt tanácsolja: locsológumit. És máris a Beckett fája című köteg után bányászok, félek, olyan mélyre került, hogy már meg is szenesedett az a fa. A vulkánfíberre gyanítok. Végsô ideje tehermentesítenem. Magam sem tudom, mi mindent gyömöszöltem bele a hurcolkodás pánikjában. Majd Palicsfürdôre érkezve, ünnepélyesen a toronyszoba egyik szembeötlô pontjára helyeztem, akárha valami ekszponátot, mert hát az is (Mi az, kérdik barátaim, innen is tovább készülsz iszkolni, hogy állandóan itt van, kéznél a koffered?!), és várni kezdtem, hogy misztikus szerkezetként beinduljon, Vulkánkoffer avagy Palicsi P. Howard feljegyzései cím alatt megszervezze a semmis anyagot.

Török Gábor Samuel Beckett és a "Godot" című tanulmányát olvasom. A befejezô jelenet körüli bonyodalmakra figyelek föl. Lecsússzon-e a nadrágja - egészen a bokájáig! - Estragonnak, vagy ne. Beckett csökönyösen követeli, hogy igen. Elutazik, de feleségével figyelteti Estragont. A másik momentum, amire Török írását olvasva bukkanok, az a darab famózus fájára való utalás.

"Fa gyanánt egy magas állófogas szolgált , amelyet sötét krepp-papírral burkoltak be: a második felvonásban néhány felragasztott zöld papír jelölte a leveleket."

Az Odeon '61-es felújításáról írja, hogy "Az elôadás alkalmazkodott Blin eredeti rendezésének szigorú egyszerűségéhez. Ennek az elôadásnak az emblémája lett a fa, amelyet Giacometti, Beckett régi barátja tervezett."

Érdekes, a Giacomettivel foglalkozó szövegek ritkán tárgyalják ezt a fát, mint Giacometti teljes jogú, releváns alkotását. Vázlatával sem találkoztam a Giacometti-katalógusokban, monográfiákban.

A '65-ös berlini elôadás kapcsán idézi Deryck Mendel Beckett szavait a díszleteket, kellékeket illetôen. "Azt mondta, ô a színen két dologhoz ragaszkodik, mégpedig a fához és a kôhöz."

A kis Moriac írja nagy naplójában "Beckett (Sam) a megszállás alatt, miután megírta a Murphyt, a nyelv szétrombolásáról beszél Sarraute-nak (nála lakott, egyik lányának angolórákat adott). Robbe-Grillet azt mondja, már sohasem beszél munkájáról: egyetlen beszédtémájuk közös szenvedélyük, a kertészkedés. Beckett naphosszat hallgatagon nyírja pázsitját és küzd a vakondok ellen, az amerikai kiadójával folytatott levelezése jó részét a kiirtásukra szolgáló különféle vegyszerkereskedések és -küldemények teszik ki. De ha jól értettem, a szer inkább a fáinak árt, azok pusztulnak ki sorra..."

A vaksi ír (mestere még jobban vakult) minden jel szerint angol pázsitot akart csinálni (írni), de végül is kertje a Godot színhelye lett.

Veličković az utóbbi években mintha pontosan ezzel a fával, Beckett és Giacometti fájával birkózna. Godot színpadához, helyszínéhez, azzal a megszenvedett fával, valós peysageként viszonyul. Felállítja állványát, és mint a régi mesterek - Monet, Cezanne, Van Gogh, a fotósok közül Josef Sudek - megszállottan festeni-fotózni kezdi motívumát, éppen olyan nagy szériákban, mint ôk. Meggyôzôdésem, pontosan Van Gogh nevezetes kis körtefájáról (amit én mindig szerettem Janus Pannonius mandulafájához hasonlítani) és Sudek műteremablaka elôtt csavarodó, már-már csomóra kötött fájáról van szó. Nem ismerem a Sudek-irodalmat, de szinte biztos vagyok benne, hogy Sudek tudatosan választotta ezt a Van Gogh körtefájára utaló, nemcsak az idôjárás, a szelek, hanem a történelmi idô, a történelem szelei által is meggyötört fát.

Az az érzésem, Veličković addig fogja festeni ezt a Van Gogh-Sudek-Beckett-Giacometti-féle fát - amelyrôl az AREA sorozatában André Velter már egy külön kis könyvet is kiadott-, amíg zöldülni, virágozni nem kezd. Veli?koviĺ festészetét, különösen festészetének ezt a kicsavart, száraz fával eltöltött utolsó évtizedét Tarkovszkij Áldozathozatala száraz fájának kitartó locsolásához is hasonlíthatjuk.

Amikor fűt-fát, sefűsefát mondok, akkor ezekre a fákra: Janus Pannonius, Van Gogh, Sudek, Beckett-Giacometti és Tarkovszkij fájára gondolok. <>

Sefa. Sefák. Seerdô. <>

Pilinszky lehetséges zöld filozófiáját (amelyet én Mészöly, Tandori, Szepesi Attila és Karátson Gábor zöld filozófiájával próbálok egybelátni) két mozzanattal kísérelem meg érzékeltetni. Olykor, különösen a Neretváról értekezve, már magam is eljutottam a smaragdig, ám nálam a smaragd - mivel a Neretva a Jabuka-hegységben ered - egyfajta almazöld volt valójában. Inkább a klorofillhoz állt közelebb.

"Az a mesebeli szénaboglya, amiben egyre valószínűtlenebb az, hogy ott az elveszett tű, de annál biztosabb, hogy a hegyén az angyal áll."

"Szeretem, de nem ahogyan én szeretek, hanem ahogy egy smaragdzöld. Isten nem szeret, hanem maga a szeretet." <>

Slobodan Tišma annak a nemzedéknek, körnek (KOD csoport) a tagja, akik közül néhányat velünk együtt ítéltek el a hetvenes évek elején: Mandić, Slavko Bogdanović, Mirko Radojčić Számomra hihetetlenül fontosak lettek közvetlenül elítéltetésünk után készült naplóbejegyzései. Ugyanis ismét csak náluk találtam meg azt a nem-ideologikus, nem-moralisztikus attitűdöt, amit társaimnál hiába is keresnék. Šuvaković könyve alapján idézem.

"Miért hagytam fel az írással, a művészettel való foglalatoskodással?

Azért, mert nem tudtam megkülönböztetni a művészi tevékenységet vagy az írói tevékenységet a politikától. Nem mondom, hogy ezek ugyanazok, de nekem így mutatkoztak meg, ami erôs gyanakvások forrása lett. A művészet mint politika a hatalom utáni vágy terrénumához tartozik.

Ez azt jelenti, hogy a ravaszság terméke.

Március 21.

Délután egy kicsit kiugrottam az erdôbe.

Ahogy haladtam lefelé, valami illatot éreztem,

hihetetlenül gyengéd illatot. Megpróbáltam meghatározni,

hogy mitôl származik, de sehogyan sem sikerült.

Zöld illat, halványzöld, fehéreszöld.

A drágakô illata. A smaragd illata.

Így valahogy.

Beljebb mentem, be a fák közé. Megéreztem

a víz szagát, hűvösebb lett.

Elértem a fához és megöleltem.

Énekeltem kicsit.

Mire visszaértem, az illat eltűnt.

Visszahúzódott az esti hűvösség elôl."

A FŰSZERSZÁMOS FÜZET

<>

Ahogyan Rilke dijoni ôrültjei közül néhányuk "szerényen térdre hull, de hogyha nem látják, titkon lenyúl, és rásimul a gyenge fűre", az legyen a mottója a Fűszerszámos füzetemnek. Az legyen. <>A '89-es kanizsai Kertek, parkok-értekezlet megnyitójában Tadijanoviĺ verseit próbáltam Rilke dijoni ôrültjeihez közelíteni.

"Mivel vonzódtam az idegen városok botanikus kertjeihez, természetesen azonnal felfedeztem magamnak - a helyszínen és persze Krležča a helyszínen készített feljegyzései nyomán - Tadijanović Ludaci (Ôrültek) című kitűnô versét. Egy ôrült botanikusról szól, aki a gledícsia latin nevét üvöltözi. Az 1926-ban írt versben így kérdez az ôrültekkel - ám velünk, értekezletünk résztvevôivel is - a költô:

"Azt hiszitek, mi nem hordunk fákat a tenyerünkön?

Ám hol az erdôk?... Hol a szigetek?"

A vershez írt kommentárjában Tadijanović a következôket mondja: "Míg erdésznek tanultam, gyakran tértem be a botanikus kertbe, ismerkedtem a növényekkel... Ott, a botanikus kertben íródott az Ôrültek..."

Tavaly a zágrábi Forumban nagy örömömre a régi vers ikerpárjára bukkantam. Új versében felidézi a gledícsia latin nevét üvöltözô híres botanikus alakját, majd arról szól, hogy hatvan év után a zágrábi ház elé Gleditsiae teriacanthost ültettek. Barátai látnoknak nevezik és arra biztatják, írjon ismét verset. Költônk dilemmája most a következô: üvöltözni kezdjen-e, mint régi versében a híres ôrült botanikus, vagy pedig mondja:

"Boldog, ki megpihen majd árnyékán a barna koronának?"

Egy év se múlik, s lövik Zágrábot.

Nem láthatom a horvát folyóiratokat, verseskönyveket, nem ismerem Tadijanović, a nagy öreg erdész háborús verseit. Nem tudom, tudta-e fokozni költészetének halkságát, tágítani csendjét.

Most Char Harangütô Jakabját próbálom Rilke dijoni ôrültjeihez közelíteni - és jó, hogy éppen a Fűszerszámos füzetben:

"Régen a fű jó volt a bolondokhoz, és ellensége volt a hóhérnak." <>

Olyan fűízű izé. Sefűsefa. Nem. Azt hiszem, én a sefűsefát tévesen a semmis növényi pöszmetre használom, és sosem is az ördögcérnára például. Mert az ördögcérna nekem nagyon is csak ördögcérna. Mint a héja elôl menekülô kisénekes, abba gabalyodtam, kötöztettem. Az ördögcérna a herét beszövô aranyszállal, az aranykával, az ökörnyállal, meg a gubó lemotringolt selymével képez nálam inkább egy családot. <>

A Fűszerszámos füzetet Sarasotában vettük. Japán papucsot kerestünk a hangárszerű önkiszolgálóban. Ezt-az tettél a bevásárlókocsiba. A konzervlabirintus homályos zugában, az egyik polc alján véletlenül néhány árva drótos füzetet pillantottam meg. A kocsiba csúsztattam egyet. Észrevetted, rám villant a tekinteted. Van még kettô, mondtam zavartan.

Ez a legvastagabb füzetem.

Sarasotai magyar házigazdánk a gémeskút káváját csak úgy a fűre helyezte. Nem ásott kutat. Mert magasan van ott a talajvíz, olykor magától is felbuggyan. Meg hát mert úgysem használták volna. Ezeregy csap, medence, madár- és mókusitató. Csak dísznek kell. Hogy ne hasadjon meg a szív a honvágytól. Persze a belga feleség ebbôl semmit sem értett. Biztos Belga Kongóban született.

Különösmód mégis jó volt föléje hajolni. Akárha füvet húzna föl az ember. Füvet merne. Hűs, harmatos füvet. A giccsbôl.

Az udvar túloldalán narancsültetvény. A borzalmas cirkuszmúzeum elôtt léggyökérrengeteg.

Borzalmas hely Sarasota. Talán a legborzalmasabb hely a világon. Akárha metafizikus festôk képeire került volna az ember (Hopper is metafizikus festô). És akkor még a metafizikumot is kioltják. Igaza van Heideggernek, az európai semmi mennyire telített. Az amerikai semmibôl még a semmi kategóriája is hiányzik.

És Monikáék mégis éppen ott élnek. Kanizsa és Újvidék után Sarasotát választották.

Magyar Szó: "A Bild riportere szerint a nagymama egy észak-vajdasági kisvárosban él, a Sun riportere azonban utánanézett, s meggyôzôdött arról, hogy Kanizsa nem Szabadka."

Azokban a napokban épp Párizsban (Rolland Gaross) játszott, gyôzött ismét. Késôbb arrafelé sétálva a boulogne-i erdôben, látni fogjuk, ahogyan a második betonlapot emelik fel, építik be a stadion falába, Monika nevével.

Sarasotában még nem tudtam, hogy éppen ez a füzet lesz a Fűszerszámos. <>

József Attila:

<>"Mert a fűszálak sosem csorbulnak ki.

Csak a kardok, tornyok és ölô igék."

Jékely:

"Ott, hol a télen elhullott nyulat

a gyérfüves föld feldolgozza lassan,

ott lesz a fű tavasszal a legdúsabb."

Gruber Ferenc Rét és legelô című könyvének Szakaszos legeltetés fejezetében van egy fénykép: Ürülék körül felmagzott gyep.

"A szakaszos legeltetés az okszerű legelôhasználat egyik alappillére, bevezetése által minden korú, fajú és igényű állat a neki legjobban megfelelô füvet legelheti. A füvet tökéletesen lelegelik az állatok, nem hagyják lerágatlanul a nekik kevésbé ízlô fajokat (pl. a szárbament csomósebírt). Szakaszos legeltetéssel megakadályozzuk a túllegeltetést is. Az állatok, legelés közben, alaposan megtrágyázzák a szakasz talaját.

Ha összevissza járja a jószág az egész legelôt és elég jó a gyep, akkor az állat a neki legjobban megfelelô növényeket választja ki és járás közben sok füvet eltapos. A le nem rágott - többnyire kevésbé ízes és elfásodó - fű elvénül, felmagzik és magot perget. Az állat - kivéve a kecskét - ösztönszerűen a jobb, zsengébb minôségű füvet keresi, lehetôleg ezeket rágja állandóan, aminek eredményeként - a túltengés miatt - ezek a fajok elgyengülnek, idôvel ki is pusztulnak." <>

Nem volt: szívgyükere. Kinézek a konyhaablakon. Látom, András, Palicsfürdô utcaseprôje (szeretem azokat a helyeket, amelyeknek csak egy utcaseprôje van) morog a gödör fenekén. Szomszédom végül is Andrást hívta segítségül. Tavaly még sikerült lebeszélnünk, hogy kivegye, ahogy ô mondja, kidobja a százéves árpakörtét. Mondtuk, benne lakozik a ház szelleme, annál is inkább, mivel a Homokvár és az ô portája valamikor egybe tartozott, tehát egy szelleme volt, az árpakörtében. De hiába, az idén ismét nekiveselkedett. Új baltákat, fűrészeket vásárolt Magyarországon. Mégsem tudta kidobni.
Andrást kellett segítségül hívnia.

És most, hosszú birkózás, kínlódás, végtelen csattogás, kopácsolás után, kidöntötték. Tapogatják, mint egy kimúlt, még meleg behemót masztodont. Csodálják, mint egy váratlanul becsapódott meteoritot, lövedéket.

De András egyre csak azt ismételgeti, hogy: nem volt szívgyükere.

Nem jó jel, hogy kidöntötték, mondom a konyhában lévôk felé fordulva, akárha helyszíni közvetítést végezve. Tudhattam volna, hogy ez lesz a vége, ha a kis emberek valamivel-valakivel összeakaszkodnak - legyen az egy ôsfa, egy faisten is, nem nyugszanak, amíg földre nem terítik, saját szintjükre nem húzzák, ki nem dobják. Nem jó jel. Emlékeztek, Újvidéken, a Virág utca 3-ban is kivettük volt a százéves diót (kiszáradt, belefúlt az alatta mészárolt bikák vérébe), és nemsokára tényleg el kellett hagynunk a Virág utca 3-at. Különös, ma már meg sem is tudnám mondani, pontosan miért is kellett elhagynunk a Virág utca 3-at...

András egyre morog a tölcsér fenekén. Kispiaci. Az egyik legszebb villát örökölte itt, a Pionír fasor és a Petôfi utca sarkán. Azt a villát, amelyet a Budapestrôl Kotorba utazó Gyelmis - talán élete utolsó képeként - a két gyönyörű platánnal és a csipkés terasszal (a rusztikus erdélyi famunkát akárha még lombfűrésszel tovább dolgozták volna valami véresre sikeredett operett kulisszájához) lefestette... De azt, mármint örökölt villáját, nem tartja annyira rendben, mint kis fürdôhelyünket. Az utcaseprô, legyen akármilyen megszállott (András megszállott utcaseprô, ahogy a kanizsai Gazdag Jóska is megszállott utcaseprô - a templomból jövet, ünneplô fekete ruhában is le-lehajol, felkapkodja a csikkeket, műanyag zacskókat), otthon nem söpröget. Bútorai még mindig a Kispiacról hozott góréban állnak. Olykor úgy tűnik, be sem is merészkedik a villába, a góréban él, az egerekkel. Szép lehet góréban élni.

Kezdetben féltem Andrástól. Az arcán állandó rémület. Ô nem gyűri magába, nem rejtegeti, engedi, hadd üljön ki az arcára, csorogjon rajta sisteregve, akár a vitriol. Inkább az arcán üljön, csorogjon, mint a gyomrát marja, lukassza. Nagy, kék szemei valamiféleképpen ellentétben állnak arcvonásaival. Valójában egy angyali arc - ami számunkra, tisztaságával, ártatlanságával, már-már egy-ügyűségével (igen, Andrásnak egy ügye van, egyetlenegy: az utcák söprése, tisztán tartása) rémisztônek tűnik. Nem lehet megállapítani, mondják, vigyorog-e, avagy sír. Mások meg egyenesen gyilkos mosolyról beszélnek.

Egy idôben, délutánonkint, dolgozott itt, mögöttünk, a Pap Pál és a Bartók sarkán, Schuszter úréknál is. Állandóan csak azt hallottuk, ahogy szólítgatják: András! András, hol vagy!?

Minden semmis szemetet a lapátjára vesz. Akárha valami abszolút mérleg serpenyôjébe. És felmutatja. Kivár egy pillanatra. Mintha csak visszajelzést várna. Fentrôl. Majd kis kocsijába dobja. Sosem csal. Sosem pihen. Sosem hagy el egyetlen száraz fűszálat, tűlevelet, szalmaszálat, csikket, tobozt sem. Ha elhagy véletlen, eltávolodva észreveszi és visszamegy érte. És még nagyobb alázattal - akárha bocsánatot kérne az elhagyott száraz fűszáltól - felemeli. Felmutatja. Mint a régi nénikék, átszitálja Palicsfürdô homokját. Az idegenek, a menekültek nem értik, mit csinál, mit pepecsel állandóan vesszôsöprűjével ez az ôrült a lábuk között. Sokszor konstatáltam már, hogy az idény két-három hónapját kivéve, fürdôhelyen élni olyan, mintha egy üres metafizikus festményen élnél. Csak hosszúra nyúló árnyékok. De azt csak mostanában kezdtem gyanítani, hogy valójában András a festôje ennek a metafizikus festménynek - ô tisztítja söprűivel ilyen abszolút tisztává, üressé képünket.

Tele a gödör kíváncsiskodóval.
Tibi azt mondja: nem volt talpgyökere. Schuszter úr viszont, teljes fogtechnikusi tekintélyével, a vezérgyökér hiányát konstatálja.

Látom András fejét. Mintha egy bombatalálat után mászna ki, egyetlen túlélôként, a kráterbôl. Nagy kék szemei világítanak csak. Elsô pillantásra nem értem, miért, mitôl fokozódott ennyire ez a kékség. Az az angyali rémület. Most már látom: mögötte, az utcai kerítés tövében, éppen virágzik a csicsóka.

A csicsókavirág - akárha napraforgóval keresztezett margaréta - gyönyörű.

A csicsókavirág intenzív sárgájától gyúlt ki a jeges kékség András szemében. Mintha csak nem is a kráterból, hanem a csicsóka közül bukkant volna elô.

Egy napon vállalkozó kedvű szomszédom, mert nemcsak ôsfák, famatuzsálemek kiforgatása, kidöntése, kidobása a szenvedélye, egyben szorgalmas, tudós kertész is: a csicsókáról kezdett értekezni nekem. Mármint, hogy azzal kellene foglalkoznunk. Gyógyhatású. És istentelenül szapora. Semmi dolog vele.

Nekem már volt némi tapasztalatom (kalandom) a spárgával, karfiollal, meg hát a csicsókával is (volt a Virág utca 3-ban, a garázs mögött egy kis, és künn a vakvágányon egy nagy csicsókaültetvényem), mondtam, benne vagyok, és már hoztam is neki a dr. Molnár László szerkesztette kis zöld könyvet, a Hosszúhegyi Mezôgazdasági Kombinát (Sükösd) kiadásában megjelent: A csicsókát. De nagy vállalkozásunkból az a keskeny sáv maradt csupán. Mintha csak azért kezdtünk volna csicsókával foglalkozni, hogy majd egy napon, szép intenzív, sárga virága lángra lobbantsa András angyali jégkék szemét, ahogy felbukkan a kidöntött, százéves árpakörte kráterébôl...

" A csicsóka virágai általában fészkes-sátorvirágzatot alkotnak.

Egy virágzatban 10-15 nyelves virág van és 50-90 csöves virág is. A nyelves virágok rendszerint meddôk.

A csicsóka virágai hazánkban alig, vagy egyáltalán nem hoznak termést. Mediterrán klíma alatt és üvegházban van remény az érett mag (kaszattermés) nyerésére. Az érett kaszat általában 6,5 mm hosszú, 2,5 mm széles, s ezermagtömege 7-8 g. Színe piszkosfehér, sötétebb, mozaikszerű foltokkal. (Apró, lapított napraforgóhoz hasonlít.)" <>

Végsô ideje összesöpörni a fűmagot, összegereblyézni a kaszálókat (lásd Monet boglyáit!) - az EX tervezett fű-számához. <>

Pascal:

"A földön vannak mindenféle füvek, látjuk ôket. - A holdról nem látnánk ôket. - E füveken pelyhek között pedig apró állatkák: de aztán tovább már semmi sincs. - Ó, elbizakodottak!" <>

Nietzsche:

"Tudnunk kell kicsinek lennünk. - Olyan közel kell lennünk a virágokhoz, fűszálakhoz és pillangókhoz, amilyen közel a gyermek van hozzájuk, aki nem is nôtt sokkal nagyobbra náluk. Mi, idôsebbek viszont magasabbra nôttünk és le kell hajolnunk hozzájuk; azt hiszem, a fűszálak gyűlölnek minket, amikor megvalljuk nekik szerelmünket. - Aki minden jóból ki akarja venni a részét, annak meg kell tanulnia, hogyan kell idônkint kicsinek lenni."

Magasabb rendű harisnyakötés

<>Azt álmodtam, mind csatakosabban ébredek: Pilinszky '39-ben írott, Gárdonyi történelmi regényei című magyar dolgozatának egyik mottója:

A próza fű

volt, s mi sem természetesebb akkor, álmodtam tovább, mint hogy a dolgozat másik mottója a Háború és béke csatajelenetébôl vétetett: "Csakugyan itt a halál? - gondolta Andrej herceg, és teljesen új, irigy szemmel pillantott a fűre, az ürömre meg a pörgô fekete labdából felbodorodó füstszalagocskára. - Én nem halhatok meg, én nem akarok meghalni, én szeretem az életet meg ezt a füvet, földet, levegôt..."

Valójában Pilinszky jegyzi meg - álmomban - azt is dolgozatában, hogy Dürer Nagy fűcsomójának (gyeprészletének) egyetlen releváns értelmezése, elemzése, kommentárja, széljegyzete Tolsztoj fű-látása a Háború és békében.

Noha csatakosan, ám akárha egy harmatos mezôn ébredtem. Harmatos csatamezôn.

Holnap szeretném megálmodni - ez egy Borges-tanítványnak nem is olyan nehéz (jóllehet neki is készülni kell) -, mi lehetett a '44 nyarán írt, ám az ostrom idején szétbombázott, Péterfy Jenôrôl írt doktori értekezés mottója.

Egyelôre még csak lapozok, aláhúzásaimat, lapszéljegyzeteimet olvasgatom. Közben a fiumei gyors ismét át-átrobog rajtam. Majd, már lefekvés elôtt, Munkácsy-tanulmányát (Milton tollba mondja lányainak Az elveszett paradicsomot) böngészem. Milton alakjának igénytelenségérôl beszélve írja Péterfy:

"Fonnyadt lábszárai a szűk harisnyát alighogy betöltik, vékonyak..." Meg aztán a tanulmány végénél idôzöm még (régi rögeszmém, Fülep rosszul ítélte meg Munkácsyt - én szeretem sötétségét, bitumenjét, az sem zavarna, ha annyi bitument, kátrányt használt volna, mint az informellista Burry): "A sötét árnyalások Munkácsy képeinek nem fátuma többé, hanem hatalma. (...) Csakugyan addig sajtolta a sötétet, míg annak vad dacát megtörte."

Aztán azt néztem meg - közelítve Tolsztojhoz, illetve Gárdonyi Tolsztoj-verséhez, mit jelöltem volt meg a Háború és békérôl írt rövid recenziójában. Kedvenc szerzôm (a Fű írója), Claude Simon büszke lenne, ha így értelmeznék, hiszen éppen úgy írta át Tolsztojt, ahogy Péterfy, aki különben, mindennek ellenére mégsem biztos, hogy jól olvasta.

"Tolsztoj úgy tesz, mint az a művész, ki csupa apró tollvonást halmoz egymásra, s így készít el fal nagyságú kartonokat. Hangulatokat, apró cselekvényeket, törekvéseket hajszálnyira részletez, e részletek kaotikus összeszűrôdése adja aztán annak a kaotikus, érzelmeiben tapogatódzó, szenvedélyeiben vak, céljaiban homályos valaminek, amit az orosz nép lelkének nevezhetünk, pszichológiai képét."

"Senkirôl sem lehetne megmondani, mi lesz belôle, egy ötlet, valami verôfényes idô vagy esôs nap, valami új, szokatlan benyomás egészen más útra terelheti, mint amelyen elindult. Minden külsô határozottságuk s éles körvonalaik mellett is, az alakoknak így homályos a lelke. Ami pedig a rajz modorát illeti, Tolsztoj minden megfigyelésével, finom szellemével, pszichológiai elemzésével mégis olyan munkát végez, amilyen például az ezüstművesek remeke, ki csupa hajszálfinom ezüstfonálból verte ki egy-egy híres mellszobrát."

Az igazság kedvéért még hozzá kell tennünk Péterfy konklúzióját (noha mondtam már, én ahogyan Munkácsyt Burry és nem az impresszionisták felôl, úgy Tolsztojt is Claude Simon felôl olvasom):

"Egy biztos művészettel bár csak nagyjából kivert, félig elkészült márványszobornak nagyobb az értéke."

Aztán Bródy Faustus orvosáról írt jegyzetének egyik találó megjegyzése, mely szerint az alakok idegei körül "hiányzik a hús".

Wohl Stefánia Aranyfüstjét recenzálva hihetetlenül szellemes:

"Az ember azt hihetné, ha végigolvasta, hogy az írás művészete valami kézügyesség vagy gépies munka, mint amikor papírvirágot csinálnak, dobozkákat készítenek, kosarat fonnak. Az írás mintegy magasabb rendű harisnyakötéssé válik, csakhogy a serényen mozgó tűk pengése helyett a toll sercegése hallatszik, s az eredmény egy kétkötetes regény öt könyvben, hatszázhetven lapon, nem pedig a különösen nyirkos idôben megbecsülhetetlen harisnya."

Így végül is nem mottóját, hanem címét találtam meg a doktori értekezésnek.

Bizony a fű a nép, hallom hajnalban. Ijedten felülök. Akkor látom csak, az éjszaka nem zártam el a rádiót, zölden világol. Majd a poćarevaci békérôl értekezik a buzgó szerkesztô.

Apám Poćarevacon kezdte raboskodását. Szabadkáról Požarevacra vitték. Onnan Dečani fölé, az albán határra. Szegény édesanyám cipelte, húzta utána a csomagokat, jóllehet otthon sem volt mit ennünk. Azok voltak élete legnagyobb kalandjai.

Naponta elhaladok a szabadkai börtön elôtt. Olykor hallom az ôrök kutyáit. Be kell jutnom. Szeretnék körülnézni. Megkeresni apám celláját, üldögélni benne. Most hallom, a börtön nacelnikja verseket ír, van tehát remény, hogy bejussak, hogy körülvezessen a kolléga, még mielôtt bevinnének. Mert ugye, ha apámat bevitték, biztos engem is be fognak vinni egyszer. Engem vihetnek - de a lókötôi, hogy merték bántani apámat?!

Rákócziék majd a požarevaci béke után kerülnek Rodostóba.

"Akármelyik felé menjen az ember, mindenütt szép mezô, de nem puszta mezô, mivel itt mindenütt a földet jól megmívelik. A faluk mellett lévô mezôk nem puszták, és ennek a városnak a földje olyan mívelt, valamint egy jól megmívelt kert. Kivált mostanában gyönyörűséggel nézi az ember itt a szántóföldeket és a szôlôköt és a sok veteményes kerteket." (Mikes) <>

Elsôként a kozmopolita gyomok nyomultak be a Szigetközbe, magyarázza a botanikus. Ifjúkoromban egy ilyen adat, mondat minden bizonnyal verset indukált volna, hiszen én is egy kozmopolita gyom lévék. Most, közömbös arccal, mint egy hivatalnok, a Fűszerszámos füzetbe könyveltem. <>

Kálnoky:

"Megállok a mezôn.

A füvek és a gyomok élnek,

én csupán létezem." <>

Tandori:

"... ittam a bitter lemonból, téptem két szál füvet

- az esôben -, és Szpéró meg Samu fényképtokjába

tologattam, közben eltört, elszakadt, jobban

be is fért rögtön." <>

A hutuk nyolcvan tuszit gyilkoltak le egy teafeldolgozó üzemben, ami szerintük a tuszik fontos katonai bázisa volt. Milyen fajta tea készülhetett ott? Melyik világmárka alapanyaga? Mi a különbség a hutuk teafüve és a tuszik teafüve között, tűnôdöm reggeli teám melange-át (menta, zsurló, csalán, citromfű) méricskélve, valami lényeges különbség lehet, ha gyilkolni voltak képesek miatta. Tuszivérrel átitatott teafű. Majd hutuvérrel. <>

Balla Zsófia:

"A réten kicsi állat

vonít minden fűszála

fekete rét sakálla." <>

Új posztót vontak fekete asztalomra.

Gondoltam, majd szépen, vigyázva, ne törjön a száraz növény, ne törjenek le a Calder mobil-szerű pásztortáska kis táskái, Lea herbáriuma mellé helyezem sarasotai Fűszerszámos füzetemet. Illetve hát Balla Zsófi könyvét (Egy pohár fű). És mélázva, mint egy öreg floristához illik, azt iszogatom. Ha kiürül a pohár, abból a sarasotai vödörbôl merek.

Egyszer, még Párizsban, elaludtam Zsófi kötetével. És egész éjszaka nem mertem megmozdítani testem, nehogy összegyűrjem.

"Füvén megalvadt estem."

(Lám, mégiscsak kár, hogy én nem vagyok egy rímes - csupán csak rémeskedô - költô.) <>

Voltam Andrásnál. Hogy segítsek elhozni a nagylétrát. Hány méter? Tizenhárom. A Homokvár csatornáit tisztítjuk.

Néhány fokot lehozza a mohával teli vödröt. Felmegyek érte. Hozom le. Nem akarok hinni a szememnek. Akárha egy vödör smaragd. Miért mondom, hogy akárha. Nem akárha. Valóban: egy vödör smaragd. András azt hiszi, pihenek, azért nem öntöm ki.

Mesélni kezd. Elvitte ruháját a Patyolatba. Mert itt a halottak napja. Megy haza, a szüleihez, a kispiaci temetôbe. Szép temetô az, mondja. Ô is oda fog feküdni, abba a temetôbe. Nem ide, a homokba. Néha már így is álmodja, folyik be a száján a homok. Mondom, voltam a kispiaci temetôben, tényleg szép, az egyik legszebb temetô a világon... Rám villantja jégkék tekintetét. De látom, tetszik neki, hogy azt mondtam, a kispiaci temetô az egyik legszebb a világon. Tetszik neki, hogy majd ô oda fog feküdni. A világ egyik legszebb temetôjébe. Olyan magasan van, mondja, hogy a halottak úgy érzik, nem is a földben, hanem máris fenn az égben fekszenek...

Mondja, már nem itt dolgozik, behelyezték Szabadkára. Nem voltak megelégedve a munkájával. Most nyolcan csinálják helyette, traktoruk, lovuk is van. Mondom, a postásoknak is felmondtak, menekülteket vettek föl helyettük. Egyik nap a Sugárúton, a másik nap a Kiserdôn szúrkálja a szemetet. Most már nem söpröget, nem kell a söprűket meg a lapátokat emelgetnie egész nap. Csak szigonyozza az eldobott zacskókat, cigarettásdobozokat. Kezdetben még el-elvétette ôket, de most már nem hibázik.

Vigyázva kiöntöm a mohát. Még harmatosan remeg. Fölviszem Andrásnak a vödröt. Ismét megtölti smaragddal. Arra gondolok, beviszek egy vödörrel az asztalomra. A sarasotai vödör helyére. A Balla Zsófi pohara mellé. És nem füvet, mohát merek. Zsófi nem kifogásolná. Mármint a mohát. Egy mohával benôtt íróasztal. Ez mint kitaláció kissé lila lenne. De ez nem kitaláció. András máris nyújtja a vödröt. Tele smaragd mohával.

A Homokvár körüli téglajárdát, amit a baranyai kôművesek (baranyai Kôműves Kelemenek) újraraktak a régi monogramos téglákból, újraraktak és megfordítottak, már ismét benôtte a moha. Igaz, talán sosem volt ennyi esô, mint az elmúlt években. Egy reggel azt vettem észre, akárha valami ünnepségre készülve, valaki zöld szônyeggel terítette körül a Homokvárat. Azóta harcot folytatok érte. A nagyobb, agresszívebb parékat engedem kicsupálni a téglák közül, azt mondják, képesek szétnyomni, szétdobni, eltéríteni a járdát, de a moháért, a csodálatos mohaszônyegért rimánkodok. Azt mondják, így körül a mohás, csúszós kövezettel olyan a Homokvár, mintha elhagyott lenne, nem is Homokvár, hanem: Bagolyvár, amelyben már csak szellemek élnek.

Az utolsó vödör mohát beviszem a toronyszobába. Nem az asztalra öntöm, egy újságra, az asztal mellé. Majd szépen szétrakom a virágcserepekbe, gondolom.

Andrással visszük vissza a nagylétrát. Beszorulunk, nem tudunk fordulni, a romos szanatórium elvadult puszpáng-labirintusában.

(Safet Zec)

<>Ahogy feltűnt a hetvenes évek elején, a laikusok és a műértôk egybehangzó kórusa fogadta. Visszapillantva, látom, én is tagja voltam annak a klorofilltól megittasult kórusnak. Bosnyák Constable-ként üdvözöltem.

Zec képein, amelyek kerete olykor valóságos ablakkeret, mint valami misztikus polipszerű lény ömlik, gomolyog, tolul be a lomb. Akárha maga a faisten mutatná arcát.

Az egyik elsô és máig legjobb szöveget Danilo Kiš írta róla. Kiš persze már Zec elôtt is klorofillérzékeny, a gesztenyefa írója volt. Nem kizárt, a hatvanas évek közepén megjelent Kert, hamu áhítata hathatott is festônkre.

"Utcánkban a vadgesztenyék lombja egészen összeért, és ereszt alkotott. E roppant árkádok közét sűrű levelekkel, mintegy borostyánnal benôtt boltozat fedte. Ez az egész építmény napéjegyenlôség idején vagy közönséges szélcsendes napokon mozdulatlanul és szilárdan állt merész pillérein, csak a nap hajigálta idônként hasztalan banderilláit a sűrű lombozatba. Áttörve a ferde és egymást keresztezô ágakon, egy ideig rezegtek még önnön lendületüktôl, aztán megolvadtak, s folyékony ezüst gyanánt cseppentek a macskakövekre."

Kiš Zec-esszéje volt talán az elsô írás felénk, amely nem az egymásból következô képzôművészeti iskolák, az egymást indukáló képzôművészeti izmusok szempontjából elemzett, tárgyalt egy képet. Fontosabb ügye volt a képzôművészettel, mint a képzôművészet.

Színtanában Goethe a sárgából és a kékbôl, a legelsô és legegyszerűbb színekbôl kevert zöldrôl írja:

"Szemünk reális kielégülést talál ebben a színben. Ha mindkét eredeti szín pontos egyensúlyt alkot a vegyületben, oly módon, hogy egyiket sem lehet megkülönböztetni a másiktól, akkor szemünk és kedélyünk úgy pihen meg ezen a keveréken, mint egy egyszerű jelenségen. Nem akarunk továbbmenni, és nem is mehetünk tovább."

Zec zöldjének egyensúlya korai képein valóban csapdába ejtett bennünket. Ha misztériumról, csodáról beszélünk, akkor a realitás, az egyszerűség misztériumáról, csodájáról. Igen, arról van szó, hogy a művészet újabb történetében kevesen találták meg ezt a pontos egyensúlyt. Igen, ezt talán egzaktul is ki lehetne mutatni.

Hamvas, Goethével szemben, Wordsworth vagy a zöld filozófiája című esszéjében, elsô színnek mondja a zöldet, s a megpihenés helyett éppen hogy maximális felfokozottságról beszél.

"Ez az Elsô Élet tüze, a legelsô tűz, a zöld tűz - az Urfyr."

Ég ez a tűz Zec képein is, ám érintése nem fájó, érintése a hamué, a moháé.

Zec festészete késôbb már-már slágerré lett. A negatív - a rút és az absztrakció - festészet akkora légüres teret hagyott, hogy Zec szinte pneumatikusan rántotta magához a közönséget. Nehéz elképzelni, hogy éppen most válna aszkétává, most vonulna vissza képei-parkjai elhagyott zugaiba, tűnne el áthatolhatatlan lombjaiban, lomblényeiben, és nem állna be az újgazdagoknak dolgozó festôk sorába. Új képein éppen az veszett el, itatódott fel, ami számomra a legfontosabb volt: a klorofill. A Goethe által említett: egyensúly. Valami száraz, sárgás rajzosság uralkodott el. Kialudt volna gyengéd Urfyrje? Képei zöld tapétává lettek? Goethe persze ezt is elôre látta.

"Ezért - írja - legtöbbször a zöld színt választják tapétának olyan szobákban, melyekben állandóan tartózkodnak."

Félve mentem el megnézni grafikai lapjait a Kis Képzôművészeti Szalonba. De végül is nem csalódtam. Míg faszínesei zavartak, rézmetszeteinek, akvatintáinak technikája-technológiája-anyagellenállása ismét fel tudta idézni számomra az induló, az ártatlan Zec andriĺi halkságát, bölcsességét, egyensúlyát.

Továbbra is ott látom ôt a számomra legfontosabb festôk társaságában, Tikveřa és Emir Dragulj között. <>

Barátom vett egy Zec-grafikát. Valójában ez már a második Zec-képe. Tehát ez már egy kis gyűjtemény, figyelemre méltó koncentrációja valaminek - ki kell szállnom a helyszínre, mondom magamnak.

Szeretem az ilyen szerény képgyűjtôket. Szeretek beszélgetni velük, szeretem figyelni ôket, ahogy újra és újra beosonnak a kiállítási termekbe, galériákba, ahogy köröznek a kiválasztott kép körül, ahogy álldogálnak elôtte, ahogy vissza-visszatérnek hozzá, ahogy végül hazaszállítják, ahogy halkan kommentálják, értelmezik, értékelik, ahogy kávéznak elôtte. Ahogy lassan életük részévé lesz. Szívesen cserélnék velük, hisz az olyan emberek, mint én, az ún. képzôművészeti kritikusok, mohóak, egész imaginárius múzeumokat harácsolnak össze, ám lényegében szegények, nem adatik meg nekik ez az egy-két képpel, egy-két festôvel való intimitás, bensôségesség.

Elmegyek tehát barátomhoz, tisztelgek képük elôtt egy kávé, egy ital erejéig. Elmegyek, hogy vele örüljek a Zec-grafikának.

Az elsô kis grafikán a vízre hajló lombok alá becsúszó dereglyét hallani, szinte érintjük azt a sötét közeget, amely ilyenkor a víz és a lomb között keletkezik árnyból, párából az izzó nyárban.

Az új grafika nagyobb formátumú rézmetszet, itt-ott faszínessel megdolgozva.

Kopott zöld ablakkeretben Bach zenéjének állhatatosságával zúgó, türemlô zeci lomb. Benn a szobában asztal, pöttyös fazékban virág, a fazék sárgaréz tálcára helyezve, és a fazék pirosa meg a tálca sárgaréze összkoccanva felizzik, de ha jobban szemügyre vesszük, az asztal akár egy hatalmas doboz, végtelenül zsúfolt, még egy galamb is belemontázsolódik.

Ismét megérzem a Safet Zec-képek különös leheletét, vonzását, egyensúlyát. Mint ama régi keleti képbe, be kell lépnünk.

Már elsô belgrádi tárlata óta tudom, itt valami egészen különös, rendhagyó jelenségrôl van szó, látszólag teljesen függetlenül a képzôművészet pillanatnyi állásától. Már akkor megéreztem, zöldet, zöld fűt és fát, zöld sefűsefát festeni, zöldet zölddel, eleve fontos, gyönyörű dolog.

Érdemes lenne ilyen szempontból külön foglalkozni a Fontainebleau-i iskola művészeivel, az orosz erdôfestôkkel, és persze külön Constable zöldjével.

Huxley írja számomra annyira fontos esszéjében, Az olajfában, hogy Constable világoszöldjét, intenzív klorofillját kezdetben nem bírták elviselni az emberek - a kiállításokon átkenték bitumennel!

"Világoszöld fát festeni és jó képet csinálni - állapítja meg Huxley -, annyit jelent, mint különös tulajdonságú zseninek lenni."

Safet Zecet már a kezdetektôl ilyen különös tulajdonságú zseninek tudom, akinek világoszöld fáit lassan majd nekünk is mind nehezebb lesz elviselni, mind nehezebb, mert a mi kinti fáinkat, erdôinket is átkenték bitumennel.

(Safet Zec utóélete)

<>Látom, kis rádiós Zec-jegyzetem végén arról beszéltem, hogy mind nehezebb lesz elviselnünk üde fáit. De arról nem voltak sejtéseim, hogy három-négy év múlva dühösen lôni kezdik azokat a bosnyák erdôket, lôni és irtani. Most, az ötéves háború után is, be-becsöngetnek hozzánk, kitűnô bosnyák tüzelôfát kínálnak.

És arról sem volt persze sejtésem, hogy három-négy év múlva feldúlják, megsemmisítik Zec szarajevói és po?itelji műtermét, összetapossák, megsemmisítik zöld vásznait - egyértelműen muszlim színt látva a zöldben, muszlim nemzeti színnek vélve a klorofillt is.

Igen, ezt az ötéves háborút úgy is értelmezhetnénk, mint a Safet Zec-képek megszentségtelenítését, meggyalázását.

Ha jól tudom, elôbb Udinébe menekült (Udine akkor már túl volt a földrengésen - én Udinében utoljára közvetlenül a földrengés elôtt jártam, egy szlovéniai telelés alkalmával rándultunk át az isteni városkába), de aztán Goriziában - Muřiĺ (korunk talán legnagyobb élô festôje) szülôvárosában telepedett le. <>

Wittgenstein:

"Tévedhetsz-e abban, hogy ezt a színt németül ťzöldnekŤ hívják? Erre a válaszom csak ťNemŤ lehet. Ha azt mondanám, hogy Igen - mert káprázat mindig lehetséges, úgy ez semmit sem jelentene.

Talán mert az utómondat a másik számára ismeretlen? És honnan ismerem én?

De azt jelenti-e ez, hogy elgondolhatatlan volna, hogy a zöld szín itt a nyelvbotlás vagy pillanatnyi zavar egy fajtájából eredjen? Nem ismerünk ilyen eseteket? - Azt is mondhatja az ember valakinek?Nem tévesztetted el véletlenül? Ez körülbelül ezt jelenti: Fontold meg még egyszer.

De ezeknek az elôvigyázatossági rendszabályoknak csak akkor van értelmük, ha egyszer véget érnek.

Egy vég nélküli kétely még csak nem is kétely.

Az sem jelent semmit, azt mondani:ťEnnek a színnek a német neve biztosan ,zöld´ - hacsak meg nem botlott most a nyelvem, vagy nem zavarodtam valahogyan össze."

( A bizonyosságról) <>

A csicsóka (dr. Molnár):

"Egyébként éhínségek idején (világháborúk!) a lakosságnak elsôrendű tápláléka, szinte ťmegmentôje éppen a csicsóka gumója lett.

A Szovjetunióban - bár már a múlt században ismerték, de csak az októberi forradalom óta karolták fel. Elsôsorban az északibb vidékeken (Szibéria) mint zöld-, illetve tömegtakarmányt hasznosítják...

Németországban már a XVII. századtól termesztik a csicsókát. A 30 éves háború idején Türingia lakosságát menti meg az éhínségtôl.

(...)

A gumó fagyállósága igen kedvezô tulajdonsága a csicsókának. Egyes szakírók szerint a csicsóka gum