Nem galambBeszéd a Magyar Irodalmi Díj átvételekor

Tisztelt Alapítók, Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim, valós és imaginárius beszélgetotársam: Parti Nagy Lajos,
- úgy gondoltam, szép nagy ívben elhúzok a könyv fölött, s mindössze egy kis, egy nagyon kis próza felolvasásával köszönöm meg a díjat, a laudációt. Igen, talán így lenne a legstílusosabb, az eddigi kitüntetettek is hasonlóan cselekedtek: a díj nagyságával fordított arányban nyilvánulni meg itt Önök elott.
Azonban rögtön el is bizonytalanodtam: vajon honnan indulna ez a szép nagy ív? Mi húzná, mivel, és mire: jégre, égboltra? És mi is lenne valójában?
S máris látnom kellett: én nem tudok úgy szép nagy ívet írni, hogy közben ne maszatolnám, zsíroznám össze magam. Kevés nyomasztóbb érzésre emlékszem, mint amikor reggel, iskolába indulás elott megpillantottam: a konyhaasztalon felejtett rajzlap közepén üveges téli nap, nagy zsíros folt éktelenkedik.
Kezdetben úgy tunt, maga a valóság segít majd, húzza meg helyettem ezt a nagy ívet, mint ahogyan húzta volt, sajnos, a többit is.
Pozsonyból értesítettek: elhagyta a nyomdát a Disznózsír. Mondtam, küldjenek két példányt berlini címemre, ugyanis éppen útlevél nélkül vagyok. Valahol Cinovec-Zinnwald elott ellopták minden okmányomat, csak egy kézzel írott prágai útlevelem van. Igényeltem újat, de majd csak a jövo év elején kapom meg, futár viszi, futár hozza - addig nem hagyhatom el, nincs is szándékomban elhagyni Berlint. Sajnos nem tudok részt venni a könyv bemutatóján, sot halkan még azt is hozzátettem: nem vagyok, nem tudom bizonyítani kilétemet... Hátraszóltam Jutkának: megjelent a Disznózsír. Ennyi.
Éltük berlini hétköznapjainkat, épp rákaptam ismét a filatéliára, egy hibás Hitlerre alkudtam, amelyen egy kék festékbe esett szempilla hagyott nyomot, a katalógus is tud róla - arról azonban nincs tudomásom, kivégezték-e a nyomdászt, akinek a szempillája a festékbe esett? Eközben Berlinben folyt a Bruno Ganz Hitler-alakítása körüli vad vita.
Ám, másnap-harmadnap telefonált a fiam, beteg édesanyám.
Szó nélkül beültünk a kocsiba, és elindultunk haza a Cinovec-Zinnwald-hágón keresztül, arrafelé, ahol az a bánya is van, amelybe Madame Curie alászállt, ahonnan azt a tömérdek szurokércet bányászták neki. Gondoltam, én is elkezdtem az életemmel járó szurokércadagom felszínre hozását, a szurok, a kátrány, az olaj különben is folyik minden irányból, olajháború folyik a világban...
Útközben, a lassan megszólaló otthoni adókon a kedvezményes útlevél, az állampolgárság körüli ideges, számomra olyannyira fájó vita folyt. Lám, mintha engem is megbüntetett volna a sors a Disznózsírban tett nagyképu kijelentésemért, Montaigne-idézetért. Minden eszességemet arra fogom fordítani, mondtam, hogy aktuális polgárháborúink ne csorbíthassák járás-kelési szabadságomat. Hát most bizony ismét szükségem lesz erre az eszességre, gondoltam nyüszítve-bolyongva, a Disznózsír csomagját természetesen elkerülve, egyik felhobe veszo hágóról a másikra kapaszkodva, az egyik meddobányába be, a másik meddobányából ki, az erdei kis fabódék vidám kuplerájai között, ahol nem tudni, medvét avagy leánykát kap-e az utas...
Majd miután Pesten a futár által útnak indított útlevélkérvényt megsemmisíttettük, újat igényeltünk, az utolsó pillanatban megérkeztünk édesanyám ó-kanizsai ravatalához. Majd haza, Palicsfürdore, hogy ott várjuk meg a többi papirost, hajtási engedélyt, miegymást...
Talán ennyit, s ez is sok, nagyon sok, a valóságnak arról a bizonyos ívérol.
Közben Jutka, aki immár okmányok nélkül is tud közlekedni, valamiért átugrott Palicsról Szegedre. És a Sík Sándor Könyvesbolt kirakatában megpillantotta a Disznózsírt. Kivették neki. Elképzeltem, ahogyan mint visító disznót avagy mint Füst Milán carrarai márványból faragott hízóját, húzzák ki a kirakatból... A fiam vette eloször kezébe a könyvet, épp pörgette a lapokat, amikor elhaladtam mellette, s megpillantottam: Kosztolányi ragyogó arcát felitta valami sötétség. Vagy már a Lidót is elérte a fekete massza, a szurokérc, a kátrány, az olaj? Mentem fát vágni éppen. Jó volt szállingózó hóesésben akácot hasogatni.
Másnap 93 éves édesapámhoz utaztunk fiammal, Krivajára. Hazafelé jövet szép fájkisközségek, üres gazdaházak, üres utcák. És akkor csörömpölo traktorok kezdtek ide-oda futkározni mellettünk. Mindegyik traktoron ugyanolyan leleményes vas disznóketrec (kutrica). Bennük gyönyöru, két-három mázsás hízó. Talán, tunodtem, ilyen ketrecben (kutricában) szállíttatik közben az én könyvem is Berlin felé, szállíttatok nemsokára én magam is. Azokban a napokban kezdodött ugyanis a disznóvágás idoszaka.
Szinte magával a gyerekkor hajnalával voltak azonosak a disznóvágások hajnalai. Egyszeriben megcsapott az abalé illata, éreztem a friss, hagymás vér ízét, a disznóhólyagot ölelgettem, amit éppen csak kiöblítettek, az volt az én féltett labdám, léggömböm, színes, egzotikus tájakkal körülfestett glóbuszom, amelyen majd megfutom kalandvágytól gyötört életem, megjátszom játékaim mind. A kissé távolabb felállított katlanház üstjében sütötték a zsírt. Egyik rotyogó vájdlinghoz, üsthöz sem volt szabad közel menni, de a csapkodó, sülo zsírtól óvtak bennünket leginkább: a zsír kiégeti a szemed!
Azután, Cinovecen-Zinnwaldon át, vissza Berlinbe. Megérkezve, barátaimat kalauzoltam az Alte Hamburger Bahnhofban. Szemben, mint egy szép üvegdíszt fejezik be Európa legnagyobb vasútállomását, amely, egy pillanat még, s végérvényesen összeköti a várost, az új Berlint önnön magával. Tárlatvezetés közben mindig elérkezik egy pillanat, amikor Beuysnál találom magam, az általam Zsírbányának nevezett emelet hatalmas, fehér tömbjei között, úgy sétálgatva ott, ahogyan a könyvben említett ifjú Fülep odöngött a föld szívében, Carrarában - igen, éppen ott, az állomás föld alatti részében dol el az új plasztika sorsa...
De meg kell jegyeznem, akkor még nem úgy sétáltam a carrarai zsírtömbök, görbe grízhegyek között, mint a Disznózsír szerzoje. Csak otthon, Stuttgarter Platz-i lakásunkban döbbenek rá, hogy a Disznózsír szerzoje vagyok immár, amikor Pannonhalmáról felhív a barátom, s újságolja, megszerezte a Disznózsírt. Olvassa. Ott áll olvasópultján. És ez akkor telibe talál. Hogy ott áll rajta. A Disznózsír. A zöld posztóval vont olvasópulton.
Ugyanis én biliárdposztó-érzékeny vagyok. Egyrészt palicsi asztalom is biliárdposztóval van bevonva, az írás nekem eleve zöld, élo nemez, az írás élo, zöld nemezben (ez lenne a nemzet?) való motozás. Sot, egyik versemben egyenesen élo, zöld anyahajó-fedélzetnek nevezem asztalomat. S barátom pannonhalmi pultja is egy ilyen szellemi anyahajó-fedélzet számomra. És most, nyilallt belém a fájdalom, ott rajta a zsírtömb. Mi lesz, ha nagy, csúnya foltot hagy?!
Ha így el is bizonytalanodtam a szép, nagy, tiszta ív mibenlétét, lehetségességét illetoen, mégis visszatérnék eredeti elképzelésemhez. A Tisztelt Alapítóknak, kedves hölgyeknek és uraknak, barátaimnak az említett kis, nagyon kis próza felolvasásával köszönnék meg mindent.
Mutatnám, írnám le azt a bizonyos szép, nagy, tiszta ívet is, végso soron.
(Nem galamb)
Apám, mondta. Tessék fiam, szólt az apja. Apám, érzem, elkezdtek noni a szárnyaim. Hát, mondta az apja, nem baj fiam, ezzel az erovel a kezed is eltörhetted volna, el mind a kettot, mint a sógor, akinek azután rosszul forrt össze, kacska maradt mind a két keze.
Érzem, mondta a gyerek. Rendben, mondta az apja, de ez még el fog tartani...
Érzem, ismételte vakaródzva a gyerek. Nem baj, kisfiam, majd valami másfajta zakót varratsz magadnak.
Érzem... Nem baj kisfiam, majd röpülsz a galambjaimmal. Hiszen nekem vannak a legjobb röpüloim egész Szabadkán. Én tettem híressé a szabadkai rezgonyakúakat: azelott a világban csak a szegedi rezgonyakúakról tudtak... Mindig mondtam, gyere, segíts takarítani a padlást. Válogatni, héjazni, mosni a cirkot, a kölest, a kendermagot. Talán versenyekre is bejelentelek majd. Úgyis szerettem volna már beállítani néhány budapesti magasröptut, angol tiplert. Majd fokozzuk kicsit a bükköny, a fénymag adagolását. És megröpüljük, egybol tuno-magasságban, ahol már csak egy-egy pillanatra villan meg íved a bírák szemében, megröpüljük az új csúcsot...
De hát én nem galamb leszek édesapám. Nem galamb?! Hát akkor micsoda?!, kérdezte megrökönyödve, a fiú mind súlyosabb, mind hangosabban percego szárnyára pillantva az apja.
Köszönöm még egyszer. Jutkának természetesen külön is.