Nagy Boglárka: Belébeszél minden Tolnai Ottó: Ómama egy rotterdami gengszterfilmben

Regény versekből - így szól Tolnai hat ciklusból álló, új verseskönyvének alcíme, mely a vajdasági zEtna Kiadó "Vulkánfíber" című sorozatának hatodik köteteként jelent meg a könyvhétre. Míves kiállítású kis könyvecske, borítóján egy klaszszikus holland "ómamával", Vermeer Utca Delftben című képének varrogató öregasszonyával. A kötet néhány fényképpel, a szerző jegyzeteivel, kommentárjaival és végül Mikola Gyöngyi utószavával megvalósítani látszik Tolnai régi vágyát: "ilyen egyszerű kis könyveket kellett volna csinálni".
A 2004-ben a pozsonyi Kalligramnál megjelent s az akkor még létező Magyar Irodalmi Díjban is részesült nagy opus, a Költő disznózsírból című rádióinterjú-regény sikere után remélni lehetett, hogy a hatvanas évek eleje óta pályán lévő kiváló szerző művei retrospektíve újra megjelennek a hazai kiadók jóvoltából. Hiszen Tolnainak a Vajdaságban kiadott nem csekély számú műve nálunk gyakorlatilag még a könyvtárakban is hozzáférhetetlen, noha a költő - Tandori, Petri és Oravecz mellett - a 70-es évekbeli lírafordulat gyakran hivatkozott, paradigmatikus alakjának számít. Még azt is lehetett remélni, hogy a Disznózsírnak becézett regényes életinterjú kalauzként, vaskos lábjegyzetként mintegy bevezetőül szolgálhat a Tolnai életművével ismerkedők számára. S hogy tovább fokozzam: a palicsi szerző régi és új kötetei szép összevisszaságban felelgetnének egymásnak és az őket fellapozó, kíváncsi olvasónak. De Tolnai afféle bácskai boly(on)góként hol itt, hol ott, hol így, hol úgy tűnik fel. Tavaly nyáron jelent meg a Szög a nadírban című nagy dokumentumverse, az egykori barát, Kováts Antal naplója nyomán írt ugyancsak "egyszerű kis könyvecske" Pécsett, a Szignatúra Könyvek sorozatában, most az Ómamával még délebbre húzódott, vissza Bácskába. Mindenesetre ha egy pillantást vetünk a szerző bibliográfiájára, elsőre feltűnhet, hogy a Magyarországon megjelenő kötetei más-más kiadónál láttak napvilágot. (Talán nem is lehetne elképzelnünk őt egyetlen kiadónál megjelenő életműsorozatban?) Mindez akár szimbolikusan is megjelenítheti az irigylésre méltóan független, a hagyományos irodalomértésünk számára megszelídíthetetlen figurát, akit nem lehet megzabolázni (gondolhatunk a használatban levő műfaj-kategóriáinkra, további korlátainkat - történet, rím, strófa -, most nincs mód felsorolni). Azt hiszem, megérdemelné ez a magyar nyelvű irodalom, ha Tolnait jól bekebelezhetné, rágódhatna rajta, álmatlan éjszakákat tölthetne például katalektáival, Wilhelm daloskönyvével és a legváltozatosabban besorolhatatlan rendű és műfajú szövegeivel. De ez a maga létformája szerint véghetetlen, állandóan változó (mennyire leképezi ez az ellentétes jelentésű szóösszetétel a Tolnainál új és új alakban visszatérő régi motívumokat) prózaköltészet rendre kicsusszan a kezünk közül, miként a szerző a stabil kiadói menedzsment alól - s ez így van jól. Mégis, az új könyvet kézbe fogva, magunk elé képzelve a Tolnai-életműben járatlan olvasót, az is megfogalmazódik bennünk, a szerző e versekből szőtt regénye némiképp kanalizálhatja az olvasatunkat, felkínál egy olyan univerzumot, amely egyetlen köteten belül képes lehet az arra érzékeny és fogékony befogadót magába vonni, megnyitni felé az évtizedek óta épülő, alakuló szerzői mitológiát.
Az Ómama egy rotterdami gengeszterfilmben című 13 darabból álló versciklus ősszövege, az Ómama, mint Mikola Gyöngyi írja, 1992-ben jelent meg a Versek Könyvében. Ám az ómama alakja, Vitéz Mária, a szerző-elbeszélő-jokulátor anyai dédanyja, már a Virág utca 3 (1983) című mozaikos szerkesztésű regény első fejezetében kiszól az almáriumfiókból, s a Disznózsír olvasói számára is ismerős alak lehet. A 92-es versnek aztán egy holland költészeti fesztiválon váratlanul további története lesz, a költő előadja itt a művét, holland filmesek pedig kamerák előtti felolvasásra kérik fel, s végigszáguldanak az autójukban szorongó szerzővel Rotterdam utcáin, a dokkok mellett. Mindeközben Tolnai újra kiemeli mitológiájából ómamát, avagy ómama furakodik vissza, akár mint Rotterdamban elhíresült filmsztár, gengszterfilmek hősnője, Robert de Niro és John Travolta oldalán, "bácskai jackie brown"-ként. Hősnő, aki kimenekíti dédunokáját szorult helyzetéből. Abból a szerepből, amely egy költészeti fesztiválon nyilvánvalóan adott, a költőéből. Míg a Balkáni babér 2001-es kötetében az "átvérzett só", a "poshadt adriavíz", a "henteskampóra akasztott ember" erős vizuális hatású motívumai mellett a "tömérdek versszemét", az egymást eltörlő sorok metaforáiban a versírás - Tolnait szavaival - "beszakadni" látszott, addig az Ómamá...-ból kiolvasható ars poetica szerint a semmis dolgok "kis énekese" mintegy visszatalált a maga mikrovilágához, a sivataggá lényegített bácskai szikre, sámlin lovagló Vitéz rokonai vagy szószátyár alteregói és palicsi barátai, infaustusai közé. Ahogy Virág Zoltánnal folytatott beszélgetésében mondta: "A lokális és a világi dolgok lám, még a sivatagban is korrespondálnak."
A kötet súlypontjait alkotó hoszszú versek, így az Ómama-cikluson kívül például a hátborzongató erejű, látomásos nagy verse, Az argentin arca vagy a XX. századon átívelő, mikrotörténelmi panorámája, A monarchia alatt Krajinában, amelynek folytatásaként is olvashatjuk a 13 hattyúk dala című jelenkori történelmi valóságvízióját, azt a narratív beszédmódot emelik fel újra, amely elsősorban és jellemzően a 90-es évektől jelent meg Tolnai œuvre-jében. A korábbi, a neoavantgárd vonzásában születő verstípusához képest ezek az elbeszélő módú darabok valamilyen narratív mag köré építkeznek (említettük például az Ómama-ciklus "keletkezéstörténetét"). Ám az a vérzékeny poétika, amely a majd negyven éve alakuló motívumhálót mint állandóan változtatható fekvésű rasztert helyezi elénk újra és újra, tágítva, szűkítve, sűrítve a bácskai lexikográfus (és filatelista, a tárgyakat tűhegyre tűző lepkész, mániákus gyűjtő) mitológiájában variálódó metaforák és motívumok jelentését, jelentőségét, az új kötetben is a régi. A versekben - legyenek hosszúak vagy rövidek - megjelenített imaginárius világ abból a különös érzéki-asszociációs-intellektuális szemléletmódból teremtődik, amely Tolnait szinte társtalanná teszi a kortárs magyar irodalomban. Az új kötet - Thomka Beáta pontos kifejezését idézve - "narratív árnyékolású" verseinek elbeszélő szerkezete éppúgy nem időbeli, térbeli logikai kapcsolatokon nyugszik, amint Tolnai más, prózai szervezettségű munkái sem. Az asszociatív gondolkodásmód, ahogy a szerző a szubjektív érzéki tapasztalatot, a vizuális percepciót, személyes és makrotörténelmi hagyományt, lenyűgözően széles kulturális tapasztalatot, műveltséget valóban "alkémistaként" ugyanazon dimenzióba helyezi, radikálisan kimozdít bennünket kényelmes olvasási stratégiáinkból.
Poétikai univerzumát Tolnai szinte a varratokig, aztán meg madártávlatból is képes megjeleníteni. Afféle médiumként átereszti magán, a költészetén nemcsak a történő, de a fellelt, elejtett dolgokat, hagyva, hogy belébeszéljen minden, maga is keresve "mi is a lehetséges összefüggés: / a jégzsinór / a végtelen berlini flamingó (...) és a 13 hattyúk húzta almárium között / én sem tudok semmit / ezekről a váratlanul bekeményítő metaforákról". Mikola Gyöngyi írja utószavában: "Tolnainak megvan az a különleges és leginkább önmagára veszélyes képessége, hogy a napi, a most történő történelmet szinte azonnal, az esemény jelen idejében mítosznak lássa... s hogy összekapcsoljon... látszólag semmilyen öszszefüggésben nem lévő eseményeket." Az Ómama egy rotterdami gengszterfilmben versei között nemcsak ómama fonja össze a szálakat (bár egy helyütt így szól ki a versből: "kisfiam én már nem sokáig bírom / cérnával"), nemcsak az "óbégató" költő zsolozsmaszerűen ismétlődő sorai, figurái, helyszínei szövik regénnyé a dalszerű rövideket és az eposzi hosszúkat, hanem a könyvön végighúzódó legkeményebb metafora is, a történelem. Morzsolgathatjuk Az argentin arca gyönyörű banalitással terhelt refrénjét: "ó istenem ki tudna elmenni életünkön".