Mézes Gergely: Tolnai Ottó mint kísérleti állat

Tolnai Ottó kapta a Magyar Irodalmi Díjat a Költő disznózsírból című interjúregényéért. A könyvben, melyet a Magyar Hírlap zsűrije januárban a hónap könyvévé választott, Parti Nagy Lajos kérdései által bepillanthatunk a szerző műhelyébe, a kisebbségi lét különböző aspektusaiba. Tolnai szerint azonban ez nem önéletrajzi regény, hanem egy túlérzékeny kísérleti állat vallomása.

Tolnai Ottó arról a furcsa remegésről beszél, amely az interjúk és gyakran az írás után is elfogja. Ilyenkor úgy érzi, a tartóvázát beszélte ki magából.
Önéletrajzi regényt akkor ír az ember, ha egy korszak lezárult az életében. Tekinthetjük a Költő disznózsírból című regényét is egyfajta összegzésnek?

Ez a szöveg régóta történik, majd tíz éve kezdtük el. Közben több könyvön dolgoztam egyszerre. Nem hiszem, hogy lezárás. És nem is annyira önéletrajzi, csak fokozódott bennem az érzékenység, hiszen a lábam alól fogy el az országom. A könyvben egy nyúzott ember beszél, aki a testére tetoválta ezt az egész térséget. És ahogy a térség rongyolódik, úgy szenved, jajgat ő is. A könyv inkább csak nyersanyag, és egy kísérleti állat a főszereplője.

Miért hagyta meg az interjúformát?

A Parti Nagy Lajos iránti barátság miatt tartottam meg ezt a formát. Így köszöntem meg neki az elvégzett munkát. Ha kivettem volna a kérdéseit, akkor nekem kellett volna megírni egy utószót, amiben köszönetet mondok mindenért.

A fejezetekben Part Nagynak csak egy-egy kérdése szerepel. Ennyire háttérbe húzódott? Hogy készültek a felvételek?

Lajos eljött Palicsra, és kivett egy szobát pont ott, ahol Csáth Géza is lakott. Hozta a kellékeket, például azt a bizonyos 13-as mikrofont. Minden napra előkészített egy témakört, néha előre megmondta, hogy ma az Adria lesz, vagy valami más. Reggel átjött és kávézgattunk, beszélgettünk két órán keresztül. Ebéd után elment. Előtte rákészültem, odaraktam a kedvenc könyveimet, hergeltem magamat. Néha bezsongtam, és elkezdtem áriázni. Ilyenkor Lajos visszahúzódott, hagyta folyni ezeket a végtelen szövegeket. Másnap jöttek a problémák. Az interjúk után szinte kiürülök, elkezdek vacogni, rezegni, halálfélelmem van, nem marad bennem semmi. Nincs, ami tartson, mert úgy érzem, a tartóvázamat beszéltem ki magamból. Egyszer Tatán a fiatal írókkal beszélgettem órákon át. Utána a szobámban borzasztó rezgés vett rajtam erőt, rám kellett rakni az összes ágyneműt, hogy elmúljon.

A szöveg énje is folyton rezeg, de ott inkább a környezetére reagál.

Van erről egy novellám. Arról szól, hogy egy ember meglátogat egy családot. Nagy a ricsaj, az udvaron kútba esik a gyerek, egy nő ül az ablakban, mert szerelmes a kinti fába, az ágyban pedig egy alak fekszik, aki haldoklik. A látogató megkérdezi, hogy mi a baja, mire azt mondják neki, hogy semmi, csak interjút adott. Aztán a nő, aki szerelmes a fába, bemászik mellé az ágyba, és valami szex kezdődik. A szülők meg azt mondják a látogatónak, hogy minden rendben van, ez mindig így megy, rövidesen majd felkel, borotválkozik, három nap múlva pedig már újra interjút ad.
Csak az interjúk vannak ilyen hatással önre, vagy az írás is? Hiszen az írás is egyfajta kiáramlás.
Olyankor több idő van a mondatokra. Néha azonban ugyanez történik, főleg utána, amikor először olvasom át a szöveget. Megérzem azt a hőfokot, amelyben keletkezett. Olyan magas rezgésszámot érek el, mintha konnektorba nyúlnék. Persze többféle anyagból dolgozom, de mindig van valami az írásaimban a gyerekkorból, vagy valami, amihez nagyon kötődöm. Ezeket a szálakat én jégzsinórnak hívom. Ez a tojásban az életnek a szála. Ettől mindig vacogni kezdek.

Elfogyhatnak gyermekkorának emlékei?

A gyermekkor kimeríthetetlen. Ilyen a bátyámhoz való kötődésem is, ő már meghalt. Akkor verseket írt már, amikor én még csak prózát. Nagyon finom tónusú versek voltak, olyanok, mint a galambok, talán az sem véletlen, hogy a fia híres galambász lett. Nagyon kötődöm a bátyámhoz, azt érzem, hogy az ő megszakadt életművét szeretném megírni. Később egyébként nem írt verseket, mert jogász lett. Kisebbségi ügyekkel foglalkozott.

Ön mintha kerülné, hogy a vajdasági magyar kisebbség szószólója, költőként pedig vátesze legyen. Mennyiben más most a kisebbség helyzete, mint Jugoszlávia szétesése előtt?

Gyerekkoromban ott volt a vasfüggöny a szülővárosom határában. Viszont a másik irányban, az Adria felé nyitott volt minden. Jugoszlávia abban is különbözött Magyarországtól, hogy nemcsak a főváros létezett, hanem más nagyvárosok is, például Belgrád, Zágráb, Ljubljana, Szarajevó vagy Szkopje. Mindegyikben komoly szellemi élet folyt, művészi csoportosulások, kiadók, folyóiratok működtek, ezek engem nagyon vonzottak. Örültem, hogy egy ekkora birodalomnak vagyok részese. De én azért beleéreztem ebbe Magyarországot is, Velencét és Bécset szintén. Olyan volt, mint a Monarchiában, persze csak földrajzi értelemben. Ez persze megbosszulta magát.
Izgalmas hasonlat, hogy ugyanaz történt Jugoszláviával, mint a Monarchiával.
A nagy formák mindig kis részekké bomlanak, melyek iszkolnak mindenfelé. A kicsik pedig újra naggyá szeretnének válni, például, ahogy a Monarchia egykori országai nyomulnak az unió felé. Ez dialektikus oda-vissza mozgás. Így nincs idő kivinni ezt a térséget a nyomorból.

Főleg úgy, ha az etnikai feszültségek erőszakba csapnak át. Találkozott nyílt magyarellenességgel Palicson?

Nagyon megváltozott az etnikai összetétele a Bácskának. Szegény menekültek tömegei érkeztek, és őket könnyű manipulálni. A fiatalokkal sem foglalkoznak eleget a szüleik. A rendőrség pedig az ilyen ügyekben passzív. Sajnos nekem is vannak személyes tapasztalataim, így erről sokat tudnék beszélni, de nem teszem, inkább írok majd róla.

Mennyi ideig marad még Berlinben? Az embernek lassan az az érzése, hogy a magyar irodalom kiköltözött Németországba.

Egy évet voltam ott. Most jelenik meg egy könyvem németül, annak a bemutatójára még visszamegyek. Utána hazamegyek Palicsra. A magyar irodalom népszerűsége Berlinben egyébként felfoghatatlan. A napokban taxival utaztam, és a sofőr Márait olvasott, másnap a metrón egy nő kezében Szerb Antal könyvét láttam. Német sikereinknek nem vagyunk tudatában, azt hisszük, az újságírók túloznak, pedig még a tudósítások sem tudják visszaadni, hogy mennyire népszerű ott kint a magyar irodalom. Esterházy utolsó felolvasására például – egy négyemeletes színházban tartották – csak protekcióval lehetett jegyet kapni.