Litera Kávézó

2005. június 3-án a Litera Kávézó vendége Tolnai Ottó volt. Olvasóink a fórumon, közönségünk a helyszínen tehetett fel kérdéseket meghívott szerzőnknek. Tolnai Ottó válaszait olvashatják.

A Parti nagyos könyv különleges, mégis furdal a kíváncsiság, miért nem maradhatott nyersen az interjúszöveg. Miért kellett annyit farigcsálni rajta? Mi volt a mérce?

Igazából a papír és a billentyű előtt vagyok otthon, az élő műfajok valahogy kiegészítésre szorulnak, egy interjúban állandó problémáim vannak. Habár szinte már foglalkozásommá vált a csevegés, mesélés, beszélgetés és interjúadás, ha a legépelt változattal találkozom, akkor mindig halálra rémülök, hogy milyen kuszaságokat, butaságokat beszéltem. Akkor elkezdem mozgatni az anyagot, és abban a pillanatban egy új rendszer szerint kezd el felépülni. Másrészt van arra egy módszerem, hogyan beszélgessek – főleg amikor az első gátlásokon már túljutottunk. Azt hiszem, Durell mesélte, hogy mint a rádión az állomásokat, úgy tudja hangolni a beszélgetést. Magam is, amikor megtalálom a megfelelő hullámhosszt, elkezd folyni belőlem a szó, felszabadulok. Felelőtlenül elkezd dőlni belőlem a szöveg, és egy mesélő, anekdotázó, sok kulturális anyagot görgető műfaj bontakozik ki. Hogyha élő szövegben megemlítek egy írót – mint most Durellt –, még nem szorul magyarázatra, de leírva, ha ottmarad a név a papíron, akkor valamit mellé kell tenni – most például Durell mellé. És ilyenkor meg lehet említeni például azt, hogy Belgrádban volt kultúrattasé, Szarajevóról írt verset fiatalkorában, kötődött az Adriához, később Görögországhoz. És szóba kerülhet, hogy nem csak ahhoz a Durellhez van közöm, akinek az Alexandriai vonósnégyesét fiatalkoromban szerettem – az avignoni nagyregényét viszont már el sem tudtam olvasni. Szóval magyarázkodni kell, különösen, amikor már papíron látom az anyagot. Ráadásul akik legépelik – mivel nem járatosak a dologban –, mindig kicsit elviszik a szöveget valamilyen irányba.

Számtalan különböző műfajú könyve közül melyikben érezte igazán jól magát? Melyiket tekinti igazán sajátjának?

Sok műfajban otthonra találhatok, noha engem műfajellenesként ismerhetnek, inkább a köztes műfajok embere vagyok. Nagyon foglalkoztatnak a novellák, de a regény is. Az utolsó kis könyvem, ami most jelent meg, is ilyen köztes műfajú.
Nálam hányódott hosszú ideig egy fiatalon öngyilkos lett magyartanító-szobrásznak a kis ákombákom naplófüzete, és nem tudtam vele mit kezdeni: egyetlen mondatot sem találtam benne hosszú évekig, pedig akartam belőle idézni az esszéimben. Aztán egy nap Berlinben megtaláltam a kulcsát, és elkezdett ragyogni minden mondata, és abban a pillanatban tovább tudtam írni verssé. A kis egységeket szinte kiénekeltem, már én sem tudom, mit írt ő, mit írtam én. Közben pedig egy képzőművészeti kismonográfia is lett tulajdonképpen.

A Népszabadság mellékletében olvastam, hogy a Szög a nadírban egy szobrász barátjának állít emléket, és a könyv borítóján egy nagyon rurális fej látható. Milyen személyiség volt a barátja?

Igen, pontos a megfigyelés. Ez a fiú kőműves volt, később birkózó. A magyarkanizsai birkózók egyébként nagyon jók voltak, elsőligásak, sok országos bajnok volt közöttük. Csak azért mondom ezt, mert ha összekeversz egy kőművest és egy birkózót, szobrászt kapsz. Mivel a birkózó ismeri legjobban az anatómiát, az anyagot pedig a kőműves.

Honnan ered képzőművészet iránti érdeklődése? Ki az a festő vagy melyik az a mű, amihez a legjobban kötődik?

Erre nehéz válaszolni, nagyon sok szálon kötődöm a képzőművészethez. Mint minden, ez is a közvetlen környezetemből ered. Már gyermekkoromban voltak festő barátaim, mint ez a szobrász barátom is, vagy a mestere, Dobó Tihamér, mind a ketten öngyilkosok lettek.
Különös módon szobrász barátom úgy követett el öngyilkosságot, hogy imádkozó pózban maradjon, miután felakasztotta magát.
Aztán Zentán, a gimnáziumban Benes József fontos magyar képzőművész volt a tanárom, noha most, ha bemutatkozunk valakinek – nemrég egy japán mesternek mutatkoztunk be –, azt mondja, hogy a tanítványom. És elhitte, hogy Benes az én tanítványom. Néha meg én voltam a tanítványa. Egyre inkább úgy vagyunk egymással, hogy már nem emlékszünk, hogy ki volt a tanár, és ki a tanítvány. Összeöregedtünk.
Erről jut eszembe az is, hogy most különös kapcsolatban vagyok a legnagyobb francia költővel Lorand Gasparral (Gáspár Lóránttal): ő fordította egyik kis kötetemet, amiből most jelent meg egy részlet a Jelenkorban, egy másik pedig a Pannonhalmi Szemlében. Nos, ő gyakran jelentkezik kérdésekkel. Miközben megjelent róla egy gyönyörű nagy könyv: az írótársak, festőtársak írásainak a gyűjteménye. Ebben a könyvben van négy festő: Musić, Étienne Hajdú erdélyi szobrász, Hollán Sándor pesti származású festő, akit nagyon szeretek, és egy T’ang nevű távol-keleti festő, akit eddig nem ismertem. Ezt megírtam Lorand Gasparnak, hogy szégyellem, de sose hallottam erről a festőről, de nagyon felizgatott, és borzasztóan tetszik a festmény, ami benne van a könyvben. Lorand írt egy gyönyörű választ, amiben meséli, hogy ő egy ismeretlen festő, akivel fiatalkorukban ismerkedtek össze, sok kiadványt együtt jelentettek meg, és csak nem sokkal a halála előtt fedezték fel. Ennek kapcsán elkezdtünk levelezni T’angról. Egyszóval nagyon távoli, különös festők is érdekelnek, s megemlítettem ezt a Musić nevű festőt is, Hollán Sándor azt mondta, egy hete volt nála, és Musićot nagyon jól ismeri, ő a kedvenc festője. Na hát a képzőművészeti kötődés ilyen.

A megnyitójában a kortárs regény reneszánszáról beszélt. Ez azt jelenti, hogy esetleg regényírásra adja a fejét?

Azért beszéltem a regényről, mert gondoltam, hogy objektív lehetek, és nem gyanúsítanak meg, hogy én is érintett lennék. Itt az Esterházy-, Nádas-nagyregényekre gondolok, de Lovas Ildikó és Bozsik regényére is, és egyúttal Danyi Zoltán kéziratban lévő regényére. Nálam ez is nagyon nyitott. Úgy érzem, hogy tényleg történik valami a magyar regénnyel, ez egy hihetetlenül nagy műfaj. Persze mondhatnám, hogy ezt Móricz, Kosztolányi és Füst Milán alapozta meg. Komoly alapja van a magyar regénynek, és arra most épülhet még egy komoly emelet. Én ezt láthattam, le is ellenőrizhettem, objektívnek tartom magam ebben a kérdésben.

Könyvheti megnyitóbeszédében, amit a mai ÉS-ben olvastam, azt mondja: "a pénz, a tőke váratlanul érdekeltté lett a könyvet illetően". Mit ért ezen? És mit gondol, mindez minek köszönhető?

Ebben a szövegben két regényhősöm – egyiket úgy hívják, hogy Regény Misu – megkérdezi Tihamértól, hogy miféle pénz, miféle tőke. Én is ezt kérdezem. Miféle pénz? Miféle tőke? Mindenki ezt kérdezheti a rohanó világban, amiben él. Azelőtt sem tudtuk, hol élünk, mik az összefüggések, mi mozgatja a világot, mindig voltak kulissza mögötti, titkos dimenziói. Most is itt a pénz, különös pénz. Nálunk is. Engem az döbbentett meg, hogy Németországban, Magyarországon és Szerbiában egyaránt rengeteg könyv jelenik meg. Belgrádban is sétálok, és a könyvek szinte kifolynak az utcára. Jók és borzasztóak is. Akár háborús bűnösök könyvei is. Azt hittem, hogy ez a korszak másról fog szólni, a digitalizálással – most is itt vagyunk a literán – a könyveknek más funkciójuk lesz. Ehelyett Berlinben óriás, mamut-áruházakban minden új könyv ott volt a polcokon, vettem egy kávét, lefeküdtem egy nagy fotelba és kiraktam magam elé a legújabb könyveket. Volt közöttük fotó, képzőművészet, regény, költészet, filozófia, mind a legújabb dolgok, ami csak izgatta a fantáziámat. Olvasgattam, jegyzeteltem, aztán visszaraktam és hazamentem. Az emberek, mint a sáskák, úgy zizegnek: veszik, olvassák a könyveket. A tőkét tudnám, csak nem akarom bántani, mivel örülök, hogy – a szövegemben is mondtam – a tőke éppen most vált érdekeltté a könyvekben, amikor az irodalom is ilyen nagyszerű Magyarországon.
Ez persze nem azt jelenti, hogy az írók nagyon könnyen hozzáférnek ehhez a pénzhez. Külön hangsúlyoztam, hogy ez a könyvterjesztésre, könyvkiadásra vonatkozik. Lehet, hogy ez a könyvterjesztés nagy pillanata.

Úgy tudom, nagy kedvencei a tűzoltók, miért nem említette őket könyvheti megnyitójában? Főleg, hogy ott álltak pont a színpad előtt?

Azért nem említettem őket, mert nagyon össze voltam zavarodva, azt sem tudtam, hogy hívnak. Előtte a tömegben egy hölgy megfogta a kezemet, és azt mondta, hogy át fognak adni a bíróságnak, mert valamit írtam a családjáról a Költő disznózsírból könyvemben. Ebben az állapotban mentem fel az emelvényre, és hirtelen összezavarodtam. A szövegem hosszabb volt, de lerövidítettem, és azon is gondolkodtam, hogy még lerövidítem, dilemmában voltam, hogy esetleg fejből fogok beszélni. Több szöveget is írtam a megnyitóra. Először azt hittem, hogy az Ady-szobornál, a Liszt Ferenc téren lesz, és oda írtam meg a megnyitószöveget.
Egyszer – több mint tíz éve – mentem ugyanis Kurtágékhoz látogatóba, akik az Ady-szobor mögött laktak, épp aznap, amikor Szerbiát bombázták. Az összes rózsát kiszedték aznap a téren. A tömeg, a nép – nagyon szép idő volt – elkezdte kihúzni tövestül a rózsákat, és nagyon szép volt, ahogy az egész terület tele volt rózsával. Minden ember rózsát cibált. Úgy nézett ki, mint egy ellenMacbeth-jelenet, megindult a rózsajáték. A feleségem leleményes volt, egy kertésztől elkérte az ollót, és gyönyörű kis csokrokat készített. Több ismerős elment mellettünk, például Bálint István, a színházi rendező, és a feleségem a kezébe nyomott egy rózsacsokrot, mire ő megkérdezte, hogy mit csináljon vele, a feleségem pedig mondta neki: „Vidd haza a feleségednek!” Megkérdeztem a kertészektől, hogy miért kell kiszedni a rózsákat, erre azt mondták: a könyvhét miatt. Eredetileg ezt akartam elmesélni a megnyitón, de aztán véletlenül hallottam, hogy a Szent István téren lesz, úgyhogy újat kellett írni. Rájöttem, hogy olyan ember vagyok, akinek először tudnia kell, hogy hol áll. Az is egy nagyon fontos hely számomra, ahol most vagyunk, a lányom ide járt a Balettintézetbe. Visszatérve a megnyitóhoz: zavart voltam, amikor kimentem az emelvényhez. Láttam ugyan, amikor megjöttek a tűzoltók, de közben összezavarodtam, nem tudtam szólni hozzájuk. A könyv munkásaihoz szóltam, de a tűzoltókhoz nem. Nem voltam a saját nívómon, de a nyilvános szereplés ilyen hatással van rám. Mindig zavarban vagyok, tegnap is örültem, hogy egyáltalán el tudom olvasni a szöveget, ráadásul nem láttam a mikrofontól a papírt, állandóan kerestem a mondatokat. Ezzel voltam elfoglalva.

Milyen érzés volt megnyitni a könyvhetet?

Többet kellett volna beszélnem konkrétan a magyar irodalomról, a magyar könyvekről, a vajdasági könyvekről. Először három zentai könyvről akartam beszélni. Az egyik az Übü király volt, a másik, amelyikről aztán beszéltem, amiben a kezetlen, vak pár olvas az ágyban, a harmadik Koncz István összes versei lett volna, de az nem jött ki a nyomdából. Zentán kellett volna, hogy megjelenjen. Az Übüt pedig kihagytam, de most elmondom.
Egyszer találkoztam Németh Lajossal, mert volt valami elintéznivalónk, közben Kondorról beszélgettünk. Kiderült, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban ott vannak egy mappában az összes illusztrációi, az eredeti rajzok. Fél napon át nézegettem őket, nagyon érdekes volt.
Van Jékely fordításában egy kis zsebkiadása az Übü királynak, Kondor illusztrálta, amit nagyon szerettem. Zentán akartak alapítani egy kísérleti színházat. Azt mondtam nekik, hogy az Übü királlyal kezdhetnénk, behozom nekik a könyvet, nézzék meg, hátha jó lesz ezzel elindulni. Odaadtam nekik a könyvet, elvitték, de lecsapott rájuk a rendőrség, elvették a könyvet. Az volt a vád, hogy vissza akarják állítani a királyságot. A rendőrség mai napig nem adta vissza az Übümet, még mindig várom, hogy visszajöjjön.
Ez volt az egyik zentai könyv, amiről beszélni akartam. Állandóan húztam a szöveget, mégis keletkezett egy nagy szövegtest, az egyik felét találomra elmondtam, a másik fele az ÉS-ben jelent meg.

Az a hír járja, hogy Ön sok-sok év óta Kossuth-díj várományos, de eddig még nem kapta meg. Hogy érinti ez Önt és minek tulajdonítja?

Attól féltem, hogy megkapom. Az már tényleg sok lett volna egyeseknek. Hogy hogyan tudtam volna elviselni, azt nem tudom. Nagyon régen jelöltek először, több mint tíz éve, és többször, gyakran jelöltek, de nem jutott el hozzám a híre. Én ezzel nem foglalkoztam, nem viszonyulok ehhez sehogyan úgy istenigazából. Sokszor örülök, amikor egyes emberek, barátaim megkapják. Nem szeretnék intézménnyé válni. Furcsa, súlyos ez a szerep, nem tudom, honnan jutott ez nekem.

Úgy tudom, hogy van két művészgyereke is. Milyen érzés a tehetségükkel szembesülni?

Amikor a fiam meglátta a megnyitó szövegét, alaposan meghúzta. Azt mondta: mit akarsz ezzel a szöveggel, ez borzalmas! Ebből indultam ki, amikor elkezdtem vele dolgozni. Nagyon érdekes a kapcsolatunk. A legnagyobb élményem az volt vele kapcsolatban, amikor végignéztem egy castingját az egyik filmjéhez. Egy csupasz szobába bejön száz ember egyesével, kap egy számot, leül, a fiamnak csak a hangja hallatszik. Kérdezi tőlük, hogy hívják, mivel foglalkozik, odaad neki egy papírt, amin pár mondat volt Nyizsinszkij naplójából, hogy olvassa fel vagy csináljon vele, amit akar. Itt fantasztikus emberek jelentkeztek! Az egyik egy falusi, néger lány volt. Magyar parasztlány, akinek az apja visszament Afrikába, ő meg most színésznő. A másik egy hihetetlen markáns férfi, akitől, amikor megkérdezte, hogy mivel foglalkozik, azt mondta: pap. – Pap, hogyhogy? – Eleget bűnöztem – mondta. Megdöbbentő volt. Most csináltunk közösen egy forgatókönyvet Esterházy Fuharosok című kisregényéből, amit én imádok, és gyönyörű forgatókönyvet csináltunk együtt, közösen, lelkesedve a könyvért, teljesen bezsongtunk. Boldog vagyok, hogy fölfedeztük a vizualitását, a filmszerűségét. Ő most pedig egy forgatókönyvet ír Danilo Kiš három regényéből. A lányom balett-táncos volt, és végigküzdöttem vele a nehéz iskolát, aztán Zágrábban dolgozott a Nemzeti Színháznál, majd Belgrádban a Nemzeti Színházban; tehát a horvát, a szerb Nemzetiben, aztán Szabadkán, aztán Párizsban. Valamennyire otthon voltam ezekben a dolgokban, de minden ambíció nélkül. Csak úgy, hogy bejáratos voltam ezekbe az intézményekbe, láttam belülről, és így sokkal többet kaptam, mintha beleavatkoztam volna a művészet dolgaiba. Ahogyan most a lányomnak és a férjének van egy színháza (Hudi Társulata, Mozgó Ház), ebben is benne vagyok, része a hétköznapjaimnak.

Hatottatok egymásra kölcsönösen?

Énrám hatottak. Hogy én hatottam-e rájuk, azt nem hiszem. A fiam elolvasta a Disznózsírt, és azt kérdezte: hogy lehet, hogy a legjobb magyar írót kihagytad, tőled kaptam a kötetet. Kicsoda, kérdeztem. A Sinistra körzetre gondolt, és igaza van, nem tudom, hogy maradt ki, de tényleg nem beszéltem róla.

Gondolt már arra, hogy Palicsról elköltözzön?

Én magyarkanizsai vagyok, és nagyon fontos időnként hazamennem a Tiszához annak ellenére, hogy már nem élnek ott a szüleim: édesanyám meghalt, édesapám pedig a húgomnál él, éppen csak elmegyek beleszippantani a levegőbe. Újvidékhez is nagyon kötődöm, mindig elérzékenyülök, ha odautazom, több mint húsz évet éltem ott. Feleségem palicsi, úgy kerültem oda. Most már annyira kiépült ez a vár, amiben élünk, hogy nem gondolok rá, hogy el kéne elmenni. Így is többet utazok, mint kellene.

Gyakran ír a könyvtárszobájáról. Meg lehet ezt nézni valahol fényképen?

Nagyképűség könyvtárszobának nevezni, de a vidéki, pláne a határon túli írónak mindig könyv-légszomja volt. Ezért minden határon túli írónak nagyon jó könyvtára van, mivel mindenkinek saját magának kell berendezni a saját könyvtárát. Úgy juthatott könyvhöz, hogy közben attól félt, újra be fog záródni a határ. Fölöslegesen nagy könyvtárunk van. Sok könyvemet éppen most hordom át a szabadkai Kosztolányi Gimnáziumba. Amíg én Németországban voltam, feleségem kipakolta ezt a könyvtárat, meszeltetett, sok könyv így kikerült a garázsba. Most, hogy elkezdtem visszarakni, közben folyamatosan szelektálok, és havonta adok egy adagot a gimnáziumnak. Túl nagy ez a könyvtár, nem kell ekkora, de volt egy idő, amikor úgymond vízszintesen, a felszínen tájékozódtam az irodalomban. Egy folyóirat-szerkesztő, sok műfajú író mindent akar ismerni, és így több könyve van, mint kellene. De most, hogy idősebb vagyok, kiválogatódnak a kötetek. Most Baudelaire prózáit hoztam magammal, a följegyzéseit. Összemegy a könyvtár, de van ez a szoba, mert ennek a háznak, ami az én váram lett, kell, hogy legyen könyvtára.

A Költő disznózsírból nagy sikereket ért el, egy folytatásos rádióinterjú szerkesztett, bővített változata. Az Ön ötlete volt a beszélgetés, vagy Parti Nagy Lajosé?

Parti Nagy Lajosé. Nagyon kitartó volt, és noha én sokáig menekültem, végül csapdába estem.
Van-e még értelme a kisebbségi író fogalomnak az EU-ban? Mit jelent ez most számodra?
Szeretném ezt destruálni, megszüntetni, de csak a magam módján. El tudok képzelni nagyon sokfajta megközelítést. Én mindig egyfajta végletet képviselek, de tudni kell, hogy sokféle vélemény van ebben a kérdésben. El tudok képzelni egy lap, egy egyetem vagy egy város köré koncentrálódó szellemi életet. Mostanában azzal foglalkozom, hogy a kisvárosokban ez hogyan érvényesül. Hogyan válnak nagykorúvá. Magyarkanizsán Nagy Józsefnek és Bicskei Zoltánnak köszönhetően egy európai szintű színház épül. De akár már holnap képzőművészeti akadémia is lehet belőle, mert Nagy Józsefnek egy teljes képzőművészeti könyvtára is van. Megvett egy hatalmas házat, átalakította, hazahozza a könyvtárát, képtárát, ugyanakkor fölépítettek neki egy színházat a meglévő színház mellé, ahol beindulhat a szellemi munka. De Zentán is van egy-két szellemi műhely. Említeném Kishegyest, ahol szintén egy csoda, ami történt. Gondoltam rá, hogy az interjúkat ugyanúgy, ahogy a beszédeket abba kellene esetleg hagyni, de még elvállaltam egy kishegyesi fesztivál megnyitását. Azzal kapcsolatban gondolkoztam el ezen a csodán. Mindig volt ott egy-két író, de egyszer csak megjelenik egy nemzedék. Eljön egy pillanat, és Kishegyes a vajdasági szellemi élet egyik centrumává válik. Aztán jön egy építész, aki megtalál egy misztikus, fantasztikus helyet: a városi szemétdombot, és felfedezi, hogy az a világ legkülönösebb helye. Kitisztíttatja, és egy meredek sárga löszfalas nagy tér keletkezik, ahol most a fesztivált csinálják. Mindenképpen érdemes megnézni. Nekem ezek a kis helyek nagyon fontosak.

Mondtad, hogy nagy utazó vagy. Ha végiggondolod, mely országokban, városokban, tájakon jártál, melyik az, amelyik iránt különös vonzalmat érzel? Természetesen a szülővárosodon kívül.

Nagyon sok ilyen város van, sok mindenről lehetne mesélni. Kellene mesélni Velencétől Berlinig, Tokión át sok mindenről. Tokió számomra egy megoldatlan probléma. Az utóbbi időben kétszer jártam ott, és olyan volt, mintha betennének egy méhkasba. Először történt meg velem életemben, hogy valami kifogott rajtam. Egyszerűen megálltam egy sarkon, és – más városban, még New Yorkban is, ha elkezdesz figyelni érdekes alakokat, tudod követni az eseményeket. Itt is ez történt: kiálltam, kezdtem figyelni, próbáltam egy érdekesebb embert keresni, de azt vettem észre, hogy száz jön, és ha oldalra néztem, onnan is jött száz, szemből is száz, és éreztem, hogy megszédülök. Mondtam a fiamnak, gyerünk vissza a szállodai szobába. Egyszerűen meghaladta a felfogóképességemet. Viszont, amikor először voltam, láttam egy kis sarkot fekete zászlókkal, reklámföliratok tulajdonképpen, de feketék voltak. Amikor visszamentem, egyszerűen hanyatt vágódtam, lepattantam Tokióról. Számomra szinte fizikai szükséglet, hogy lássam azokat a helyeket, ahol éltünk: Horvátországot, Zágrábot. Nemrég voltam Zágrábban, és szinte sírva sétáltam. Aztán az Adria egyes városai: Dubrovnik, boszniai kisvárosok, Ljubljana. Most meg fog jelenni egy kötetem, és nem kértem tiszteletdíjat, csak azt kértem, hogy hadd menjek el hosszabb időre Ljubljanába, ez legyen a fizetség.
Van egy hely a járáson, ahol a tanyám van, egy szikes pusztán egy árok, ami bemegy a puszta közepébe. Amellett van egy kis út. Ha az árok túlsó partján mész, kócsag, gémek bámészkodnak, tömérdek madár. A túloldalon nyáj, de egyébként olyan, mintha sivatagban lennél. És ott van egy út, ami egy kis csapás tulajdonképpen, olyan mintha sóval lenne felhintve. A sziksó minden anyagnál finomabb, olyan mint a porcukor. Ez a kis út a semmibe vezet, én azon szeretek mezítláb elmenni, nekem az a Tao maga. Ha én ott mezítláb végigmegyek, a titkos utamon, akkor vagyok magammal és a világgal azonos. Az a pont, ahol a földdel, a világgal érintkezem Tokiótól eddig a kis szikes, poros útig.