Lábatlanok ily vad körtáncát kacagó dalát avagy a kereszt megtalálása

Említettem már biztosan többször is
hogy a római campo dei fiori
hol giordano brunót
a végtelen csapongó filozófusát
(a racionalisztikus poétikák nagyellenfelét1)
elégették
csuklyás szobra előtt pasolinit
felravatalozták
igen emlékszem mindig pontosan így kezdem

e momentumok felemlegetésével
meg azzal hogy a mi időnkben
még látható volt
ott közel a térhez
pasolini csengője fölött a jelszerű
ppp
jancsó minden bizonnyal előfordult abban a lakásban
ő talán meg is tudná magyarázni
miért járt pasolininek is akkora büntetés
akárha egy egész világfelfogást kibillentő tudósnak
és miért tudunk oly keveset
szinte semmit az ő inkvizíciójáról
magam is inkább csak képzőművészeti munkásságával foglalkozom
rózsaszirommal-borral készített maria callas-portréival
ahelyett hogy nagy töredékes regényével a KŐOLAJ-jal
s ama akárha fakó vérfoltok fölé firkantott nevezetes mondatával
      mely szerint a világ nem akarja őt jóllehet nem tud erről
      tehát a római campo dei fiori
      valamint a zágrábi cvijetni trg
amely egy kitűnő verseskötet címe is immár
ha forgatom úgy tűnik eleve egy verseskötet volt
s én már ifjúkorom óta ott téblábolok azon a kis téren
hol igaz halat nem árulnak
viszont körben kitűnő könyvkereskedések
akár magát a cvijetni trg-et is megvásárolhatod
melynek helyrajzi mániája igen közel áll hozzám
különösen amikor azt bizonygatja
zágráb a tengeren van
      figyeljük meg nem a tenger mellett
a tengeren
abban a különálló regényes házban
hol egy ortopéd cipésszel éltem volt zágráb külvárosában
csodálatos
csodálatosan bonyolult cipőket készített
bovary a cipész így neveztem
mert ő is arról fantazált a kuncsaft lábát kezelhesse
bovaryné én vagyok mondogattam
te bovary az ortopéd cipész
nem tüzeltünk
állandóan a tengerre készültünk
leugrunk mondogattuk
ha bejön egy kis pénz leugrunk
s ez a készülődés
      mivel a cipők (a fatokok) konstruálása hosszú időt igényelt
      ez az ugrálás
      ez a képzeletbeli ugrálás a tengerre
      mert a pénz persze sehogyan sem akart bejönni
valamiféleképpen felmelegített bennünket
de facto akárha hajóvá építette volna azokat a tokokat
az eszem tokja forgattam egyet-egyet ha nem volt otthon
istenem az eszem tokja
igen az ő cipőiben a kuncsaftok sétahajóztak
és én is sétahajóztam az eszem tokjában
a tengeren voltunk:
Zagreb je na moru.
szóval azt akarom mondani
ez a két piac a mi virágos bázisunk
ám idővel mégis azt kellett látnom
legtöbb virágot a győri piacon vásároltál
onnan kubikoltuk át a határon
palicsfürdőre e tömérdek virágot
lám itt virulnak szanaszét
legtöbbnek még a nevét sem tudom
azt meg valóban észre sem vettem
jóllehet ezen azért egy kicsit csodálkozom
hogy nem csak az árnyékliliomot
az enciánt is ott vásároltad győrött
— egy napon kerti lakom ablakán kitekintve
azt láttam valamit kaparászol térdepelve
mint semmis kertjeikben a bosztános nénikék
kaparászol a kőris által megdöntött
monarchiasárga kerítésoszlop tövében
és emlékszem ez kissé meghatott
azokat a bosztános nénikéket is szentként tisztelem
(a múltkor tojásfát vettél az egyiknél nekem
s én a nap felé emelve a növényi tojást
soká kerestem a jégzsinórt)
meghatott hogy te térdepelve dolgozol
miközben én itt szájtátva könyökölök
aztán az ebédnél amikor találkoztunk
megkérdeztem tőled mit kaparásztál térdepelve
a kőris által megdöntött monarchiasárga oszlop tövében
enciánbokrot ültettem mondtad mosolyogva
magad is észrevetted tetted hozzá
mily jól esik ott térdepelni
valóban akárha imádkozva
enciánbokrot ültettél netán megtámasztja
a kőris által megdöntött monarchiasárga oszlopot
és aztán az évek folyamán magam is láttam
persze sokáig nem tudatosodott bennem a dolog
láttam ahogyan a szép bokor
valóban képes megtartani a megdöntött oszlopot
(innen tehát az enciános versek a szép mint heveder
valamint a kérdés is hogyan lehetséges
egy anarchisztikusan balos monarchista etcetera)
és most egy hosszabb útról hazatérve
monarchiabeli kis fürdővároskánkba
kipillantva kerti lakom ablakán
azt kell látnom immár nem is bokor
hanem fa
valóban fogalmam sem volt
hogy az encián az egy fa
és nem csupán egy rilke- illetve áprily-féle
költői kategória
és immár nem csak a monarchiasárga oszlopot
képes tartani a nagy kőrissel készül megütközni
avagy összeölelkezni még nem egyértelmű
mindenesetre mintha ebben a világtalan világban
valami mégis történni készülne
      a monarchiasárga oszlop a kőris te és az encián
és már érkezem én is kutyáimmal
itt röpködnek kacagó és balkáni gerléim
mintha valami mégis történni készülne
jóllehet te még térdepelsz
és immár én is ott térdepelek
mintha valami mégis történni készülne
mintha lábatlanok
      a monarchiasárga oszlop a kőris te
      én és az encián nagy körtáncba fogódznánk
s majd mind a kutyamenhely lakói is
ugyanis a sánta farkas fekete lányát
mikor az egyik kacagó gerle után
néhány gyöngyöst2 is széttrancsérolt
(akárha kései kísérleti költészetem alanyait
szedte volna sorra
mert az igazgyöngy motívumát
gyöngyöst tenyésztve
próbáltam tovább pörgetni)
beadtuk a szabadkai menhelyre
amelyet mint kitűnt
      egy bánáti hitoktató fiú vezet
      aki hamarosan bizalmába fogadta
a sánta farkas fekete lányát
ő lett a kutyája
szabadon lézenghetett az ólak között
igaz közben komoly alaki kiképzésben részesült
valamint minket a kutyák visszajáró bűnbánó gazdáit is
kik ott térdepelünk immár kis szobájában
hamarosan bizalmába fogadott
előbb csak úgy mellékesen kérdezte
napi imáját végzi
nem tartanánk-e vele
és mi vele tartottunk
bánáti kis falujában ott a fekete tó partján
(gyerekkorában édesapámék is ott éltek a fekete tó partján)
sosem is lett volna ennyi hívője
és ily fájdalmas kórust sem tudott volna összehozni
ily fájdalmasat ott a fekete tó partján nem
ott már semmilyen kórust sem vezethetett volna
      nem a lábatlanok ily vad körtáncát
noha fél füllel hallott volt mondta
jóllehet ő fél
fél ismételte
fehér egerek sosem is állnának össze
ily fájdalmas kórussá
ő fél füllel hallott volt mondta
kései kísérleti költészetemről
postás barátjától hallott róla
fél füllel azt is hallotta volt
ő az ilyesmitől felettébb fél
felénk nem preferálják
sőt sokan sikítanak ha szóba kerül
hajukat keblüket tépik
és ő ezért fél
kései kísérleti költészetembe keveredni fél
noha immár maga is látja nem fehér egerekkel
éppen hogy a sánta farkas fekete lányával dolgozom
boldogan újságoltam térdepelő kis felekezetünknek
lám újra egy kis felekezetben
mint egykoron megváltani készülvén
(tán meg is váltva) semmis kis közösségünket
(jóllehet ő maga mintha nem tudna erről
s ez talán így is kell hogy legyen
nem kell tudnia erről3)
boldogan újságoltam
ma végre láttam néhány balkáni gerlét
      több éves kísérletem
      (kései kísérleti költészetem) első eredményét
a fekete fenyő alsó ágán
a felső emeleteken macskabaglyok laknak
mókusok úsznak át meg át
ürülékük csorgó gobelinfüggönyén
ma láttam először balkáni gerléket
hamulényükön
mintha parazsat ettek volna tenyeremből
valami rózsaszín izzott át
ma láttam először balkáni gerléket
      melyeknek már nem volt fekete gyűrű a nyakán
      az első eset hogy levétetett
a fekete gyűrű
le a nyakukról dalukról
le a nyakamról dalomról
csupasz gégével mely mint a gumicső
mit akárha piero della francesca freskóján
éppen megbök a kard hegye
hogyan dalolni
csupasz gégével hogyan dalolni
ezen még gondolkodnia kell mondta
s mivel nincs módja se a plébános se a püspök
valamely magyar párt professzor véleményét kikérni
ő felettébb fél
      csupasz gégével hogyan dalolni
másnap nagy koszos vasüstjeiben a vacsorát főzte éppen
a körben vadul zuhogó árva kutya-társadalomnak
amikor váratlanul felém fordulva azt kérdezte
mit szólna mindehhez goethe
megbolygatni e dalok mitikus legalját
a fájó geológikus búgást észrevétlen kacagássá fokozni
ő mit tanácsolna
csupasz gégével hogyan dalolni
vártam mit válaszol hitványka hittérítőnk
mert csak az ő véleményére adtam
még hitványabb hívője már csak az ő
s postás barátja véleményére
de akkorra az ólak vad zuhogásától
zokogó kórusától nem hallottuk szavunk
tán nem is goethét
a gittegyleteket latolta melyik véleményét kikérni
el kellett kezdeni merni a vödrökbe a bűzös kotyvaszt
menni imádkozni
már benn térdepeltünk szobájában
melynek meszelt falán egyszerre mint hajszálrepedésre
hosszú fekete cérnaszálra lettem figyelmes
ahogyan fut végtelen meredeken
majd váratlan keresztben
hogyan került csapódott a cérnaszál
az oltott mésszel durván csutakolt falra
a semmis fekete férc hogyan fixálódott
hogyan képződött az észbontóan szép
karcsú kereszt
ma azért imádkozunk mondta a kereszt tövében
fogadja be kertjébe fekete gyűrű nélküli gerléimet
hagyja felhangozni csupasz dalom
azért fohászkodunk hagyja felhangozni
e durva (szemcsés) azúrban
hagyja felhangozni csupasz dalunkat
hagyja lábatlanok e vad körtáncát
álljon be közénk
forogjon velünk (én láttam a buna forrásánál
szufikat végtelen forogni) fogózzon belénk
látatlanul hisz különben is ki látja
ki gukkerozza
ki gukkerozza e kis kutyamenhelyet
e kis hitvány hittérítő daloló híveit
fogózzon belénk e nehéz terepen
e megfáradt rózsaszín gumicsövön
az úr csupasz gégéje is megfáradt immár
hangozzon fel
mint selymes ártézi víz
mint ama gégén spriccelve a vér
hangozzon fel
törjön át zokogáson zuhogó kóruson
jóllehet mi zokogunk
mi zuhogunk az ólakban
hangozzon fel kacagó dalunk
a kereszt ismét megtaláltatott
mint ama szabadkai kis tűmanufaktúrában
hol akárha arnulf reiner tűkeresztjét készültek volna
sorozatgyártani
noha éppen hogy semmit sem gyártottak már
amikor megszűnt nyoma veszett
lám mint boglyában a tű egy gyár is el tud veszelődni
istenem egy elveszelődött gyár
lám kései kísérleti költészetemnek köszönve
meg tud kerülni
meg az elveszelődött gyár
az elveszelődött kis szabadkai tűmanufaktúra4
hol már egyetlen tűt se találtam
csak a boglyát amelyben elveszelődött
akárha csak a tű fokát stenclizték volna csupán
mégis megsejtettem a keresztet
a tűkeresztet
de megtalálni én csak itt
ezen az oltott mésszel csutakolt falon találtam meg
a két végtelen cérnaszálban
kereszteződő semmis fekete fércben
mit hitvány hittérítőnk feszített
maga is pókként feszülve fel fölénk
a tű izzó
(lám a kis manufaktúra ismét dolgozni kezd
mert csinálni kell
ó csinálni valamit az árva gyárakkal menhelyekkel)
a tű izzó kozmikus fokában
ha nem az oltott mésszel csutakolt fal
hajszálrepedéséről van szó csupán
ha nem a lepukkadt falon vizionáltál végtelen férceket
bizonytalanodom el a kis zsúfolt jeges cellába térdepelve
de hát akkor még csodálatosabb bizonygatom
rezgő ujjaimmal az oltott mészen araszolva
de hát akkor a merőleges férc
a meredek kereszt igaz volta csak még bizonyosabb.5

1 Giordano Bruno poétikai eszmefuttatásai csak még izgalmasabbak számomra, ha tudom, hogy e térségek talán legeredetibb filozófusához, a fény filozófusához, a Fluxus őséhez, a Nova filozofija szerzőjéhez, Petrićhez ( Petrišević, Patricius, Patrizi) kötődik.
2 A gyöngyös, mondják, hungarikum. De hát, válaszolom, én mással nem is dolgozom.
3 Ha a városközpont tereiről beszélünk, egyedül a Cvjetni trg az, ahol intim lényünk menedékre talál. Szerény méretei révén elkerülte a hatalom figyelmét. Így nem rontott rá talmi, hiábavaló szándékaival... Amíg a Jelačić térre erős közösségi érzésekkel mennek az emberek, itt csendesebb módon tud feloldódni az, aki valamiféle melegséget keres, és a másik iránti vágyát itt a tér, maga a tér tere elégíti ki... Olyasféle teljesség helye ez, mintha erdőben vagy a tengeren lennénk — itt minden megvan.
(Kitérő. Itt hallgattam és láttam egyik évben, talán 1985-ben, a Zenei Biennále idején Cage-et. Itt ültem és kávézgattam. Csupán egyetlen asztal választott el tőle... Azt gondoltam és azt éreztem akkor, hogy Cage, a miénknél némileg finomabb farmerjában, elemien a Térhez tartozik, hogy beszéde és nevetése éppen ennek a térnek a része, mindazé, ami a téren és a tér fölött van... Nevetésében nincs félelem és nincs semmilyen szándék. Olyan, mint ez a tér, olyan, mint az a májusi nap.)
Habár a terek négyszögletűek, ez mintha épp azt szeretné, hogy eltűnjenek a szögletei, és nyugodt körvonalakat vegyen föl, ahogyan a virágok, a fák teszik. Ebben az alakzatban aztán nagyszerűen föltalálják magukat a galambok, a gerlicék, a verebek, és hát az ember is tulajdonképpen azért jön ide, hogy beleszédüljön ebbe a körforgásba... Ha megül itt az ember, vagy ha csak megáll, akkor egyszerre növénynek, állatnak és embernek érzi magát. Ki lehet próbálni, mindazt, amin itt töprengtünk, amiről beszélgettünk, azt továbbmenve innen elfelejtjük. Akárcsak az álmot, miután kiléptünk belőle. Itt, ezen a ponton megszűnik az ellenállás. Föltehetőleg egészen üres, dimenziók nélküli. Belőle (honnan máshonnan) sejthető, hogy a mennyország lehetséges, valószínű, szükségszerű.

„Vajon ott vagyok-e akkor is, amikor nem vagyok ott. Igen, akkor is ott vagyok, amikor nem vagyok ott.
Ott van a fény, amelyből táplálkozik a kezdet és a vég a fatörzsben, a galambban, a házakban, a talajban, az égben, a szoborban, a járókelőben és énbennem. Ott öntudatlanul is köszönetet mondok.”
(Danijel Dragojević, Cvjetni trg, DURIEUX, Zagreb, 1994, Ladányi István fordítása)
A kiadó a nagy német színésznőről, Max Reinhardt és Piscator munkatársáról, Tilla Durieuxről kapta a nevét. Tilla Durieux Paul Cassirer, a neves műgyűjtő felesége volt, aki férje halála után Ludwig Katzenellenbogennal él, hogy a háború közeledtével műtárgyaikkal Zágrábba meneküljenek, ahol majd a Lubienski és a Godeffroy családdal, illetve hát Sinkóékkal barátkoznak. Egykor verset írtam volt Tilla Duriexről, amit Fenyvesi Ottó fordított magyarra.
4 Erős a gyanúm, Kosztolányi tudott a kis szabadkai tűmanufaktúráról, minden bizonnyal tárcát is készült írni róla. Egyik fogódzómat A csodálatos utca című, számomra a mozgásszínház szempontjából is fontos jegyzetének (amelyet Kosztolányi francia prózakötetének párizsi bemutatóján magam is előadtam, afféle hommage-ként gombot varrtam sliccemre, fel-felkiáltva fájdalmasan, ami, mármint e szerény performance, azért volt érdekes, mert a közönség soraiban ott ült a mozgásszínház néhány nagysága, maga Nagy József is) alábbi sorai képezik, ahol tűgyárat említ, igen, ha a tűgyár fogalma létezett számára, akkor az csakis a kis szabadkai manufaktúrához köthető, gondolom én:
„Kócos férfi […] szapora léptekkel igyekszik valahova a körúton. Mit babrál nadrágja korcán? […]
Ez az ember varr. Nadrággombját varrja föl. Anélkül hogy odapillantana, tűvel-cérnával öltöget villámgyorsan. Komoran előrenéz. Bizonyára gondolkozik is valami fontos kérdésen. Esetleg számoszlopokat ad össze, kivon, szoroz, oszt.
Húsz lépést teszek meg vele. Közben gombját már fölvarrta. Hogy mit művelt azután, arról sajnos, nem tudok beszámolni, mert — bevallom – nem bírtam tovább a versenyfutást, kidőltem mellőle. […]
Piszkos, rongyos. De megjósolhatom, hogy sokra fogja vinni. A mai kor üteme kedvez véralkatának.
Öt év múlva varrótűgyárat alapít…”
5 Regény Misu, belemerült versem olvasásába. A Vértó után, mondta, most meg már a Fekete tó, majd itt megállt, felemelte szép, keskeny, üszkös, mert valamiféleképpen tényleg megfeketedett fejét. Mire is gondoltál, bökött a képernyőre, itt mire?! Mi a szart is váltottatok ti volt meg tulajdonképpen?! Nem válaszoltam, mert nem is emlékeztem pontosan, mire is gondoltam, meg hát én ilyesmiket nem szokok mondani, legfeljebb versben, az meg ugye, valami egészen más… De mivel várt, nem haladt tovább, kénytelen voltam válaszolni. Arra talán, kezdtem kényszeredetten, hogy utánuk, T. Olivérék után, mivel én, neked ezt felesleges bizonygatnom, nem vagyok azonos azzal a térdeplő (más versekben zokogó etc.) hitvány hívővel, infaustusszal, T. Olivérrel, immár nem volt olyan szűk ketrec, kényszer a kisebbségi lét, más létforma is választható volt, más utak is nyíltak, ki-be sétálhattunk a kisebbségi létből-létbe, igen, más utak is nyíltak és nem csak az anyaország és nem csak az idegenlégió felé… Jaj, csak ne kezd megint az Adriával, hördült fel Misu, ne kezd Róma után most meg Velencével, ne kezd nekem most itt ismételten azt taglalni: HOGYAN TANÍTANI A VAJDASÁGI KÖLTÉSZETET VELENCÉBEN stb. stb. Pedig hát, mondtam látszólag visszavonulva, utolsó „velencei” órámon Gál István kis Velence-filmjének órjás, fehér sétahajóját vetítettem volt rá Szentkuthy épülő hajójára, ugyanis gyerekkorom hegedűtanára egy sétahajón dolgozott volt nyaranta, s mi, a puszpángbokrok forró labirintusában pihegő gyerkőcök, arra a felismerésére jutottunk, hogy az a legtöbb, mármint sétahajón muzsikálni a Mediterráneumban (amit Kecsenovics Firo, a Kárpát-medencét ellenpontozandó, a kékköves betonhordóhoz hasonlított), miközben arról értekeztem, hogyan veszi át a sétahajó az anyahajó szerepét… És hát most is, milyen különös, folytattam Misu háta mögül bámulva a képernyőt, éppen Szarajevóban készülök erről a kérdésről értekezni, ugyanis a Velence-festés kérdése eddig Mušić által vetődött volt fel lényeges, számomra majdhogynem központi kérdésként, lévén Canaletto, Guardini, Turner és Monet után az egyetlen, akinek ez — a karszti és a koncentrációs tábori tapasztalatoknak köszönve — megadatott, s most, minden jel arra mutat, a bosnyák festőnek, Safet Zecnek is megadatik, egyrészt mert ő, érkezvén ugyanabból a konglomerátumból, átveheti Mušić hagyatékát, autentikusan folytathatja Mušić-ot, másrészt mert ő is megjárta volt a poklot, menekültként érkezett a szétlőtt Počiteljből, Szarajevóból Velencébe… Legújabb Velence-képeit nézve akkor, az Arsenalból jöttünk lakásukra, Nietzsche szavai jutottak eszembe, ki másé is, Nietzsche ugyanis nem számította Velencét Olaszországhoz: „itt a Keletből zúdult le valami”, mondja. És ez lesz előadásom egyik alaptézise, valójában ez a lezúduló valami Safet Zec festészete… Igen, Mušićot is a kelet, a bizánci festészet izgatta, ám Safet Zec eleve a keletet hozta magával, a kis teret Vivaldi templomával, hol a műterme is található, a teret, melyet már nagyrészt felvásárolt, maga rakta tele muskátlival, mint előző, bosnyák képein, lényegében csupán egy meleg, ehető árnyalatot oltva magába Mušić közép-európai-mediterrán festészetéből, s ez az árnyalat éppen elég ahhoz, hogy egy releváns Velence-festészetről beszélhessünk, noha releváns Velence-festészet nem lehetséges, ámbátor mégis lehetséges, ez próbálom majd bizonyítani Szarajevóban, mert hát Szarajevó egy ideális hely erre, máshol talán nem is beszélhetnénk így Velencéről, keletről, mint olyanról … Közben észre sem vettem, Regény Misu halkan odaszólva Jonathánnak, ha befejezi áriáját, szóljál, eltűnt a képernyőről…

Az előbb azt találtam volt mondani, nem vagyok azonos azzal a térdeplő (más versekben zokogó etc.) alakkal, mármint azzal a bizonyos infaustussal, T. Olivérrel, jóllehet most is, hogy visszatérjünk Rómába, ha a Campo dei fiori megjelenik lelki szemeim előtt, ott látom magam az üres tér (van egy pillanat, amikor már feltakarították, a szellő kicsapta a virágból és halból mixált jellegzetes illatot, ám a piaci asztalokat még nem váltották fel a kávéházak teraszai, van egy pillanat, amikor a tér üres, csak Giordano Bruno áll ott, sötéten) közepén, egy kis kút előtt, kezemben flakonnal, megmosott arccal, vizesen, akárha könnyezve — térdepelve. A Via Giuliáról ugyanis oda jártunk ivóvizet merni. Ez az a csodálatos, jellegzetes kiskút, amit Triznya Mátyás is megfestett volt egyik legjobb képén (Fontanella romana), s én azt az akvarellt szintén úgy néztem, úgy csodálom azóta is egyfolytában — akárha térdepelve (bizony, mint jeleztem, olykor zokogva is).

„Visszaértem falumba, a Campo de’ Fioriba — írja Bikácsy Gergely Saját Rómájában —, Kenyeret veszek a sarki pékségben. A környék legjobbja, mindenki idejár, sorba kell állni. Forno Campo de’ Fiori, 68806662. Viszem. Mi az üres pizzáért, a pizza biancoért (a burek s ništa megfelelője) álltunk sorba. Bámészan nézem a Campo de— Fiori sarki épületét, a mozi mellett, a Hotel Sole házát. Legendás hely volt az a Hotel Sole, amikor még olcsó volt. Hamvas Béla is lakott itt, azért kellett elmenekülnie, mert minden hajnalban egy nyomorék háborús veterán robogott körbe motoros tolókocsijával a Campo de’ Fiorin. Trombitált, sípolt és dobolt, őrjöngve játszotta el sebesülésének történetét. Hamvas bele akarta venni a Karneválba. Kihagyta, de Paulus Caprum magyar folyóiratszerkesztő egyszer itt szállt meg, és vele is ugyanaz történt…”