Könyvbalta Avagy a jóság és a könyörületesség megmagyarázhatatlan imperatívuszaMegnyitóbeszéd - Könyvhét 2005

Magamfajta vidéki írónak nagy megtiszteltetés az ünnepi könyvhét megnyitása. Azért mondom ezt, mert megfigyelhettem, majdhogynem tanulmányozhattam magam: laptopom őrzi a felkérés pillanataiban leírt első feljegyzéseimet. Vadonatúj volt, azokban a napokban vettem Berlinben, a Stutti orosz érdekeltségű, szexshopsorába ékelt kis műszaki boltban, amelyet Tóth Tihamér vezetett. Amikor egyszer utalást tettem nevére, mosolyogva mondotta: apja csodálója volt Tóth Tihamérnak. A név azért volt akkor, ott rám olyan hatással, mert egyik legjobb barátomat Tihamérnak hívták, valamint a Vértó körül végtelen keringő hőseim között is van egy Tihamér - egyszóval úgy gondoltam, nem véletlen, hogy új laptopomat éppen Tóth Tihamér kezéből vettem át... Ott ültem tehát még érintetlen laptopom mellett, jóllehet a régivel nem tudtam mit kezdeni. Meg is kérdeztem Tóth Tihamért: van-e Berlinben kisállatokéhoz hasonló laptoptemető? Tóth Tihamér nem tudott róla, hogy lenne a kutyák, macskák, tengerimalacok és kanárik alléi között egy keskeny sáv a laptopok részére fenntartva...
Szóval ott ültem vadonatúj laptopom előtt, amikor csöngött a telefon. Zentai Péter László úr, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke jelentkezett, mondván: szeretne felkérni, nyissam meg a 76. ünnepi könyvhetet.
És akkor, ahogy letettem a kagylót, valóban elöntött egyfajta boldogság. De, hiába ültem éppen Berlinben, egyértelműen a vidéki ember boldogsága volt az.
Először 68-ban dedikáltam a könyvhéten. Az újvidéki Forum sátra az Oktogonon állt, az egykori Abbázia előtt. Emlékszem, odajött hozzám egy szürke ruhás emberke, bemutatkozott, azt hittem könyvemet akarja: Haraszti Sándor volt, irodalmunk egyik ún. alapítója, később, amikor éppen nem volt börtönben és halálra ítélve, a Népszabadság főszerkesztője, de nem könyvemet, hanem idős írótársamat, Sulhóf Józsefet kereste...
Néztem a ragyogó képernyőt. És a következő pillanatban hirtelen elkapott a vidéki íróra olyannyira jellemző pánik. Pedig hát friss könyvek is voltak az asztalomon, az előző napokban jártam a Hugendubelben, két könyvet is vásároltam: Bunjin Csehovját és Žižek Kieœlowskiját, amit akkor áraztak le éppen. Rendszeres vendége voltam a Hugendubelnek, ott, szemben a Budapester strasséval, ahol Beckett lakott volt Berlinben, meg hát a mi lakásunk közelében is építettek egy háromemeletes könyváruházat, ott is gyakran megfordultam. Első kézből tapasztalhattam tehát: valami furcsa dolog történik a világban, Berlinben, Budapesten, Belgrádban, nevezetesen az, hogy a digitalitás kora, minden elvárással ellentétben: a könyvkiadás-könyvárusítás egyfajta robbanását eredményezte. Ha immár nem félnék minden robbanástól, egy felfújt rágó lufijának szétpukkanásától éppenúgy, mint egy petárdagyár levegőbe röpülésétől, akkor most itt akár a könyv reneszánszáról is beszélhetnék...
Esetünkben e paradoxont még az is tetézi, hogy mindez a magyar irodalom, könyv, a magyar regény sosem tapasztalt áttörésével, népszerűségével, valós tekintélyével, véleményem szerint valós, nagy reneszánszával esik éppen egybe.
Miközben mindinkább egyértelművé vált számomra, hogy az új médiumok legtöbb esetben szinte semmit sem váltanak be a hozzájuk fűzött ígéretekből, letörlik magukat, visszafelé sülnek el, félő, végül csupán egy fekete lyukká csavarodnak, mondom, mégis meglepve kellett tapasztalnom, a pénz, a tőke váratlanul érdekeltté lett a könyvet illetően... Milyen pénz, milyen tőke?, kapta fel fejét Regény Misu, a Vértó partján heverésző barátaira, Elemérre, Jonathánra, Tihamérra meredve.
Tehát arról meséltem, hogy immár felkéretve az ünnepi könyvhét megnyitására, új, üres laptopom mellett ültem. És akkor, a fehéren izzó képernyő mellett, le találtam nézni a térre, s lenn kedvenc kis kávéházunk előtt: Lakner Lászlót pillantottam meg.
És máris fölírtam ünnepi beszédem címét:
Könyvbalta.
Lakner budapesti retrospektívjén nagy élményem volt ugyanis Könyvbalta című objektje, amelyet ott láttam a Hordozható futóárok, a Mennyezetre szorító szerkezet, a Fügemagozó sorában... Már akkor, a tárlat után feljegyeztem róla valamit naplómba, de érdekes mód nem a Törzsi tárgy mibenlétét kutatva, pedig Beuyson keresztül eleve adott volt a dolog, s most annak tán több hasznát is venném, hanem Nietzsche kalapácsától indulva Vostel irányában, aki a kalapács mellé már bevezeti a fejszét is, majd Jamesnél kötöttem ki, aki az emberi értelem fejszéje által hagyott jelekről beszél... (Beck András: A filozófus a mai amerikai életben). És elsősorban azt a József Attila-i suhantást hallottam, akartam hallani, a Reménytelenülből:
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
Játszik a nyárfa levelén.
Igen, ezt a csalás nélküliséget, ezt a könyörtelen és reménytelen és mégis játékos ezüstös suhanást kerestem a könyvben mint olyanban, amely közben nagyrészt a szappanopera s a szappantudományosság leképzése lett, avagy maga a Törzsi tárgy...
Körülbelül ennyi volt az én berlini foglalatosságom a könyvhéttel kapcsolatban, ennyi időm jutott rá. Aztán még egy ideig ott éltem, majd visszatértem Palicsfürdőre, teljesen megfeledkezve az ünnepi könvhetet illető feladatomról. Mármint, hogy majd az én tisztem lesz megnyitása. Nekem kell szavakat találni hozzá.
De hiszen miért kellene szavakat találnom, amikor már ez is sok, amit laptopomban találtam, miért, amikor valóban úgy festek, mint Arcimboldo könyvtárosa, csakhogy én a Tolnai Világlexikonból rakattam össze, immár némi képzavarral, kártyavárként.
Igen, már otthon, Palicsfürdőn, Homokvárnak nevezett századfordulós villám könyvtárszobájában álltam. És a Tolnai Világlexikon 13-as, aranyos sorozatának gerincét épp megcsillantotta a nap. Azonnal észleltem, a dologban van valami zavaró. Kihúztam a zavaró mozzanatot: a 4. kötet volt.
Az előző, 3. kötetet, a B-Betegápolást nemrég abszolváltam a Balkán címszó kapcsán: balkáni betegnek nevezve magam, a negyedik kötet is járt akkor a kezemben, mert a balkáni háborúk miatt csak abban tudták közölni volt a térképet. És akkor megértettem, mi is a zavaró momentum, mi is történt valójában. Az egerek megrágták a gerincét. Megrágták a Betegápolás-Brüsszel tómuszt (amely mellesleg már '14-ben hagyta el a nyomdát).
Az egerek a baromfitápban szaporodnak, inkubálódnak szinte, majd télire szépen behúzódnak a könyvtárba, hiszen még ők is tudják, tán még ők is cincogják: Berlinben tartózkodom... Lám, mondtam némi emelkedettséggel, lázzal, mosollyal is arcomon, miközben immár a könyvhét is eszembe jutott, de ugyanakkor az arcomra is fagyott a mosoly, mert a szám már: a brüsszeli beteget próbálta artikulálni...
Egércincogás után füleltem, de különös mód: oroszlánüvöltést hallottam. Elfelejtetted, immár visszatértél Ubi leonébe?! Igen, állatkertünk agg oroszlánja üvöltött, amely akárha szabadon kódorog, s minden pillanatban beugorhat az ablakodon. Ám az oroszlánról nekem most mindennek ellenére, hiszen a könyvhetet mégiscsak Európában fogom megnyitni, Brüsszel égisze alatt, Brodszkij szavai jutottak eszembe, aki arra a kérdésre, miért tette egyik könyvének borítójára éppen a velencei Szent Márk tér oroszlánját, azt válaszolta, azért, mert az egy művelt oroszlán, könyvet olvas. Persze mindehhez tudnunk kell, Brodszkij akkor szabadult a Szovjetunióból, s azt is, hogy a régi Oroszországban nagyapja könyvkereskedő volt, édesapja pedig fényképész...
És csak mindezek után értesültem volt arról: a 76. ünnepi könyvhét a felújított Szent István téren, a Bazilika előtt nyittatik majd meg. Hogy ott=itt fogok állni. Középen, mondanám Pilinszkyvel és Esterházyval.
Aminek én, a vidéki ember, Budapest csodálója, csak még jobban megörültem, s máris felidéztem Kosztolányit, aki valahol a Santa Maria della Salutéval említi együtt a Bazilikát! És ez immár tényleg végtelen boldogsággal töltött el. Hiszen a Santa Maria della Salute felénk még külön jelentéssel is bír, ugyanis azonos e térségek egyik legnagyobb írója legszebb költeményének címével. (És hát mellesleg arrafelé lakott Ezra Pound is. A fenn említett Brodszkij járt abban a lakásban, valamint Ginsberg is, aki a legszebb beszámolót írta ezekről a furcsa, kicsit abszurd zarándoklatokról.) Igen, végtelen boldogságról beszélek, hiszen ómamám valóban úgy látta a Bazilikát, mint Kosztolányi vagy Krúdy Vak Bélája, aki tényleg úgy zarándokolt a Bazilika süvege alá, mint: a jámborok, a kedvesek, a jók, akik semmi egyebet nem akarnak az élettől, mint csendesen elmulasztani azt.
Az én valós közelítésem a Bazilikához Lábass Endre egy fotójával vette kezdetét. Felment ugyanis a padlására és lefényképezte az egyik kupola, hajó felfújt fehér gombáját, mint egy negatívot, fordított képet, a fordított világ képét, szellemképét: Elő-hívják a negatívot, írja A táj című könyvében. És megjelenik a negatív. Meglepődnek, hogy fáj.
Később aztán egyszer, emlékszem, ott álltam a Szent Jobb előtt, néztem azokat az ujjakat, amelyek Imrének (Ottó fia állítólag nem is volt Istvánnak) az intelmeket írták. Úgy tűnt, Michelangelo, Dürer festette őket. Majd Wojty³át láttam a Szent Jobb előtt. Wojty³át én Mi³osz A vadász évében című naplójából értettem meg igazán; nem tudom, megjelent-e most Mi³osz könyve, ha nem, akkor a következő könyvhétre ez lenne az én ajánlatom...
Valóban, egy templomban sem jártam, amelynek a hangulata enynyire azonos lett volna gyerekkorom temploma, az ókanizsai nagytemplom (ECCLESIA SANCTORUM ANGELORUM CUSTODU) hangulatával...
De közben az a bizonyos pánik egyre csak fokozódott. Minél jobban megilletődtem, minél boldogabbnak éreztem magam a helyet illetően, annál inkább zavarba jöttem: vajon milyen könyvet vihetek innen vidékről oda magammal, akárha málnaszoknyás kis ministráns, milyen könyvet vihetnék én fel azon a lépcsőn?!
Akkor festő barátom, tanárom (Benes József) egyik története jutott eszembe. Mesélte, a zentai művésztelepről estelente egy ház udvarának öreg fája alá jártak borozgatni. Szép este, csillagos éjszaka volt. Idővel valami duruzsoló hangra lett figyelmes, amely a nagy parolázás közepette is állandónak bizonyult. Előbb a Népkertből felhangzó békák halk kórusára gyanakodott. Majd később, vécére menet, felfedezte: bentről, a házból jön a furcsa hang. Elindult irányába. És egy ajtórésen megpillantotta, miről is van szó, honnan is a különös hang.
Egy nagy családi ágyat látott. Két különös lény feküdt benne. Előttük valami furcsa szerkezet, valami mozgatható kotta-, illetve misekönyvtartó. A könyvet az egyik ember, nő, olvasta még sosem hallott csodálatos hangsúllyal, énekelve már-már, a másik ember, férfi, pedig lapozta. Egy izgalmas könyvről, talán Tolsztoj, Dickens, Stendhal valamelyik regényéről lehetett szó. Vagy Majtényi Mihály Bige Jóska házasságáról, amely mellesleg éppen Zentán játszódik. Ahogy kissé tovább figyelte őket, mert valamit nem értett, megállapította: aki olvas, kéz nélküli ember, vállban hiányzik mind a két karja; a másik, a lapozó, aki a hangsúlyt követve, mint ideális kótalapozó, pontosan tudta, mikor kell hajtania, viszont vak...
Igen, ebben a könyvben véltem felismerni semmisségünk misekönyvét. Amely számomra talán leginkább őrzi azt a suhanást. Ezt kellene odavinnem a Szent István térre, gondoltam, megcsókolni, felmutatni, annál is inkább, mivel a számtalan újrameséltetés folyamán, miközben már magam is úgy éreztem, ott fekszem közöttük, mind egyértelműbb lett: szerelmes regényről volt szó, meg az is mind egyértelműbbé lett, hogy megdöbbentő állapotuk, helyzetük, boldog, átszellemült felolvasásuk: szerelmi bánatukból kifolyólag végrehajtott öngyilkossági kísérlet eredménye...
Nemrég utaltam Danilo Kiš (akinek a könyvei - mint például Mészölyéi, aki az 1992-es könyvhetet megnyitva szép reményeket táplált volt a rendszerváltás és a családi összetartozás melegét illetően -, mindig is ama könyörtelen ezüstös suhanást hallatják számomra) végső következtetésére, amelyben a szeretetet a mű, a könyv elé helyezte, ám most, zárva szavaimat, a könyvhetet pedig itt, a Szent István téren megnyitván, Powys A könyv dicsérete című szövegéből idéznék, mintha csak Danilo szavait folytatva: A legnagyobb ajándék számunkra minden bizonnyal az, hogy noha nekünk magunknak, szeretett könyveinkkel együtt feledésbe kell merülnünk, az olvasmányainknak köszönhetően mégis megsejthetünk valamit a létezés azon szféráiról, dimenzióiról és tájairól, melyekről a jóság és a könyörületesség megmagyarázhatatlan imperatívusza árad a világra; arra a világra, amely sajnos egészen más elvek alapján működik. (Danyi Zoltán fordítása)


(Elhangzott a Szent István téren, június 2-án.)