KlímavédelemTolnai Ottó: Világítótorony eladó, 2010, zeTNa kiadó

A nagy életművek esetében a recenzensben gyakran felülkerekedik a kényszer, hogy az éppen aktuális opust úgymond elhelyezze a korábbiak sorában, helyet csináljon neki a corpusban. A Tolnai-könyvek azonban ellenállnak az efféle „újrarendszerező” szándékoknak, mert rájuk az a fajta szerves, szuverén világfejlesztés - tágítás és szűkítés - a jellemző, amelyről Keresztesi József a Költő disznózsírból című interjúregényt értelmező kritikájában így beszél: „Ez a csapongó, folyton terjeszkedő interjúfolyam ugyanis Tolnai művészetének a középpontjába kalauzol bennünket. E mellérendelésekkel dolgozó, központ nélküli (vagy többközpontú), kifejezetten fecsegő beszéd – amelynek vezérlő elvét Tolnai hol a rizóma filozófiai fogalmával, hol a karfiol vagy a csicsóka költői metaforájával azonosítja – nem egyéb, mint a formátlanság médiumán keresztül megjelenő forma kalandja.” Ennek a poétikának és a műfajkeretekre nézve a reflexivitás gesztusát is magában foglaló krédója az említett interjúkötet, amely mindemellett arra hívja fel a figyelmet, hogy szinte „mindegy”, Tolnai mibe vág bele; öntörvényű alkotói alkata mindenen átüt, a saját perspektívájába emel és annak keretein belül „tördel át” bármely szituációt, avagy „tereptárgyat”. Ezért válhatott a Parti Nagy Lajos mikrofonja által rögzített, napokon át tartó beszélgetés igazi regénnyé, valódi Tolnai-prózává, illetőleg: a szabadnyelvi beszéd, a mesélés ebben a formában nemhogy ismeretlen zónákban kellett berendezkedjen, épp ellenkezőleg: a Tolnai dikció legtermészetesebb otthonára talált abban az „orgánumban”, amely az interjú lehetséges kereteit szétfeszítette, mintegy az elbeszélés szellemébe integrálta. „[M]egpróbálom kikerekíteni, legalábbis utalni a kerek (klasszikus) formára, de úgy, mint ahogyan olykor az orvosok felejtik betegeikben a tűt, az ollót, mindenestre szeretem zsákba varrni az embert a farkassal, illetve, mint mondani szoktam, magamat magammal, s aztán úgy vízbe dobni az egészet, figyelni, hogyan úszik, sikerül-e kiúsznia egyáltalán, vagy valóban, a szó szoros értelmében vízbe fúl. Lehet-e a szervező, illetve a kompozíciós elv tagadása formáló erővé. Gondolom, lehet, ha a csicsóka, illetve a gyönyörű, szűz torz virág, a karfiol a modellünk…”, vallja Tolnai ugyanebben a könyvében.

Igen, Tolnai voltaképp a határátlépések és  -kísértések művésze, noha nem a senkiföldjének őrszeme; pásztázó és teremtő tekintetében a határsáv inenn-je és túl-ja lel foglalatra. A határvonalat ő húzza meg olyképpen, hogy a világokat nem elvágólagosságukban, hanem a  találkozási pontjaikat összekötő egyenesekben és görbékben ragadja meg, azokat költői geometriává szerkeszti. Más közelítésben: Tolnai a határokon átívelő, azokat nem figyelembe vevő hely- és vízrajzi, topográfiai térképen tájékozódik, a kultúrák egymásba íródó diskurzusát rögzíti, és folytatja ő maga is makacsul és derűs szenvedéllyel. Mi lenne más hasonlat illőbb erre a kertészkedésre, mint a karfiol vagy a csicsóka burjánzó alakzata.

A Világító torony eladó című karcsú kötet a karfiol egy kisebb virága tehát. Költőietlenebbül, ám a Tolnai-epika egy másik, lényegi aspektusát beemelendő: valójában beadekker, de olyan, amelyben a javasolt útvonalak és az útvonaljavaslatok története egyszerre, tehát több rétegben rajzolódik ki az utazásnak a történetével-tapasztalatával és azt megörökítő filmfelvétellel összhangban. Igen, ez a Tolnai-művészet zeneileg áthallásos karaktere: a dallamok olykor elágaznak, metszik egymást, vagy zsúfoltan, a kioltás kockázatával egymás mellé rendelődnek, a harmónia azonban állandó. „A költészetben mindig a háttér számit, egy érzés és gondolatvilág rejtetten ható delejessége, az a láthatatlan, dúsan felszerelt és kimeríthetetlen ’mögöttes’, országrész, melynek a betű csak afféle előretolt katonája.”, idézhetjük a Tolnainak oly irányadó Kosztolányit. A „mögöttes országrész” beadekkere, természetéből következőleg ugyan nem megírható, ám a fenti támpontok nem csupán a külső topográfia (elsősorban az Adria szigetvilága) térképészeti adatai és látványtára szerint igazítanak el, hanem legalább annyira a belső, írói utazás rejtekútjaiban is. „Az önértelmezés meghatározó vonása Tolnai műveinek. Szinte kezdettől fogva tematizálta a versírást, elbeszélést; szövegei gyakran művének kis kalauzai, s egyben arc poéticák, nemcsak az esszéversek, hanem elbeszélő és naplószerű szövegei is. […] Saját tevékenységének reflektálása művészetének egyik leghangsúlyosabb eljárása, az írás verstárgy, az irodalom eseményei témák, alkotómunka folyamatának rögzítése állandó velejárója megnyilatkozásainak.”, szögezi le monográfusa, Thomka Beáta. Tolnai valóban a fentiek szerint fugázza műveit, teszi ezt most is ekképp, miközben a Világító torony eladó cselekményszálai az elbeszélés útvonalain húzódnak, másképpen: választanak irányt, netán: az irány választja őket; eldönthetetlen.

„A szereposztás már végleges, új szereplők nemigen lépnek színre, a régiek pedig szép lassan a halálba távoznak.”, írja Tolnai a kötet első lapján, egyben az első rész (Az ember akár még Ottó is lehetne) auftaktjában. A fenti sorban, akárha valami összegző mozdulat is benne rejlene, amely ezúttal a szűkítés szellemében sűrítené a Tolnai-világot. Tolna nem búcsúzik ugyan szereplőitől, ám most a megannyi, a fikció és a valóság határterületein lebegtetett alakmása között olyannak szorított helyet, akinek kontúrjai a realitás keretein belül nyernek erősebb fénytörést. Olyan figurát, Tolnai feleségének, Jutka barátnőjének férjét, az ókanizsai Bocskay Ottót, aki nemcsak a megsokszorozódó alteregók egyik esélye, hanem afféle dublőr; kiszorítja szerepéből a színészt, helyesebben: a színész átadja, átruházza rá az eddig őt illető dramaturgiai súlyokat, mintha a szerző, egy paradox fordulattal, azt mondaná műve hősének: rajtad kívül csak az irodalom érdekelt. Tolnai ezzel a gesztussal ismét tovább lazítja az ún. valóság és az ún. próza határait: ”Első pillantásra nem tudom eldönteni, a komor, zöldkék hullámokra vetülő árnyékot filmezi-e, avagy engem, s úgy vetülünk, hullunk azután együtt a vízre. Mert azt szeretném, ha csak az árnyékomat filmezné. […] Majd ajánlom Jenőnek és Lacinak, legyen a filmünk címe: Al(i)as Ottó” (kiemelés az eredetiben – JL.) Így válik szét és esik egybe az irodalmi jelölőben-jelöltben a két személy, a stilizált való és a valószerűsített stilizált.

Tolnai két részre bontott könyvében a tőle már megszokott „kalandok” sora voltaképp az Adria azúrjában, az alcímben, az idiomatikus műfajmegjelölésben: a „festettvíz prózában” szívódik fel, amelyben a Balkán tájai, festői, írói kavarognak a közös mikrokozmosz kromatikájában: „A visszavonás a tenger és a templom motívumát érinti leginkább (Stupica esetében a műterem, Musicnál a karszt lesz a vezeklés, a remeteség színhelye), arról az utolsó pontról, olykor már csak valamiféle kaparásról van szó tehát, ahol még megőrizhetőek. Ahol még megőrizhető a világ.”, írja a kötet és önmaga művészetének egyfajta krédójaként Tolnai. És tényleg, ez már ismét az irodalom innen-je és túl-ja: költői és tevőleges klímavédelem.

Tolnai Ottó: Világítótorony eladó - Festettvíz-próza, zEtna, 2010, Vulkáni Helikon sorozat, 152 oldal