Kibuggyan a vér a számon

Und die Ameisen tragen mich planlos
Fort, ort, für Wort, fort.
Inger Christensen (G. Laschen ford.)

Utolsó németországi utam alkalmával
nem kis sokkot jelentett számomra
ahogyan látnom kellett
(az eset a stuttgarti rádió tübingeni studiójában történt
valóban egy külön kis hangjáték
magam is hosszú évekig rádiós voltam)
teljesen természetesnek veszik:
németül fogok felolvasni.

jóllehet ez nekem eszembe se jutott
de nem volt ido kigyulladt a kis piros lámpa
el kellett kezdenem olvasni (egy kétnyelvu antológia
volt elottem ugyanis) el kellett kezdeni olvasni:
németül a verseimet.
valami különös roppanás hangzott
rianás
netán fogam aranyhídja melynek lábait a jég kilökte
fogam aranyhídja tört ketté
illetve akárha üveget kezdtem volna enni
jóllehet az elso falatot még ostyaként törve
ki ne áldozna egy másik nyelv oltárán
igen akárha üveget kezdtem volna enni
gyerekkoromban láttam egy embert vidéki kocsmákban
lépett fel vasat evett és üveget megigézve követtem
ott szemünk láttára megevett egy fél biciklit
majd néhány poharat evett
(majdnem azt mondtam ivott) meg rá jóízuen
mondom egészen közelrol lestem
egyszer sem buggyant ki vér a száján
ám nekem ott a stuttgarti rádió tübingeni studiójában
egész ido alatt az volt az érzésem kibuggyant
a szerkeszto a hangmérnök nézi hogyan bugyog
nézik ilyet még nem láttak hogyan bugyog a vér a számon
a felolvasás után rohantam a toalettbe
lemossam papírszalvétába temessem arcom
aztán a nagy izgalom ellenére is figyelni kezdtem magam
német felolvasásaim közben
hogyan hajolok próbálok visszahajolni az eredetihez
netán átcsempészni valamit affekta kántálásomból
s ez már-már ment is amíg egy-egy üvegtárgyhoz
(csillár üveghal kristály azúrszifon) nem értem
s ismét nem éreztem kibuggyan a vér a számon
ami közönség avagy mikrofon netán kamera elott
felettébb kellemetlen hiszen a költészet már rég
már rég nem ilyen vadromantikus
már rég nem ilyen vadromantikus vér etcetera dolog
táskám tele papírszalvétával nyakamban törülközo
s akkor azt vettem észre újabb verseim írása közben
több verset írtam ott tübingenben is (hölderlin hesse
s a plágiummal épp megvádolt
különös éppen úgy vádolták meg mint majd kis danilót
a plágiummal épp megvádolt celan igézetében)
új verseim írása közben már eleve gondolok az eljövendo
zord felolvasásokra
ha írás közben is kibuggyan a vér a számon
gondolkodás nélkül kihúzom a szót a metaforát
a költészet már rég nem ilyen
miféle ihlet
eltekintek a felmerülo üvegesen irizáló költoi kategóriától
olyan szavakkal élek amelyek immár akárha egy külön kis
(lám mindent minoritásomhoz szabok) privát nyelvet
külön kis privát német nyelvet képeznének
ugyanis megfigyeltem azóta minden versemben
(löszbabán márvány pietán
computer billentyuzetén kuglóf geológiai rajzolatán)
felbukkan egy hangya
honnan a fenébol hangya itt e nagy télben
e zaklatottan csattogó billentyuzeten
a kuglóf szédíto geológiai tekervényein
in flagranti kaptam magam
in flagranti egy hangyával
sokféle perverzióról tudok
de hogy egy hangyával
igen tetten értem a hangya
(:Die Ameise) volt az a szó
istenem a hangya (:Die Ameise)
amelynél egyszer csak teljesen véletlen azt éreztem
megérintettem
meg egy másik meg magát a német nyelvet
akárha mint gyíknak
(amely jóllehet éppen hangyákat söpör be)
kétágúvá hasíttatott a nyelvem
pánikszeruen emileztem barátnomnek
mi az hogy: Ameise?! egyáltalán miféle szó: Ameise?!
mondd mit akarhat velem in flagranti kaptam vele magam
mit akarhat velem ez a szó istenem mit akarhat: Ameise?!
érzésem szerint válaszolta máris szinte kapásból barátnom
aki jól ismeri vacogó (lidérces) filológiáim
érzésem szerint írta két szóról van szó: A Meise
(eine Meise délnémetül osztrákul az északiak nem
mondanának ilyet de értenék) ha valóban rákérdeznél a németekre
így ahogyan rám rákérdeztél senki sem tudná megmondani
mirol is van szó
majdnem hogy egy régi (nagyon régi) idegen szónak tunik
ettol féltem
hiszen némileg hasonlóan jártam a francia költészet
központi kategóriájával (melyet legjobban irigyeltem
szükségem volt rá ugyanis az adria inkorporálásánál)
amikor megtudtam hogy valójában egy arab szóról
az azulról van szó
de barátnom folytatta
etimológiailag az a összefügg az ohn (nélkül)
osrégi indoeurópai eredetu szótaggal az anti-val
ami sok minden mást is jelent persze de most
maradjunk még a nélkül-nél mint Ohn-Maht
a meise pedig ugye a meissen kettémetszett
mert a feje meg a teste mint lexikonom is mondja
feltunoen elkülönül
illetve hát mint másik lexikonom mondja
a hangya levelet eszik
láthatatlan gyémántfogaival klorofil lemezeket
roppantva kettémetszi
volt egy kabarészínész
folytatta mind ihletettebben barátnom
heinz erhardnak hívták nagy kövér szomorú ember volt
egyszer a színpadon a következot mesélte (adta elo)
Drüben in des Baumes Rinde wohnt die Mutter mit dem Kinde.
Sie is Waise denn der Vater ward ner Ameise zum Frasse.
erre mindenki nevetni tapsolni kezdett
de erhard szomorúan azt mondta
Noch nicht, noch nicht!
és mondta még szomorúbban mondta tovább
Drüben in des Baumes Rinde wohnt die Mutter mit dem Kinde.
nagy csönd erre erhard beintett mármint hogy most tapsoljanak
Jetzt!, jetzt bitte.
s akkor mindezek után ugye már az sem teljesen véletlen
hogy egyik kedvenc festomet is éppen
hangyának (Ameise) hívják
aki mellesleg valóban úgy festett akárha egy
festékbe lépett hangya (Ameise) semmis pöttyökkel
igaz nagy igyekezetemben a számomra valamiért
selymesnek tuno szó (Ameise) ismételgetése közben
(emlékszem elso saját román szavam a biserika volt
az egész román nyelvet köréje raktam
mint brnkus a trgu jiu-i emlékmuvet ama régi kis templom
biserika köré talán mert szerbül és horvátul szlovénül
és talán macedónul bolgárul is a biser gyöngyöt jelent)
a selymesnek tuno szó ismételgetése közben
összeroppantok egy-egy vizespoharat
amit mindig szépen odakészítenek a felolvasás szervezoi
végigropogtatok egy-egy bicikliláncot
nincs kizárva majd ha hazatérek dicso német utamról
vidéki kiskocsmákban fogok üveget vasat egész kerékpárt zabálni
beverem mind az ablakokat akárha mulatás közben
ablaküveggel áldozom immár egész táblákat fogyasztva
éppen csak ostyaropogást hallatva
miközben a kiskocsmákon átfúj a szél
ahol a fellépés után magánosan bóbiskolok
majd egy hangyát pillantok meg: Ameise! mondom
egykori dicso némethoni felolvasásaimat felidézendo:
Ameise! Ameise!
egy hangyát pillantok meg a kockás asztalteríton
a tükörben amelyet éppen felzabálni készülök
sosem is árvább embert mint azt a kis festot
Hangya Andrást
aki abszolút azonosulni tudott a nevével (Ameise)
magánosan élt átlósan közlekedett nagy muterme
sivatagában melynek közepén kis tábori asztalnál
dolgozott festékpöttyöket hagyva a papiroson
amit aztán levélként
illumináló (akárha urániummal érintett) levélképként
postázott valakinek a messzi otthoni városokba
szabadkára zomborba zentára újvidékre
ugyanis zágrábban élt
majd már betegen londonba ment feleségéhez aki szerb volt
s a háború közeledtével már nem maradhatott zágrábban
londonba ment ott halt meg nyomtalanul
soká kerestem sírját egy hangya (Ameise) sírját keresni
egy világvárosban soká s hiába
ugyanis felesége számára abszurdnak tunt
egy idegen világvárosban sírkövet állítani neki
a hangyának (Ameise)
vagy o kérte nyomtalan maradjon
így még keresztnevét is alliterációként hagyva rám
(immár azon törve fejem felveszem
német nyelvterületen legalábbis felveszem a nevét
s mint egy szép novellában abszolút inkognitóban
mint történelmi tereken araszolok átlósan
araszolok végtelen kiskocsmák asztalterítoinek kockáin át
meg át mint egy szép novellában magam lényétol vacogva
szegény): Andreas Ameise.