Kékítőgolyóúj prózák könyve

„A KIRÁLY: Kék, kék.
MARGIT: Még érzékeli a színeket. Színes emlékei vannak. Nem valami fejlett a hallása, viszont annál erősebb a vizuális fantáziája… festő… buzgó híve a monokróm irányzatnak. (A Királynak) Mondj le a birodalomról. Mondj le a színekről. Ezek mind tévútra visznek, késleltetnek. Már nem késlekedhetsz, nem állhatsz meg, nem szabad. (Eltávolodik a Királytól) Menj egyedül! Ne félj! Indulj! (Margit a színpad egyik sarkából irányítja a Királyt) Nincs nappal és nincs éjszaka, nincs világos és nincs sötét. Kövesd a kereket, amely ott gurul előtted. Ne veszítsd szem elől, maradja nyomában, de ne menj közel hozzá. Izzik, még megégeted magad…”
(Ionesco: Haldoklik a Király)
Megállítjuk a fakulást

Kisöreg, miféle toll ez a kalapod mellett? Azelőtt mindig valami kékzománcos tollacskákkal voltál körültűzdelve. Most meg ez a rózsaszín! Még sosem láttam ilyen – üde? bágyadt? – rózsaszínt, pedig hát jól tudod, én nemcsak a rózsaszín rózsát, hanem a rózsaszín rózsa rózsaszín tetűit is tanulmányoztam… Mondd, nem valami angyallal találkoztál, kisöreg?!
Bús Laci bácsi búcsúvadászatáról tudtunk mi, tanyasi gyerekek is. Hogy miért nem foglalkoztunk vele többet, miért nem figyeltünk oda jobban? Azért, mert meg voltunk győződve, hogy a környék legnagyobb vadásza (aki még az újvidéki múzeumnak is preparál) búcsúvadászatán muflont vagy aranysakált fog kergetni a dalmát karsztokon, vagy Boszniába megy medvét lőni. Ha nem egyenesen Afrikába utazik, tette hozzá Medgyesi Gergő. S már látni is véltük trófeáit, a tigriseket, antilopokat, orrszarvúkat, zsiráfokat, amint, noha mestermód kilőve, mégis élve sétafikálnak előttünk szikes Járásunkon, amely kietlenségében tényleg emlékeztet egy kicsit Afrikára. Ezért kólintott fejbe bennünket aztán a hír: a búcsúvadászat megtörtént, meg, méghozzá itt, nem messze, a Törökbecse melletti Sóskopón.
A Sóskopón, néztünk össze értetlenül. Ezt-azt mi, gyerekek is tudtunk arról a kis sóstóról, készültünk is oda, mivel azt hallottuk, ott a földön, a forró sóban fészkelnek, költenek a madarak. Igen ám, de azt is hallottuk, hogy nyaranta annyira felmelegszik abban a kis tóban a víz, hogy megrothad, meg a víz, és a madárpestis borzalmas pusztítást visz véghez, elviselhetetlen látványt produkál. Sóskopón valóságos sóvihar van, mondta Gergő. Ez izgatott bennünket, mivel a mi szikünkön is fel-felkapta, meg-megforgatta staniclivá csavarva, stanicli nélkül a szik ezüstreszelékét a forgószél. De hát mi a fenét lehet látni – lőni – egy sóviharban, tette fel a kérdést Kecsenovics, aki legtöbbet élt közülünk a városban, és azon nyomban meg is felelt a kérdésre: semmit.
Tán csak nem hermelint akart lőni búcsúzásképpen, tűnődött a délibáb tocsogósát kémlelve Vendel, aki a Tolnai-tanyát őrizte telente. Azt mondják, a Sóskopón nyáron is fehér marad a hermelin, hisz neki tökmindegy, hó vagy só, fontos a szűz fehérség, a szűz fehérség a fontos, amelyben kámfort játszhat a csöpp kéjgyilkos.
Fájt, persze nagyon fájt, hogy lemaradtunk Bús Laci bácsi búcsúvadászatáról. A legjobb hajtók hírében álltunk, még a feketeautós fővárosi politikusok is szerettek velünk hajtatni. Hosszú, illatos cigarettákat kaptunk tőlük, és hát különben meg ha egy-egy szétroncsolt, a kutyák által szétszaggatott vad nem is, azért egy-egy kékzománc-csillanású toll mindig jutott a kalapunkra. Most ezt a búcsúvadászatot elszalasztottuk, vettük tudomásul nem kis szomorúsággal, de ezzel elintézettnek is tudtuk az egészet. Ám akkor ismét kósza hírek kezdtek keringeni Bús Laci bácsi búcsúvadászatáról.
Az ügyet az tette bonyolulttá azon nyomban, hogy Wilhelm állítólag ott volt a vadászaton. Wili volt ugyanis a mi legnagyobb konkurenciánk. Wili, a félnótás, akit a falu bolondjának neveztünk, noha élete legnagyobb részét ő is közöttünk töltötte, a tanyavilágban. Igaz, egy rövid ideig hordárként dolgozott Kanizsán, és állítólag – ezt Vak Vigh Tibike mesélte – kiflit és vizet is árult a moziban…
Majd hasra estem, amikor meghallottam, hogy Bús Laci bácsi búcsúvadászatán flamingót lőtt.
Flamingót, kapta fel a fejét Gergő. Nem megmondtam, hogy Afrikába fog utazni? Nem Afrikában, sajnos, nem, legyintettem: itt lőtte a flamingót, itt a Sóskopón.
Lehetetlen, flamingó errefelé sosem fordult elő, szögezte le Vendel, aki a végtelen téli estéken a Tolnai-tanyán mind áttanulmányozta a Tolnai Lexikont, meg a vastag, kék Brehm-könyveket is. Lehetetlen, ismételgette Vendel, kizárt dolog. Vöröslábú cankó, lille, réce, gulipán, barkos cinege, rétihéja igen, sőt egyszer állítólag még pelikán is megjelent a halastónál, ám flamingó nem, a flamingó kizárt dolog, ismételgette Vendel, a mindentudó. Pedig bizony itt lőtte, tettem hozzá, magam elé, egy cérnaszálra kötött és mezei pók lyukába lógatott kátránygolyóbisra meredve.
Bús Laci bácsi háza körül kezdtünk ólálkodni, leskelődni, de hiába másztunk fel még műhelye rácsos ablakára is, flamingónak nyomát sem láttuk: egy rókát preparált épp, azt, amelyik Gergőéktől hordta már évek óta a csibét, a tojást.
Azokban a napokban kaptam ezt a kalapot az adorjáni vásárban. Ahogy a fejembe nyomtam, megszédültem a gondolattól: ha egy rózsaszín tollat tűzhetnék feketeselyem szalagja mögé! Kezdjük ott, szólalt meg hátam megett egy mézeskalács szívet rágcsálva Vendel, hogy a flamingó nem is rózsaszín. Hanem?! Skarlát! Fúj, mondta Kecsenovics, aki épp akkortájt lábalt ki a vörhenyből (sarlach-skarlát).
Nemsokára Gergő a történet új változatáról értesült Vak Vigh Tibikétől, aki Bakotától, a Tükör-fürdő egykori tulajdonosától hallotta, Bakotától aki maga is vakulófélben volt, mivel mind tisztábban vélte látni az egykori fürdő helyén, a Tisza fenekén: Attila érckoporsóját. Azt hallotta, hogy Laci bácsi nem lőtte le azt az apró sórákokat szürcsölő, égőrózsaszín madarat. Célgömbjére ültette, könnyezve gyönyörködött benne, ám nem húzta meg a ravaszt. Nem húzta meg, noha jól tudta, ha ő, a környék legismertebb vadásza üres kézzel tér haza a búcsúvadászatról, társai egész életében ugratni fogják, tán még a helyi lap vadászrovatában is kiszerkesztik…
Ezt még valahogy meg is emésztettük volna ha Piusz Pisti már másnap nem hoz új híreket: Wilhelm egész nap nem mozdul ki a tyúkólból. Hát ne mozduljon, mordult fel Kecsenovics, biztosan a kendermagos tyúkokat tojózza. Igen ám, tette hozzá Piusz, de valami rózsaszín sejlik, világol az ólból. Miféle rózsaszín?! Miféle rózsaszín a kendermagosok között?! Azt beszélik, Wili elcsípte azt a flamingót ott a Sóskopón. Most már tényleg elszédültem.
Hajnalban hason csúszva közelítettünk Wiliék óljai felé, de Wili megérezte közelségünket, eleresztette a harapós kutyákat. Semmi rózsaszín, mondogattuk, s már elálltunk volna, amikor Vak Vigh Tibike ismét újabb értesüléseket szerzett.
Tragédia! Miféle tragédia? Fakulni kezdett Wili flamingója, azért rejtőzködik így vele – már majdnem olyan, mint egy liba.
Tátva maradt a szánk, a nyál lassan csorogni kezdett állunkon.
Fakul a flamingó. Fakul.
Napokig gyűléseztünk a csodakútnak nevezett csordakút moszatos, békanyálas vályújában üldögélve.
Van flamingó – nincs flamingó, ismételgettük utálkozva pillantva a vályú körüli sárban totyogó libák felé.
Nem és nem! Itt nem fakulhat ki! Itt nem fakulhat ki semmi!
Vendel, a mindentudó, egy napon lihegve újságolta, megvan a megoldás! A Tolnai-tanyán valami állatkerti értesítőben rábukkant egy a problémánkat taglaló dolgozatra.
Pirospaprikát kell etetni vele. Pirospaprikát? Igen, az állatkertekben is azzal etetik őket. Valami magyar találmány ez is, mint a C-vitamin – lehet, hogy egyszer majd ezért is megkapják a Nobel-díjat…
Elég a dumából. Senki egy szót se, vettem a kezembe az ügyet. Azonnal üzentem Wilhelmnek, hogy várjuk a vályúban. Hamarosan megérkezett. Már különben is ráfért szegényre a fürdés. Bizalmatlanul ereszkedett mellénk nagy, vörös szőrzetű testével, foltos klottgatyájában. A flamingó ügyében hivattunk, mondtam feléje nyújtva a fekete szarszappant. Miféle flamingó, játszotta meg a hülyét a falu bolondja. A flamingó ügyében, ismételtem még keményebben.
Nem engedhetjük meg, vette át a szót Kecsenovics Firó, hogy éppen itt fakuljon ki, éppen itt, nálunk veszítse el rózsaszínét ez az angyali lény. Ha megengedjük, holnap a muskátli, a hőscincér, a pipacs, a búzavirág, a kékbegy, a kamilla sárga szeme, a sárgarépa, a cékla kezd el fakulni. Nem, nem engedhetjük meg… Ha párt tudnánk szerezni neki (Palicson vagy Pesten, mindegy), tette hozzá Gergő, benépesíthetnénk velük a halastavakat és a Sárga árkot is. Ahol ennyire szeret a bíbic, a pacsirta, a szürke gém, ott tán a flamingó sem érezné magát egészen idegenül. Nem, nem engedhetjük meg, hogy elveszítse rózsaszínét. Kacsa, liba, fehér pulyka van elég. Nem, nem engedhetjük meg…
Wili összevissza dadogott fennkölt eszmefuttatásainkat, jelszavainkat hallgatva, a szarszappan-kockával dörzsölve kopasz fejét. Violaszín pasztellkrétát lopott, mondta immár ő is minket utánozva, az ilonakertvárosi iskolából, meg összeszecskázta Fanny gyöngyház-csillanású kombinéját, de a madár nem eszi se a violaszín krétát, se a gyöngyház-csillanású selymet. Nem eszi a selymet, kérdezte tágra meredt világtalan szemeivel Vak Vigh Tibike. Nem, mordult rá Wilhelm, nem eszi a selymet.
Van orvosság, mondtam. Van megoldás, erősítette meg Vendel. Ha közös lesz a flamingó, megállítjuk a fakulást. Megállítjuk a fakulást! ismételte utánam a vályúban lubickuló kórus.
Wili előbb kiugrott a vályúból, de amikor látta, hajthatatlanok vagyunk, visszamászott. Rendben van, mondta kezembe csapva: legyen közös a flamingó. Legyen közös a flamingó! ismételte a kórus.
Pirospaprikát kell törni neki.
Mindenki elemelt otthon egy-egy fűzér pirospaprikát, és úgy, nyakunkban a csillogó, piros koszorúval, akár valami ünnepi menet, vonultunk át a még harmatban rezgő Járáson Wiliék ólja felé.
A didergő selyemmadárnak ízlett a pirospaprika, amit a passzírozott békához, halhoz, a Sóskopóról hozott apró rákhoz, sólégylárvához, halikrához kevertünk.
És egy napon észrevétlenül tényleg ismét rózsállani, parazsallani kezdett selyme. Egész selyemlénye.
Nahát komám, akkor téptem én ki ezt a pihetollat és tűztem ide, a kalapom mellé.

1988