Kántor Lajos: Tolnai Ottó glóbusza – enciklopédia vagy pókháló?

Ez is, az is. Nézőpont, értelmezés kérdése. Ha ugyanis egymás mellé rakjuk a hatvanötödik évében járó, a Szabadka melletti Palicson élő író már rég kiteljesedett életművének egyes elemeit, a különböző műfajú alkotások motívumait, mindenekelőtt a Tisza alsó folyásától meghatározott térség, azon túl az egykori Jugoszlávia (le egészen az Adriág), Dél- és Kelet-Közép-Európa, sőt mondhatni Európa valóságos enciklopédiáját kapjuk. A még 1994-ben, a pozsonyi Kalligram sorozatában megjelent kismonográfia, Thomka Beáta könyve adta első áttekintését a Tolnai-glóbusznak, Tolnai-enciklopédiának. Tolnai Ottó köteteinek száma azóta jelentősen megnőtt (lásd a szintén Thomka Beáta összeállította, 2004-es Tolnai-breviáriumot), de a számbeliségen túl született, megszületett egy maga írta enciklopédia, amelyet mindközönségesen rádióinterjúnak álcáztak. 1998-ban Parti Nagy Lajos kezdte vallatni vajdasági költő és prózaíró társát életéről és művéről, a világról, amelyben él; aztán a szélesen és mélyen mesélő, asszociáló interjúalany nekifogott a hanganyag át- és megírásához, és ebből 2004 végére elkészült a Költő disznózsírból című, sokkolóan ható terjedelmes (393 könyvoldalt számláló) kötet, Tolnai Ottó talán legjelentősebb alkotása, műfaji megjelölése szerint „egy rádióinterjú regénye”. Ez a könyv érdemelte ki a Magyar Irodalmi Díjnak nevezett, az év legjobb könyvének ítélt elismerést. A díjátadás Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia székházában, 2005. február 17-én zajlott le, ünnepi külsőségek között.
Költő – disznózsírból – ráadásul az Akadémián? Tolnai három mottót tett az interjúregény elé: egyet-egyet Kosztolányitól, Boileau abbétól (Sesztov Pascal-tanulmányából), illetve James Joyce-tól, mintegy bevezetve mondanivalóját, ráhangolva az olvasót történeteire, beszéd-, azaz gondolkodásmódjára. A több szempontból is elődnek tekinthető Kosztolányi Dezső szövegét másoljuk ide egészében:
„Mégiscsak érdemes járkálni e földön, mert lépten-nyomon olyasmit látni, amire képzeletünk aligha gondol.
Esténként az utam egy hentesüzlet előtt visz el, melyben az emberek forró kolbászokat gyömöszölnek a szájukba, sódart, disznósajtot falatoznak, a kampókról tokaszalonnák lógnak, virslik koszorúja, májas- és véreshurkák füzére, pazar változatosságban.
Múltkor itt a villanyfényes kirakatban egy szobrot pillantottam meg, amely Petőfi Sándort ábrázolta, amint tárt karral szaval, s dacos, bozontos feje a szabadság, az önkívület egébe magasodik.
Hófehér volt. Eleinte azt hittem, hogy carrarai márványból faragták. De aztán rájöttem, hogy az egész zsírból van, elsőrangú disznózsírból.”
Innen, a Bácskát gyermekkorából, kora ifjúságából jól ismerő Kosztolányitól vette hát kölcsön az interjúregényhez a címet Tolnai (a különbség csak annyi, hogy Kosztolányi gondolatjelet tett a két szó közé) – és innen, a sajátosan (is) felhasznált „disznóságoktól”, a banális tárgyak világából ívelteti intellektuális magasba, az emberi sorsok és a (modern) művészetek szférájába a szerteágazó, mégis célratörő hosszú elbeszélést. És hogy mi ez a cél, ami felé Tolnai Ottó tör? Tételesen persze nem megfogalmazható – ha valamitől, a tételességtől, a régies hangzású „elkötelezettségtől” áll távol ez a mű, a Tolnai-életmű. Mégsem lebeg a semmiben, kötődéseit (Kosztolányitól Danilo Kišig, Beckettig, Nagykanizsától Budapestig és az Adria-partig, sőt Belgrádig) sokféleképpen lehetne kimutatni. Az egyik beszélgetésben Parti Nagy költői pontossággal jellemezte Tolnai Ottó írásmódját: „…mellbevágó és gyönyörűséges, hogy mindennek mindennel páratlanul szerves, opálosan finom összefüggései vannak, egy transzcendens és tenyeres-talpas pókháló a mű, a műved, amit az ember nem győz eleget és elégszer csodálni.” Ez tehát az a bizonyos pókháló – ami nyugodtan enciklopédiának is nézhető.
Három alapfogalmat emelnék ki ebből az enciklopédiából (hálóból): otthonosság, barátságok, kíváncsiság. Tolnai Ottó mindenekelőtt a magyar nyelvben és irodalomban (kultúrában) van otthon, de az otthon része a vissza-visszahívó Magyarkanizsa, és természetesen a ma állandó lakhelyül, munkahelyül szolgáló Palics; Újvidék és Budapest csak utánuk következhet – s a Költő disznózsírból emlékezései-vágyakozásai alapján a Tolnai-preferenciában valószínűleg előttük jár az Adria is. A „jugoszláv” identitás külön kérdés, ezt a bonyolult komplexumot (és itt Bori Imrére, Fehér Ferencre, Ács Károlyra, Fehér Kálmánra, Bányai Jánosra, Bordás Győzőre, a drámaíró Deák Ferencre, Gerold Lászlóra, másokra is gondolok) valószínűleg csak azok értik meg, akik éltek a hajdani titói világban – e speciális képződmény vonzásával-taszításával, különösségével közvetlenül szembesültek (legalább gyakoribb látogatásaik során, esetleg olvasmányélmények révén). Már sokkal érthetőbb – számunkra is – az, amit Tolnai mint határzóna-élményt ír le. (Egyetlen mondatot idézve: „Ez a határ, ez a zóna légüres tér, egy metafizikus festményre emlékeztető tér, de ahol pont úgy, mint Munch festményein, elhangzik a sikoly.”) Az Adriát pedig – annak, aki néhányszor már járt arra, úszkált e barátságos tengerben (noha a főnt is megtapasztalta a parton), sétált az éjszakai Dubrovnikban – nem kell magyarázni.
Tolnai Ottó kitűnő szemlélő-szemlélődő, nagy befogadó, megőrző – holott ugyanannyira újító is. A tárgyak élete sosem ér véget nála a múltban. Elővillan egy vályú képe a gyermekkorból, és ő engedi „egy kicsit tekeregni a dolgokat”, akaratlanul is megmutatja a maga „tekervényeit”, és fontos magyarázatot fűz az emlékhez: „Ez még egy prelogikus állapot, sáv. Valamiféleképpen innen merülnek fel a dolgok, formátlan, szabad, többször felrobbantott, áttört műfajaim nyersanyagai, jóllehet aztán szinte maguktól találják meg vonzásaikat, szervülnek költői kategóriáimba, forognak végtelen motívumköreimben-örvényeimben. Ezek a refrének, ismétlődések, vesszőparipák, amelyek persze nemcsak versben, hanem minden szövegemben fölbukkannak, munkálkodnak, szinte maguktól, végzik a dolgukat, a maguk fotoszintézisét, érnek, rothadnak. Például, hogy a próza fű; vagy hogy a költő zsoké (a legszebb meghatározása a költőnek).” Palics apropóján, de Szarajevót is kapcsolva, sűrűn előjön a közeli Vértó (nem Tolnai kitalálta beszélő tulajdonnév!). És hozzá a kommentár: „…a következő mozzanata, állapota, formája a dolognak immár a Vértó… Lehet, hogy asszociáció, nem tudom, én nem nevezem annak, ezek fontos lánc-, illetve olvasófüzér-szemek, minden láncszem (ómama olvasóját még sulyomból fűzték – ez nem asszociáció, néprajzi-szociológiai-növénytani, illetve szintén képzőművészeti, mert sokat rajzoltattam a sulyom ördögi formáját, faktum) komoly kutatások történnek, én mindent tudok a kaptafákról, és nem csak ezzel a rothadttal manipulálok, mindent a szifonokról, ólomból készült csőrükről, immár a rózsaszínűeknél tartok, egy elhagyott üzem rózsaszín szifonjában egy bezárt angyalt pillantottam meg, vagy Laura festészetével mindezektől a példáktól függetlenül is foglalkozom, mint képzőművészeti kritikus, tehát a dolog objektíve is körüljáródik, másrészt ez a háttér, amely előtt egy-egy semmis dolog felmutattatik, Észak-Bácska, Vajdaság, Nagy-Jugoszlávia, Balkán-félsziget, az Adria Triesztig, Duinóig (ahol a kastély kertészei szlovénul, tehát Kocbek, Zajc és Šalamun nyelvén beszélnek), Velencéig nem más, mint az én testem, hiszen mindenütt ragadt rám valami porszem, sár, szar, azúr, én itt, ebből vétettem, én nem asszociálok, hanem saját sebeimre mutatok…”
Vagyis: az otthonosság, a barátok, a kíváncsiság – összekapcsolódnak, szétszálazhatatlanul. Ebben mi is benne vagyunk, erdélyiek; most nem sorolom föl neveinket, találkozásainkat s a helyszíneket, de azt a megbocsáthatatlan – Tolnai Ottó által joggal sérelmezett – otrombaságot muszáj említenem, hogy a kolozsvári magyar színház jubileumi pályázatára írt és itt díjat nyert, Könyökkanyar című darabját a mai napig nem mutatták be sétatéri teátrumunkban. („…noha díjazták Kolozsvárott, s a szerződésben az áll, hogy bemutatják, a mai napig nem adták elő. Lefordították lengyelre, azt hiszem, szerbre is, több mint valószínű, hogy Lengyelországban fogják először bemutatni. Különös lesz, ha netán így történik, Románia helyett Lengyelország…”) Románia egyébként, immár mint autentikus román(iai) élmény, Craiova, Tîrgu-Jiu és Brâncuşi révén nagyobb nyomatékot kap a Költő disznózsírban egyik fejezetében. Az akkori viszonyokra és Tolnai humorára (melyet én először 1969-es regényében, a Rovarházban tapasztaltam meg) egyaránt jellemző a Végtelen oszlopnál és a Hallgatás asztalánál tett látogatás, az utazás, a helyszíni történések s a szálloda leírása. Érdemes felidézni az emlékezést: „…Nem kevésbé volt nyomasztó megérkezésünk sem. A műtörténésznő éppen krumplit szedett künn a sáros földeken. Hogy előbb végezzen a munkával, én is nekiestem kapkodni a zsákba a gumókat. Nem tudott magyarul, de azt tudta, hogy a székelyek pityókának mondják a formátlan gumót. Én a pityóka alatt italt értettem, szaladtam, hoztam valami rossz rumot. És akkor, a spárgaszedésben szerzett ismereteimet fitogtatva, csúnyán hasra vágódtam a sárban, majd miközben fel akart segíteni ő, a műtörténésznő is átvágódott keresztben rajtam. Ültünk a sárban, előbb elsírta magát, aztán együtt mászkáltunk minden bizonnyal az oszlopról értekezve, mint a varangyok… Az oszlop tövében egy kis hegyi ló legelészett. A szállodában, ahogy lezuhant a szekrényajtó, azt hittem, rám ugrott valaki, vagy ismét a műtörténésznő esett rám, mint künn a krumpliföldeken. Soká tápászkodtam föl a rémülettől a mocskos szőnyegről. Egész éjszaka a fotelből néztem az oszlopot (objektíven állíthatom: Isten legszebb kopjafáját), ám a feléig sem értem, feléig sem a végtelennek, amikor vérrel teli óriás poloska, a hajnapi nap a horizont fölé csúszott, és én máris rohantam ki, vissza a sáros földekre, folytatni a műtörténésznővel a pityókázást (már ott volt a zsebemben a rum)… Sok évvel később egyszer véletlen mesélni kezdtem Tîrgu-Jiu-i élményeimet Vivinek, a neves román felvételezőnek, akitől azután a legszebb történeteket hallottam Brâncuşi szoboregyütteséről…”
Vajon a modern művészet demitizálását vagy éppen a teljesebb megértetés kísérletét lássuk abban, hogy a Költő disznózsírban folyamatosan megközelít, „profánul” elemez műveket – legyen szó színházról vagy képzőművészetről? (Illetve: saját költészetéről, prózában írt műveiről.) Tanítani érdemes színházi embereknek, esztétikával foglalkozóknak a „földi”, ám Franciaországban világhírre jutott Joseph Nadj – Nagy József elindulását, a párizsi Jel Színház születését, a közös élmény pontos leírását, a Csárdáskirálynő „visszáját” megelőző hétköznapokat. Vagy azt, amit Tolnai Ottó a fehér színről tud, amit megjelenít. (Boldog vagyok, hogy nem felejtette Nagy Albert Fehér kakasát sem, amely itt nálunk az ágya fölött függött.)
A Korunk-olvasó most közvetlenül győződhet meg arról, hogy milyen is ez a Tolnai-glóbusz; itt következő elbeszélésében Olivér (Ottó) harmadik személyben mesél a Költő disznózsírban lapjairól ismert világról.