Jánossy Lajos: „A részletek, a kicsiségek”Tolnai Ottó: A pompeji szerelmesek, Szignatúra, 2007

…a terepet állandóan pásztázó figyelem a romok közül bogarássza ki és a romok alól menti meg, emeli fel – legkevésbé sem a gyűjtés eredményeit preparátumként üveglap alá fojtó – Tolnai terminus technicusa szerint: a „semmis”dolgokat.

A kritikussá avanzsált olvasó, mint jó esetben annyiszor, ezúttal is “bajban” van, amikor Tolnai Ottó nemrég megjelent opusáról nyilatkozik. Ugyanis a könyv, amelyről véleményt kíván formálni, a befogadásnak érzéki és elragadtatott tapasztalatát hívta elő, vagyis a rejtvényfejtői-analitikus látószög inkább kijelölendő, mint magától értetődő. Úgy nehéz róla beszélni, ahogyan az elemi élmények esetében az; Tandorival szólva: az evidenciatörténetek bekövetkeztekor. Mert a pompeji szerelemesekben, ebben a regényes “szöveggyűjteményben” Tolnai, bocsánat: Regény Misu, hivatalosabban: az elbeszélés szelleme – egyébként a szerző eddigi életművének természetes folytatásaként – olyan világot teremt és tár fel, amelyben minden szereplő, részlet és helyszín, évszak és nap együtt lélegzik és lüktet, flórája és faunája rizomatikusan ízesül. Ennek a mitologikus övezetnek a lakói (Szaniter Ferike, Gorotva, T. Olivér, Kaffga Ferike, Palicsi P. [Howard] Jenőke, az unokák és a gyerekek, a feleség és a barátok, festők és írók stb.) nyernek bemutatást, amint Budapesten és Szegeden, Belgrádban és Újvidéken vagy Szabadkán, de mindenekelőtt a Palicsi tó környékén önfeledten, a szövegre ráhagyatkozóan kószálunk. Úgy zajlik az ismerkedés, akárha valami vidéki körút alkalmával, egy ottani Hermész segítségével: betérünk ide, bekukkantunk oda, itt balra fordulunk, ott letérünk jobbra, és mindenhol új ismeretségeket kötünk, kezet nyújtanak, leültetnek, rendelnek és mesélnek. Mesélnek töprengve és elmélázva, belemelegedve és megtorpanva, csöndesen és kacagva, noha mindig ráérősen, hiszen idő van, van idő.

“Na már most Nietzsche e dolgozata (A történelem hasznáról és káráról, megjegyz.: J. L.) a káosz megszervezésnek szükségességéről szóló sorokkal zárul. A káosz megszervezése a dekorációként felfogott élettel, a kultúrával szemben. (…) Ám felénk mintha megfordult volna helyzet: a háborúk – az Első és a Második és most az Újkori Balkáni Háborúk rombolásával szemben éppen az a néhány kulisszaszerűen megmaradt részlet. Dekoráció, struktúra az a centrum, amely köré a káosz, az élet talán újra megszervezhető lehetne. És én éppen a gyűjtőkben véltem felfedezni azokat a méheket, hangyákat, akik képesek e káosz, szemétdomb, lerakat újraszervezésének első, alig észlelhető mozdulatai megtenni.” (323. o.) – írja Tolnai. Nem ez az egyetlen szöveghely, ahol a könyv saját poétikai-egzisztenciális szándéka és tétje, önértési gesztusa felbukkan; a gondolat kimerevített pillanatában reflektált valójában jelenik meg a terepet állandóan pásztázó figyelem, amely a romok közül bogarássza ki és a romok alól menti meg, emeli fel – legkevésbé sem a gyűjtés eredményeit preparátumként üveglap alá fojtó – Tolnai terminus technicusa szerint: a “semmis”dolgokat. Ez a figyelem a költői képzelet alapzata, feltétele és garanciája, ennek erőterében képződnek meg Tolnai “idiomatikus” alakjai és történetei.

Egyfajta szemlélődő miszticizmusról vall Tolnai könyve. “Ha jó oldalról közelítesz, ha jól, pontosan fogod, ha kellő érzéssel érinted meg, minden dolog, tárgy, szó, jelenség engedi, hogy kiemeld végtelen látható, ökörnyálszerű avagy láthatatlan gyökerét, húrját, mert minden ilyen végtelen gyökérrel, húrral kötődik a centrumhoz (Istenhez?), úgy, mint amikor cigányzenészek hegedűhúrral kötik a kisgyerekek lábát az asztalhoz, ne mászkáljanak szanaszét, igen, különben minden szanaszét mászkálna, szanaszét szállna, hullana a világban, semmi sem volna a helyén, minden szanaszét repülne, akár Sejka szemét-dombján-lerakatán, akár Antonioni Zbriskie Pointjában…” (190-191. old.) Ennek a közelítő, érintő tekintetnek a tükrében fénylenek fel Tolnai létezői, ez a taktilis együttérzés alkotja visszatérően szövegszőttesének mintázatát, mondhatni: ölelkező rímeit, mert a “Tolnai Nagylexikonban” az anekdotisztikus történetáradás a sztorikat, a világot újralakályosító, költői erőfeszítés jegyében randevúztatja; a határsáv fölött lebegő varázsszőnyegen az irodalmi alakzatok légies derűvel találkoznak. És bár a regény alanyiságát az elbeszélő időnként distancionálja, hovatovább “dublőrökkel” is dolgozik, akiknek feltűnte és megszólalásai afféle gondolatjelekként, a magával sodró Odüsszeia pihenőpontjaiként szekvencionálják A pompeji szerelmeseket, a könyvnek alaphangot a líraiság ad, ahogyan fentebb idéztük: “…minden ilyen végtelen gyökérrel, húrral kötődik a centrumhoz…”

“Igen, mestereim az irodalomban, Koncz és Danilo Kis is mindig óvtak a játéktól, számtalanszor jelezték, mennyire csodálják az én fluiditásomat, líraiságomat, diszperzív, többivarú esszéizmusomat, jóllehet csak később, már keserves haláluk után értettem meg, dicséretükben valójában kemény bírálat rejlett…” (43-44. old.) A szigorúbb, a kompozicionális elveket számon kérőbb elvárások akár szembesíthetnék, netán el is marasztalhatnák Tolnai művét a jelzett észrevételekben, a szerkezetet kevésbé szerkesztő, inkább tehermentesítő húzásokban, ellenben az olvasóban, akit Tolnai arra késztet, hogy úgy viszonyuljon regényéhez, miképpen annak történetguberálója saját leleteihez, nos, a magában a kritikust éberségre intő olvasóban minduntalan az elbűvölt, útitársul fogadott vendég kerekedik felül. Szóvá teheti, hogy a konkrét történelmi vonatkozások között a szintén konkrét történeti formációra támaszkodó Jugoszlávia-mítosz Titóstul hangot kér, amivel megbomolhatna a könyv déli verőben vibráló, máskor demmerungban szitáló látásos realizmusa, egy, akárcsak fél fokkal mélységét vesztő próza esetében, túlzottan fogható, irodalmon kívüli konnotációk telepedhetnének a szövegre. Mégsem telepednek, mert utunk állomásait Tolnai “földtörténeti” tereptárgyai jelölik ki; hol egy félig a földbe süllyed, azúrkék ételhordón akad el a tekintet, hol egy zacskóban fészkelődő aranyhalon, máskor méhkaptárak geometriáján, Csontváry Baalbekjének alig látható figuráin. És legott az elmondás, a beszéd kiszabadítja, eloldozza őket, Heideggerrel szólva: eszközlétükből, és a költészet magaslati, de nem ritka levegőjű pontjain teremt otthont számukra. Elindul egy bőrönd a moziba, szerelmi szenvedélyek fölött szikrázik egy bukósisak a szántóföldön, cipős dobozokban egy nászéjszaka, párolog a deszkakerítés, porlik a homokvár.

“A költészetben mindig a háttér számít, egy érzés és gondolatvilág rejtetten ható delejessége, az a láthatatlan, dúsan felszerelt és kimeríthetetlen ’mögöttes’, országrész, melynek a betű csak afféle előretolt katonája” – citálja Tolnai Kosztolányit. Jelenthetjük: minden megvan: a bakák és a hinterlandban “szavatolnak a lady biztonságáért”!