Itt nyugszik Kicsi és Ferike

Áll Ferencz bácsi a Bécsi út egyik buszmegállójában. Görnyedten, szinte derékszögben meghajolva. A hajnali eso - már egy hónapja nem esett - felszentelte az utat, de a megállóban még minden száraz, poros, mocskos. Úgy tunik, a szelek a kínos, nagy tél összes szemetét ide, ebbe az ideiglenesen tákolt tárolóba sodorták, ahol aztán a végtelen várakozó utasok ideges unalmukban, ám ugyanakkor akárha valami nagy versenyen, mindent apróra téptek. Egy nép kézügyességét, papírmunkára való hajlamát tanulmányozhatnánk itt, ezen a kietlen helyszínen, ebben az istentelenül huzatos akolban. Már mutatkoznak rovarok, egy-egy átlósan keresztülfut, majd, minden bizonnyal az eso permete miatt, vissza, oda-vissza, hogy aztán, semmis bakelit Sziszifuszok, nekiveselkedjenek egy-egy azonosíthatatlan morzsának. Ferencz bácsi fehér szakállas fején kötött sapkaféleség, amelyet mintha gyapjúharisnyából vágtak, kötöttek volna el. Arca nem igazán látszik, de fényességébol mintha még így is hullana ránk. Bal kezében bot. A jobban vásott madzag. A madzag végén kis, sárga kutya. Egészen laposan elnyúlva a por, a piszok almában. Ám kedves fejét gazdája felé emeli. Mintha beszélgetnének.
Ahogy valójában beszélgetnek is. A kulcs?! Hová tettük a kulcsot?! Megvan, ne keresd. Ma már nem fog esni. Emlékszem, mondja az öreg, neked is mondtam, jegyezd meg, hol hagytam abba. Az olvasást. És a kutya tényleg hegyezni kezdi a fülét. Közel a végéhez. Noha ma még nem szeretnék végezni vele. Kíváncsi, mondja, most mi fogja megragadni például a szoptatási jelenetbol, utoljára az a mozzanat tett rá legnagyobb hatást, persze ezek a kifejezések pontatlanok, hiszen o csecsemo korából látja az egészet, látja mint motorizált, aeroplánokká átalakított csöpp ékszereket azokat a bizonyos rovarokat, tehát valóban semmi keresnivalója nem lenne itt a hasonló kifejezéseknek, mint hatás satöbbi, utoljára ugyanis az bénította meg, ahogyan a dajka egy nyírággal kihajtotta a kiságy muszlin függönye alól a legyeket, majd az ablak üvegén vergodo lódarazsat is. Illetve az, hogy az a nyírág, mert Lev Nyikolájevicsnek még erre is volt ideje, fonnyadt, mármint hogy a dajka egy fonynyadt nyírággal kezdi legyezni a csecsemot, miközben egy kis esocskét kér az Istentol Még nem szeretnék végezni vele, jóllehet várom, nagyon várom már a napot, hogy újrakezdhessem. Hogy még egyszer újrakezdhessem. Még akkor is, ha nem egészen biztos, hogy végig fogom tudni olvasni hetedszer is. Bocsássa meg (mondta Vronszkij), kellemes nincs az életben számomra. Ez volt az egyik utolsó mondat, ami fennakadt emlékezetében. Ezzel a mondattal is úgy volt, azért is jegyezhette meg, mintha maga mondta volna, de most hogy felkérodzte, a hangsúly valami egészen másra tevodött át, az volt ugyanis az érzése, a dajka kérte esocskét az Isten, ennyi év után, neki adta meg, éppen neki, hiszen az o egész státusa, élete ettol az esocskétol függ, ergo az o számára mégiscsak lenne valami kellemes, igen, ez a hajnali felszentelése a földnek, földeknek az o életében valami kellemesnek mondható Igaz, elobb, még otthon, néhány másik mondat is visszajött volt, minden bizonnyal a szomszéd rádiójából áthallatszó hírek nyomán. Mi városon a szerb háborún kívül mást sem hallunk. A barátom hogy gondolkozik róla? Bizonyára másképp, mint a többi ember? De addig, amíg a földek elé helyezett rozoga asztalhoz telepedhet, még át kell verekedni magát Budán, meg aztán Pesten is. Most, minden bizonnyal a hajnali permetnek köszönve, már itt, a Bécsi úton is mintha érezni vélte volna a csepeli eperföldek illatát. A csepeli eperföldekét, amelyeknek még, június elejéig: o az egyetlen ore. Aztán júniustól tar feju orzovédok szállják meg a terepet. Jóllehet nem a tolvajok, a vaddisznók, ozek és a motorosok jelentik a legnagyobb veszélyt.
A bódéban Iluska még nem ébredhetett fel. Hétvégeken Iluska helyettesíti. Igaz, nem mindig utazik haza Ferencz bácsi, olykor Ráckevére megy, szamaras barátjához. Vagy kutyájával elutaznak egészen oda Ócsa és Gyál mellé valahová, abba a kisállattemetobe. Emlékszik, ilyenkor minden alkalommal eszébe jut, az orosz fogságban volt vele egy gyáli gyerek, mindenki így szólította, gyáli gyerek, o írta a leveleit, jól emlékszik még, ahogy a tábori levelezolapra eloször írta fel, hogy: GYÁL. Szegényt aztán ott temették el, pajszerral véstek neki helyet, a fagyos hóban. Keresztjére - jócskán megnyálazva tintaceruzámat - azt is ráírtam volt, érzékenyült el Ferencz bácsi, hogy: GYÁL. Kéthavonta pedig feleségéhez utazik Debrecenbe. A lányuk magához vette, de aztán szegény elobb meghalt, mint az anyja. Most ott van egy elfekvoben. Ha Debrecenbe utazik, mindig ellátogat a gyufa feltalálója, Irinyi József szüloházába is. Tetszik neki, hogy kezdetben még nem pálcikákat, hanem szálkákat mártottak a foszfor, kén és gumi kotyvalékba. Azt is mondta valaki (egy talponállóban közölte vele ezt egy kétes egzisztencia, aki, míg Ferencz bácsi a vécén volt, beleivott a kevertjébe), hogy Debrecent a szlávok alapították, hogy tulajdonképpen szlávok voltak az oslakói, hogy a szerbek akár be is jelenthetnék igényüket a református Rómára, mint ahogyan különben a Balatonig (Blatno jezero) húzódó sávra be is jelentették már. Úgyhogy apuskám, mondta a kétes egzisztencia, akár már pakolhatunk is. Én nem vagyok debreceni, mondta közelebb húzva kevertjét Ferencz bácsi. Hát?, kérdezte meglepodve az alak. Gyáli vagyok, mondta Ferencz bácsi. Gyáli? Gyál, az merrefele is lenne tulajdonképpen?, kérdezte. Ott a kisállattemeto mellett, mondta Ferencz bácsi határozottan, noha az egészet abban a pillanatban találta ki. Igaz, elobb még azt akarta mondani, csepeli, de hirtelen Gyálra váltott, ugyanis valójában Csepel is egy szláv sziget, tele bolgárkertésszel, ráccal. Ha Csepelt talált volna mondani, a kétes egzisztencia malmára hajtotta volna a vizet. Gyál hallatán viszont kissé elbizonytalanodott a figura, megzavarodott, s azt sem értette, hogy a fenébe kerül ide most meg egy kisállattemeto?! Egyáltalán mi az, hogy kisállattemeto?! Ferencz bácsinak ismét vizelnie kellett volna, de nem merte otthagyni kevertjét.
Otthon, budai szobájukban nem nyúlt semmihez, felesége ágyán még ott a zsíros gurtlik, melyek segítségével, hatalmas hústorony, hóka gólem, felállt. Hátha még visszajön szegény. Mert hiszen csak egyre no. Már nincs is belseje. Nincs, ami elromolhasson, meghaljon benne. Nem egy lelketlen lény szegény, csak a lelke valamiféleképpen a külsejére van kenve. Ott a csipkén az alumínium váza. Minden nap virágot szedett neki, ágat tört bele, mert az ágyából csak azt látta. Az alumínium vázát. Majd csak amikor megreggeliznek, lilahagymát visz a szalonna mellé, makói lilahagymát, s Iluska hazaindul, majd csak akkor járja körül kutyájával a földeket. És csak azután takaríthatja le az asztalt, ülhet a könyvéhez. Egy hete sincs még, hogy ismét kiülhetett a földek elé. Az asztalhoz. Körülményesen kezdte az idényt. Talált egy újságot a HÉV-en, s újracsomagolta könyvét. Csak annyit írt rá a tintaceruzával, hogy:
ANNA K.
Megérkezik a busz. Felcsapja a port. A várakozó utasok hirtelen szemük elé kapják a kezüket. Aztán, mintha valami jelre, nyomulni kezdenek, de az osz emberkét, hátán a kabakként lebego kis batyuval, sárga kutyájával elore engedik. Ferencz bácsi leghátul kuporodik le. Kutyája egészen behúzódik a lába alá. Ha buszon nem, akkor a metrón, a villamoson vagy a HÉV-en mindig felfedez magának egy-egy detaille-t. Egy kezet, nyakszirtet, bokát, megvillanó szempárt. És akkor ahhoz rendezi át az egészet. Így hetente átrendezodik a kaleidoszkóp. Két hete például megpillantotta azt a kis piros táskát, amely Anna elso kísérletét meghiúsította, amelyet a végzetes mozdulat elott aztán eldob magától. De a vörös tarsoly, amelyet a karjáról éppen leakasztott, visszatartotta, elkésett; a kocsi közepe tovább ment már. Olyan érzés fogta el, mint amikor a fürdoben a vízbe készült menni - és keresztet vetett magára De a szemét nem vette le a második vagon odagördülo kerekeirol. S pont abban a pillanatban, amikor a kocsi közepe az o vonalába került, eldobta a vörös tarsolyt. Mit nem adott volna Ferencz bácsi, ha megérinthette volna azt a kis, népi hímzésu táskát, amelybol a lány, alig hogy leült, máris szolozsírt varázsolt elo. Van egy pillanat a korai buszokon, villamosokon, amikor minden no kezében ott a szolozsír. Ha jobban meggondolom, talán ez a legszebb pillanata az utazásnak. Amit a tulakodás, vagy egy-egy gezemice unalmaskodása, krákogása, köpködése legtöbbször azon nyomban el is ront. Hm? A gezemice Hát a gezemicén egy kicsit fennakadtam. Ferencz bácsi ugyanis komoly filológiai kutatást végzett a gezemicét illetoen. Ott a kis csepeli boltban faggatni kezdte az embereket, de a fatelepi munkásokat, meg a szamócaföldeken dolgozó embereket is, mármint hogy mit is mond nekik a gezemice? Az egyik olyan törekfélének tudta. A másik egy geze nevu madárról kezdett mesélni neki. A harmadik valami förtelmes fozelékrol, amellyel a keresztanyja mérgezte rendszeresen. A negyedik egy versikét kezdett szavalni Ferencz bácsinak a gezemice lángosról. Az ötödik azt mondta, feléjük a silány malacra mondják, hogy olyan gezemice. Volt, aki gezemizének, gezernicének tudta, egy erdélyi vendégmunkás meg arról beszélt, hogy náluk gazmutának mondják a gizgazt. Olyan is akadt, aki határozottan állította, hogy a gezemice azonos a gézengúzzal, a hiábavaló, haszontalan, hitvány emberrel. Itt, a buszmegállóban egy tudós külseju úr pedig valami kásás, szivacsos anyagról értekezett neki. Egyszer megkérdezett egy ido elott nyugalmazott orosztanárnot, megtudná-e neki mondani, hogyan írta Lev Nyikolájevics a gezemicét, mármint hogyan is hangzik a gezemice oroszul? De az a nyugalmazott orosztanárno kikérte magának, kiabálni kezdett Ferencz bácsira, hogy provokator, hogy neki semmi, de semmi köze sem volt a megszálló szovjet csapatokhoz Ferencz bácsi minden ilyen információ után odalapozott a 741-ik oldalhoz, és újra elolvasta a gezemicés fejezetet. Amelynek a titkát, megrázó gyönyöruségét végül is abban találta, hogy a biliárdgolyók a húsvéti tojásokra, a húsvéti tojásokkal való gurigázásra emlékeztették, tehát boldog gyermekkorára. Ám azt, hogyan lesz gezemicévé a húsvéti tojás, még mindig nem érezte egészen. Te csak elnézed ezeket az aggastyánokat itt, mondta (Levin apósa, a herceg), s egy meggörbedt, lógó ajkú tagra mutatott, aki puha csizmában a lábát alig csosszantva, épp szembe jött velük. Azt hiszed, ezek is ilyen gezemicéknek születtek? Hogy gezemicéknek? Nem ismered ezt az elnevezést. Klubbeli terminus. Tudod, hogy gurigáznak a tojással; ha sokat gurítják, gezemice lesz belole. A magunkfajta is így van; jársz, jársz a klubba, s egyszer csak gezemice vagy. Kutyája pontosan megérzi, mikor kell átszállniuk a Boráros téren a HÉV-re. Onnan már mindössze három állomás a Szabadkiköto (Freeport). És már csak az úton kell átjutni szerencsésen. Elhalad, hátán kabakkal valóban akárha úszna a szigetet borító párában, elhalad a fatelep és a boltocska elott. Többen köszönnek neki. Egy nagykezu, gutaütött ember, visszahelyezve sörösüvegét a küszöbre, a földek felé mutat. Ferencz bácsi, esocskénk volt! Esocskénk! Szeretik.
A szigetre érve már valóban érzi az eper illatát. Pedig az eper még csak nem is virágzik. Az embereknek nem epret mond, szamócát, mert többször félreértették már, azt kérdezték tole: epeor?!
A csepeliek szamócát mondanak, viszont a szüret eperszüret nekik is. A kutya boldogan ugat. Iluska kijön a bódé elé. Milyen volt a városban?, kérdi hosszú csatokat szurkálva hajába. Iluskának az idegei mentek tönkre. Ahogy mondja, a szomszédok állandóan zakatoló mosógépei miatt. Aztán meg a húga lánya miatt. A szemén volt valami kelés. Rákgyanús, azt mondták. Sugarazni kezdték. Úgy tunt, elmúlt. De aztán egy nagy gumó nyomult az agyába. És ezt Iluska már nem tudta elviselni. Beleroppant. Csak nyáron, szamócaszedéskor változik meg kissé. Ez tartja életben. A SZEDD MAGAD-akció. Sokáig dunsztol. Aztán egész évben várja, mikor jöhet a nyüzsgo emberek közé ismét szamócát szedni Csepelre. És újabban hétvégeken helyettesíti a kis öreg szamócaort. Kiteszi a szalonnát, a lilahagymát. Makói, mondja Iluskának. Makói?! kérdi Iluska. Makói, mondja Ferencz bácsi. Harsogva kezdi szeletelni.
Aztán némán soká nyesegetik a szalonnát. Friss vizet hoz a forrásról. Forrásföldek, mondta valaki, jóllehet ironikusan mondta, a rejtett, naftával teli borzalmas csepeli gödrökre, kutakra gondolva. Már megyek is, mondja Iluska, mert ha valamelyik szomszéd oldaláról, felülrol vagy alulról átnedvesednek a falak, azonnal hívnia kell a hatóságot. Megbeszélik a következo helyettesítést. Iluska a fateleptol még visszaint. A kis öreg is felemeli finom kezét. A kutya is vakkant.
Csak ha nagyot kerülnek, ha mind becserkészik az eperföldeket, lesz aztán délig nyugodt a kutya. Letisztítja az asztalt, amelyhez éppen egy hete ülhetett ki eloször. A morzsát a bódé ablakpárkányára szórja. Csízek járnak ide. Sokáig ökörszemeknek vélte oket. Megszerette a csízeket. Különben is szereti a semmis énekeseket, amelyek szinte láthatatlanok, s mégis énekük hosszú, hajszálvékony tujével szúrják át az ember szívét. Iluska, amikor észrevette, Frencz bácsi mennyire ragaszkodik a csízekhez, mennyire követi életüket, figyelni kezdte, hogyan cseveg velük, megjegyezte, hogy Ferencz bácsi is egy olyan csízszeru lény... A fabódé egykor zöldre lehetett festve. Az esok, hóviharok lesúrolták, a nap leégette. Itt-ott még megmaradt egy-egy kis zöld felület. Ferencz bácsi számára fontosak voltak ezek a zöld felületek, számon tartotta oket. Szerette, ahogy így tavasszal száradni kezdett, párolgott a bódé, úgy tunt, a Duna vetette a partra, isteni uszadékfa illata volt. Ősszel és télen különösen fontos a bódénak ez a tónusa, amely a zöldre emlékezteti Ferencz bácsit. Beakasztja az orölt paprikával dörzsölt szalonnát. A három lilahagymát nagy, szinte térdig éro zsebébe dugja. Vizet készít a bögrébe. Kifújja az orrát. Felhúzza, beidegzodött mozdulattal, a klott könyökvédot.
És akkor kihozza a könyvet. Ő magában úgy mondja: Annát. Délig olvas. Olvassa. Van egy ceruzacsonkja (ácsceruza). Itt-ott jeleket rak. Néha újraolvassa a koncert leírását. Már o is volt az Astoria teázójában. Ha koncertre kíván menni, ott próbál jegyhez jutni a Ki nyer má-n. A lányuk zenetanárno volt. Az Astoria teázójában megismerkedett egy zöldszemu, ápolt, idos hölggyel. Még mindig emlékszik kis, helyes csipkegallérjára. A hölgy, kissé titkolózva, meghívta az Értelmes évek egyik kirándulására. Majd pedig a Zeneakadémián a Vivaldinál megfogta Ferencz bácsi kezét. De a következo felvételezést már nem élte meg, Ferencz bácsi hiába várt rá ott az Astoria teázójában. Két csíz röppen a bódé melletti szilvafára. A hajnali rádióhírek, a szerbek háborúja, másról sem lehet hallani, most valamiféleképpen annak az öreg méhésznek az alakját idézte föl Ferencz bácsiban. Mit nem adna egy kanál mézért, gondolja, noha benn a bódéban még mindig volt Iluska mézédes befottjébol, szlatkójából.
Fenegyerekek ezek a montenegróiak! Nem, motyogja Ferencz bácsi tovább lapozva. Nincs szüksége levélre, Riszticshez, Milánhoz? (kérdezte Szergej Ivanovics). Ó, nincs! (mondta Vronszkij). Levél? Nem, köszönöm, meghalni, ehhez nem kell ajánlólevél. Legföljebb a törökökhöz? Ferencz bácsi ide-oda lapozva a vita között ki-kivillanó méhes, méhész leírásait ízlelgeti. Levin a fiatal nyárfák suru, friss árnyába helyezte el vendégeit, a padokon és tönkökön, amelyeket a méhektol félo látogatóknak készítettek már oda; maga pedig bement az elkerített részre, hogy a gyerekeknek és nagyoknak kenyeret, uborkát s friss mézet hozzon. Azon volt, hogy minél kevesebb gyors mozdulatot tegyen, s a mellette mind surubben és surubben röpködo méhekre fülelve, az ösvényen a házikóhoz ment. Közvetlen a pitvar elott egy méh a szakállába keveredett s dönögni kezdett, de óvatosan kigabalyította. Az árnyékos pitvarba lépve leakasztotta a falról az arcvédojét, amely egy cöveken függött ott; fölvette, majd zsebre dugott kézzel kiment a körülkerített méhesbe, ahol a lekaszált térség közepén, gúzzsal a karókhoz kötve, ott álltak egyenes sorokban az ismeros, régi méhkasok, mindenik a maga históriájával. Itt nem hadüzenetrol van szó; egyszeruen az emberi, keresztény érzés kifejezésérol. A testvéreinket ölik, egyvérueket, egyhitueket. De tegyük fel, hogy nem is a testvéreinket, nem egyhitueket, pusztán gyerekeket, asszonyokat, öregeket; az érzés föllázad, orosz emberek rohannak oda, hogy ennek a szörnyuségnek véget segítsenek vetni. A rádió is valami ilyesmirol beszélt, hogy egy motorizált orosz egység siet Belgrádon keresztül, ahol a nép virágot dobál a tankok elé, Pristina irányába. Végre megleli az öreg méhész leírását. Ezeket a szavakat tavaly Iluskának is felolvasta. És Iluska elérzékenyült, beletúrt Ferencz bácsi hajába. A szép oszesfekete szakállú öreg mozdulatlanul állt ott suru, ezüstös hajával, kezében egy tál méz, s termete magasából nyugodtan nézett az urakra; nyilván semmit sem értett s nem is kívánt megérteni.
Csak most veszi észre, egy hete, hogy künn olvas, és máris egy egész gödröt ásott, rugdosott kalimpáló lábaival az asztal alatt. Közben a két csíz szerelmeskedni kezd. Újabb és újabb balkáni gerlék landolnak a kátránypapírossal fedett bódéra. Hallja, ahogyan körmeik az érdes felületet karcolják. Délben beviszi a könyvet, ismét kihozza a szalonnát. Nagy kört tesznek a kutyával. Kicsi, így hívja kutyáját (így is írja majd a sírkövére: Itt nyugszik Kicsi) vakond után szimatol. Erre o is odafigyel. A vakonddal inkább meg tud küzdeni, mint a vaddisznókkal, nagyokat szökello ozekkel. Cipoje - kicsit nagy neki, lám, még mindig nem szokta meg, még mindig nem uralkodik felette (olykor úgy érzi, az elozo tulajdonos lába is benne van még) - beakad a muanyagtakaróba. És mivel a másik lába már rajta áll a takarón, megbotlik. Végigvágódik a csörgo muanyagon. Ezen a részen ugyanis még le van terítve a föld, a naposabb részeken már felszedték a takarókat. De így is megérezi az eperföldek illatát. Mintha csak valaki hozzávágta volna kis, vézna testét a földhöz. A földgolyóhoz. Pontosan érezte, tudatában volt, ahogyan röpül neki. Át van itatva, gondolta elnyomva váratlanul eros - nem számított ekkora ütésre, nem gondolta, hogy ennyire meg fogja ütni, nem gondolta, hogy agyon fogja ütni a föld, a földgolyó -, mellkasát kettéhasító fájdalmát, át van itatva eperillattal, át az egész földgolyó. Azt hitte, az eperillat, a muanyagtakaró kissé amortizálja az ütését. Nem amortizálta. Teljesen váratlanul, hiszen Ferencz bácsi nem volt messze a földtol, a földgolyótól, szinte már egészen odahajolt hozzá, váratlanul felerosítette. Mintha nem is porhanyós eperföldnek, hanem valami sziklának vágódott volna.
De nem szeretne így maradni. Nem szeretné, ha Kicsinek aztán egész addig itt kellene ülnie mellette, amíg a fatelep munkásai rá nem találnak. Ő, illetve ok Kicsivel Gyálon szeretnének feküdni, közel Kicsi édesanyjához, Sisyhez. A kisállattemetoben. Embert nem temethetünk ide, mondta a gondnok. Szigorúan tilos. Embert temetni kisállat-temetobe?! hogyan gondolja?! duzzogott. De aztán, rájuk pillantva, hozzátette, egy kis pénzzel talán mégis el lehet intézni, hogy ot is ott ássák el a kisállatok között. Az urnáját mindenféleképpen. Persze csak valami kutya-, illetve kisállatnévvel. Ugyanis kisénekesek, fehéregerek, tengerimalacok, mókusok, macskák is vannak ott eltemetve, nem csak kutyák. Ferencz bácsi, mondta a gondnok, az öreg vízszintes hátára helyezve kezét, a maga esetében például nyugodtan felírhatjuk, hogy: Ferike. Iluskának egyszer már beszélt arról, hogy a kisállattemetobe szeretnének feküdni Kicsivel. Elso hallásra kimeredtek Iluska szemei - ha nem bazedovos, akkor hajlamos rá -, de késobb maga tért vissza a témára. Mondta, szeretne elmenni velük Gyálra. Abba a kisállat-temetobe. Gyálon sem járt még. Kisállat-temetoben sem. Szívesen végignézne egy temetést. És legközelebb magukkal vitték Kicsivel Iluskát, akit megzavartak a temeto elott kamionosokat stoppoló kurvák. Épp itt eszi a fene oket! Ezek még a sírokra is képesek behemperegni! Benn komoly ceremónia közepette egy kanárit temettek épp.
Itt nyugszik Caruso, írta a kereszten.
Kivárták a ceremónia végét - egy magnóról sokáig hallatták a kanári-Caruso hangját -, és összeismertették Iluskát a gondnokkal. Tehát Ferencz bácsi, ott a muanyagteríton heverve tudta, nem lesz probléma a temetés körül. A koporsó különben sem hiányzik neki. Egy preparált papundeklire már felírta volt: Itt nyugszik Kicsi és Ferike.
A muanyagtakaró, akárha máris ot takarná, jó meleg. Arra gondol, a szamóca majd kirajzolja alakját. Szép lesz. Iluska fel fogja ismerni a rajzot. Meg arra, hogy lám Kicsi nem nyüszít, nem szuköl. Csak hu. Már o is 10 éves. Mondani akarta neki, nem lesz baj, együtt lesznek, ott egy fehér egér, egy makimajom, s a kacagó gerle pár szomszédságában, közel ahhoz a papagájhoz, amely hibátlanul szavalta volt a Szózatot. Nyugodt lehetsz, nem leszünk rossz társaságban. Azt mondták, minden héten kihozzák Caruso felvételeit. Évente egyszer a Szózatot is, mert annak is van egy kituno felvétele. Csak most látja, elfelejtette levetni könyökvédojét. Már teljesen szét van mosva, most mégis szorítja, minden szorítja, akárha egy könyökcsobe húzták volna. A könyv biztos helyen van, épp tegnap írta bele ácsceruzájával, hogy: Iluskának - Ferencz. Még o is elolvashatja egy-kétszer. Vagy majd silabizálhatja Ferencz bácsi jeleit, bejegyzéseit. Majd Iluska is eltunodhet a gezemice tulajdonképpeni jelentésén. Emlékezett, hol hagyta abba. Azokat a mondatokat motyogja most. Kicsi, mind közelebb csúszva hozzá, fülét hegyezi, nehogy valamit is kihagyjon, majd 10 éve idézget így neki, minden bizonnyal csak ez az egyetlen melódia kedves az o szép, hosszú sárga fülének. Valamiféleképpen o is preparálódott a szöveg, a melódia által, ahogyan az eperillat által is, éppen úgy, mint Ferencz bácsi. A csízek hirtelen elnémulnak. A hamuból mintázott balkáni gerlék is a kátránypapíron. Már nem lélegzik, amikor egy fatelepi munkás arrafelé karikáz. Kicsi kétszer felvakkant. A fatelepi munkás lefékez. Eldobja kerékpárját, be-beszakadva, átfut a csörgo muanyagtakarón.