Gyengédebben egy (két) levél piszkozata, avagy feljegyzések a vég tónusához

Gyengédebben gyengédebben gyengédebben. (Nem, ez nem Lenin, ez parafrázis.)
Megkaptam a filmeket, és ma megjött a nagy paksaméta is - láttam, innen az asztalomtól, ahogy a postás próbálta begyömöszölni a levelesládába, majd felhagyva az erőlködéssel, a nagykapu egyik spirálformában görbített vasszalagjába dugja. (Végső ideje átsétálnom a vakvágány túloldalán lévő bádogrosműhelybe és megkérni Csillag urat, hegesszen egy darab csövet, vízszintesen, amerikai módra a postaláda fölé. Akár egy horganyzott csatorna- vagy zománcozott kályhacsődarab is megteszi.) Nem szaladtam ki azonnal (persze azért ki-kipillantottam, nehogy valaki kihúzza a zöldrefestett spirálból), tettem-vettem asztalomon, tintát szívattam tollamba (kaptam egy üveg barna Shaeffertintát, és most azt vegyítem a fekete Pelikánnal - novellát írok épp régi verstöredékem alapján egy öreg papírkereskedőről, akinek szenvedélye a futballbíráskodás, vasárnaponként klottgatyára vetkezve futkos a zöld pályán, de a közönség rendszeresen megkergeti, ugyanis gyanús politikai múltja van- tán még embert is ölt; a kisgyerek, aki mindezt figyeli, nem tudja pontosan, nem is érti, hogyan lehet embertölni, ilyenkor felszalad és boltjába zárkózik, s ott vacog klottgatyában a hattyúlapok, szédítőrózsaszín radírok és Pelikán-tinták között), fát dobtam a kályhába, hogy még jobban melegítse, sugározza görnyedt hátamat; a kiégett, óarany fotelban trónoló, háromlábú kutyám nagy, barnabársony fülét morzsolásztam; egy új doboz gemkapcsot (most sárgát) bontottam (a. ny. áron Clevelandben egy kanizsai ismerősöm tömérdek kitűnő klipsszel látott el, megérezte, vevő vagyok az amerikai klipszekre, hogy szenvedélyem tárgya a szép gemkapocs, és - mondom -, egész életemre ellátott, el, olyannyira, hogy akár papírkereskedést is nyithatnék és didereghetnék benne klottgatyában); ceruzákat hegyeztem, belepörgettem egy könyvbe (nem tudom, miért éppen egy Eliot-kötetbe, amikor számomra most a költő - persze inkább Milišić, mint Brodszkij miatt, és hát mert természet-költő: Frost, de most már tudom, azért volt asztalomon az Eliot-kötet, mert emlékeztem egy Joseph Conradra vonatkozó mondatára - megdöbbentő Conrad-fotót láttam a napokban valahol, s közben nemcsak azt a Conradra vonatkozó mondatot, hanem mégegy másikat is átmásoltam a frissen töltött tollal tefterembe: "a zseni - idézi Eliot Wordsworthot - csak olyan értelemben nagy, mint bizonyos illékony kémiai anyagok, átalakítja a semleges agyak állományát, de magában nincs egyénisége, határozott jelleme; akiknek igazi, saját énjük van, azok a hatalom emberei.", és az a bizonyos mondat, amelyben Conrad neve is felbukkan: "De számunkra - mondja Eliot - fontosabb az a nyelv, mely küszködve emészt és fejez ki új tárgyakat, a tárgyak új csoportjait, új vetületeket, mint például James Joyce vagy a koreai Conrad prózája".), levágtam a gyertya kormos belét, fel vagyok készülve az áramszünetekre, meg se rebbenek, ha kikapcsolják az áramot, csak kitapogatom a gyufát a sok kacat között (nem véletlenül egyik legkedvesebb könyvem Bachelard Gyertyalángja); mondom, nem szaladtam ki azonnal a nagy, fehér paksamétáért, megvártam, hogy dolgavégeztével, fütyürészve visszakarikázzon utcánkon a postás- tudtam, hogy most, ettől a pillanattól, amelyet minden erőmmel, jóllehet közömbösen viselkedve, mellébeszélve próbáltam megállítani (félek?), ettől a pillanattól valami új korszak kezdődik, illetve hát egy régi folytatódik: Istenem, ismét folyóiratot szerkesztek!

Kedves Mirjana, a magyar változatokat, a könyv- és folyó-iratközléseket mind ismerem, már ismert magyar anyagot nem szándékozom átvenni, de jó, hogy most így együtt van ez az anyag. Egy egész Kiss-bank! Előbb csak beleolvastam A forradalom költője Vujičić-féle fordításába (megjelenésekor olvastam a Nagyvilágban), majd elővettem a könyvünkben, a Költemények és átköltésekben (majdnem azt írtam: Költemények és átköltemények) közzétett eredetit is. És anélkül, hogy észrevettem volna, jó messzire elhajóztam én is ama elnöki hajón. Igen, már jócskán elhajóztam, már rég eltűnt a part is, amikor rádöbbentem, valójában ugyanarról a hajóról van szó, amelyről a korszak másik nagy verse, Domonkos Kormányeltörésbenje íródott. Azt persze nem állítanám, hogy Domonkos verse konkrétan hatott is Danilóra (lehet, nem is ismerte, mert ha ismeri, lefordítja), de a két vers közelsége kétségtelen. Ahogyan valamiféleképpen ebbe a körbe tartozik Enzensberger Titanicja is. Čudić Vinaverhez, a szerb Karinthyhoz köti versifikációját (Domonkosét én Slamnigéhoz például, de azt hiszem, mind a két esetben kiegyezhetnénk Kosztolányiban). Korszakosnak neveztem Danilo versét - milyen különös is ez, hiszen amikor Danilo ezt a versét írta, már világhírű prózaíró, és semmilyen formában sem tekinti magát költőnek. Talán nem is volt tudatában, hogy ezzel a nagyobbra tervezett verssel a szerb költészet élvonalába került.

A verscsinálás igen, de a verselemzés mint olyan nem szakmám, ezért most csupán egyetlen kis részletét érinteném ennek az elnök hajóján utazó prózaíróról, ahogy a szovjetek mondták, a forradalom költőjéről (aki, hogy a dolog, azaz hát a vers még kacifántosabb legyen, közben már maga is államelnök lett) szóló hosszúversnek. Ezt is csak azért, hogy érzékeltessem a lehetséges megközelítési szempontok végtelen sokaságát. Persze azért éppen ezt a kis részletet, ezt az egy - egyetlen (illetve hát három) sort, mert számomra ez a legmegrendítőbb mozzanata, afféle centruma a versnek - sőt, megkockáztatom, talán az egész koncentrációs táborokkal és Gulágokkal birkózó életműnek is. Azt persze nem tudom, hogy ezt a rám tett hatását ennek az egyetlen sornak (valójában egyetlen szónak) érzékeltetnem sikerül-e.

Cirill betűkkel kell írnunk, ez szigorúan hozzátartozik lényegéhez. Nem azért, mert lassan nekünk is cirill betűkkel kell magyarul írnunk, hanem azért, mert az a bizonyos Lenin-parafrázis, az az észbontóan üres parola is oroszul íratott (Vujicic különös mód magát a parafrazált parolát helyezi sorunk helyére):

Учитчся, Учитчся, Учитчся! (LENIN)

Amiből végül is, ha mindent - ideológiákat, forradalmakat - számításba veszünk: yбNTb, yбNTb, УбNTb! lett.

Ilyen értelemben mondja tehát, éppen a tengeri és bélszeleket, szellentéseket taglaló szakasz után, hogy ezeknek az egykori bolsevikoknak és mai nacionalistáknak (hiszen pontosan tudta, elsőként érezte meg, éppen ő, a jógi, az utolsó bohém, hogy nacionalistákként is be fogják vérezni a kezüket ezek az egykori komisszárok) és persze mondja a mindenkori komisszároknak, katonáknak, hóhéroknak, gyilkosoknak - de ugyanakkor és talán mindenekelőtt a gyengébb nemre is gondolva (Nietzsche értelmezésében, aki szerint az igazság, az élet nő):

"Nježnije, nježnije, nježnie.

(Ne nije Lenin

to je parafraza)

"gyengédebben gyengédebben gyengédebben. (Nem, ez nem Lenin,

ez parafrázis.)"

(Ahogyan Vujicić megoldása különösnek tűnt, noha egyértelműen a vers játékos-ironikus szellemében, ugyanúgy tűnik különösnek Bozsik megoldása is, aki viszont finomként fordította szavunkat.)

Milyen elviselhetetlenül gyönyörűen hangzik most (kannibalizmus, nekrofilia idején) ez a sor, amely tényleg úgy tűnik nekem, Danilo végső üzenetét rejti. Pascal említette, hogy közvetlenül halála előtt tisztázták ennek a versnek a kéziratát. Akkor kerülhetett a vers végére az az utolsó 10 sor. Amely még mindig az elnökről, melegebb tájakra való elvágyódásáról beszél, ám ugyanakkor mintha a vén kapitányra (a halálra) is utalna. Ez a 10 sor teszi a verset befejezetté, véglegessé és immár nem egy befejezetlen mű első részévé.

Mi egy újabb fordítását közöljük (jó, hogy már két változata is van), ugyanis Bozsik (társával, Ladányival) az egész anyagot, tehát Danilo összes versét lefordította. Azonnal küldöm neki ezeket az újabb - és éppen Šejkának ajánlott - darabokat is. Erről a kérdésről, mármint, hogy miért nem vette fel ezt a változatot is, nem beszélgettem Čudićtyal, akivel tényleg jó volt dolgozni a Költemények és átköltéseken. Bár többet üldögélhetnék ott, abban a gyermekkönyvtárban, a lebontott Sebastijan (egyszer sem történt meg, hogy ne fordultam volna be kiállításukra: Stupica-vázlatokra emlékszem az utolsó időszakból, egy Dragulj-kiállításra, annak a szlovén festőnőnek a képeire, nem jut eszembe a neve, akiről Šalamun egész könyvet írt, például, de az a bizonyos plakát Bem fehér kutyájával, amelyet Milicić említ utolsó levelében, szintén egy dubrovniki Sebastijan-plakát tulajdonképpen- a kép itt van újvidéki szobámban, a plakát viszont a gyerekeknél Pesten -, ahogy elhaladok a romos sarok mellett a Knez Mihály utcán, mindig úgy érzem, egyszerre érte bombatalálat a dubrovniki és a belgrádi kiállítótermet) és a Francia kulturális központ bezárt vízumirodája mögött (előbb csak francia katonákat hoztak, majd később egyszerűen bezárták). Nem tudom, említettem-e már, hogy Čudić is zentai diák. Sajnálom, hogy a Mediale stílusjegyeit viselő könyv-tárgyunk verbászi bemutatóján nem tudtam jelen lenni. Nem tudom, maga, Mirjana eljutott-e, ugyanis egy sürgönyféleséget küldtem nekik, amelyben arról beszéltem, hogy a kongeniális fordítás lehetségességéről éppen Danilo átköltéseivel foglalkozva győződtem meg, addig a kongeniális fordítást mint olyant közhelynek tekintettem...

A Srpska kafanában, ott, a volt Atelje 212 (BITEF) mellett beszéltünk meg találkát (különös, hogy Danilót is ott, abban a kávéházban láttam utoljára), hogy átadja Juhász József Attila sírjánál című versének fordítását és bevezetőjét a költő bestiáriumáról (ezt a kis esszét sem vették még fel a könyveibe, ahogyan különben a magyar költészet antológiájának bevezetőjét, a számomra annyira fontos és meghatározó korai párizsi naplót és a kis �ejka-nekro-lógot sem például), hogy Újvidékre vigyem Sinkónak, aki akkor szerkesztője volt a Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia, illetve hát Krleža zágrábi folyóiratának, a Forumnak, ahol a vers és a kis bevezető hamarosan napvilágot is látott. (Egyszer fel kellene dolgozni Sinkó és Kis kapcsolatát - ahogyan különben az is érdekelne, milyen viszonyban állt Danilo, különösen A 44. zsoltár írásának és díjazásának idején a nagy belgrádi remetével, az Auschwitzből visszatérő, Auschwitzről kitűnő, ám még mindig felfedezetlennek mondható könyvet megírt Debrecenivel. Ha a hagyatékban valahol Debreceni József nevére bukkan, kérem, jelezze nekem.) Mire megérkeztem a kávéházba, már ott trónolt Šejka is. Danilo még a fordítói-átköltési munka hatása alatt volt, izzott, szikrázott szinte - és nagy ámulatomra, kívülről szavalta a szerb változatot Šejkának, a grandiózus temetőleírást festő barátja Lerakatóhoz-Szeméttelepéhez hasonlítva, valóban magasröptű előadást rögtönözve. Szájtátva figyeltem, milyen jót tesz egy versnek, ha egy másik nyelv szorításába, egy másik intellektuális - a mi esetünkben egy beckettiborgesi - koordinátarendszerbe kerül. Annak a kávéháznak a hangulatát kellene leírni (milyen boldogan sétált ez a gázlómadárforma ember egyik asztaltól a másikig például a kaposváriak Marat-Sade előadásának nagynagy sikere után - igaz, az is emlékezetemben maradt, hogy aztán, amikor hajnal felé, indulva vissza Újvidékre, megkérdeztem Danilótól, hol fog aludni, azt válaszolta, nem tudja); akár valami pompeji lokációt kiásni, Šejka és Danilo asztaltársaságának bohém báját, intellektuális magasfeszültségét érzékeltetni, azt, hogy mit is jelentett akkor, azokban az években ott, abban, éppen abban a kávéházban (Srpska kafana) és hát egész Belgrádban az, hogy a kornak ez a tán két legnagyobb értelmiségije, művésze gitárral a kezében magyar, orosz és francia dalokat énekelt...

Čudić említi könyve-könyvünk utószavában, hogy Danilo a Djubrištét (a fordítások a kukától a trágyadombig variálódnak) éppen Pesten írta. Minden bizonnyal azért figyeltem fel erre a mozzanatra, mert nekem is volt egy emlékezetes pesti szemeteskuka-élményem (aki majd lefordítja magának, Mirjana, ezt a levél-piszkozatot, amelyet akárha egy kukából gyűjtöttem volna, mentettem volna én is, amit először szerbül kezdtem el írni, mert tudtam, ha magyarul írom, szétkúszik minden irányba, besző mindent, engem is megfojt, meg, teátrálisan: belletrisztika lesz belőle, szóval, aki lefordítja majd magának, Mirjana, ne felejtse el megemlíteni, hogy a kuka egyben némát is jelent), a Szép utcában laktam, ott, az Astoria mellett,és ahogy első reggel kiléptem az utcára, egy hatalmas fekete bakelitkuka (felénk még pléhből vannak a szemeteskannák - a miénket is meg kellene már foltoztatni Csillag úrral) állt, ragyogott előttem a napon, egy bakelitkuka, amelyre nagy, fehér betűkkel azt írták, akár egy Baudelaire-szonettben, hogy: SZÉP.

(Én még ahhoz a nemzedékhez tartozom, akik számára a bakelit, az ebonit misztikus anyagnak számított. Az ebonitrudat még ma is varázsvesszőnek hiszem, pedig hát az új műanyagok elárasztották és tán már meg is fojtották a Földet.)

Az volt az első gondolatom, fehér festéket szerzek valahol, és afféle kis, intim (titkos) performace-ként a SZÉP alá írom:

Hommage á Šejka & Kiš.

Vegyük úgy, hogy ezt immár meg is tettem.

"...Lássuk - mondja Čudić említett utószavában-, hogy az a szemeteskuka tartalma miként funkcionál esztétikai síkon egy varázsló imaginációjától serkentve. Halgerincek kétélű fésűi... meggymag akár a vitamintabletták... borsóhéjhalom, akár a levágott ajkak, dióhéj, mint a feltört madárkoponya... almahéj spirálrugói... por barnás pászmái... a nyelv érintésétől foglyul ejtett bélyegek, ahogyan a szerelmesek ejtik foglyul egymást... orgona fürtjei, ahogy oszlásnak indultak, akár a dohányosok kiemelt tüdeje... (Brasnyó István fordítása.) Az oszlásnak indult orgronának és a dohányos eldobott tüdejének a hajszálpontos összehasonlítása egyenlő Kiš látomásának végzetességével. A Szemétdomb mint lehetséges kiindulópont a világ rekonstruálására, minden ragyogásával így nemcsak esztétikai tényezővé válik, hanem prófétikus látomássá; az alkotó sorsának pontos megjósolása. Szemben a Szemétdombbal a Saint-Exupéry: Rózsa áll, mint a kontrapunkt a zenében."

Még biztosan lappanganak fordítások, át kellene lapozni a Vidici, a Delo, a Polja, a Knjizevne novine, a Mlada kultura stb. évfolyamait (a vajdaságiak közül Szenteleky, Fehér Ferenc és Domonkos mellett tán még fordíthatta Debrecenit, Ácsot, Papot, Brasnyót is).

Egyszer talán majd külön könyvben is napvilágot láthat Kis magyar költészete Petőfitől Petriig (hogy az alliteráció végett kihagyjam magamat - különben örülök, hogy ebben a válogatásban sikerült megment enem Danilónak egy, a ZOO előtti fordítását, az Orfeusz a cseppkőbarlangbant, amelyet, talán mert annyira korai még, valójában első verseim egyike, legjobban szeretek). Felhívnám még a figyelmét arra is, hogy a válogatást éppen a Mladen Leskovac tulajdonában levő könyvekből készítette, és ezek a könyvek tele vannak a nagytekintélyű kritikus és valóban legilletékesebb fordító lapszéljegyzeteivel, variánsaival stb. Érdekes tanulmány tárgyai lehetnének, fel kell hívni rá Cudić és Sava Babić figyelmét.

Visszatérve Danilo verseihez, szeretném még megemlíteni azt is, hogy a 60-as évekből emlékszem egy Burgonya című versére (ha nem tévedek, a Hídban jelent meg), és azt hiszem, nem keverem össze a Fövenyóra esszébetétjével, habár nincs kizárva, hogy van valami összefüggés közöttük. Azért említem, mert nem találom a válogatásban. (Volt már ilyen eset, hogy pl. Todor Manojlović és Raicković verseit magyarról fordíttattam vissza az eredeti nyelvre, sőt, Raickovićtyal még hitelesíttettem is. Ezt persze még a régi szép békeidőkben, amikor azt hittem, másfajta kapcsolataink is lehetnek, amikor még azt hittem, Raicković is hű tud maradni fűszálaihoz, amelyeket én olykor még mindig gyógyfűként használok, hű csöndjeihez (de amint látom, újabban teljesen ama sörösüveg vonzásába került, amelybe vagy beleült, vagy belehúzták azt a szegény embert).

Elnézést ezekért a kitérőkért, de védekezésül azt is mondhatnám, hogy a maga fantasztikus kis kommentárainak, kísérőszövegeinek (amelyekkel immár egy külön műfajt teremtett) hatásáról van szó. Csak most döbbenek rá, hogy ezek a maga kis filológiai remeklései lényegében mennyire közel állnak Danilo prózai eljárásához, amelyben letagadhatatlan a szerepe tulajdonképpeni szakmájának, a filológiának. Talán éppen a filológia mentette meg attól, hogy belőle is holmiféle ideagyártó masina legyen, mint az értelmiség nagy részéből. Persze Danilo, ha lehet így mondani, bohém filológus volt. Minden jel szerint, egyik oldalról a filológia, másik oldalról pedig a bohémség volt az, ami megóvta. Külön írásban kellene egyszer foglalkozni az ő bohémségfelfogásával is. Elég csak beleolvasni rövid, 60-as esszéjébe, hogy lássuk, milyen komoly kérdés volt ez Danilo számára. Talán éppen az egyik utolsó igazi bohémmel van dolgunk. Szinte elképesztő, hogy annak a kornak a tömérdek ideológiai és irodalmi elméletéből csupán csak egy kis alkalmi jegyzet marad fenn - és az is éppen a bohémségről.

"A bohémség csak annak a művészeti jelenségnek a héja, gyönge burka, díszruhája, amely elsőként és legszembetűnőbben esett áldozatául a művészet elhalásáról szóló hegeli jóslatnak. Mert épp ő volt az, aki utolsóként és kitartóan ellenállt azoknak a változásoknak, amelyek a `világszellemen` belül történtek, tehát a művészeten belül is ő volt az, aki meg akarta őrizni az emberiség fiatalságát és a költészet fiatalságát a idő ellenében, mindennek ellenében.

A bohémség kezdetben a költői szenzibilitás többletét jelentette, nem lemondást, hanem a világban való szenvedélyes elmerülést, csak később vált passzív rezisztenciává, hősi lázadássá, szemben a világszellem pragmatikus kombinációival, a társadalmi berendezéssel.

Az átkozott költő átkozott azért, mert ő mindenkinél jobban érzi, miként valósul meg a hegeli jóslat mint átok, és mint `igazi költő`, többé nem igazi, mert őt megkerülte a világszellem, amely más irányba halad, egy racionális hedonizmus felé, amelynek célja a pokol megszüntetése, ám számára aztán ez az igazi pokol.

Az `átkozott költő` a szellemnek és a költészetnek is a száműzöttje, következésképpen a társadalomnak és a világnak is a száműzöttje. A modernművészet, ahogy Maritain mondja, megszünteti a tökéletes kapcsolatot a dolgok belső lényege és az ember belső lényege között, a modern művész pedig enged ennek a törvénynek, és elfogadja az absztrakciót, megbékél az ambivalenciával és a szolipszista konstrukcióval, míg a bohém ilyen értelemben fanatikus és lázadó, kamikáze, aki fejest ugrik a semmibe, föláldozva a lelket é s a testet is.

A bohémek már elmondták a magukét. A szimbolizmussal egy új szakasz kezdődik a modern költészet fejlődésében. Ütött a bohémség órája. A költészetnek ezentúl kulcsok és értelmiségiek kellenek. A költők felett a kritikusok ítélkeznek. Franciaországban és Oroszországban is egyaránt megkezdődik a szalonok korszaka, a találkozók korszaka csütörtökönként (Mallarménál) vagy vasárnaponként Andrej Belij költőnél. A kör szorul, mint a hurok.

A szürrealisták már `értelmiségiek`, antiromantikusok, antialkoholisták. `Az illúziók költészete`, amelyről Brjuszov beszél, vagy a költői kommunizmus szürrealista ideálja, amikor is mindenki verset ír, szükségszerűen józanságot diktál, cizelláltságot és szerkezetet, amihez tiszta ész és tekintet szükséges; a költő többé nem próféta és istenség. A kocsmai asztal többé nem helyettesítheti a dolgozószobát, a könyvtárat. Az egyetlen impulzus, ami még a kocsmákba vonzza a fiatal költőket, a hagyomány tisztelete, lázadás és kaland."

Nehéz abbahagyni e kis, napilapban megjelent írás idézését, hiszen egy teljes és releváns poétika körvonalai bontakoznak ki belőle, egy poétika körvonalai, amelyet legjobb költőink igazolnak vissza: Petri, Domonkos, Sziveri...

Azzal akartam kezdeni levelemet, persze amikor még igazi levél volt (a szerb változatra gondolok), amikor még nem hanyatlott egy úgynevezett nyilvános levél piszkozatává, hogy elmondom vállalkozásom - a KIŠ-SZÁM történetét.

Mivel a magyar nyelvterületen elsőként volt alkalmam megismerni a Költemények és átköltések anyagát, felajánlottam Magyarországra került (a behívó elől menekült) fiatal költőinknek (minden bizonnyal azért is, hogy ne szakadjanak el - egyáltalán ne szakadjanak el, de hát persze, miért is szakadnának el azért, mert nem akartak háborúba menni, háborúzni), fordítsák le Danilo összes verseit. Eljuttattam nekik az anyagot, azonnal hozzá is láttak a munkához, könyvkiadót is találtak hamarosan. Később a kiadó megkért, vezessem be, bővítsem ki valami kísérőanyaggal a könyvet. Először csupán fényképekre gondoltam. Közben a kiadó, mint mind a kiadók ott is, válságba került, viszont éppen a verseket fordító költők folyóiratot készültek indítani Pesten és Veszprémben. Így hamarosan egy Kiš-szám körvonalai kezdtek kirajzolódni. A különös az, hogy a folyóiratot, az EX-et (Velickovic nagy fekete vásznai között, azaz a nagy fekete vásznak és motívumaik alkotta labirintusban - akárha lenne kijárat, jóllehet kijárat nincs, legfeljebb valamiféle átjáró - van egy kis fehér kép, nem tudom, Mirjana, felfigyelt-e rá, amelyre egyszerűen csak ez a négy nyomtatott betű festetett: E X I T ), a második számtól - persze innen, Újvidékről - én (fő? - mennyire szerettem volna ezek helyett a kifejezések helyett valami egészen mást használni, mondjuk, a méhek vagy a madarak világából) szerkesztem. Tényleg különös véletlen (ha nem a fenn leírt folyamat eredményeként jött volna létre, született volna meg az első általam szerkesztett szám, hanem hosszú mérlegelés eredményeképpen, akkor is ezt vagy valami hasonlót választok), hiszen irodalommal és folyóirat-szerkesztéssel való foglalkozásom kezdeteinél Koncz István mellett éppen Danilo áll, Danilo és újságja, a Vidici (Danilo csak azért nem szerepelt többet a Symposionban, mert valami konfliktusa volt egyik kritikusunkkal - azt hiszem, közöltük is egy ilyen jellegű vitacikkét vagy levelét).

Arról, hogy mit jelentett számomra az az első, 1960-as találkozás, az a bizonyos éjszaka ott, furcsamód, teljesen véletlen, hogy éppen a zsinagógával szemben levő talponállóban (egy kikötése volt csupán, ahogy elindultunk az éjszakába, hogy kizárólag talponállóba hajlandó menni - örülök, hogy találtam egy fényképet, amelyen Danilo talponáll), arról már szóltam más helyen. Igaz, kicsit mindig visszafogottan, hiszen amellett, hogy Krležáról lelkendezett (kívülről tudta az Agrámi gyerekkort - másnap szereztem a Republika kék különnyomatát, és ájuldozva olvastuk Domonkos barátommal, aki aztán a Szív dobog a reverenda alatt és az Agrámi gyerekkor hatása alatt írta meg gyönyörű kis esszéjét, többek között az én Első esszém fonalát is továbbvivő Elsőáldozást (fülig szerelmes volt, és másnap vagy harmadnap be kellett vonulnia). Mindig visszafogottan szóltam ezekről a momentumokról, hiszen azóta az elmúlt harminc év alatt sem ellenőriztem le semmit az adatok közül. Ha jól tudom, Bilecán szolgált Kapitány Lacival (aki egyszer majd elhozza Danilót hozzánk, a Virág utcába, és az a pillanat, ahogyan Danilo áll a vaskerítésnél, majd pedig vigyázva benyúl, az első pillanatban még nem tudni, azért-e, hogy rózsát szakítson vagy pedig megsimogassa hatalmas fekete dogunk fejét, évekig, évtizedekig kísért, hogy végül majd valahol a Weinstrassén, Németországban, a halála utáni napon, verssé exponálódjon). Hajnal felé, akárha Danilo szavaiból és cigarettáiból bontakozott volna ki, rajzolódott volna fel a kékesrózsaszín égboltra, a Futaki út túloldalán lévő zsinagóga. Szinte toporzékolt (minden bizonnyal azért is ragaszkodott a talponállóhoz) hosszú, szürke köpenyében, éppen abban, amelyben Giulietta Masina plakátja előtt látni egyik fényképén. Személyes megismerkedésünkhöz az is szorosan hozzátartozik, hogy akkor, azon az első stražilovói találkozón láttam először, együtt olvastunk fel ugyanis: Marija Cudinát...

Ahogy folyóiratszám lett a versesfüzetből (első levelében még maga is könyvről tud), elhatároztam, a fotók mellé egy kis szöveggyűjteményt is szerkesztek (rövidebb, valójában alkalmi szövegekre és nem értekezésekre gondoltam), amelyekben Danilo belgrádi baráti körét próbálom bemutatni a magyarországi olvasóknak. Ugyanis a magyarországi Kiš-recepciót kísérve mindig volt egy hiányérzetem: a jellegzetes, kissé sematikus, közép-kelet-európai író-értelmiségi mögül hiányzott a belgrádi-montenegrói (jugoszláv-mediterrán-balkáni) alap. Egy ezoterikus-misztikus (borgesi) körről van szó, amely főleg festőkből állt. Másik fő jellemzőjükként talán az emelhető ki, hogy mentesek voltak minden baloldali fertőzéstől, minden baloldali buzgóságtól, melankóliától, olyannyira, hogy Šejka, Pekić és Mihajlov (aki évfolyamtársa volt Danilónak, és akit szintén szoros szálak fűztek Sinkóhoz is - tőle, lám, elfelejtettem írást kérni) aktív szervezkedésekben is részt vettek, hosszabb-rövidebb időre börtönbe is kerültek. Igen, ezt a bohém filológust, ezt a homo poeticust (aki a poétikát mégis homo moralisként írta, választotta el: po-etikává) még '68 romantikája sem indította meg. Valaki meg is írta '68-as opszesszióját, mármint, hogy most kell egyetemista lányokat, a vörös egyetem aktivistáit megkörnyékezni - meglőni, amikor teljesen el vannak kábulva az ideológia narkotikumától...

Első dolgom volt felhívni egykori legjobb barátját, a Vidici, majd a Nolit könyvkiadó főszerkesztőjét, Milos Stambolićot. Jól ismertem még a strailovói találkozók meg a ZOO idejéből. A Forum Davićót adott ki Konstantinović válogatásában, a Nolit pedig az én ZOO-mat Danilo fordításában. Emlékszem, egyszer együtt ült ez a társaság a Dominóban - tehát a Bem (Német - Čirpanova - most nem tudom változik-e a neve) utcában valójában, ahol Danilo kora gyerekkorát töltötte, ahol könyvei történülnek végtelen. Olyankor, ha a Bem utca környékére kerültünk, Danilo mindig eltűnt egy időre (egyszer még valami kerítésen is átmásztak Végellel). Mostanában hallottam, felújítják, visszaállítják Újvidéken a kerekeskutakat. Egy régi még megvan a Bem utca sarkán, a bolt előtt, működik is talán, el kell sétálnom, hogy leellenőrizzem. Ajánlani kellene, nevezzük el azt a kutat Kiš-kútnak. Milyen szépen ellensúlyozhatnánk a fővárosok megtáltosodott, behemót lovasszobrait. Elképzelem az emlékmű, a Kiš-kútünnepélyes leleplezését. A szónok beszéd helyett meglendíti a nagy kereket, egy kanna vizet húz. Mi is lehetne méltóbb az utolsó bohém emlékéhez, ezekben a zavaros, részeg időkben, a Krleza emlegette balkáni kocsmában, ahol leütötték a lámpást?! A minap láttam itt, a Telepen, a Petőfi és a Goran Kovačić (ez a két utcanév, úgy hallottam, marad) sarkán egy kidöntött kerekeskutat. Olyan volt, mint egy kidöntött fa, amely nem bírja eltépni az utolsó gyökeret, olyan, mint egy szörny, amely saját köldökzsinórját rágja. Próbáltam meglendíteni a nagy kereket, de sikolyszerű csikordulására gyorsan odébbálltam, mert még kinyírnak a konkurens ócskavasgyűjtők...

Milošt meglepte jelentkezésem. Csodálkozva kérdezte, Ottó, maga még emlékszikrám?! Megijedtem attól a mély depressziótól, amit szavai mögött éreztem. Az ő helyzete persze, politikus testvére miatt, még súlyosabb lehet. Sajnos nem ígért kéziratot, de majd újra hívni fogom, hiszen nem csak a Vidicit és a ZOO-t, hanem az Anatómiát is ő szerkesztette. (Az emberek is ugyanolyan állapotban vannak, mint ezek a félig kidöntött, kitépett kutak. )

Aztán Glavurtićot hívtam. Talán őtud legtöbbet arról, mit is jelentett Danilo számára a képzőművészet, Danilo számára, aki olyan korszakmeghatározó, nagy festőknél felvételizett a képzőművészeti iskolában, mint Lubarda és Milunović. (Izgulok, hogyan fogjuk majd tudni reprodukálni Danilo rajzait. Nem lehet véletlen - végig kellene gondolni, miről is van szó tulajdonképpen -, hogy a másik szabadkai író, Csáth rajzait is én tettem először közzé.) Glavurtić is ugyanannyira meglepődött hívásomon. Ottó, ön még mindig Jugoszláviában van, kérdezte csodálkozva. Arról próbáltam beszélni neki, hogy én már jóval az események előtt kiépítettem magamnak egy ingázó-csatangoló életformát - és így most nem kell elmennem... Keserűen nevetett. Ő sem tudott írást ígérni most, hurcolkodik, mondta (nem kérdeztem meg hová), viszont megemlítette, hogy valahol van egy rajza Danilóról...

David, Kovać, Cudić, Reljić, a nagy rózsa festője, közben már megküldték írásaikat, Kovač hármat is. Glavurtić, Cerović és Milišić írását viszont át fogom venni a Knjizevne novineből, és így, azt hiszem, sikerül majd megsejtetni valamit Danilo hinterlandjából. Mostanában mind többet foglalkozom Milišićtyel (és festőnő feleségével, Jelena Trpkovićtyal), Danilo és Bojan Bem mellett, ez a Frost-fordító, ez a Dubrovnikban lelőtt költő (az első költő, szoktam mondani, akit rakétatalálat ért) jelképezi leginkább azt a világot, szellemiséget, amit nemsokára tényleg úgy kell majd kiásnunk, akár Pompejit- de amely, mindennek ellenére, számomra örökre meghatározó marad. (Majd elküldöm Jelmáról írt esszémet, kalandregényemet pontosabban, ugyanis mostanában minden rémségekkel teljes kalandregénnyé változik - mint hallom, Jelena ismét leverekedte magát Dubrovnikba.)

Hogyan is kezdjem beszámolómat a fényképekről , a fényképek körüli bonyodalmakról, amikor már szinte a szó szoros értelmében maguk alá temettek?! Először is fotós barátaim azt mondták, a zárlat miatt nincs papírjuk a filmek előhívásához. Erre hozattam papirost Párizsból. Ahogy meglátták a párizsi papirost, azt mondták, kitűnő, ám ehhez meg speciális vegyszerre lenne szükség. Végül egy kis fényképésznő elvállalta, hogy előhívja őket. Amikor elmentem a képekért, az egyik átjáróudvarban lévő, sötétkamraszerű kis szalonba, a fényképésznőt teljesen deformált állapotban találtam. A legrosszabbra gondoltam, hiszen tele a város randalírozó terepszín bandákkal. De megnyugtatott, azt mondta, a fürdőszobában esett el, másnap pedig egy cserép virág zuhant a fejére. Így, ahogy mondom. Eddig még sosem találkoztam emberrel, akinek egy cserép virág esett a fejére. Félni, rettegni kezdtem, meg is mondtam neki, még valami komolyabb dolog fog történni vele (hiszen mi következhet a virágcserép után?) és elvesznek a filmek. Mondanom sem kell, hogy a végül, nagy nehezen elkészült képek rossz minőségűek, sötétek lettek. De azóta, csak most kaptam rajta magam, a járda közepén közlekedek, nehogy egy cserép virág essen a fejemre, itt a Virág utcában, hiszen az Apatrid Ödön von Horváthról mintázott hősét is egy száraz ág ütötte agyon, mint maga is megjegyzi (hangsúlyozza) a második világháború előestéjén...

Hogyan leszek én képes breviáriumot csinálni, radikális vizuális koncepciót jelezni rossz minőségű, sötét fotókkal, olcsó, átlátszó papiroson?! Igen, közben az EX-antológia vonalán afféle breviárium-szerű kiadvány kezdett lebegni a szemem előtt, ugyanis így tudnánk legjobban érzékeltetni a képzőművészet szerepét Danilo életében, ha egy borgesi-mediálei tárgyat kreálnánk - egyúttal kiadványunk új formáját is kitapogatva. Mivel, mint mondottam, Újvidékről (fő?)szerkesztem, részben belgrádi-párizsi-rovinji anyagból, ezt a pesti-veszprémi folyóirat-évkönyvet, félek, nem leszek képes eléggé befolyásolni ezeket a látszólag technikai dolgokat. A Symposionnál együtt kollázsoztam a lap formatervezőivel (de már Kapitány Lacival is a Forum kiadóban). Inkább hibázzuk el, csináljunk egy makulatúrát, mint egy szürke, félakadémikus közlönyt. Persze ezek még csak álmok, egy évtizedekig csipkerózsika-álmot alvó folyóiratszerkesztő lassú ébredése valahol egy távoli, "idegen" kisváros nyomdájában. De hát éppen ezért hasonlít ez a pillanat az igazi folyóirat-indulásokhoz, mert nehéz körülmények, szakadékok között, szinte a "semmi ágán" képződik, akár egy méhlabda.

Persze a fényképek regénye itt még korántsem ért véget. Egyszerűen elképesztő, hogy a két, számomra legfontosabb fotóhoz még mindig nem tudtam hozzájutni. Az utolsó rózsás képekre gondolok és arra a Danilo tévédrámájának, a Thomas Wolf faládájának filmezése közben készültre. Ez az utóbbi (a két legcsodálatosabb jugoszláv színésszel, Petrovićtyal és Radmilovićtyal ülnek egy kórházi padon, immár mind a hárman halottak) évekig itt lógott, bekeretezve szobámban, ám egy éve kölcsönadtam szobrász barátomnak, aki plakettet készült csinálni Danilóról. Közben szobrász barátom szintén elhagyta az országot...

A filmeket végül is felvittem Pestre (még majd megvámolják, elveszik őket!), és ott Zátonyi barátom, az Iparművészeti Főiskola fényképész-adjunktusa majd újra előhívja, megpróbálja kitisztítani, felnagyítani őket...

Itt, telefonbeszélgetésünk után, amikor is úgy alakultak a dolgok, hogy én személyesen viszem a Pestről visszajuttatott fotókat magához Belgrádba képaláírásra, abbahagytam a levélírást, abba, mert különben is azt vettem észre, levél helyett már régen a telepi kerekeskutak, a fotók regényét írom. Gondoltam, különben is jobb lesz, ha dilemmáimat élőszóban tárgyaljuk meg, emlékbeszámolóimat is majd ott előadva ellenőrizzük le, szabjuk mértékre.

Most érkeztem vissza Belgrádból. Mindig örülök, ha Belgrádba utazom. Majdnem annyira, mint amennyire Zágrábba vagy a tengerre szerettem volt utazni. Ám olykor nagyon kimerít, elpiszkol ez a táv (gyakran könnyebb Párizsba repülni, mint aztán Belgrádból hazavergődni Újvidékre, borzalmas zuhany az ilyen utak után egy-két órát a belgrádi állomáson várakozni). Kezdetben csak a bömbölő műrostos zene zavart és az, hogy kétszer annyi utast vesznek fel, mint ahány ülés van, most meg már azon kapom magam, hogy a homokzsákok mögül előbukkanó, igazoltató, a kocsikat átkutató katonákat is normálisnak veszem, bekalkulálom, hogy ezen a távon kétszerháromszor leállítanak bennünket, normálisnak veszem ezt a katonásdit. Annál inkább, mivel az utasok között is mind több a terepszín egyenruha, az ember igyekszik nem kapni frászt a fegyverek, a mellettünk ülők fegyvereinekhideg, zsíros érintésétől, bökdösésétől. (E fontoskodó terepszín lények között azonnal észrevenni a frontról érkezőket, ők sárosak, piszkosak, nagyon csendesek, üveges tekintetűek.) Istenem, mennyi terepszín kelmét kell előállítani a formatervezőknek, a textilszakmának! Mennyi variáció, tónus máris! Írásaimban már jó ideje a Vég Tónusát kutatom, regisztrálom, és csak most látom, csupán a pozitív, finom leheletnyi tónusoknál időzöm, csupán az esztétikus tónusok utolsó mutatkozását, fel- és ellobbanását kísérem elérzékenyülve. A Dunából kihalászott uszadékfa színéről meditálok például a szomszéd kerítésénél, egy szót sem szólva arról, hogy a szomszéd már második éve nem jár uszadékfát gyűjteni ladikjával, fél az úszó hulláktól - igen, közben egy szót sem szólva az úszó hullák kék-zöld-lila viaszszínéről. Jóllehet a Vég Tónusa valójában éppen ez a rozsda, ez a petróleum, keld, ez a viaszos kék-zöld-lila, a terepszínnek ezek a végtelen variációi. Egy napon a tükörbe nézünk, és megdöbbenve fogjuk tapasztalni, hogy a bőrünk is terepszín puzzle-mintákat mutat. Varanggyá változunk. Minden tekintetben piszkozattá. Többet kellene tudnunk a varangy foltjainak mibenlétéről. Az abszolút mocsárszínről. Persze még véletlenül sem szeretném rossz hírbe hozni ezeket az árva kétéltűeket, hiszen ők, talán egyedül ők ártatlanok, és hát különben sem csak terepszínűek, vannak közöttük valóságos élő jáspisok, hogy az aranybékácskákról, narancscombúakról ne is beszéljünk! Elnézem az előttem ülő emberek újságjaiban, politikusaink mennyire kedvelik ezeket az új - saját folklórelemeinkkel dúsított - amerikai egyenruhákat, hogyan feszelegnek bennük. Nemrég hallottam, hogy kváziértelmiségünk, miniszterecskéink (nevüket se hallottam azelőtt) egy része is kijárt, kijár hétvégeken a frontra, frontokra, mint azelőtt, még mindentudó marxista korukban vadászatokra: lőni...

Most értem, veszekedtem vissza magam Újvidékre, és ahogy ismét Danilo dokumentumaival, szövegeivel (a csodálatos négy új novellát még a buszon felhabzsoltam: egy teljes kis posztumusz Kiš-opus - így most tehát két opust is közölhetünk: Danilo ifjúkori költészetét és az életet záró novellákat!) betemetett asztalomhoz ültem, hogy még frissen, már amennyire egy ilyen út után frissnek mondható az ember (mind hosszabban kell zuhanyozni, hogy megszabaduljon terepszínétől az ember), feljegyezzem az elvégzendő feladatokat, megszívlelendő szempontokat, hirtelen fejbekólintott a tömérdek kérdés, probléma, amelyeket hosszú beszélgetésünk alatt sem érkeztem előhoz-ni, érinteni. Érdeklődésem akár egy monográfia írását előkészítő vidéki tudósé, jóllehet versen, novellán kívül nincs szándékomban mást írni. Persze, rengeteg dolgot elvégeztünk, megbeszéltünk, kipipáltunk. De, mondom, hiába hatottak rám, nem tudtam annyira körültekintő, lényegretörő, koncín lenni, mint maga visszafogott kísérőszövegeiben, esszéértékű lábjegyzeteiben - amelyekben, csak most látom ezt is, ott rejlik az a vallomás, amelyet én annyira szerettem volna. De az én problémám inkább az, hogy nem tudtam kifejteni, a magam stílusában előadni Kis-élményem mibenlétét, az EX Kiš-számának szempontjait, még annyira sem, mint abbahagyott levelemben. Ezért is tértem vissza piszkozatomhoz, ezért is kapaszkodom görcsösen ebbe a paksamétába, amely igaz, már inkább naplónak lesz mondható, semmis feljegyzéseknek a Vég Tónusához. Azért érkeztem vissza majdhogynem dolgom végezetlenül (magának, Mirjana, persze elég munkát adva most is!), mert - és most erről szeretnék beszámolni: teljesen megbűvöltek a viszontlátott festmények, rajzok. Hihetetlen, de pontosan az ismétlődött meg velem, ami '68-as látogatásomkor. Minden képre, rajzoltfestett mikro-détailre emlékeztem, ám például a verseskönyvem fordítása körüli műhelyproblémákra egyáltalán nem (kivéve Danilo egyes verseimre, költői, ahogy ő mondta,túlságosan is költői eljárásomra, fogásaimra tett negatív megjegyzésére). Úgy emlékszem arra a kétnapos belgrádi útra, akár egy galérialátogatásra, az egyik legjobb (nem tudom, Mirko gyűjteménye akkor gazdagabb lehetette?) Mediale-galériába tett látogatásomra. Ha be kellett volna számolnom arról a látogatásról, szabályos képzőművészeti írás kerekedett volna belőle akkor is (akkor az azúr és a klorofill, most pedig a terepszín igézetében). Hiszen ott volt Zec ablaka, a valós ablakkeretben (Istenem, mi van Zeccel, hová lett, mi történt szarajevói műtermével?!) - ugyanabba a helyzetbe kerültem, mint Danilo katalógusszövegének hőse. És ott volt Reljić Rózsája. Úgy emlékszem, még éjszaka sem vettem le tekintetemet róla, azt vettem észre, a sötétben is látom - mintha egy macska vagy bagoly nézné a Rózsát. Említette, hogy a képeket megfelezték, ám, különösmód, a galéria így is szinte teljes maradt, gyorsan feltelítődött, túlcsordult ismét ugyanabból az anyagból. Valójában misztikus tárgyakról van szó, nem képekről, nem pikturális egzibíciókról többé-kevésbé szinkronban a világi divatokkal, hanem mondom, misztikus tárgyakról - kellékekről, amelyekben számomra jobban bennefoglaltatik Danilo (az '50-es és '60-as évek Cetinjéjének, Hercegovinájának, Belgrádjának) szelleme - mert még véletlenül sem a pro és kontra, lényegében marxista ideológiai áramlatok jelentették annak a kornak a valódi szellemiségét-,jobban bennefoglaltatik ezekben a misztikus tárgyakban, mint a kritikusok, krónikások írásaiban. Misztikus tárgyak. Eleve úgy is készültek - és mégis csak most lettek igazán azokká, most, Danilo távoztával, világunk felrobbantásával. Mennyire szeretett Danilo e képek előtt fényképezkedni. A Rózsa előtt különösen. Mondanom sem kell, ezért más a fotók szerepe is az ő esetében. Számomra már csak ezek a tárgyak tudnak beszélni arról, miért lett éppen Belgrád a centrum (az alap, a rév), ahonnan aztán nyugodtan eltávozhatott, elmenekülhetett akár, mint valójában történt is, örökre. Szabadkán született, Újvidéken éltek, Kerkabarabásra menekültek, hogy aztán, mint egy rossz álom után (ez a rossz álom az opusz tárgya) Montenegróban kezdjen a szó szoros értelmében elölről egy másik nyelvvel egy új életet. Ám ahhoz, hogy elutazhasson a világba, el, mint minden normális ember, ahhoz, mint mondja, neki előbb egy szilárd pontra volt szüksége, egy révre, amit montenegrói festőbarátaival (Dado, Glavurtić, Tošković stb.) és a fehérorosz kartográfus fiával, Leonid Šejkával találtak, jelöltek meg Belgrádban, szöges ellentétben a marxistákkal, nacionalistákkal, szocrealistákkal és absztrakt festőkkel. Igaz, Danilo nem nevezte, mint Glavurtić és Magarašević pl., a világ közepének Belgrádot, mégis nélkülözhetetlen volt számára. Ki kell másolnom a Párizsi kirándulás (1959) ide vonatkozó kulcsfontosságú passzusát.

"Mielőtt egyáltalán elképzelhettem ezt a váratlan útrahívást, egy hercegnovi éjszakán rámnehezedett az unalom, s én vágyakozni kezdtem Belgrád után. Másnap, amíg a tivati repülőtéren a belgrádi repülőgépre vártam, hercegnovi soliquiumom szo morú lírai mérlegét összegeztem jegyzetfüzetemben: hiábavaló, ostoba munka.

A miniatűr, rozoga Erikán kitartóan játszottam a végtelen, atonális Nocturne, opus 1-et, a kitárt ablakon beszűrődött a tücskök tündéri kísérete és a kakukk vokális intermezzója, mely ablakom alatt kesergett a bársonyos adriai éjszakában mindaddig, amíg gyérülni nem kezdett a holdvilág folyékony aranya, amíg az ablakon fel nem tetszett a pirkadat, ibolyaszín aquamarinja, a nocturne-től és a keserű, kék füsttől kábultan tértem pihenőre, arra gondolva, hogy Boka fölött a reggeli nap rózsás virága bontakozik ki, hogy a kristályos, könnytiszta tenger lágyan ring a pineák árnyékában, a pálmák zöld legyezője alatt.

Alkonyatkor már úgy lebegtem Belgrád felett, mint álmomban, és csodáltam azégők alkotta gyöngyfüzéreket és ékköveket, melyek ebből a madártávlatból csábítónak és szinte elérhetetlennek látszottak. Fejemet hamuval beszórva; bűnbánóan és a visszatérés halk örömének a csúcspontján, valami ezer méterre a földtől, fönn az üde levegőben, egyszerre elvetettem tarka pöffeszkedő kozmopolita tollazatom, és úgy ereszkedtem a belgrádi repülőtérre, mint tulajdon révembe.

Azzal az érzéssel, hogy egyszer s mindenkorra megleltem tulajdon révemet, könnyű volt útrakelni."

A tárgy, a misztikus tárgy, ami megbűvölt: Sejka kis, talán mindössze 20x30 centiméteres táblaképe volt. Igen, a legnagyobb hatást a legkisebb kép: a Cibetke gyakorolta rám. A cibetke állandó motívuma Sejka festészetének - és Marija Čudina költészetének. Jó lenne tudni, melyikük művészetében bukkant fel (honnan és hogyan stb.) ez a pézsmalény. Šejka Cibetkének becézte Mariját (ez a kis kép egy ilyen becézésnek is mondható), és hol valóságosan, hosszú fehér ruhában, kis kerek fekete fejjel, öklömnyi karbunkulussal szeme helyén, hol pedig cibetke képében ábrázolta reneszánsz vagy németalföldi manírban készült festményein. Senkit sem ismertem, aki ennyire manó- vagy angyalszerű lény lett volna, mint Marija Čudina, a Nestvarna devojčica (ahogy első kötetének címe mondja). A szó szoros értelmében átszellemült lény volt. És Danilo egyik legjobb, legterjedelmesebb tanulmányát írta Marija költészetéről. Á kis képen a sejkai tárgyak között egy cibetke, mondom, mindössze ennyiről van szó. A kis falap egy helyen be van fűrészelve, én ezt a bevágást (még akkor is, ha már a talált deszkán is rajta lehetett) afféle ajtónak tudom, amelyen Marijának állandó feljárása volt. Igen, állandó feljárása volt a Sejka-képekre. És amikor Šejka elhagyta őt (vagy tovább ment, itt még meg kellene találnom a pontos kifejezést), majd amikor meghalt, Marija méginkább felhúzódott a képekre. Beköltözött a sejkai mise en scéne-be. Ott élt egyedül. Dideregve, haláláig. És mintha Sejka még ezt is megfestette volna - előre. Ugyanis képein olykor előfordulnak madár- és kisállatcsontvázak... Két-három könyvét én is őrzöm. Amszterdam című regényét például. Azért említem prózáját, mert azt Danilo nem érintette. Zágrábban megjelent posztumusz könyveit már nem ismerem. Igen, itt kell megemlíteni, hogy a nacionalista hullám közeledte még ennek a valótlan lénynek az életét is meg tudta keseríteni, meg, ugyanis Marija horvát költőnő Belgrádban. Nemcsak azért szeretnék majd foglalkozni Marija művészetével, mert Šejkához és Danilóhoz közel álló lény volt, mert szinte belül élt világukban (Danilóval hosszú interjút készített a Startban), hanem mert egy roppant eredeti művészről van szó. És merem remélni, hogy Marijának szentelt összeállításunkban majd Mirjana is kilép a filológus szerény műfajából, és segít megrajzolni nekünk azt a világot, amelyben ez a lény ide-oda ütődött, mind kivérezve óriás, láthatatlan szárnyait.

Olykor az én verseimben is fel-felbukkan a cibetke és olyankor, noha semmi kapcsolatban sincs a dolog Marijával és Šejkával, mégis az ő közelségüket, érintésüket érzem.

De ahhoz, hogy arról a kis ikonról, amit, mint mesélte, Marija halála után nővéreitől kapott (Marija is ikonként őrizte, és maga is ikonként viszonyult hozzá) alaposabb és persze szakszerűbb leírást adhassak (mert az én szakszerűségem csupán a leírások terén nyilvánulhat meg), ahhoz ismét Belgrádba kell utaznom, ismét szemben kell ülnöm vele...

Amikor azt mondottam, hogy '68-as és mostani látogatásomból is csak a képek maradtak meg bennem, nem mondtam igazat, ugyanis akkor is és most is volt még valami. A képek, az azúr, a klorofill, a rózsaszín rózsa (a költeményekről - jóllehet éppen azokat bütyköltük -, a novellákról - jóllehet, most is novellákkal, Danilo ismeretlen, közöletlen novelláival volt tele a táskám - szemérmesen nem beszéltünk) világát ellenpontozó valamik. Amit akkor még nem mondtunk ki, de érezni kezdtünk, mint valami sűrűsödő miazmát, mint valamit, ami csomósodni kezd a gyomrunkban is. Amit akkor még nem, most meg már nem mondunk ki, mert most meg már akkora, hogy az egész égboltot ránk szakítja. (És tényleg ránk szakítja.) Nem bírjuk kihányni sem. Égy napon arra ébredtünk, nem fér át a torkunkon. Kicsi lett a szánk, nevetségesen kicsi, csak valami csipogósfélét tudunk hallatni, mint a csöpp énekesmadarak. Az a miazma, amitől finnyásan fintorogtunk, akárha (jóllehet pontosan tudjuk, hogy nem akárha, hanem egyértelműen az, ami) égő városok, emberi tetemek kesernyés szaga, bűze lenne. Danilo, elsőként, üldözési tébolynak, olyan téveszmerendszernek nevezte, amely mellett a betegek szellemi működése logikus marad, sőt, annyira logikus, hogy egy pillanatra az egész (vagy legalábbis a fél) világot képes megtéveszteni, megzavarni. (Aki túléli, az majd, mint egy Chaplin-filmen, nevet rajta.) Danilo paranoiának nevezte. Azt, amit én miazmának mondok. Mi az, hogy miazma, kérdem már magamtól is. A földet, a levegőt megrontó - ragadós, mind ragadósabbá váló, mindent ragadóssá tevő anyag. Ellenanyag. Ami a képeket is veszélyezteti, megrongálja, tönkreteszi. Feleségem a minap arról monologizált a nappaliban, hogy el kell mennünk innen (előbb csak haza szeretne menni Újvidékről: Palicsra, azt mondja a Kosztolányi-villa is épp eladó). Mit vinnél magaddal, kérdeztem, ijedtségemet komolytalansággal leplezve. Égy pillanatra elbizonytalanodott, majd azt mondta: hát a képeket (a Konjovićot, a Bemet, a Hangyákat meg a Vinklereket - Vinkler a tanára volt...). Hihetetlen, mivel eddig tényleg sosem mutatta, hogy ennyire ragaszkodik, kötődik a festményekhez, a képek az én reszortom, szigorúan az én szakmámba tartoztak...

Ha nem tévedek, június elseje lehetett. Előző nap tarthatták a szerb KB nevezetes 14. ülését, másnap vagy harmadnap pedig elkezdődtek az egyetemista tüntetések.

Danilóval, hogy kikapcsolódjunk kissé a fordítás körüli munkálatokból, úgy határoztunk, moziba megyünk. Esteledett, de még nem volt sötét. Danilo az egyik trafikban cigarettát és újságot vett. Menet közben rágyújtott és széthajtogatta az újságot (a Politikát). A Kifulladásig Belmondóját juttatta eszembe (különben is hasonlított Belmondóra, tán őrá legjobban, persze nincs szándékomban belekontárkodni a fotóiról értekező barátaim munkájába). Zsebre tett kézzel baktattam mellette, fogalmam sem volt, melyik részén is vagyunk a városnak. Danilo egyszer csak lefékezett. Sokáig mozdulatlanul állt, majd lassan, mind jobban előre dőlt. Már félni kezdtem, elesik, arccal vágódik a földnek. Kissé elébe kerültem, hogy ha zuhan, elkaphassam. Fogalmam sem volt, mi lehet az újságban. Arra gondoltam, ha sötétedni kezd, majd megmozdul. Hosszú idő után szólalt meg, egy csorgófüstölgő konténerbe dobva az újságot. Dobrica megnyitotta a szerb nemzeti kérdést. Többé aztán nem szólt. Á film alatt is hallgatott. Égy abszolút érzékeny (akárha megnyúzott - később is pontosan éreztem, mi támadta meg zsigereit, mi végzett vele) ember lépkedett velem hazafelé. Otthon ismét elővettük a verseket. Az Arckép forradással címűben a kedvest, dear-re cserélte. Mit szólsz hozzá, kérdezte. Jó, mondtam, noha az a tíz centiméternyi forradás, amelyből a versben szó van - amelyről nem tudni, gyilkosság, öngyilkossági kísérlet nyoma-e - feleségem nyakán éktelenkedik, akárha valami drága ék...

Most, nemrég írta valaki, hogy Danilo volt az első, aki e paranoiát lereagálta, aki egzaktul érezte, hogy az ún. nemzeti kérdés ideológiaként való felbukkanása csakis vérontáshoz, háborúhoz vezethet. A nemzeti kérdést, teszem én hozzá, csak gazdasági prosperitásnak lenne szabad hullámhátára felemelnie.

Danilo volt szinte az egyetlen szerb író, aki egyformán viszolygott a balolali, marxista, bolseviki és a jobboldali, nacionalista ideológiáktól. Milyen szellemesen tudta ugratni azokat a barátait, akiknél ilyen jellegű ideológiai beütést szimatolt meg. Székely László mesélte, hogy Danilo, ha találkoztak, már messziről piszkálni kezdte újbalosságával, meg se várta, hogy leüljünk, tette hozzá Laci. Eörsit is szerette ugratni, főleg Lukácshoz való kötődése miatt (jóllehet, Danilo is sokat foglalkozott Lukáccsal, többször írt is róla), mondván, a marxizmus tönkreteszi a stílust. Azt hiszem, nem tévedek, ha aztmondom, Danilo volt az egyetlen, akitől eltűrte, elfogadta az ilyen jellegű megjegyzéseket, ugratásokat, akinek nem lőtt vissza csípőből, akivel nem kezdett el azon nyomban szenvedélyesen és szellemesen vitatkozni. Eörsi jóval előbb kötődött Danilóhoz, mint mielőtt Danilo világviszonylatban is ismert lett volna. Olyan szépen tudott Danilóban gyönyörködni, mint tán senki. Danilo jelensége egyszerűen meghipnotizálta. Az sem véletlen, hogy éppen Eörsi az az ember, aki - legalábbis ismerőseim közül - legjobban érezte, szerette Belgrádot... Danilo talán Déry baloldaliságától viszolygott legjobban. Épp akkor jelent meg a legreprezentatívabb sorozatban a Befejezetlen mondat. Unalmas, mint Déry, ismételgette a belgrádi közmondást. Danilo teljesen Kosztolányi igézetében élt. Ha kedves írói felől kérdezték, rögtön Borges mellett említette. Különben állandóan azzal ugratott, hogy nincs jó, modern magyar regény. Egyszer, amikor Újvidéken is ezzel a vesszőparipájával rukkolt elő, elvittem Ladik Katalinhoz, ugyanis éppen nála volt a Praem. Akár egy salabaktert nyújtattam át neki Katival. És tényleg, a Prae után megadta magát. Nem győzött lelkesedni érte. Akkor én viszont azzal kezdtem ugratni, hogy csak azért tetszik neki a regény, mert egy szép nő kezéből kapta, hogy így akár rossz-rossz könyveket is be lehetne adni neki... Szándékában volt meglátogatni Szentkuthyt. Déryt most meg azért szidta, mert elvette a helyet Szentkuthytól, hiszen többé talán sosem lesz alkalom terjedelmes magyar regény megjelentetésére. Később - már jóval Danilo halála után - a Boópernek szép sikere lett Belgrádban. A Boóper, azt hiszem, Danilónak is jobban tetszett volna. És hát terjedelmes magyar regények is jelentek meg azóta, Konrád könyveire gondolok például. Ami Kosztolányit illeti, észrevettem, hogy regényei közül csak az Édes Annát ismeri (le is akarta fordítani, de a nevezetes sorozat szerkesztője, Popa, a regény első lapjait olvasva megijedt, hogy valami jobboldali könyvről van szó, és elállt a kiadásától), ezért eljuttattam neki a Remekírók szép, franciás regényválogatását - cserébe, emlékszem, éppen a maga Artaud-monográfiáját (Surovo pozorište) kértem...

Még Danilo halálával kapcsolatban akartam valamit feljegyezni. Németországban voltam, valahol a Weinstrassén, egy kis kastélyszerű szőlősgazda-házban. Kalász Mártonnal egy héttel előbb érkeztünk oda Mannheimből - verseinket fordítják majd ott a német költők - és estelente többször beszélgettünk. Egyik alkalommal Márton (a kitűnő német származású magyar költő) Danilóra terelte a szót. Mit ír mostanában, kérdezte. Beteg, válaszoltam. Nemrég látta Danilót Pesten, váltottak is szót, mondta, de nem vette észre, hogy beteg. Sajnos tényleg beteg, mondtam. Beszélgetésünk után visszatértem kis, szerzetesi cellámba. Hajnalban feleségem telefonhívása ébresztett: meghalt Danilo. Őrzöm a német újságok nekrológjait. Másnap Petri is megérkezett a Weinstrasséra... Azért említem mindezt, mert nem érve haza temetésére, mind intenzívebben kezdtem foglalkozni vele. Előzőleg éppen egy másik szabadkai íróval foglalkoztam. Ott írtam Csáth-könyvem legnagyobb részét. A kisgyerek nyelve (in memoriam Danilo Ki�) szinte a Csáth-könyv részeként született, hiszen a Csáth-versekben is szerepel a kilincshez (a világ kilincséhez?) fagyott nyelv (kitépésének) motívuma. Később, amikor hazaértem, egy alkalommal Tišma és Judita Šalgo megkérdezték, nem lépnék-e fel velük (hogy ne legyünk mi is, mint immár mindenki, homogének, túlhomogének) az újvidéki zsidó hitközség Ki�-emlékestjén? Napokig készültem, őrzöm a céduláimat (A kisgyerek nyelvével akkor még nem voltam megelégedve). Meglepett az összenyitott termekbe zsúfolódó tömeg. Filip David is megérkezett Belgrádból.

Arról beszéltem, hogy Danilo életét (halálát) édesanyjához kötötte: pravoszláv templomban keresztelték (szomszédoma sekrestyése annak a templomnak- a legkedvesebb ember a Virág utcában, kutyám, számomra teljesen felfoghatatlanul, mégis egyedül őt harapta meg az utcából, a sekrestyés azóta még kedvesebb velünk, szinte minden alkalommal bocsánatot kér tőlünk azért, hogy a kutyánk megharapta, amikor pedig meglátta, hogy levágták a lábát, kishíján elsírta magát), pravoszláv szertartással temették Belgrádban - ama révben (méghozzá a legradikálisabb pravoszláv pap-ideológus), művét pedig magyar-zsidó apjához, az apa mítoszához, amelyet egy magyarul írt levélből ('68-ban nekem is megmutatta azt a miniszterpapírosra írt levelet), egy-két semmis tárgyból, emlékképből, illatból, tónusból ásott ki, gyűjtött, rakott össze archeológusi türelemmel, körültekintéssel. Azért szerette apját Bloom úrhoz kötni. A Virág név az egyik leggyakoribb nála. Többször említette, apja egy iskolába járt Joyce modelljével Zalaegerszegen. Danilo itt kissé elmozdította a képet, ugyanis Virág úr szombathelyi származású volt. Ladányi barátomat megkértem, járjon utána ezeknek a dolgoknak. Majd a MÁV-nál is tudakozódni fogunk a famózus menetrend szerzője után.

Danilo az utolsó jugoszláv írónak tekintette magát, idéztem is ott, a hitközségben, erre vonatkozó szavait - méghozzá a Népszabadságnak adott interjúból, magyarul (és pontosan éreztem, szinte mindenki érti). A hovatartozást feszegető kérdésre a következő választ adta 1989-ben:

"Nem akarok nagyképű összehasonlítást tenni, de az enyém amolyan kafkai sors. Ami azt jelenti: zsidó sors. Sőt: kelet-közép-európai zsidó sors. Vannak, akik úgy vélik, éppen ez adhatna számomra egyfajta identitásérzést. Én ebben nem hiszek. Nem azért, mert csak félig vagyok zsidó, hanem mert az életem több kultúrában, több nyelvben, több országban játszódik. Talán én vagyok az egyetlen, aki jugoszláv írónak vallja magát."

Csak annyit tettem hozzá ehhez az idézethez, hogy milyen különös az, hogy egyedül ennek a magát jugoszlávnak valló írónak kellett elhagynia Jugoszláviát. Egyedül neki. A nem jugoszláv írók még akkor is mind kommunisták, kommunista funkcionáriusok voltak. És az, aki ezeket a szavakat tolmácsolja önöknek, tettem még hozzá, szintén egy elítélt író.

Danilo szerves része a jugoszláviai magyar irodalomnak, művészetnek is, éppen úgy, mint Krlea, Tišma vagy Konjović például.

Találkoztam Pascallal. Gyakran megfordul kamenicai barátainál. Egy nagy, üres kávéházban, ott a gesztikuláló behemót Mestrović-szobor mellett (Félek, hogy egy napon leemelik és egy még behemótabb lovasszobrot ugratnak a helyére, szobrászunk - mondanom sem kell - akad hozzá) beszélgettünk. Kedves volt, megígérte, segít feldolgozni Danilo párizsi éveit. (Egyelőre, mondtam neki is, átveszem a Cerović-írást.) De sajnos azt is közölte velem, két novellával probléma van, egyelőre nem közölhetjük őket, meg kell várni a francia, illetve az amerikai közlést. A Lautát az egyik párizsi lapnak, a Golecot pedig a Newyorkernek kínálta fel (a Holtak enciklopédiáját is a Newyorker közölte először). Azt hittem, elájulok, hiszen az Apatrid és az Adósság már közben megjelent magyarul - az számomra sajnos nem vigasz, hogy a jogok igénylése nélkül tették közzé őket). Persze én megígértem neki, hogy szigorúan tartani fogom magam a feltételeihez, már csak azért is, mert az EX-nek nincs pénze az első közlés jogáért versenyezni a nagy világlapokkal. Új koncepción kell gondolkodnom tehát. (Telefonálni már nem tudok, egész havi fizetésemet elviszi a telefon. Pedig ismét kellene hívnom Uppsalát is, ugyanis Petri mellett Domonkos is ígért verset Danilóról.) Szóval, nem könnyű tudomásul vennem a szám kártyavárként való összeomlását, amikor különben is saját hajamnál fogva tartom magam e borzalmak felett. Olykor úgy érzem, ha nem vesztem volna el ebben a piszkozatrengetegben (ezek szerint nincs kizárva, tudatosan tettem ilyen diffúzzá, ördögcérnaszerűvé), talán már sikítva rohangálnék az utcán. Ahogy befejeztük a beszélgetést és Pascal elsietett, én meg még egy ideig ott bóbiskoltam a nagy üres kávéházban - fejbevágva a görcsös bronzököllel. Amikor végül felálltam, észrevettem, hogy a hát unk mögötti asztalnál mégis ült még rajtunk kívül egy ember. Egy ember, aki hallgathatta különös beszélgetésünket. Egy ember, aki szintén író... Zavartan köszöntem neki.

Hallgatózok, madarak lépkednek-e ablakom párkányán (Csillag úr műve - rég nem szórtam már morzsát, magokat, a hátsó udvarban van ugyanis egy komoly madáretetőnk, faggyúcsomó is lóg ott kiakasztva), vagy csak a zúzmara hullik a feketeringlóról? Zúzmara. Az össz ezüst lereszeltetett.

Ma telefonált Pascal. Azt hittem, már visszautazott Párizsba. Jelentette, hogy a Golec megjelent, a Newyorker pedig nem reagál (félnek a jugoszláv dolgoktól) - és így mégis mi fogjuk megkapni az első közlés jogát. Örülök, noha ez még nem jelenti azt, hogy a Lautát nem fordíthatja le franciából valamelyik hetilap. Őket nem érdeklik a jogok, és gyorsabbak is, mint mi. Említettem neki, hogy az általa fordított Fövenyórából (Gallimard) átvesszük Piotr Rawicz előszavát, amit a novellában annyit emleget Danilo, illetve hát a Szerző. Tehát tovább nyitjuk (két rövid kísérőszöveggel) a novella borgesi világát. Azt hiszem, izgalmas dolog fog így létrejönni. Egy folyóirattér. Kár, hogy nincs idő még tovább nyitnunk ezt a tükörrendszert. Rawicz a novellában emlegetett regényéből is kellett volna fordítanunk (Pascal ígérte, megküldi a regényt), és valami írást, akár fotót is, Rawiczról. Én különben, az egyik legjobb Kiš-novellának tartom a Golecot, nem tudom, miért, de még a Holtak enciklopédiája novelláinál is közelebb áll hozzám (ahogy például az Adósság is): centrumában azzal ahatalmas - a szó szoros értemében Rawicz regényéből előmászó - patkánnyal ott a sírgödör mellett. Egyik következő számunkban majd foglakozunk Velicković patkányaival (én az ideológiák ellenmetaforáját látom bennük - az egyik belgrádi költő atombombának nevezte a patkányt), amelyek félelmetes száguldása a Manzárdot idézi számomra: Akkor kinyitottam a kis kéményajtót, és egerek meg patkányok serege zúdult ki rajta csipogva." A posztumusz műveknek mások a törvényszerűségei, poétikája - és különben is miért gondolnánk, hogy a maupassant-i vagy a csehovi vagy a maughami novellamodell a mérce. A töredékek, a félbemaradáso