Feljegyzések a vég tónusához (4. rész) A csantavéri kisbicskázás B. Petárnak (Csantavér)

Mint a töltött galamb. Olyan voltam. Mint a töltött galamb, Ottó úr, mondogatja Dudus. Illegve-billegve elnyűtt magassarkú papucsában, mutatja is, milyen volt, milyen bögyös-faros. Elsô férjem nagyon szeretett volna meztelen látni, könyörgött, csak egyszer engedjem neki végignézni, hogyan mosakszom, énekelve, a nagylavórban. De olyankor mindig kisöprűztem, kizártam a konyhából. Aztán meg egyszer csak jött, ott volt: a háború. Mert az nem jön, hanem egyszer csak ott van. Szinte nem is maradt idôm azt mondani elsô férjemnek, na, jól van, gyere. Besorozták és máris ott röpködött Szarajevó felett. Dideregve ültem a nagylavórban és láttam ôt vadonatúj pilótasapkájában. Az egyik fülén, azt hiszem, a bal fülén, rossz volta a patent, én cseréltem ki. Kicseréltem a patentot, a fülébe súgtam valamit és bepatentoltam azt a kis bôrkaput. Estelente, ha meggyújtottam a lámpást, mindig kiválasztottam egyet a cilinder körül keringô szúnyogok közül és azt nézve imádkoztam, Istenem, ne engedd, hogy fejjel zuhanjon a tűzbe, az égô, hegyes dzsámik közé. És meghallgatott az Isten - engem meg szokott hallgatni, Ottó úr: a Boszna folyóba pottyant. Németországba vitték, ahonnan súlyos tüdôvésszel tért haza és meghalt. A kezem között halt meg ôs is, mint a második férjem, jóllehet a második az 1OO kiló volt, én meg 4O. Igen, Ottó úr, akár a töltött galamb. Olyan voltam. De most sem vagyok eldobni való. Néha megnézem magam a nagytükörben. Szórakozni kell valamivel az embernek 7O után is. Most már mutogatnám magam fűnek-fának, de most már senki sem akar látni, csak az ablakon bekukucskáló gizgaz, meg a behajoló fák. Olyan még akadna, aki szeretné ha fôznék rá, mosnám a szaros gatyáit, de olyan, aki meztelenül akarna látni, nincsen. Szépen, komolyan végigénekeli áriáját. Az egyik húga, az amelyik férje és fia legyilkolása után Torontóba menekült, a Niagara alá bújt két szép lányával, ismert operaénekes volt, minden bizonnyal még most is tanítja énekelni a kanadaiakat, ha egyáltalán lehet ott énekelni a Niagara robajától. Tán semmi sem izgatja úgy Dudus fantáziáját, mint a Niagara. A Niagara alá még egyszer beállok, Ottó úr, addig nem halok meg, amíg a Niagarát nem látom, mondtam is nekik, hogy ne küldözzék a lO dollárosokat, hanem mutassák meg nekem a Niagarát, de úgy látszik, nem értették meg, mert ugyan valóban abbahagyták a lO dollárosok küldözgetését, de helyettük képeslapokat küldöznek a Niagaráról. Szépen végigénekli áriáját/áriáit és csak aztán neveti el magát, kezd bohóckodni, csúfolkodni saját számlájára is. Hazaugrik vizesballonjáért. Tôlünk hordja a vizet. Csapvizet. Mi magunk nem isszuk a városi vizet, a csapvizet, ahogy ô mondja. Knez Milo[t iszunk. De már folytatja is. Csak tudnám, mikor vesz lélegzetet ez a kisördög, dünnyög anyósom, aki nem kedveli a tôle öregebb, ám mégis jóval fürgébb öregasszonyt, olykor még durvaságokat is megenged magának, de Dudus, ravaszmód, úgy tesz, mintha nem hallaná, csak késôbb tér vissza a dologra, amikor anyósom már Szabadkán van. Apám jobb kezét ellôtték, a 14-es háborúban, meséli. Bénán jött haza. Akárha egy félember, egy hosszában kettészelt ember állított volna be a kiskapun. De hamarjában hozzákötötte a kapát a kezéhez. Úgy tett, mintha mi sem történt volna. Anyám dorgálta, hagyja a kapát, van elég gyerek (heten voltunk). Addig buzgólkodsz Péter, mondta, amíg meg nem vonják tôled a rokkantpénzt is. Apám azt mondta, úgy emlékszem, mintha most mondaná, a parasztember nem tud meglenni kapálgatás nélkül. Szeret kapálgatni. Meg, emlékszem, ezt gyorsan, ravaszkásan az ebédre utalva ragasztotta hozzá, a parasztember szereti a fokhagymalevest (azt nem túlságosan kedvelte) és a mákostésztát. A mákostésztát szerette legjobban. A fronton is a mákostésztáról való álmodozás tartotta életben. A familiában is mindenki a mákostésztát szerette legjobban. Most is, ha ünnepet akarok csinálni magamnak, tésztát gyúrok, mákot darálok, már nem is darálom, mert tönkrement a darálóm (anyámtól örököltem), hanem a mozsárban töröm, mint a szülém. Az öcsém orosz fogoly volt a második háborúban (már nem tudom számon tartani - de levenni a számról sem tudom - annyi van), annyi háború, és betegen mászott haza is. Amikor benyitott, mintha senki sem állt volna a kapuban. Apám félemberként ért haza a frontról, öcsém negyed emberként a fogságból. Neki a gyomrával történt valami, teljesen összeszáradt. Kis, kemény öklén mutatja, mekkorára. Alig eszik. Sültkrumplit csinál magának naponta. De a mákostésztát azt ô is imádja. Ôt is a mákostészta emléke tartotta életben a tömérdek csalánleves mellett. Ám anyám, képzelje Ottó úr, milyen bogarasak ezek a nagytörvényű öregasszonyok (szakasztott olyan volt az anyám, mint a maga anyósa, borzasztó szuflás), nem adott neki elég cukrot a mákostésztára. Mákot is vékonyan, de cukrot még annyit sem. Egyszer, ahogy hazalátogattam, nem hallották meg a kiskapu nyikorgását és láttam-hallottam, ahogy az 5O éves gyerek, meg a 8O éves anyja marakszanak a cukron. Jól a füle közé csapkodtam az anyámnak, maga is csak nyugodtan csapkodjon az anyósa füle közé, ha nem akarja, hogy minden úgy legyen, ahogy az öregasszony elképzeli...

Dudus megint Csantavérrôl mesél. A kánikula elôl behúzódtak a konyhába, így nem is kell közéjük ülnöm, hallom Dudust (második férje, a hórihorgas sváb, nagyothallott, mintha még mindig neki mesélne), akárha rádiókészüléken. Fekszik a krumpli, mondja, megégett a vasrózsa, pedig szombaton ki akartam vinni a piacra. Évi ma utazik Ausztráliába, még láthatta szegénykém, hogyan bontják a házukat (emeletet húznak rá, meg oszlopos bejáratot biggyesztenek eléje). Reggel lesz tej, közli egy szuszra a közlendôket, mert a csantavéri emlékek eluralkodása közepette sem adja fel az utca, a kisbolt ügyeletét. És csak azután tér vissza a napok óta domináló motívumokhoz. Csonthoz, vérhez, kisbicskához. Nekem is élnek (közeli Kracsun-) rokonaim Csantavéren. Kevibôl, Tornyosról költöztek be. Amikor édesapám börtönben volt, minden télen kivittek bennünket bátyámmal, szánon (a lópokrócok, subák szaga most is az orromban) Kevibe, Tornyosra. De Csantavéren már nem látogattam meg a rokonokat. Az egyik csantavéri irodalmi estünkön - nem emlékszem, Dancsó vagy Bada rendezte-e - találkoztam valamelyik Kracsun-unokával (láttam, ahogy nagy szemével nézett és nem értette, hogyan és miért lettem én Kracsunból Tolnai, tán azt gondolhatta, hogy a költôknek egy másik név és szakáll mögé kell bújniuk), ez akkor volt, amikor visszafelé jövet elütöttünk egy nyulat, amellyel aztán Pista egész éjszaka kóborolt Újvidéken, végtelen vércsíkot húzva maga után, amíg valaki, Domiék vagy Kálmánék, meg nem sütötték neki. A különös az volt abban a csantavéri kiruccanásunkban, hogy a rendezvény után éppen abban a pinceszerű kávéházban iszogattunk (kanizsai cigányok játszottak), éppen abban, ahol legkedvesebb fotóm játszódik, amelyrôl már annyiszor írtam, mert az a fotó, noha az a gyönyörű benne, hogy egy állóképet mutat, mégis akárha egy film lenne. Amikor megtudtam, hogy valóban arról a kávéházról van szó, ahol az a nevezetes verekedés (csantavéri kisbicska etcetera) történt, csak annyit mondtam, hogy ezt még én sem gondoltam volna, aki pedig tényleg mindent mindennel összebogozok. (Mindenféleképpen mellékelnem kell egy írást, arról a fotóról, a Csantavéri fotóról és hát magát a fotót, a Csantavéri

fotót is). Tán ezért - mindezért is fülelek annyira oda Dudus csantavéri meséire. A Kopasz-sornál kezdi. Vagy folytatja. De a Kopasz sort és nem tudom betájolni. El kell utaznom Csantavérre, hogy azonosítani tudjam Dudus utalásait. Meg hogy meglátogassam a rokonokat. És hát hogy még egyszer körüljárjam a fotó helyszínét is. Csak a Kangüdrös utcánál érem utol, csak ott érek talajra. Arrafelé van ugyanis a házuk. A nádtetôt kicserélte az öccse, de a nyitott tűzhely még ma is megvan. Anyám halála után 6 évig pörösködtem a húgaimmal, nôvéreimmel a házért, mondja. Amikor megnyerték a pört, akkor sem adtam fel, kifizettem nekik a fél házat, hogy a beteg öcsém, azzal a kis gyomrával, ott maradhasson. Mind nercbundában jelent meg a tárgyaláson, persze én is, hogy bosszantsam ôket, (többet értek a bundák, mint az a fél csôszház), csak az öcsénk didergett valami rossz, vékony kabátkában. Az egyik nôvérem nagy, 6 személyes kriptát csináltatott családjának a házrészébôl. Mondtam neki, hogy a legkedvesebbjét fektesse bele elôszörre. Négy hónapra rá meghalt a fia, két évra a férje, és nemsokára ô maga is. Félelmetesek Dudus átkozódásai. Egyszer, vagy l5 éve, amikor a Virág utcába költöztünk (tehát: l5 évrôl van szó) megvett egy vacak kredencet a szomszédasszonyunktól. De a szomszédasszonyunk, Dudus szerint, visszatartott, kilopott belôle egy polcot. Nagy, az egész Virág utcát felverô veszekedés kerekedett a méternyi deszkalap miatt. Adja az Isten, vágta a szomszédasszonyunk arcába Dudus, hogy koporsódeszkának kelljen használnia! lO évig nem beszéltek, de most már ismét kávézgatnak együtt. A másik szomszédunkkal is volt egy hasonló ügye. Azon csípte az öreg Ogart, hogy a kerítésen átnyúlva, szépen feszegeti, lopkodja Dudus rogyadozó kamrájának a deszkáit. A koporsódeszkáit gyűjtögeti, Ogar bácsi? - szólt át Dudus nyájasan. Persze mindehhez még hozzá kell tenni, csak akkor teljes a kép (nem lehet teljes persze, mert hát ki gyôzné Dudus cikk cakkjait követni), hogy nemcsak férjei haltak meg Dudus kezében, hanem ô ápolja, mosdatja, borotválja, öltözteti - és milyen ügyesen, milyen szakszerűen! - a Virág utca legtöbb öregét, halottját. Ogar bácsit is ô tette tisztába, ô öltöztette fel utoljára, még kis Hitler-bajszára is vigyázott, mert mint mondani szokta, nincs csúnyább a félbajuszú hulláknál. Senki sem siratja olyan ôszintén ôket, még a hozzátartozók sem, mint Dudus. Minden házba bejáratos, maga sem tudja, hány nyelven tud, hiszen elsô férje cseh volt, a második sváb, szolgált csak héberül tudó zsidóknál, fôszakácsa volt a Berlint bombázó orosz tiszteknek stb. stb. Csak Irénhez nem tudott sehogy sem hozzáférni a halálán, nem, mert az elsô naptól korházban tartották. Ha hozzáfér, ôt is ugyanolyan szeretettel és szakértelemmel ápolja, fürdeti. Nagyon szerette volna utoljára ô megmosni Irén pináját, amivel annyira odavolt az életében. Mert hát az az igazság, hogy Dudus is nagyon büszke volt a feneketlen fenekére, vagy ahogy máskor nevezte, a gyöngyház-zománcos edényére. Irénnek valami csúnya betegsége volt, mondogatja. A szívesek szép halottak... Már csak az öccse él Csantavéren, a sok testvér szétszóródott a világban. Egy részük behúzódott Szabadkára, a többiek külföldre kerültek, Németbe, Kanadába - a Niagara alá. Dudus l3 éves korában került el Csantavérrôl, de már elôbb dolgozni kezdett. Az egyik kanizsai úti tanyán libapásztorkodott, mondja, a Fecsi Fercsiéknél. Aztán Szabadkára adták kisdajkának a Sugár nagykereskedô fiához, akinek Dohány-lány volt a felesége. Késôbb egy tízgyerekes zsidó családhoz ment, szintén dajkának, meg hogy a csak héberül beszélô gyerekeket megtanítsa magyarul. Szabadkáról került azután

Újvidékre, Schulzbergerékhez, a Vasút utcába. Ott is kisdajka volt elôször, aztán hamarosan takarítónô is (egyszer ablakpucolás közben kiesett az emeletrôl, de olyan kemény volt a szoknyája, hogy nem ütötte agyon magát, mondogatta is repülôs férjeinek, mert mind a kettô repülôs volt, hogy ô is ejtôernyôzött már), és nemsokára szakács is. A Sugárékat, a Dohányékat, azt a tízgyerekes ortodox családot meg Schulzbergeréket is mind elvitték Auschwitzba. Dudus sokat tud Auschwitzrôl. Úgy volt, hogy a kisfiút, Pistát magához veszi a deportálás elôtti napon, de a sógora nyilas volt és megfenyegette. A nyilasokról és a HABAK-os svábokról is tud mindent. A Magyar utcát, ahol a HABAK székhelye volt, a háború után Cesarecre keresztelték, most nemrég meg Danilo Ki[re. Ennek a történetét majd legközelebb elmesélem. Legközelebb, ha levegôhöz jutok Dudustól. Sógora a háború után térden állva könyörgött, hogy ne jelentsék fel. Nem jelentették fel, csak azt mondták neki, tűnjön a szemük elôl. Egy kamion ütötte el, éppen azon a napon, amikor megnyitották az Október sugárutat. A Schulzberger bácsit és a Schulzberger nénit, meg a Pistát is elvitték Auschwitzba. De ôk élve kerültek vissza, egy német tisztnek köszönve, aki megszerezte a Schulzberger bácsit. Csak a kislány veszett el, Gertruda, aki az ékszerekkel (elôbb azt is Dudusnál akarták elrejteni, de a férje nem merte elvállalni) Pestre ment. Tán éppen az ékszerek miatt jelenthették fel a kislányt, mármint hogy megkaparintsák az ékszereket. Csak már a háború után tudta meg Dudus, hogy a kislány az ô nevén élt Pesten, Molnár Ilonkának hívták. Igen, Ottó úr, én már egyszer meghaltam. De az is lehet, mondtam is a Schulzberger néninek, hogy Gertruda bennem él tovább. Nekem hét életem van, mint a macskának. Még most is tartja velük a kapcsolatot, még a naccsága testvéréhez, a híres professzorhoz, Gans Bandihoz is le szokott utazni Belgrádba. Dudus Csantavérre akart menni ma reggel. De teafôzés közben, mondja, elsötétült elôtte minden. És úgy határozott, nem utazik ebben a kutya kánikulában. Nagyfénynél még át is kell szállnia, mert a Nis-exprexs (így mondja, sok x-el) nem kanyarodik be Csantavérre. Jutka meséli neki, hogy a minap bementünk a nagyfényi (˘ednik) parokiára Baba keresztleveléért. Baba Nagyfényen született? csodálkozik Dudus. Tényleg nagy fény volt szegénykém szemében. Túl nagy fény. Nagyfény. Ilija, Szabolcs, meg Piri, azt mondják, hogy a ravatalon is nagy fény volt a szemében, (hiába zárattuk le, Ilija felnyitotta a koporsót és megsimogatta, pedig már évek óta nem beszéltek). Nagyfény. A szívesek szép halottak, Ottó úr, az én második férjem is mosolygott rám a ravatalon. Az volt az utolsó szava, hogy Ilonka, vigyázz! Vigyázok rád tatukám, mondtam. Magadra vigyázz, I-l-o-n-k-a! Úgy döntöttem, nem utazom, nem szeretnék abban a mocskos Ni[-exprexben megdögleni. Az öccsérôl Dudus állandóan úgy beszél, mint egy gyerekrôl. Ha elkezdi, sosem tudom, kirôl is van szó tulajdonképpen. Dudusnak nincs gyereke: 6O éves öccse a gyereke. Magyarázza, milyen kicsi a gyomra, mint egy lO éves kisfiúnak. Csak ne én haljak meg elôbb, sóhajtozik. Majd ideveszem magamhoz, a Virág utcába. Vagy én költözöm végre haza Csantavérre.

A csantavéri asszonyok ördögi csempészek hírében állottak, meséli Dudus. Ôk dugták fel elôször a lábuk közé a kotonba kötött pénzt, ôk voltak azok, akik a bécsi buszokat üresen küldték haza, miközben a cuccukkal szépen felültek a vonatra, mert tudták, a vámosok kezüket dörzsölve várják ôket. Anyám halálakor a Juci, az egyik unoka, nem jött el a temetésre, mert már befizette a csempészbuszt, mutatta, a cicije mind ki volt tapacírozva pénzzel. Kis melle volt különben, mondja Dudus, még nekem is feltűnt, hogy hogy megtôgyösödött a Juci. Ha nem lettem volna akkora gyászban, meg is kérdeztem volna tôle, tán teherben maradtál valakitôl Jucikám?! Mondanom sem kell, nem volt szerencséje a csempészésben, megverte az Isten, a vámosok elsô dolga volt a Jucit megcsöcsörészni, egy kétméteres cérnagórai csöcsörészte meg, hogy majdnem megindult a teje... Meséltem már, Ottó úr, hogy amikor utoljára otthon jártam Csantavéren az öcsémnél, azt láttam, hogy mindent beültetett mákkal, még a ház elé is mákot szórt, kék mákot? Ha Dudus Csantavérrôl mesél (Jutka néha dühöng, hogy meddig akarom még meséltetni, mert tudja, neki mesél ugyan, de valójában én hallgatom, és ezt Dudus is jól tudja, ki-kiszól a konyhából: Ottó úr, hallja?!), mindig Kosztolányi '32-es kis tárcanovellája jut eszembe: a Fánika. Már korábban kiválasztódott számomra, már elôbb is foglalkoztam a Fánikával. Elôbb a szegénység, a koldusok divatos (Márai után divatossá vált) kérdésköre kapcsán, majd pedig a '32-es novellákban gyakori élet-meghatározásai miatt. Akkortájt csodálatos és érdekes zűrzavarként határozta meg Kosztolányi az életet mint olyant, hogy még abban az évben - és éppen a Fánikában! … borzalmasra cserélje, pontosítsa (csak most látjuk, a csodálatos és érdekes mennyire pongyola volt, a nagy stiliszta, igen, a bölcselôtôl, a nagy-nagy bölcselôtôl függetlenül is, kijavította volna, szép példát mutatva így arra, mennyire nyelvi-stilisztikai kérdés a lét), mondván, az élet: csodálatos és borzalmas zűrzavar. Egyszer végére kellene járni az egyik ilyen kis Kosztolányi-írásnak, amelyek valójában szinte semmiben sem különböznek a tárcáktól, kisnaplóktól, jegyzetektôl, (ki kellene adni egyszer az Estit is az Esti-naplócskákkal, Esti-jegyzetekkel … egy új magyar regény születhetne így, a magyar Hamispénzverôk!), amelyek - észrevétlen - novellákká, sôt tiszta, ártézi filozófiává emelkednek az idôben.

Amikor az egyik belgrádi íróbarátom a kis párizsi manzárdszobában, míg házigazdája kávét ment fôzni, kíváncsiságból megnézte, mit olvas éppen Cioran, korunk talán egyetlen filozófusa (sosem tévesztették ennyire össze a tanárokat a filozófusokkal, művészekkel, a tanárok sem tévesztették sosem ennyire össze magukat a filozófusokkal és művészekkel), nagy meglepetésére Kosztolányi egy novelláskötetét találta kinyitva asztalán. Belgrádi barátom véletlenül, illetve hát Danilo Ki[nek köszönve, aki Kosztolányit rögtön Borges és Nabokov mellé helyezte, tudott már valamit Kosztolányiról.

Egyszer végére kellene járni, mondom, legalább egyetlenegy ilyen kis, semmis Kosztolányi-írásnak, valahogy úgy, ahogyan - egész filozófiát merítve - Ottlik már megtette, górcsöve alá vonva a Boldogságot. Talán, afféle modellként éppen a Fánika szolgálhatna, hiszen a véletlen folytán - szépírónál csak véletlen lehet, de az általános és borzalmas zűrzavarban lehetséges-e egyáltalán más? - éppen az egyik legnagyobb magyar író (az élete vége felé Petôfit, Adyt, József Attilát, Radnótit fordító Kis Kosztolányit tekintette a legnagyobb magyar írónak, jóllehet távol állt tôle legnagyobbasdit játszani), tehát a legnagyobb magyar író dajkájáról van szó.

"Sétálok anyámmal, otthon, vidéken" - indítja akárha tárcaként, sôt tárcaként sem túl ambíciózusan kisnovelláját, a Fánikát Kosztolányi.

"A Szent Terézia-templom elôtt megáll.

- Nézd. Ott ül.

- Kicsoda?

- Nem ismered meg? A dajkád, a te elsô kisdajkád. Fánika.

A templom pitvarában, ahová három, süppedt, a hívôk lépteitôl, csókjaitól kivölgyelt vörösmárvány lépcsô vezet, koldusok kuporognak, ôskori elhagyatottságban, szakadt ködmönben

, viharverten. Köztük egy asszony is - úgy ötven és hatvan között -, fekete kendôben. Az én dajkám, aki most koldul...

Amikor közelébe érünk, s látjuk nem ráncos, mozdulatlan arcát, odasúgja:

- Fánika, itt a fiam, Budapestrôl.

... Mozgékony ujjaival motoz a levegôben, lenn, egészen lenn, a térdemnél, mintha egy öt-hatéves kisfiút keresne, hogy fejére tegye a kezét, és megsimogassa.

- Fánika - mondom, hogy hangommal tájékoztassam a térben és idôben.

Egy lépést közeledem feléje. De csak botorkálok. Idôbe telik, míg rábukkanok, mert ô nekem akkor nagy volt, magas, s ebben a kis, alacsony asszonyban nem tudom ôt mindjárt fölfedezni.

Végre megleljük egymás kezét. Keskeny keze van, kéregtelen, finom, akár az enyém. A koldusok tétlen keze hasonlít az írókéhoz, akik csak írnak."

Többek között azért is kielemezhetetlenek ezek a Kosztolányi-írások, mert pédául ezt a kéregtelen, finom kolduskezet a novella egy távoli helyén, ahol az asztalpadban "Írós"-t játszanak, embereket rajzolnak a dajkával: Fánika keze még érdes. Mellesleg jegyezzük meg, hogy nem csak beszélni, Íróst játszani is az érdes kezű kisdajkától tanult meg szerzônk. Nehéz tetten érni, hol emelkedik a tárca metafizikusi szintre. Talán már a hívôk csókjaitól kivölgyelt vörösmárványnál, az ôskori elhagyatottságnál. De térjünk vissza tulajdonképpeni témánkhoz, Csantavérhez.

"- Fánika, Fánika - mondja anyám. - Jó kislány volt. Szorgalmas, iparkodó kislány. Tizenhárom éves korában szegôdött hozzám. Csantavérrôl került be a városba. Ô dajkált minhármotokat... Hat évig szolgált nálam. Az utolsó évben, nyáron, hazakéredzkedett aratásra. Ôsszel nem jött vissza. Férjhez ment. Az ura meghalt - úgy hallom -, a háborúban esett el. Aztán Fánika egyszer csak ott ült a templom elôtt, vakon."

Úgy írta le Kosztolányi Fánikát, úgy helyezte el a templombejárat fölé, akárha egy kôbe faragott középkori szentet. Persze ahhoz, hogy hozzákezdhessünk a Fánika elemzéséhez, elôbb újra kellene olvasnunk Kosztolányi és persze Csáth többi dajka-írásait is (A vörös Esztit mindenféleképpen).

Mondtam az öcsémnek, mondja Dudus, mutatóujjával Rocky Gusztávot, arapapagájunkat bosszantva, hogy még gyanúba keveredik azzal a sok mákkal. Kék mákkal. Tudja, Ottó úr, már arra is gondoltam, rászokott a mákra, elbódítja a kis gyomrát, elaltatja, sokat, mind többet alszik. Képzelje, Szibériáról álmodozik szegénykém. Szibériáról. És akkor megint a háborúról mesél. Már maga sem tudja, sorrendben hogyan is jöttek. Elsô férje kilôtte a repülôbôl a német tankot, ott, nem messze Szarajevótól. De a két németnek sikerült kimászni. Egy a Boszna partján álló fa alá menekült. A fát céloztam, mesélte a férje (halálán is többször visszatért ahhoz a fához, ott, a Boszna partján, azt mondta, nézi az a két német), de nemcsak a fa tűnt el, nem csak a fa repült az égbe, a két német sem volt sehol. És - hihetetlen, Dudus milyen összetett, többsíkú képeket tud láttatni velünk - abban a pillanatban, ahogy eltűnt onnan a fa és eltűntek a felemelt kezű németek, ôk is találatot kaptak ott fenn. És füstspirált csavarva máris a Bosznába zuhantak. Ahogy a jeges víz felszínére bukkant a férjem, ott lebegett mellette a két német hullája. Nyitva volt a szemük. Látták, szinte csodálkozva nézték, hogyan zuhanunk, nézték, hogyan kapálózom sikítva a part felé. Namármost, Ottó úr, akkor esett német fogságba a férjem. Ott a parton. Akkor, onnan vitték Berlinbe. Úgy, csuromvizesen. Csak már valahol Berlin közelében sikerült megszárítania a ruháját. De akkor már késô volt. A tüdeje mind tönkrement.

Az apám nagyon okos ember volt, tanult is valami földművesiskolában, Kecskeméten.

És maga csinálta a hangszereit is, amikkel anyám énekét kísérte. Anyám szebben énekelt, mint az operaénekesek, ezt a lánya is elismerte, aki híres operaénekes lett, ott a Niagara alatt. Ott könnyű híres operaénekesnek lenni, hiszen semmit sem lehet hallani a borzalmas víztömeg zuhogásától. A Goethlib Ede doktor is nagyon szerette édesapánkat, mindig adott neki egy olyan hosszú, fene illatos szivart. Nekünk meg stolverket...

l943-ban, mondja hirtelen pontos idôhöz kötve a történetet, a Lotz Ila barátnômmel jelentkeztünk önkéntes ápolónônek. A Bánovina mögött képeztek ki bennünket. És felmentünk Pestre. A férjem is velem jött. A Magdolna utca 24-ben vettünk ki szobát. Amíg én dolgoztam a Rókusban, a férjem nézelôdött. Egyszer elvitt a Ligetbe, egyenesen be az elvarázsolt kastélyba. És jött a halál a kaszával! Juj, Ottó úr, még ma is megborzadok. Érdekes, hogy attól a kaszás kaucsukcsontváztól félt, arra emlékszik, attól borzad még mindig, közben naponta haltak meg a kezében az ukrán frontról érkezô sebesültek. A Lotz Ila kiment az egyik ukrajnai kórházba. Nekem is mennem kellett volna, de valami közbejött. És azt a kórházat néhány nap múlva bombatalálat érte. Az Ila egyik kis tollkalapja nálam maradt, ott a Magdolna utcában. Aztán itthon is ôriztem egy darabig, de valahogy belement a moly és ki kellett dobnom. Szegény Lotz Ila. Pedig egyik levelében azt írta, hogy megismerkedett a Horthy Istvánnal, ott a hóban. Ha Pesten jár, Ottó úr, sétáljon el a Magdolna utcába. Sosem felejtem el, kezdi elölrôl, hogy még sűrűbbre szôje a meséjét (és ilyenkor, ha újrakezdi, Jutka már sikít, azt mondja, egész nap mást sem csinálhatna az ember, mint Dudus meséjét hallgathatná, mondom, én valójában nem is csinálok mást, nem is akarok mást csinálni, csak Dudust hallgatni, szinte elringat a meséivel, az újabbnál újabb változatokkal - a dajkám lett, öregkoromra), az Árpád-vonattal (éppen most l5O éves a magyar vasút, mintha azt hallottam volna, hogy az Árpádot ismét beállítják) indultunk, reggel 6-kor. És a Keletire érkeztünk meg. Az Ila megmutogatta az állomást. Odahúzott bennünket valami nagy faliképek elé és azt mondta, hogy az ô egyik ôse festette: a Lotz. Mondom neki, hogy Lea meg Szabolcs is ott lakk a Keletinél. És akkor, nem tudom pontosan miért is, már nem az ô '43-as felutazását meséli tovább, hanem az édesanyjáét, aki szintén a Keletire érkezett, amikor az apjukhoz ment látogatóba a huszárkaszárnyába. Felültek az autóbuszra, mesélte anyám a nagy élményt, és a kandoktor azt mondta, hogy mindjárt indulunk, csak tekerünk egyet. A csantavéri asszonyok ilyenkor mindig jót kuncogtak. Majd meglátogatták huszár férjüket. Hazafelé a lábuk közé kötött üvegben petróleumot hoztak... És továbbra is marad kislánykoránál. A csantavéri koldusról, Blahóról mesél. Egyszer a Blahó ellopott egy lábast, a templommal szemben levô nagy szövetkezeti üzlet elôl. A piacon csípték el a csendôrök, ahogy már árulta. Büntetésül a hátára kötötték és úgy kellett végigmennie a Szôlôsortól a falun. Azt kellett kiabálni végig a fôutcán, hogy "Így jár, aki kasztrojt lop!" Különben, törli meg a száját Dudus (és ez azt jelenti, hogy nemsokára jön tésztát gyúrni) Blahó is nagyon szerette a mákosnudlit. Gyakran csípték el máklopás közben. Csak a kék mákot lopta. A vörös virágú feketét nem szedte. Mit csinálsz, Blahó, kérdezték. Szedem a kék mákot. Annak is csak a nagyját, az apraja hadd nôjjön...

Finom csipkelôdés, ahogy én mondom, finom csipke tárgya (csipkedjük, veregetjük) Dudus. Ugyanis a kisboltban reggelente, sorbanállás közben, kerülgetni kezdte a Dreher úr. Persze az is lehet, csak ugratja Dudust, szereti, ha krákog. Nem lehet még pontosan megítélni

a dolgot. Férjhez adjuk a Dudust, dörzsöljük a tenyerünket Jutkával. Legalább nem lesz annyi energiája, nem jár annyit a szája, mondja anyósom. Az öreg Dreher úr eladta a házát itt szemben, és Ausztriában vettek a lányával egy tanyát, birtokot, ahogy Dudus mondja. Mondom neki: veszi szépen a retiküljét, itthagy mindent, kilép ebbôl a világból, mint egy szaros bugyogóból (hiszen már kenyérre, tejre sem elég a nyugdíja, az öreg villa is rádôl, amit különben is a második férje elsô házasságából való hét gyerek örököl) és szépen elmegy arra az osztrák tanyára, birtokra, új életet kezd. Nem! Szó sem lehet róla! - mondja sikítva. Miért, kérdem még mindig csipkelôdve (veregetve a csipkét, akárha durva pokrócból akarna csipkét veregetni az ember). Az elsô asszonya felakasztotta magát, a második meg a hídról ugrott a Dunába és fel sem jött többé...

(A CSANTAVÉRI FOTÓ)

Megtaláltam a csantavéri fotót körülíró elsô szöveget. Tudtam, hogy létezik valahol, azt is tudtam, nem valami sikerült szövegrôl lehet szó, hiszen, ha igen, akkor megjelentettem volna valahol nyomtatásban (annál is inkább, mivel sokszor még nem-nagyon-sikertelen szövegeket is kinyomtatok - tán mert olykor azt hiszem, minden bizonytalan, imbolygó, kusza írás rombolja a magabiztos, autoratív, demagóg, ideologikus szövegeket, eleve keresztbe tesz mindenféle tanoknak, programoknak, kinyilatkoztatásoknak, elég, ha netán rejt, óv egy-egy kis öblöt, melyben meghúzódhat a lét dióhéj-vitorlása), de azért kutattam utána már évek óta, mert amikor keletkezett, szinte még semmit sem tudtam a körülményekrôl, szinte semmit arról, hogy tulajdonképpen mit is ábrázol. Úgy közeledtem a véletlenül talált fotó felé, akár egy vak. Tapogattam csupán. Igen, akkortájt lett valamiféle módszeremmé a képzôművészeti kritikában is a képek, tárgyak vakábécéként való babrálása. De nem csak a képzôművészeti kritikában, mint látom, elsô New York-i utamról fennmaradt jegyzeteim címe is valami hasonlóra utal: New York egy világtalan szemében. (Szerbül egyszer már majdnem megjelentek könyv formában is, Vickó megírta a recenziót az Újvidéki Íróközösség kiadójának.) Mire másodszorra is New Yorkba kerültem, még világtalanabb lettem. Világtalanabb egy vaknál. Elsô New York-i utamon egy vak embert pillantottam meg a subway-n. Napokra a nyomába szegôdtem.

Amit le lehet fényképezni, szólt a fáma, azt nem kell lefesteni. Lehet, hogy úgy volt, de nem biztos. Az is lehet, hogy tovább kellett csinálni. És néhányan tovább is csinálták. És ócskapiacokon majd egyszer rábukkanunk a képeikre, mint ahogyan szabadkai barátom bukkant rá egy volt villamosvezetô (Szabadka-Palics) teljes életművére (az édesanyja árulta egy-egy képét tojás, pirospaprika mellett, mondta, tele a padlás). De Wayt, Dobell, Mu[i is valami hasonlót csináltak, csinálnak. Igen, Mu[i például létezni tudott a nullafokon, a nullafok alatt tudott létrehozni egy életművet koncentrációs táborról, karsztról, Velencérôl vegyest... A világot, pontosabban a természetet, már nem lehet lefényképezni. Megmérgezôdött, kiégett, eltűnôben van. A tömérdek fényképezôgép mint partra vetett tátogó halak. Újra lehet (?), kell festeni: klorofillal, azúrral, indigóval, bíborral mosni. És most, amikor a világot festeni lehet-kell, a fotó lesz ismét izgalmas kalanddá, akár egykoron az ún. modern festészet...

Nemrég lomtalanítás volt pesti kerületünkben, a VII-ben (Csikágó) és találtam egy vakábécével írt könyvet. Tán egy vakregényt. (Mint késôbb kitűnt, magát a vakot is ismerem, éppen a mi emeletünkön lakik, csikágói íróasztalom mellôl sokszor látom, ahogy imbolyogva áll a körfolyosóra nyíló ablakban, az ô férje a hangos, púpos, sánta Lajos, házunk egyik legszimpatikusabb lakója.) Gyönyörű szűz perforáció. Míg simogattam, tapogattam, babráltam, egy lehetséges festôi eljárás, egy festészet gondolata született meg bennem (szeplôtelen fogantatás): ujjbegyeimet festékekbe (klorofill, indigó) mártom és úgy tapogatom a szűz perforációt. Tehát egy festékbe mártott kezű vakot képzeltem el valójában. A vakoknál is világtalanabb festékbe mártott kezű embert.

Megjelent Belgrádban Popper nagy műve, A nyílt társadalom és ellenségei (az ára 75O millió dinár volt, sikerült régi könyvekért beserélnem, vittem érte egy nagy táska kiszuperált könyvet). Számunkra, akik most abszolút zártak és bezártak, sôt túszok lettünk, valóban életbevágóan fontos könyv, ha könyv vághat még életbe, segíthet rajtunk (Tonti mesélte, hogyan tüzelte fel könyvtárát Szarajevóban, hogyan melegedett mellette - sehogy), hiszen könyvekben eddig sem volt felénk hiány (Eco Nyitott mű című könyve, hogy csak a nyitottságnál maradjunk, még '65-ben megjelent a nagy Joyce-ról és a nagy informelrôl szóló tanulmányokkal), tán még azt is mondhatnánk, hipertrófiája volt az új, izgalmas könyveknek. Namármost a Nyílt társadalom fordítója megkérte Poppert, írjon elôszót a könyvhöz. Ebben a kis elôszóban bukkantam e néhány, számomra nagyon fontos mondatra:

"Nincsenek felsôbbrendű emberek. Vannak nagy gondolkodók, ám még a legnagyobbak is hajlamosak nagy hibák vétésére. Szerényeknek kell lennünk és úgy kell vizsgálnunk saját utunkat, ahogyan azt egy vak ember tenné, az ujjaival, talpával tapogatva, lassan haladva, használva értelmét, ám mindig tudva azt, hogy tévedhetünk. Nekünk el kell kerülnünk az erôszakot."

Mondom, megtaláltam a szöveget (meg végre a heidelbergi Tiergartenról szóló, elveszettnek vélt írásomat is), fekete íróasztalom duplafiókjában lapult. Hurcolkodáson törve fejünket, elhatároztuk, rendbehozatjuk a harmóniumszerű nagy asztalt, ugyanis a vakvágány mellett működni kezdett egy restaurátor. Mint hamarosan kitűnt, a restaurátor egy állatorvos, aki a futaki mezôgazdasági iskolában tanára volt a fiamnak. Nagyon meglepôdtem, hogy a csantavéri fotóról szóló elsô szövegem a pesti Hotel ASTORIA levélpapirosára van gépelve. Nagyon meglepett, megzavart: kutatsz egy csantavéri vonatkozású vacak jegyzet után, Csantavér, Csantavér, már a verebek is azt csicsergik, csont és vér, és akkor itt van neked - különben régi témád és problémád - az ASTORIA! Majdnem elsikítottam magam. Már a valóság is utánozni kezdi az írásaid állandóan kisikló technikáját, közlekedési szerencsétlenségeit, katasztrófáit. Mert hát valóban egy kisebbfajta közlekedési szerencsétlenséget okozott Csantavér és az Astoria összeütközése. (És, Istenem, akkor még nem is említettem Csantavér "legnagyobb" szülöttjének, Matuskának, a vonatrobbantónak nevét. Látom jön Dudus. Ma meg fogom tôle kérdezni, mit tud Matuskáról, a vonatrobbantóról.

Nem emlékszem már, mi járatban is lehettem akkor Pesten. Az Írószövetség szokott volt egy idôben az ASTORIÁ-ban elszállásolni bennünket; ha rádiósként mentem fel, akkor a Benczúrban laktam. Emlékszem viszont, hogy egy alkalommal összefutottam a recepciónál Dudás Kálmánnal (nem Dudás Károllyal, a csantavéri íróval) és Krle˘a hagyatékának a gondozójával, a hústorony Cengityel. Késôbb meglátogattam Dudást Budán. Költôként nem ismertem igazán, még nem lett fontos számomra (szeretném ha egyszer azzá lehetne, ha találhatnék néhány versét, sorát), de fordítóként például, igen, szerencsés találkozásnak tudtam, szerettem I. V. Lali-kötetét (számomra fontosabb volt, mint Popa és Pavlovi kötetei, de ez hosszú történet), találomra idézek belôle, és

mégsem találomra, hiszen vár rám a Vég tónusának anyaföld-fejezete (Hol, hogyan, mikor és miért megcsókolni az anyaföldet?), amit ki más is vezethetne be, mint éppen ez a Zágrábban született nagy szerb költô.

"Szülôföldet teremtek a sebezhetetlenségednek:

Földet, amelybe nem temethetsz el engem."

Meglátogattam Dudást, mert kíváncsi voltam, hogyan él egy magamfajta vidéki költô Budán (Kishegyesen született, Travnikban, Zágrábban tanult, Szabadkán, Bácstopolyán tanított, gyógyszerészkedett), kíváncsi voltam, hogyan lett pestivé, pestivé lett-e egyáltalán. Ha azt le tudnám írni, hogyan szimatoltam, kutattam tekintetemmel szobájában, könyvei között, míg egyfolytában Trávnikról, Zágrábról, Szabadkáról mesélt, hogyan álldogáltam üres (vasárnap reggel volt) utcájában a látogatás elôtt, a látogatás után!

Különben az ASTORIA (Jancsóék is működtek a bárjában, az igazság az, hogy én is néhányszor) számomra két dolgot jelentett. Azt hogy Petôfi abban, a szálloda helyén álló, egykori házban írta a János Vitézt (egy alkalommal még ott a helyszínen is elolvastam a verset). Meg azt a hátborzogató élményt, amelyrôl eddig azt hiszem, még nem szóltam, mármint, hogy a társalgóban egyszer, a népszerű déli rádióműsor nyilvános felvételét követô púderbe fulladt öregasszonyok között Carlost, a terroristát véltem felismerni. Egész nap figyeltem, követtem. (Persze ha nem Szôcs Géza volt az, ugyanis nagyon hasonlítanak egymásra.)

Szállodaszobákba érve mindig elsô dolgom összeszedni a fejléces papirosokat, borítékokat. És így gyakran megesik, hogy pesti Astoria-papíron írok a zágrábi PALACE-ban, ott fenn Zrinjevác gyögyörű platánjai felett, szemben Krleža Lexikográfiai intézetével, vagy valamelyik koppenhágai, avignoni, moszkvai, rigai, zentai szállodában éppen. A második dolgom pedig kirakni egy-két képet, tárgyat (apám boltjából egy 2O dekás rézkörtét, lányom mexikói ajándékai közül valamit). Namármost így valahogy kerülhetett az ASTORIÁ-ba a csantavéri fotó. Hogy otthonossá tegye a rideg szállodaszobát. Csantavériessé is többek között.

Miért olyan fontos nekem Csantavér? Nem fontos. Pontosabban nem fontosabb, mint más kis és nagy (és nagyon nagy) városok. Meg kellene csinálni, hogy kipipázhassam. Mint ahogyan példának okáért Nagyfényt megcsináltam. És kipipáztam. Aztán már magától nô, terjed, nincs több gondod vele, minden rá vonatkozó sor egy-egy új utca, negyed. Meg kell csinálni, mint ahogy megcsináltam Uppsalát (Baba halála miatt most nem utazhattunk el Uppsalába, pedig kiharcoltuk az átutazó vízumokat, azt kiabálta a dán tisztviselônô, hogy Jugoszlávia nincs, végül azt írtam a rubrikába, hogy szerbiai magyar Jugoszláviából), Martonost, Adorjánt (Domonkos megkérdezett egyszer bennünket Tihamérral, hol telepedjen le, ha egyszer hazajön Uppsalából, mert az ô szülôhelye és gyermekkorának a helye, Ókér és Verbász nem létezik számára, sôt, Tihamér azt mondta, Martonoson, én meg azt, hogy Adorjánon, amikor a háború kitörése elôtti napokban egyszer telefonon beszélgettünk, azt mondta, döntöttek Theával, valahol Plitvice és a tenger között fognak élni, mert amikor utoljára mentek a tengerre, megálltak ott egy kis faluban, pontosan ott, ahol elôször kezdtek lôdözni, késôbb mondta, hogy felismerte a borzalmas színhelyek között). Meg kell csinálni, mint Pécset. Te[anjt (a Te[anj-írásom is most került elô - sok város kerül most elô hurcolkodás közben, persze ha lesz hurcolkodás), New Yorkot, Csongrádot, Udinét (mennyire szerettem Udinét, Bovecbôl mentünk át Tarvisionál), Uro[evacot (Terizajt), Dubrovnikot, Veszprémet, Avignont, Rovinjt, Pulát, Orebiet, Párizst, Torontót, (a kanizsai Vinczerékkel, a Niagarával és Teslával), Tornyost (Penovác művészetébôl kiindulva). És mindezt azért (többek között azért is), hogy közéjük - természetes helyére, oda, ahol van - helyezhessem szülôvárosomat. Nem Nagykanizsát, se Kiskanizsát (ahol Fiume mellett egyedül láttak flamingót Kelet-Közép-Európában), hanem az Ó-(Magyar-Stara) Kanizsát.

Persze, ha az ember ennyifelé, ennyiféle városban bóklászik, nem kizárható, hogy véletlenül hosszabb-rövidebb idôre ottfeledkezzen valamelyikben, hiszen - hogy egy nagyobb pédát említsek - Joyce-nak is Zürichre, Pulára, Triesztre volt szüksége ahhoz, hogy megragadhassa, megcsinálhassa, Csontváryra emlékeztetô, az ôrületet érintô megszállottsággal, egy az egyben: Dublint.

Nagyon meglepôdtem, de meg is örültem az ASTORIA-papirosra írt Csantavéri fotónak. Jellegzetes keddi rádiós írásaim egyike (a heidelbergi Tiergarten úgyszintén), amelyeket hétfônként írtam, szerencsés alkalmakkor kedd hajnalban még átírtam (és így l5 évig - amíg a Virág utcában laktunk - Istenem, miért beszélek máris múlt idôben?!). Az írás ötlete, az idegen szállodában kirakott otthoni fotó és vázlata persze az ASTORIÁ-ban születhetett. Látom, a lektor (az én aranyos, okos barátnôm, Viczián Klára) komoly rendeket vágott a zilált szövegben, hogy aztán a mikrofonnál ne ziháljak, ne fulladozzak túlságosan a gubancos (legyen minden mondat, minden bekezdés egy-egy új labirintus) szöveget bogozva (zihálva, fuldokolva olvastam persze úgy is, mert a kuszaság, a labirintus nem a szövegben volt, hanem bennem). Lám, hogy elröppent az a l5 év, már egyikünk sincs a rádióban. Én önkéntes-kényszerszabadságon, Klára pedig nyugdíjba ment (nekem még három év hiányzik a nyugdíjhoz) és visszahonosodott Magyarországra, ahol ismét tanít és ha jól tudom, egy idôs embert gondoz majd, tán éppen azt, aki régi május elsejéken a Láncos kutyát alakította, akirôl annyit meséltem (aki egyik félkész drámámban, a Chicagótól Csikágóig-ban már csörgeti is hatalmas láncait). Palicson láttam utoljára, Baba temetése után, amikor a Szabadka-Szeged sínbuszra kísértük ki a gyerekeket. Ki hitte volna, hogy éppen valami Csantavér vonatkozású irományban mutatkozik alkalom, hogy köszönetet mondja, üzenjek lektoromnak. De hát ha jobban belegondolunk (és ô tud jobban belegondolni a szövegekbe - Ariadne), nem is véletlenrôl van szó, hiszen Klára jól ismerte a fotó, illetve a csantavéri veszekedés (kisbicskázás, mit szólna, ha ezt emelném ki címnek?) állítólagos fôhôsét, Pap Miklóst, ugyanis mielôtt Újvidékre jött volna, Zentán (Adán is) tanított magyart, történelmet ez az Ilia-tanítvány (hogy még egy szálat belesodorjak). Maga a fotós - DORMÁN - pedig Klára szomszédja volt, majd kollégája is, mert hát Dormán rádiófotós lett végül.

Kérdezem Dudust, hallott már Matuskáról? Hogyne, második elemiben tanított az öccse. Emlékszem rá, szép ember volt... Visszajövök a szobámba és Leveszem Kosztolányi Sötét bújócskáját. Többször olvastam már a '34-es Matuska Szilveszter című tárcát, de ismét átfutom, át többször is, hiszen dajkája révén Kosztolányinak is van némi köze Csantavérhez.

"Nagyapja harangozó volt, apja papucskészítô... Azt óhajtotta, hogy hírneves ember legyen, és cikket írjanak róla. Ez az álma megvalósult... Elmentem ôt "megnézni"... Lakkcipô van rajta... Vallomása szerint: "hivatásos vasúti merénylô". De más egyéb is. Sokoldalúsága megdöbbentô. Vasgyáros, mint Ohnet ájulatosan-finom regényhôse... Aztán teológus és geológus, teleküzér, háromszoros háztulajdonos és földbirtokos, hagymakereskedô, mákkereskedô, borkereskedô, aki a tigristej nevű bort árusította, vegyész... Ezenkívül nyelvész is. Azt állítja, hogy százötven nyelvet beszél, mindegyikbôl valamit. Valójában egy nyelvet sem beszél. Nem tud emberül. De a szavak iránt kétségtelenül van valami hóbortos, tudálékos érdeklôdése, s valami beteges irodalmi érzéke is... Értelmes elmebeteg. Ebben pedig nincs semmi ellentmondás. Van neki esze. Az esze egyik fele remekül működik... Dermedten, tanácstalanul állunk."

És valóban megtalálom azt, amit kerestem. Azt a valami specifikusan csantavérit, amit én csantavéri médiumomból, Dudusból kivontam, hiszen most is egy zacskóval jött, megbeszéltük ugyanis, hogy holnap núdli lesz ebédre. Igen, senki sem tud úgy beszélni a mákról - szagulja meg, Ottó úr, ennek nincs pantagán szaga, az én öcsém a kezivel szedi össze a bogarakat, szagulja meg: ennek ópiumszaga van! -, a kék mákról, mint a csantavériek. Egyáltalán nem csodálkoztam el tehát most, hogy felfedeztem, Matuska Szilveszter mákkereskedô volt...

Ha hosszabb útra indulok, ha hetekre, hónapokra elhagyom szobámat (íróasztalomat, elôtte papucsommal, kockás mamuszommal), a Virág utca 3-at (házamat, amely tele sós kagylóval, csigával - finoman búgó csigaházamat), mindig komoly problémát jelent számomra, mit is vigyek magammal. Napokig tiblábolok (valaki, nem Klára, téblábolokra javította), készítem, pakolászgatom (még magam elôl is titkolva, hogy már ismét el készülök menni és hogy máris készülôdöm, jóllehet még van idô, sôt, lehet, hogy meg is gondolom magam stb.), építgetem, pontosabban alapozgatom csomagjaimat, hogy az indulás elôtti napon, az indulás elôtti percekben majdnem minden alkalommal feltúrjam, összedöntsem az egészet.

Két aktatáskám van. Az egyik egy kínai, a Petôfi csarnok zsibvásárán bukkantam rá. Személyi irataimat, éppen aktuális kézirataimat, meg az olvasásra kiszemelt könyvet viszem benne. A másik egy nagyobb, harmonikásan táguló, igazi, csikorgó disznóbôr táska. Az újvidéki ócskapiacon vettem. Valójában nem volt eladó, ám én kiszúrtam, vissza-visszatértem hozzá, mind többet kínáltam érte (persze még mindig jócskán valós értéke alatt, persze még mindig bagót). Végül a tulaj kinyitotta és egy váratlan mozdulattal kiöntötte a tartalmát. Pingponglabdával volt tele. Akármit rakok is bele (azokkal a kéziratokkal szoktam leginkább megtömni, amelyeket nem merek otthon hagyni), mindig úgy érzem, egy pingponglabdával teli táskával loholok a világban. És ez valahogy egy kellemes érzés. Valamiféleképpen az életet is ilyen kis üres fehér labdákból kellene felépíteni, mint ahogyan a híres naiv festô, Viriusz építi fehér gömbökbôl, labdacsokból világát. Mindig irigyeltem azokat az ismerôseimet, barátaimat (fôleg zentaiakról van szó), akik asztalitenisz-edzôkként dolgoznak szanaszét a világban (Kubát Athénben például - egyszer meg is ígérte, elvisz Görögországba, ô volt ugyanis Szeli igazgatósága alatt gimnáziumunk titkára - milyen szép lenne regényt írni egy asztalitenisz- és sakkmenedzserrôl, amilyen Kubát; Szeles és Árok, szintén nagyon sokat értek el, ám ôk, kanizsaiak mind a ketten - kissé több erôfeszítést fektettek be, igaz, lévén tenisz- és focitrénerek, hogy a harmadik nagy edzôrôl, Domonkos Istvánról ne is beszéljek - szép lenne regényt írni róla, annál is inkább, mivel a táskája már meg is van, jóllehet, ahogy Kubátot ismerem, ô még pingponglabdából sem cipelne sokat).

És van még egy nagyobb vulkánfíberem is. Budán, a Bartók úton lomtalanítottam Lábassal. Ebben vittem haza a nagy, szintén a Bartókon lomtalanított, mázsás, hússzín márvány írókészletet, amely akárha mindig is rolós íróasztalomon állt volna. Megsárgult, félig már leszakadozott (preparáltatnom kellene Rózánál, a múzeumban) papirosokon a tulajdonos nevét, címét (címeit) is ki lehetett még silabizálni.

És ez valami biztonságot ad nekem. Ha netán elveszteném (a koffert, vagy magamat is) a vulkánfíber (igaz, immár az én gizgazaimmal, mérges gázaimmal, vulkánkô-csecsebecséimmel) hozzá fog visszakerülni. Hiszen végsô soron nála is a helye. Igen, ez valahogy így lenne rendjén.

Kisvárthy Endre (a két cím csak részben olvasható: Karinthy utca és Bocskay Kert, a számok nem). Konzultálnom kellene a pesti barátaimat (a fôszakértôt, Lábast), mit mondanak nekik ezek a címek. Az igazság az, utazóládára lenne szükségem, noha ma a műanyag bôröndök a divatosak.

A 60-as évek közepén, amikor a Symposion-melléklet körüli bonyodalmak miatt (figyelmeztettek, lépjek le, azt hiszem, Kiss Erzsi hozott valami hírt Szabadkáról), Zágrábba szöktem, csináltattam magamnak egy utazóládát. Minden bizonnyal Sinkóék hatására. Akik három-négy utazóládával (le kellene ellenôrizni barátaimnál, akik akkor ott voltak velem a ⁄irpanov utcában, hány láda is volt tulajdonképpen, mert ha az ilyen elemi adatokat nem pontosítom, imbolyog aztán az egész, nincs mitôl ellöknöm magam, saját szaromba fulladok) érkeztek Újvidékre. Ugyanazokkal a ládákkal, amelyekkel Pestre, Párizsba, Moszkvába, Zágrábba utaztak, menekültek, szöktek. Igen, mennyit beszélgettem Sinkóékkal és a leglényegesebbet tôlük sem kérdeztem meg. Mármint, hogy ki, hol, mikor készítette utazóládáikat. És hogy miképpen is kell pakolni, kezelni, küldözgetni ôket. Akár írást is kérhettem volna tôlük az Új Symposion részére:

Tanácsok ifjú művészeknek utazóládaügyben.

Arra emlékszem, mutatták, a Lélek és a forma mindig velük volt (meg kellene néznem, dedikált példány-e), biztosan Ady (melyik kiadás, feltételezem, a kis fekete, bibliapapirosra nyomtatott), Dosztojevszkij, Kierkegaard és Vico is mindig, mindenhol, ám - és ezt senki sem gondolná: Tömörkény novellái is.

Namármost, az én ládámat Kanizsán csináltatta édesapám, a Harmath asztalossal. Ô küldte Újvidékre, ahol Kolarik Finta és Domonkos megpakolták cuccaimmal, majd káromkodás közepette utánam küldték Zágrábba. Egy komoly hiba történt ugyanis, a láda nagyobbra sikeredett a kelleténél. És gyenge is volt, minden bizonnyal azért, hogy könnyô legyen, ha már nagy. Alig lehetett megmozdítani. A zágrábi albán hordárok (késôbb együtt katonáskodtam az egyikkel, szintén ott, Zágrábban) pedig kétszer is emelték cipekedés közben a tarifát. Mi van benne?! Ólom?! Kô?! Homok?! Könyvek, mondtam. Miféle könyvek ezek, ámuldoztak és mint még sosem látott tárgyakat vették kezükbe, forgatták az Érdekes Újság Dekamerónjának szép, kékselyem kötésű, ám valóban súlyos köteteit (az elsô kötet lám, még ma is mindig velem van, még ma is nézegetem Ady, Krúdy, Molnár Ferenc, Csáth, Szomory, Móricz szép, barna tónusú portréit, olvasgatom a Mihályi Rozália csókját, a Vörös Esztit, a Hét krajcárt, az Ünnep a dühöngôn-t például). És ami a legszörnyűbb, a nagy cipekedésben (Zágrábban ugyanis a külvároson is kívül laktam, Podsused határában, egy kis téglagyár bányája mellett lévô magános, egyemeletes házban, amilyeneket ma már csak Marcel Carne és René Clair ún. lírai realista filmjeiben lehet látni) a fémfogantyúk alatt hosszában kettérepedt. Többé nem is használhattam. Nem is emlékszem már, mi lett a sorsa. Csak akkor értettem meg, miért voltak olyan kicsik és erôsen megvasaltak Sinkóék ládái.

Jóval késôbb volt alkalmam látni Ivo Andri utazóládáját. Gyönyörű volt, akár egy kínai lakkdoboz. Csillogó rezekkel pántolt. Tátott szájjal vizsgáltam, simogattam. Akár lakni is lehetett volna benne. Andri is mindig magával hordta Kierkegaard Vagy-vagyát, mint Sinkó. Elôször még ifjúkorában kapta fel, szinte véletlenül, mert akkor hozatta meg Bécsbôl, amikor a szarajevói merénylet után letartóztatták, börtönbe vetették, hogy aztán egész életére meghatározó legyen, hiszen az ô élete is egy bonyolult visszavonulási manôver. (Lukács, azt hiszem, egy-két évvel elôbb olvasta Kierkegaard-t.)

Noha az utazás lényege éppen az, hogy itthagyjuk/otthagyjuk világunkat (itt-otthagyjuk), a megszokott, a fullasztó közeget, hogy kiszabaduljunk semmis dolgaink élôhomokjából, mégis, mindennek ellenére, azon nyomban, még el sem indultunk, beindul egy ellenkezô irányú folyamat is, akár egy üvegcsében, világunk, szobánk esszenciáját szeretnénk magunkkal vinni, magunknál tudni a hotelszobák hirtelen ránk szakadó sivárságában. Apám egykori (államosított) boltjából szoktam magammal vinni mindig egy 20 dekagrammos rézkörtét. Azt teszem ki mindig elsôként az asztalra. Aztán már mint saját asztalomhoz telepedhetek. Hiszen ott csillog (állandóan fényesítem, kisinas!) apám rézkörtéje. Minden pillanatban kimérhetek 20 dekagramm krumplicukrot, kék falfestéket, sót, zinkweiset. Aztán Wilhelm és egy szép nô, Lubka Kolessa fényképét rakom ki. És egy kis, rámázatlan rózsacsokrot ábrázoló olajfestményt (Koncz Pista kanizsai ügyvéd irodájának várószobájában bukkantam rá és Pista szó nélkül nekem adta).

Pilinszky szanatóriumba való érkezésérôl (egyik utolsó bevonulása volt ez a költônek), berendezkedésérôl írta az egyik szemtanú:

"A Költô nemsokára három fényképet rak ki az asztalra: Sheryl Sutton néger színésznôét, trónszéken ülve, magas nyakú, fekete selyemben, egy hollóval a térdén, aztán egy skandinávszôke, fürdôruhás leányét, amint a napfényben megteríti a reggelizôasztalt, s végül egy francia szentét. "Ezek mindig velem vannak - mondja .- Ôk az én otthonom.""

Most, az utazás elôtti pánik tetôpontján egy újabb szerzeményemet is a kínai táskába csúsztattam, Wilhelm és Kolessa (két muzsikus) mellé (valójában harmadik, még inkább süllyedô, eltűnô muzsikust). Minden bizonnyal nemcsak azért, hogy otthonossá tegyék ezt a mocskos tapétájú szobát, hanem azért is, hogy tapogassam, babráljak rajta. Silabizáljam. Netán az idegen, neutrális környezetben sikerül kibogoznom valamit pokoli forgatagából. Mert olykor úgy tűnik nekem, akárha örvény, egy per pillanat is működô örvény lenne látható rajta, már-már nemcsak látható, hanem valóságosan is húzó, helyemrôl engem is kimozdító, engem is megforgató, megszédítô, elveszejtô pokoli örvény.

Egy Dormán-fotóról van szó ugyanis. Fenn a péterváradi várban, Baráth műtermének papírkazlában pillantottam meg, véletlenül. A Csönd városa című Kanizsa-könyvet csináltuk épp ('80-at írtak), nagy lokálpatrióták (a lokálon, lokálison persze a kanizsai vendéglôket, kocsmákat, lokálokat is értve - egyszer három hónapig mulattunk, végül a Csodafürdô igazgatójának és jóképű ápolónôinek kellett bennünket kádba rakniuk és vízsugarakkal ostorozva, reanimálni). Kezembe vettem a fotót. Nem kanizsai mondta morogva Baráth. Hirtelen rápillantottam, és valami gyanús mosolyt is felfedeztem még a szemében. Nem, kérdeztem. Nem, mondta. Elvihetem? Vidd. Mintha csak vízbôl-tűzbôl kaptam volna ki ezt a legalább 10 évvel korábban készült fotót. A műterem a következô nyáron beázott, majd hirtelen, egyik napról a másikra, Baráth jelenléte nélkül átköltöztették valami raktárba. Baráthnak azóta sem sikerült műteremhez jutnia, hiába bizonygatták többen is, hogy a világ egyik legjobb plakátművészérôl van szó.

Azóta gyakran került az asztalomra. Nem egyszer kíséreltem meg feltörni, bár privát használatra, fényes felületét. De hiába, minden igyekezetem vereséggel végzôdött. Semmit sem sikerült kipiszkálnom , leolvasnom. Már kedvenc fotóim közé soroltam, noha még mindig érintetlen volt. Tán épp azért, mert ócska lirizálásaimmal, okoskodó értelmezéseimmel még nem sikerült összemaszatolnom, lefednem. Mert még védte magát.

13-an látszanak, sejlenek rajta. Mert van, akit már majdnem teljesen elnyelt a jobb sarok örvénye. Az alvilág, a pokol kinyílt kiskapuja. Van akinek csak a keze kap, nyúl bele a képbe (a képért?). És nem értjük, miért olyan erôvel, miért olyan görcsösen. Nem értjük, honnan e kezek ijedelme, borzalma, rettenete. Az arcokon (kivéve tán egyet) nem találjuk e kétségbeesés megfelelôjét. Sôt, ketten mintha mosolyognának is. Mosolyognak, ám valami meghatározatlan mosoly ez.

Tömegjelenet egy hegedűtok körül?

Elsô pillantásra azt gondoltam, valamelyik neves hegedűművész próbál utat törni imádói között, nagy bôrkesztyűs kezével, kopasz feje fölé emelve drága hangszerét, Sztradiváriuszát, a koncertterem felé, vagy egy csodálatos, még sosem hallott (konfúziót keltô, forradalmasító hatású) koncertrôl autójához. Sztravinszkij ilyen alkalmakkor komoly sebeket szokott ejteni a fotósokon, sétapálcájával vágva magának utat. Azért említem tán ôt, mert a muzsikus kopasz feje, profilja kissé mintha emlékeztetne is rá. De csak az elsô pillantásra tűnik így, ugyanis mégsem ez a kép fókusza. És különben is, még egy pillanat és a hegedűtokot és a zenészt is eltapossák, elnyeli az ambisz. Valami számunkra érthetetlen örvénylés. Tolakodás. Káosz. Lehetetlen megállapítani, mi idézte elô ezt a mozgást, perturbációt, nagy lökést. A fókusz, pontosabban a fókuszok, kört képezô öt momentum (a hegedűtok, a két nôi kéz, a bajszos, lesütött szemű férfi, a gyönyörködô nô, a teljes erôvel behatoló szôke férfi) ellenére is kívül van, kívül vannak. Az öt momentum a képen egy ôrt vesz körül, azt veszi még szorosabbra a sok kéz. Az egyik fókusz az, amely lehúzza a hegedűst s a körülötte sejlô embereket. Amely kihúzza ôket a képbôl. A másik maga a fényképész. A harmadik viszont valami csodaszerű dolog, amely gyönyörrel elegy borzadállyal tölti el a kép csúcsán álló nôt, a másik bajszos férfit és a jobb oldali nôt.

A Medúza hajótöröttjeinek tutaja jut eszembe. A Louvre-ban mindig ahhoz a képhez vezet az elsô utam, és csak aztán Leonardóhoz, Ucellóhoz, Zurbaránhoz, Chardenhez. A bal oldali nô mintha már megpillantotta volna a partot vagy a mentséget jelentô hajót. Miközben tutajuk felbillent, egy részük már csúszik alá, a körözô cápák közé, a többi meg váratlanul felemelkedik, hogy még nagyobbat bukjanak. E bal oldali nô arckifejezése, testtartása a legkülönösebb. Legszebb. Ám ugyanakkor a legnehezebben értelmezhetô is egyben. Ô dekomponálja tulajdonképpen a képet. Ugyanis, ami a háta mögött van, a tulajdonképpeni fénykép, érdektelenné válik az ô arcán tükrözôdô valamihez viszonyítva. Valami gyönyörű meghôkölés. Nem tudom. Milyen jó, hogy nem tudom. Hogy fogalmam sincs.

Beckett írja, általam már többször idézett jegyzetében: (Mennyi idôm ment rá, míg megszereztem képzôművészeti írásait, Bram Van Veldevel - a kitűnô írónô testvérével - foglalkozó írásait, kiadványait, katalógusokat; amíg magukkal a képekkel is sikerült megismerkednem.)

"Az ember csak arról beszélhet, ami a szeme elôtt van, és az most a zűrzavar (kuszaság, összevisszaság?)... Itt van és be kell bocsátani. Ez nem jelenti azt, hogy a jövôben nem lesz forma a művészetben. Csak azt, hogy új forma lesz és ez annak a zsánernek lesz a formája, amely megengedi a zűrzavart (ahogyan, teszem hozzá fordítás közben, Kosztolányi mondaná: csodálatos és borzalmas zűrzavart) és nem próbálja azt mondani, hogy a zűrzavar valami másnak a tartozéka , lényege... Formát találni, amely alkalmazkodik a zűrzavarhoz - ez ebben a pillanatban a művészek feladata."

Ezek az emberek nem becketti hôsök. Ruháik, nyakkendôik, ingjeik, kesztyűik erôsen az övéké, akár valami páncélok. Vagy mégis? Ezek az emberek már Beckett tisztítótüzébôl kelnek? És éppen a hajnal fénye az ott annak az asszonynak is az arcán? Igen, közben mindenféleképpen kihajnalodott. Még akkor is, ha a következô pillanatban a képen belül vagy kívül, meg is hal valaki. Mert a halál közelségét is érezni a jobb oldali nô arcán például.

Volt, amikor Gerico nagy vászna, gerendányi rámája elôtt is eszembe jutott ez a fotó.

Nincs válasz, nyűglôdj csak tovább. (Különben is csak nyűglôdsz.)

A múltkor futtában megemlítettem Dormánnak a képet. Elôbb valahogy nem jött össze a dolog, hiszen annyi ügyes-bajos dolgunk akadt mindig, hogy egy fotó értelmezése valóban az utolsó lyuk, sôt, az utolsó utáni, a furulyán. Dormán eredetileg harsonás volt, az egyik legjobb jazzszakértô (nem engedte sosem Klárának dzseszzre javítani), ám már inkább csak furulyázik, citerázik, dorombol. Senki sem tudott úgy behatolni a jazz-együttesek közepébe, a zene szívébe, mint ô. És amikor behatolt, ott benn tiblábolt, unatkozott, persze egy pillanatra sem hagyva abba a ritmus követését lábával, s unatkozás közben olykor kattintott is egyet. Van belôle egy egész sorozata, mondta. Ha jól értettem dorombolását, az egyik bácskai kisváros (Csantavér?) bárjában, vagy már kint elôtte, az utcán kitört verekedésrôl van szó, amelyben közös ifjúkori barátaink (Pap Miklós - tán éppen ô ez a szôke hajú, Olbrychskire emlékeztetô figura, de azon sem lepôdnék meg, ha Baráth és mondjuk, Maurits is közöttük volt, ott valahol a képen kívül) is részt vettek, ha nem éppen ôk robbantották ki - nôügy? - az egészet... A beszélgetés utáni babrálás már egy új korszaka képünk értelmezésének.

Több észak-bácskai kisvárosban keveredtünk akkortájt mi is verekedésekbe. Magam is. Még nagyobb örvénylésekbe. Az egyikben például valaki közülünk leharapta az egyik helybéli lakos mutatóujját. És utána a falu meg akart lincselni bennünket. Miféle abszurd fotók készülhettek volna arról az esetrôl is. De Dormán épp nem volt ott. Nem érkezhet mindenhová. De majdnem. Egyszer Pap Mikivel is keveredtem valami hasonló örvénybe. Meg is szúrták, de szerencsére kisbicska volt és nem disznóölô kés, mint amilyennel egy másik ilyen tülekedésben, Tihamért hasba szúrták.

Nézegetem a képet, és Dormán pozícióját keresem. És tűnôdöm, miért fényképezett, amikor komolyra ment a játék? Miért fotózott egész sorozatot? Nem félt, hogy ô is kap? Hogy ôt is megbicskázzák? Minden bizonnyal nem fotóriporteri, nem művészi, nem dokumentarista indíttatásból dolgozott ilyen megszállottan. Élvezte a ramazurit. És legjobban a lencsén keresztül tudta élvezni. Mert megszokta, hogy a lencsén keresztül lát. Ô egyszerűen így vett részt a boldog tülekedésben. Akárha szeretkezésben. Így élvezhette legjobban a sűrű közeget. Dormánra, a fotósra inkább ez a közeg a jellemzô, mit egy-egy fotó, egy-egy kompozíció, mű, miegymás. Ez az örvénylés, orkán, amelynek üres közepe, szeme a fotó, a lényeg a fotón kívül van (megragadhatatlan, nem-fotó).

Persze az is megtörténhet, azért is igyekszem elfelejteni Dormán megjegyzését (sosem is hívta elô az állítólagos sorozatot), mert lehet, másik képre gondolt, nem erre. És lehet, a mi fotónk egy hirtelen támadt hurrikán közben készült valahol Dél-Amerikában, vagy egy utcai bikaviadal közben Spanyolországban. És Dormánnak semmi köze az egészhez.

A Bajkálban ebédeltem (nyers kenyértésztával ledugaszolt cserépbögrében, kemencében fôtt-sütött orosz falusi levest), majd már a Rákóczi sarkán lévô kis cukrászdában kávéztam az arab üzérek sűrűjében. Aztán már az ASTORIA oldaláról (tán a Szép utcába indultam, ahol elôzô utam alkalmával barátomnál laktam) sokáig néztem az egyik szemben lévô ház nagy, elsô emeleti ablakain egy vívóklub edzését, az ide-oda mozgó háló-álarcos embereket. Úgy tűnt aztán, a körülöttem nyüzsgô emberek is olyan hálóálarcot viselnek mind, akárha mind kardozó vagy legalábbis méhész lenne. Jó volt felvonulni a szobámba az én nyílt arcú embereim közé.

Lubka Kolessa, az ismert népzenekutató Kolessa lánya, a híres pianista után is nyomoznom kellene, hiszen eredetileg Pestrôl, a máig titokzatos figura, Petrigalla hagyatékából került hozzám Újvidékre, ahol nôvére él. Istenem, mikor tudok majd hozzákezdeni ennek a szép nôi arcnak - egy szép nôi arcnak az elemzéséhez. Mégis mennyivel könnyebb egy ilyen örvény körül, egy ilyen örvénnyel forogni, még ha fennáll a veszély, hogy el is nyelhet bennünket...