Feljegyzések a vég tónusához

Szalmaszakajtóval a fejemen, kezemben bottal - szamuráj - indulok az első udvarba mogyorót szedni. Valahol kell még lennie a házban szakajtónak, vekniformájú vesszőszakajtónak is. Ez a szalmaszakajtó még a nagyfényi tanyáról való. (Sokáig őriztem - imádtam őket, az az igazság, imádtam halk nyikorgásukat - a kis málnás vesszőkosarakat is. Megdöbbentő, hogy ma már egy sincs belőle. Pedig ezek a halkan nyikorgócincogó kosárkák - igen, a kicsinyítőképző fészkeinek is nevezhetném őket, jóllehet éppen az lett a végzetük is - még fel tudták idézni szabadkai-paticsi világunkat.) A padláson van két zsák nullás (lángliszt). Megvannak még a szalvéták is. Törlőrongyként használtuk őket - és ők, a kenyérszalvéták, tűrték ezt a megaláztatást, bemocskoltatást, akárha tudták volna, nemsokára ismét eljön az idejük. A kenyérsütés ideje. Amikorszépen beleterítik a patyolat szalvétát a szakajtóba, és egy kis lisztet hintenek bele, mielőtt a kiszakított kovászt beleejtenék. Van egy zsák cukor, meg néhány nagydoboz mosópor is. Be kellene falazni a tartalékot, mert ha házkutatások lesznek (elvégre a városokban is lesöpörhetik a padlásokat) elvisznek mindent. Be kellene falazni a kispadlást; a gyerekek kedvenc búvóhelye volt, még ők rendezték be - akárha törpék éltek volna ott egykor, az asztalkán vázában száraz virág, a rongyos csipkén egércsontváz.Dudus újságolta a minap, hogy kipucolta a pincéjét. És bekészített egy zsák száraz, prézlinek félrerakott kenyeret, meg egy hordó vizet. A második világháborút is így vészelte át. Feleségem megkérdezte Dudust, meghúzódhatunk-e majd mi is az ő pincéjében? Nem ajánlja, mondta, mert a lejáratra dűlhet a fal, és bennszorulunk. De majd megkérdezi a szomszédasszonyt, az Ogárnét, befogadna-e bennünket. Megkérdezte. Azt mondta az Ogárné, hogy jobb lenne, ha mégsem náluk húzódnánk meg.

*

Régi költők szitakötő-leírásait tanulmányozom. "Láttad-e, mint reszket a szitakötőszárny?"

Nem is leírások ezek. Hiszen itt tornyosul mellettem, a kerti padon - amit még az idős szobrásznőtől örököltünk a vizslával együtt - a szakirodalom is. És egyszer csak - akárha látomás. Óriás szitakötő sötét árnyéka vetül könyvem lapjára. Mit csináltam rosszul, hol vétettem el az olvasást, értelmezést? Mert hiszen éppen az a lényege a régi költők művészetének, hogy fényt bocsátanak, fényt tudnak bocsátani - a fény csillanó hártyájával tudják beüvegezni vázlataikat. Lehetséges, eljött értem a szitakötő óriás sötét szelleme - jóllehet, mint mondottam, a fény megtestesítőjének tudtam. Áll fenn felettem, szitál helyben, akár egy ragadozó.

*

Azt hallottam, hogy szobrász barátom - aki szülővárosom (illetve hát a megfojtott és megerőszakolt kékszemű, búzavirágszemű kislány) emlékművét, a tiszavirággal keresztezett bronz és üveg szitakötőt készítette - szintén külföldre távozott a katonai behívó elől. Pedig megígérte, nekem adja a szobor első vázlatát (már Meztelen bohóc című, vajdasági képzőművészekkel foglalkozó könyvemben is reprodukálni szerettem volna), amelyen neki is fényt sikerült bocsátania - a fény csillogó hártyájával sikerült beüvegeznie a kis rajzos konstrukciót. Az ihletett vázlat, hanyag akvarell ott volt felszögezve - pontosabban feltűzve, mint egy rovar - műtermének (afféle kiskonyha volt az persze, hiszen vidéken élő művészeink közül kevésnek van, istenem, volt műterme) az ajtófélfára. Igen, mint egy rovar volt feltűzve a fehér ajtófélfára, mint egy rovar, amely még él, amelyre épp fény zuhan az udvarból, ahol egy nénike ritmikusan söpröget. Csak a mamuszát láttam, fekete mamuszát, fekete mamuszán a csillanó kis üveggombot.

*

Az idén nem kellett rázni - verni - a mogyorót. Az alacsonyan köröző - hüllő- avagy hullazöld (hűlő hulla) - helikopterek szépen leterítették lábunk elé a termést. Kapkodom a szalmaszakajtóba, öntjük a tisztára mosott vászonzacskóba. Ott lóg majd a mákos zacskó és a szalonna között. (Érdekes, semmit sem lehet olyan tisztára mosni, mint ezeket a régi vászonzacskókat; Veronika kendőjét is csak ilyen anyagból tudom elképzelni, ilyen puhává mosott, ám még mindig tartással bíró, nem ronggyá omló vászonból.) A diót meg majd, nincs kizárva, a szintén hüllő- avagy hullazöld (hűlő hulla) repülőgépek verik - rázzák le. Azok is mind alacsonyabban húznak. Csak neki ne repüljenek az ecetgyár kéményének. Igaz, könyveimben már nem tudják ledönteni azt a kéményt. Mennyire megörültem, amikor a minap az egyik ifjú pestiköltő az ecetgyár kéményét említette. Ezek szerint, gondoltam magamban, megmentetett, meg, az a kellemes, állandó - igen, akárha mindig dunsztolnának - ecetillat. Nagyobb elismerés már sosem is érhet. Jóllehet az igazság az, hogy az a kémény nem is az ecetgyár kéménye, hanem a szomszédban levő egykori selyemgyáré (Dudus is motringolt ott a háború előtt), ahol évek óta már a Forum Könyvkiadó egyik részlege üzemel, az a részleg, amelyben az én könyveimet (Világpor, Virág utca 3, Prózák könyve, Meztelen bohócetcetera - ecetera) is nyomták, tehát az a kémény a szó szoros értelmében a könyveimbe nyomult... Nem értem, miért ilyen hüllő- avagy hullazöldek (hűlő hullák) a helikopterek, repülők, nem értem, miért ez az ő terepszínük is. Akárha ők is sárbanvérben-szarban fetrengenének. Hisz az ő terepszínük valójában az égkék kellene hogy legyen. Égkék, itt-ott apró bárányfelhővel.

*

Fává lett, szép nagy fává, bodzabokrunk itt, a belső házsarok előtt, a csatorna-lefolyó képezte lapályon, a szőlőlugas (kecskecsöcsű) végénél, két lépésre a nyírtől, háromra a japánbirstől, valójában a bambusz (bambuszligetnek neveztem) helyén, amelynek a burjánzását évekig alig tudtuk visszaszorítani, míg aztán, néhány éve, szinte észrevétlenül (a szó szoros értelmében szó nélkül) kiszáradt, eltűnt. Mindig földbe gyökerezik a lábam, ha általam cserepes virágként vagy bokorként ismert növényekkel mint fákkal találkozom. Mennyire szerettem az Adrián (Žuljanán például) a muskátli-, a tamariszkusz- és a leánderfákat, naponta azon kaptam magam, ott álldogálok előttük. És azt ismételgetem, motyogom magamban, hogy: fa. Mais felfoghatatlan számomra, hogy a muskátli: az egy fa. Idehaza is gyakran kapom magam azon, hogy a teraszon csüngő muskátlikat figyelem: lesem, piszkálom, simogatom bennük a fát. Ha hirtelen meg kellene mondani, miért is érint olyan nagyon az Adriának ez a hirtelen, minden előkészület nélküli megvonása (állítólag katolikus keresztlevéllel már lehet utazni Horvátországba), akkor az elhagyott vrniki márványbányák (lásd Böcklin) mellett minden bizonnyal a žuljanai muskátlifákat is megemlíteném. Igen, már régtől fogva viszonyulok nagy-nagy alázattal minden egyes fűszál, se-fű-se-fa iránt. Ha megpróbálom kitépni őket, mindig megdöbbent az az erő, amellyel a földbe kapaszkodnak. Nem egyszer bizonyultam már gyengébbnek centis növénykéknél. Emlékszem, acatolás közben is hányszor rántott vissza a semmis paré, többször olyannyira, hogy az orrommal túrtam a földet. Különös vereségek ezek: ki akarsz tépni egy centis növénykét - és nem bírod. Pontosan érzed, ha tovább erőlteted, te szakadsz meg. Úgy teszel, mintha nem is gondoltad volna komolyan, és tovább sompolyogsz, hogy egy még semmisebbel próbálkozzál. Szinte egzaktul érezni, az az erő, amivel a földbe csimpaszkodnak, akár egy bokornak, sőt fának is elég lenne. Persze egy fa valós erejéről fogalmunk sincs, a kiszáradt (vérbe fúlt) 100 éves diót napokig vágtuk, mint borzalmas, háznagyságú polipot emeltük ki a gyökerét (még mindig van belőle néhány abszolútcsomós tömb, amellyel az albán favágók sem tudtak megbirkózni - már nincsenek albán favágók...) Füvet tépve olykor úgy érzem, ez a tömérdek semmis gyökér tartja, valójában éppen ez, a Földet, tartja, vagy még pontosabban: saját hajánál fogva emeli a Semmi fölé. Nem véletlenül tartozik legkedvesebb szobraim közé Ipoust egy késnyi fűszálak közé zuhant, késnyi fűszálak között pihenő (egyáltalán a fűszál mint szobrászati motívum!) nagy bronzkeze. ... Gyakran kapom magam azon, megtorpanok egy-egy pásztortáska, birkaparé előtt és arra gondolok, nincs kizárva utazásaim, végtelen és mind zaklatottabb bolyongásaim során egyszer csak egy pásztortáska-fa előtt fogom találni magam. És én felmászok rá. Fel a pásztortáska-fára, fel a hatalmas, mobilszerűen zörgő-muzsikáló szívforma klorofil-lemezek közé... Ha emberismeretünk semmisnek mondható, akkor a fűről és a fáról még annyit sem tudunk... No de nem okoskodni akartam, csupán regisztrálni, a hosszú távollét után tapasztalt változásokat udvarunkban, utcánkban -a Virág utcában (amely egy könyvem címe is egyben). Azt, hogy tücsök van, tücsökinvázió. (Sáskajárás?) Meg, hogy fává lett a bodzabokrunk. Barátkozom vele. A bodzával. Büszkén méricskélem, kerülgetem. Hátratett kézzel álldogálok előtte. Alatta. Bodza, ismételgetem. Két-három éve egyszer már felstuccoltam, anélkül, hogy hittem volna benne, anélkül, hogy igazán tudatában lettem volna, mit is csinálok, próbáltam fává fazonírozni. Amerikába való indulásunk előtt (májusban - most viszont már október, október 21-e van) ismét dolgoztam rajta, de akkor meg csupán azért nyesegettem, nehogy a szelek leverjék ágaival a csatornát. És aztán e trópusi nyár fává húzta. Akárha azt mondta volna neki: ne térdelj, ne guggolj: állj fel, légy fa. Ki tudja, egy napon valaki-valami azt fogja mondani neki: állj fel, légy fa - és járj... A minap kimostam egy régi, még háborúelőtti (melyik háború előtti?) tintásüveget és tintát préseltem: bodzabogyóból. Ezért ilyen feketék (piszkosak) a kezeim. Majd minden bizonnyal eljön a nap, hogy tintánk sem lesz. Sosem felejtem el, egyszer Bukarestben (közvetlen a földrengés után volt) vettem egy üveg tintát. Mert írás közben váratlanul kifogyott a töltőtollam. Elfelejtettem út előtt megszívatni. Leszaladtam tehát a szállodából, és nem kis utánjárással sikerült találnom egy kis üveg tintát. Mohón szívattam meg vele öblös Mont Blancomat (Istenem, ma már egy vagyont ér ez is!), szinte kiszippantottam az egészet, és nagy-nagy lendülettel máris folytatni akartam az írást (Brancusi- és Etien Hajdu-szobrokat néztem aznap, Trgu Jiuba készültem, ahol életem egyik legnagyobb képzőművészeti - jóllehet egyáltalán nem volt képzőművészeti - élménye várt rám: a Végtelen oszlop!), ám valami hirtelen lefékezett. Első pillanatban fogalmam sem volt, miről is van szó. Csak idővel döbbentem rá, mit is Iátok magam előtt. A tinta - aromán tinta - olyan volt, mint a mocskos víz. Akárha mosogatóvízből vagy valami bűzös csatornából, kloákából szívattam volna tele töltőtollam. Egyfajta láthatatlan írás feküdt előttem. Láthatatlan írás, amely sosem is lesz láthatóvá, sosem is tér vissza. Még most is megborzadok, ha erre gondolok. És még jobban megborzadok attól a gondolattól, hogy miránk is ugyanez a sors - mocskos balkáni tintaleves vár. (Pedig én már az hittem, csupán egy hajszál választ el attól, hogy tiszta azúrral, tiszta klorofillal írjak.) Azon morfondírozok, mi lenne, ha egy kis kormot is szórnék a bodzalébe. Ki kellene kísérletezni, még van néhány üveg tartalék rezerva Pelikán, Leonhardi, talán még van egy csöpp időnk. Égy csöpp. Szép foglalatosság ezen a tán utolsó "békés" indiánnyáron régi kínai tus-receptek után szaglászni. Szeretem ezt a halvány, ezt az ódon bodzalila tónust. És hát, nincs kizárva, a láthatatlanságra is szükség lesz. Alig hogy elkészültem az első adag tintával, azon kaptam magam, hogy egy vastagabb ágát fűrészelem - a bodzafának. Serényen ügyködök, látom, a kezem pontosan tudja, mit csinál, figyelem, lesem, miről van szó, mi is készül itt tulajdonképpen. Bodzapuskát csinálok. Bodzapuskát. Ugyanígy készítettem nemrég ujjnyi vastagságú gesztenyeágból sípot. Igaz, sehogyan sem akart - akar megszólalni. Szépen leszabtam tehát a bodzaágat. Tüzes dróttal kinyomtam a belét. A szeméten talált rozsdás zsilettpengével bodzabélből golyóbisokat szabtam - a világ legpuhább, leggyengédebb golyóbisait. De aztán elakadtam. Emlékszem, valamire kócot is használtunk, de már nem jutott eszembe, mire is. És végül már abban sem voltam biztos, hogy a beléből szabtuk a golyóbisokat. Minden jel szerint összekevertem a bodzapuskát és az üvegcsövön fújt bodzabogyót. Nyüszítettem, de nem adtam fel a küzdelmet. A minap például megkérdeztem a kollégáimat a rádióban, emlékeznek-e, hogyan kell bodzapuskát csinálni. Mit, néztek rám értetlenül, de máris ijedten. Bodzapuskát, ismételtem. Úgy meredtek rám, mintha valami, általuk ismeretlen, egzotikus nyelven szólaltam volna meg: bodza... bodzapuska... Puskát, szólalt meg végre az egyik, puskát, mondta, mintha meglőttem volna (és nem is a világ legpuhább, leggyengédebb golyóbisával). Ne komolytalankodj már megint, mondta. Ne játszd meg az eszedet. Mikor nő már be a fejed lágya?! Fehér szakállal sem hagyod abba a marháskodást?! Ne játssz az ilyen dolgokkal, mondta sápadt arccal a katonai műsor szerkesztője. Holnap már arról fognak sugdosni a szomszéd szerkesztőségben, hogy valami puskáról, valami ismeretlen márkájú puskáról pusmogtunk. Éppen az hiányzik még, hogy elterjedjen a hír: fegyverkezik a kisebbség. De bodza, próbáltam közbeszólni. Nem te magad mesélted, hogy a 70-es években a zentai belügy még kis, Kondor illusztrálta Übü királyodat is holmiféle királypárti szervezkedések bizonyítékául használta fel?! De bodza... Háború idején még csak ironizálni se ironizálj itt a fegyverek számlájára, mondta kivéve szájából gyökérpipáját idősebb, több háborút (pontosan hetet) megélt kollégám. A Balkánon még a bodzapuska is elsülhet. Éppen az a vicc, próbáltam szellemeskedni (noha belül már magam is megszeppenve, meg is rémülve), éppen az a vicc, hogy az én házigyártású bodzapuskám - a világ leggyengédebb puskája, ellenpuskája-sehogyan sem akar elsülni... Aztán többé senkinek sem tettem említést róla, magam kínlódtam vele. Hol a gesztenyesíppal (vén szatír), hol a bodzapuskával (öreg indián). Újabb és újabb ágakat vágtam, fűrészeltem. Mondom, meglepődve tapasztaltam, mennyire a csuklómban, ujjaim begyében vannak még bizonyos mozdulatok, mesterfogások (és e mozdulatok, fogások utáni vágyakozás), csak valami semmiség végül mindig hiányzik ahhoz, hogy az egész működni, üzemelni kezdjen. Megszólaljon. Elsüljön. Már az is eszembe jutott, nincs kizárva, nem is a sípból, a puskából hiányzik az a semmiség, hanem abból, aki sípolni akar, sípolni a balkáni gerlék tónusában. lőni, puhán, gyengéden, leggyengédebben (a lövés visszavonásaként)... Persze már abba is belenyugodtam, nem fogom tudni elkészíteni játékszereimet. Fontos, morfondírozok, hogy ismét közel kerültél a lógesztenyéhez, közel ahhoz a lóhoz, amely minden vadgesztenyében rejtőzik, közel a fává magasodott bodzához... Aztán valamelyik reggel a városba baktatva itt, a vakvágány (szeméttelep) mellett: összefutottam Sztevánovity Pistukával. Mit is mondjak róla, hogyan is mutassam be Sztevánovity Pistukát - alias: Pikádót? A sarki Dudus néni kertjét szokta volt minden ősszel felásni, ahogy Dudus néni mondja, felforgatni. Égy alkalommal nálunk is dolgozott,ő bontotta le a kutyák által szétrágott garázst. A garázs egyik még relatíve ép falán ott lógott a gyerekek pikádója. Sztevánovity Pistuka játszani kezdett, egész nap szenvedélyesen dobálta a kis fémhegyeket. Nagy megdöbbenésünkre, mindegyiket a körök kellős közepébe, a 10-esbe! Akkor neveztük el a gyerekekkel Pikádónak. Különben, az ő barátja volt az a titeli fiatalember, aki megerőszakolta és megfojtotta Dudus néni cicomáskodó idős barátnőjét, éppen itt, a vakvágány túloldalán, ahol Sztevánovity Pistukával összefutottunk. Lekezeltünk. Valójában finomkezű, finomcsontozatú ember volt, mindig zenést gyanítottam benne, de valahogy sosem adódott alkalom, hogy megkérdezzem, játszik-e valami hangszeren, muzsikál-e valamelyik kávéházban. Lekezeltünk és baktattunkegyütt tovább a Futaki úti buszmegálló felé. A kánikuláról váltottunk szót. Afrika, ismételgette. Meg arról, hogy egyik napról a másikra eltűnt a trafikokból a cigaretta. Ez a rimán cigaretta, amit a piacon árulnak, rosszabb, mint a mi Drávánk volt. És akkor, vesztemre, az egyik nyitott kertben bodzabokrokat pillantottam meg. Pisti, mondtam. Tessék, mondta. Tudod-e véletlenül, hogyan kell bodzapuskát csinálni? Sztevánovity Pistu hirtelen, olyan hirtelen, hogy az afrikai kánikula ellenére, egyből megfagyotta vér az ereiben, lefékezett. Visszaléptem mellé. Akkor néztem fel rá először igazán. Amikor összefutottunk éppen csak regisztráltam, inkább csak hegyes kis bajszánál időztem el egy pillanat erejéig, ismét csak azon morfondírozva, hogy Sztevánovity Pistu minden bizonnyal muzsikus. Meg hát az is igaz, hogy mind görnyedtebben járok, már rég nem nézek az emberek szemébe, vérben forgó disznószemébe, csak a cipőjüket nézem, övükig mind ritkábban merészkedem. Sötétkék nadrág és világoskék vállpántos ing volt rajta. Csak mist láttam: egyennadrág, egyening. Vállán sárgával kivarrt posztódarab: TO KRAJINA. Mintha orrbavágtak volna, aranysárgával hímezett bokszkesztyűvel vágtak volna durván orrba. Épp azokban a napikban olvastam, hogy levágták az egyik volt jugoszlávbokszbajnok fejét (nem tudom pontosan milyen nemzetiségű is volt, jóllehet éppen nemzetisége miatt vágták le a fejét), és nagyikat röhögve labdáztak vele... Előbb szikrázott a szemem, aztán meg hirtelen elsötétült előttem minden. Figyelmeztettek szépen a kollégáim, ne játsszak a bodzapuskával. Még a bodzapuskával sem. De nem ért a szép szó. Addig kínlódtam vele, amíg egyszer csak szemben nem találtam magam egy önkéntes krajinai harcossal (az sincs kizárva: hőssel). Gyorsan katonaövére pillantottam, van-e nála pisztoly. Szerencsére nem volt nála semmilyen fegyver. Hirtelen össze kellett szednem minden tudományomat, hogy elsimítsam az ügyet, hogy úgy ahogy kimásszak a slamasztikából. Az egyik szomszédgyerek kért meg, csináljak neki bodzapuskát, mondtam erőltetetten nevetve. Aztán gyorsan komolyra váltottam, és úgy tettem, mintha mindig is tudtam volna, hogy ő - Sztevánovity Pistuka alias Pikádó - harcis, önkéntes harcis: hős. Szabadságon vagy, kérdeztem bizalmaskodva. Ma megyek vissza, mondta végre elmozdulva attól az átkozott bodzabokortól, de két hét múlva ismét jöhetek. Sokat lőtök, kérdeztem. Nem, mondta. Nem, kérdeztem elcsodálkozva. Nem, nekünk nem szabad lőnünk. Ám az usztasák szünet nélkül provokálnak bennünket. A minap épp itt állt a közelemben egy UNPROFOK-os tiszt, amikor elsüvített a fülem mellett egy golyó.
Látod, kicsit meg is pörkölte a fülcimpámat. Tetszett látni, kérdeztem a fehérruhás tiszttől. Igen, láttam, válaszolta a kanadai tiszt. Válaszolhatok neki, kérdeztem. Igen, válaszolta a fehérruhás, kéksisakos tiszt. Szépen lesétáltam a bunkerba távcsöves puskámért. Majd megkerestem az orvlövészt. A homlokára vetítettem a hajszálkeresztet. És meghúztam a ravaszt. Majd szépen visszavittem a puskámat a helyére, és tovább cigarettáztam a kéksisakos kanadai vagy dán tiszttel. Nemsokára éppen arrafelé akadt dolga kanadai (vagy dán) barátimnak. Arrafelé, a túloldalon, az usztasáknál. Beült fehér dzsipjébe és távozott. Másnap ismét összefutottam a dán (vagy kanadai) tiszttel. Csak ennyit mondott: Bravo, Stevice! Közvetlenül az orra fölött találtam homlokon. Elől kiugrottak a szemei, hátul pedig az agya repült ki, csapódott rá egy fára. Hogy lősz, barátom! szólalt meg egy közben mellénk sompolygó gyerek (Bre! kako puca"!). Szerencsére megjött a buszunk. Sztevánovity Pistuka természetesen az első ajtón vonult be. Méltóságteljesen. Két ujjával tisztelegve a soffőrnek. Én a hátsó ajtón ugrottam fel az utolsó pillanatban. Szerencsére tömve volt a busz és elvesztettük egymást. Azóta ismét bodzatintát préselek egy rossz - valamikor fiam által hangszerré alakított, felhúrozott - paradicsompasszírozóval. Mistanában olvastam a nagy horvát író, Krleža munkanapjáról. Minden hajnalban jött hozzá a borbély. (A háború előtt - lásd Babić és Dobrović kitűnő portréit - ő is szakállat viselt.) Érdekes, már harmadik drámámban szerepel ez a motívum. Az utolsóban a szakállas kuncsaftok közé beül egy medve, is és a szórakozott borbély azt is megborotválja... Tehát minden hajnalban jött Krležához a borbély. Aztán 11-ig írt. Tintával.Égy időben, mint megjegyezte, fiatal korában: lúdtollal. Noha már rég nem bajlódunk libákkal ezekkel a lett lány-szemű csodálatos házőrzőkkel, én jócskán raktam félre nagyobb tollaikból is. Sőt komplett szárnyakat is.

*

Halvány dunsztom sincs. Milyen szép ez a halvány dunszt... Ne haragudj, de tényleg fogalmam sincs arról, hogyan került egymás mellé ez a két dolog. Ez a két figura. Pedig hát éppen ez lenne a foglalkozásom. Mi (lenne)? Hát ez. A hegesztés. Nézd, most itt fityeg egy bronz páka a farzsebemben. Imádom a rézkörtéket (nagy gyűjteményem van) és a bronz pákákat. Gyerekkorom óta mást se csinálok, mint ólálkodom utcán, műhelyek ajtaja előtt és nézem. - Jóllehet nem is lenne szabad. Kifolyik a szemed, ha belenézel... Mibe? Hát abba a violaszín nyelvecskébe. Később ugyanezzel ijesztgettek a lányok lábaközét illetően is. Kifolyik a szemed, ha be-lesel. Humott szemmel babrálom a violaszín nyelvecskét. A hegesztést illetően viszont már korán megtaláltam egy szöget. Megtanultam rézsut nézve látnia viola kis nyelvet. Bátyám (ő is irt volt verseket) évekig hegesztett hajókat Hamburgban. Tavaly Hamburgban járva sokat bolyongtam a kikötőben, de végül ott is azon kaptam magam: a turisták számára kirakott bóvli között egy hatalmas rózsaszín belsejű kagylóba bámulok. Különben van itt felénk, a vakvágány mellett (Iám, valóssá lett e metaforád is) egy fehérbotos vak kisöreg. O még nálamnál is többet ácsorog a hegesztők előtt, nálamnál is megszállottabban szemez a kis nyelvvel. Hát igen, ő is megtalálta a módját (a szöget): megvakult. Nincs kizárva csupán azért vakult meg, hogy zavartalanul nézhesse a viola nyelvecskét. Olykor akárha vívna vele, hadonász fehér botjával. Sziszegnek, mondja, ha mellé állok. Sziszegnek az ultraviolák! Szép. Mi szép. Szépek ezek az ultraviolák. De most még annyira sem értem, hogyan kerültek egymás mellé. Egyáltalán hogyan és honnan került ide Bartók?! Mondom, nem mondom, hogy halvány dunsztom sincs!? Fogalmam sincs, hogyan került ide. Hogyan semmis gesztusa. Semmis gesztusa, amelyet én, mondanom sem kell, nem tekintek semmisnek. Mint ahogyan semmit sem tekintek annak Bartók esetében. Sőt, nagy, tán legnagyobb lázadásának - anarchikus gesztusának tudom. Mármint azt, hogy 1940. november 6-án útlevélhosszabbítási kérelmében a New York-i főkonzulátuson a szeme színe rubrikába (iktatószám: 6353-40) nem azt írta, hogy barna. Hanem azt, hogy: kék. Kék? Az írta, hogy kék? Igen. Azt, hogy: kék. Határozottan ismétlem, ezt én Bartók nagy lázadásaként értelmezem. Akárha harci színekkel festette volna kiarcát. Minden bizonnyal tudsz róla, komolyan készült az indián törzsek tanulmányozására. "Néha arra gondolok - mondta Menuhin -, hogy megfogalmazhatott volna az indiánok számára egy zenei nyelvet, ami idővel egyetemessé vált volna." Én meg néha arra gondolok, hogy talán meg is fogalmazta azt a nyelvet. Látom Bartókot kis cowboy-csizmájában. Botjában kutyák (coyotok) ellen kés. Látom, ahogy kóvályog északnyugat vad erdeiben, poroszkál egyesegyedül a Grand Canyonban. Tüzet gyújt, mint a kártyán, pelerinjével füstjeleket ad. Azt mondja Menuhin: "annak a vidéknek vad erdei pótolhatták volna Magyarországot és a Balkánt, amely oly nagyon hiányzott neki." A Balkánnál azért én egy kicsit elméláznék. Tessék. Köszönöm. (Már rég akartalak figyelmeztetni, hogy csalsz, amikor Balkán helyett mindig Mediterráneumról, az Adriáról beszélsz.) Persze, ne haragudj, arról továbbra sincs gőzöm (halvány dunsztom), hogy hogyan kerül ide Bartók mellé az a fiú... Nekem sincs halvány gőzöm (dunsztom) se. Csak arra emlékszem, hogy valamit montázsoltunk. Tudod, szeretek dolgozni a hússzín hangszalagokkal. Montázsoltunk (hegesztettünk) valamit a műanyagvállú hangmérnökkel. Tudod, kiegészítették, akár egy szobrot: új vállat formáltak neki valami rózsaszín üveges gyurmából. Igen, Vukovárnállőtték el a vállát. Innen vitték el a rádióból. Meséltem, éppen ott voltam Párizsban, amikor a Sztálingrád metróállomás tábláját egy éjszaka Vukovárra cserélték. Jól ismerem azt a környéket (megfordultam a 60-as években Sztálingrádban is - de a nagy élmény Leningrád volt, úgy csatangoltam arrafelé, akár Stendhal hőse Waterlónál (Sinkó Ervin kedvenc példája!). És akkor az a műanyagvállú hangmérnök kezdett- a hússzín hangszalagok ragasztása közben (egy sikolyt próbáltunk végtelenné nyújtani) - mesélni arról a vak fiúról. Mondta, a kórházakban nagyobb a borzalom. Pedig akkor még volt orvosság, kötszer. Nagyobb a borzalom, mint kint a harctereken. A természet klorofillkanavásza valahogy felitatja a borzalmat. Fel immár a hullákat is (kivéve persze, ha rájuk nembukkannak a nekrofil tévériporterek). Mesélte... Ki? A műanyagvállú hangmérnök. Mesélte, hogy éppen mellette állították fel a fiú ágyát. ő is gyakran ügyelt rá. őt akkor már megműtötték. Újramintázták vállát. Titkon ő is próbálta etetni. Tömni. Tömni? Igen, tömni, mint ahogyan édesanyja tömte a libákat. De hiába. Nem ment le semmi a torkán. És arra is mindig talált módot a fiú, hogy kitépje, durván kicsupálja magából a vezetékeket. Nem ment le semmi a torkán. Egyszerűen, nem. Semmi. Megetették vele a szemeit. Szép, nagy, kék szemeit.

*

Tépem a gazt. Tudom, pontosan tudom, melyik ízlene a disznóknak. Nemcsak az istálló üres, az ólak is üresek. Dong bennük a darázs. Olykor, ha bepillantok, látom a lyukat, amelyen a patkányok elhordták a disznók tápját, el, később a libák fészkéből a már bevéresedő tojásokat. Érdekes, egyetlen patkánnyal sem találkoztam, amióta felhagytunk az állattenyésztéssel. Elsőnek hagyták el a süllyedő hajót - idegen volt tőlük a hajót utolsóként elhagyó romantikus kapitány-kép. őket kellett volna figyelnünk talán, és nem az újságokat bújni, nem az újságokból mazsolázni tudományunkat. (Bibliamagyarázókból újságmagyarázókká süllyedtünk.) Szellemeskedni próbálok, ám nem megy: a mondat, a süllyedő hajóról, egy az egyben marad... Tépem a gazt. Mondom, tudom melyik ízlene a disznóknak. Tulajdonképpen csak azt is szedem. Acatolok. Hordom aztán ide-oda mind közelebb az ólakhoz. Netalán röffenést hallanék. Hordom, míg aztán sánta vizslám rá nem vizel. Valahol hányódik (hánykolódik ama hajón) egy novellavázlatom (érdekes, milyen régen írtam már "klasszikus" novellát, pedig de rám férne már egy kis pihenés a tiszta műfajban: olykor valóban úgy érzem, belepusztulok e végtelen műfajtalankodásba): a főhős behúzódik, bezárkózik egy elhagyott ólba. A főhős, aki különben, Rembrandt és Dürer félvaddisznó-rajzinak a szakértője. És hányódik (hánykolódik ama hajón) egy másik novellavázlat is, mégpedig a tékozló fiúról (Gida Tékozló fiúját Rilke fordította németre), össze kellene hegeszteni őket: a tékozló fiú hazatérve bezárkózik egy üres ólba, és többé nem jön ki onnan.

Emlékszem, részletesen kidolgoztam, ahogy eszi a finom, meleg, barnásrózsaszín korpát. Kedvenc festőm, Hangya, utolsó zágrábi napjaiban (mielőtt Londonba vitték volna meghalni, nyomtalanul eltüntetni) már csak korpán élt. A korpás ráncos ajkak, a korpás sárga-fekete fogak.

"Szól a kabóca

S nem mondja, Mily hamar lesz

néma örökre."

Basho

Több hónapos külföldi utunkról hazatérve újvidéki házunkba, arra lettünk figyelmesek: tücsök van a kertben.Tücsök szól. Később észak-bácskai tanyánkon is tapasztalhattuk: akár tücsökinvázió lenne. Lapátszámra söpörtük ki a szobából a fekete mezei tücsköt. Furcsa érzés tücsköt, izgága, ördögképű gyémántlényeket lapátolni. Akárha ők lapátolnának téged, hiszen őkaz intenzívebbek. Te csak mész, bámulsz bambán a kezedben lévő lapátra, még ki sem érsz a ház elé, máris szétugrálnak, és mehetsz vissza, kezdheted elölről, gyémántbánya rabszolgája... Voltak évek, amikor a mezei egér szaporodott így el a tanyán. A bezárttanya félelmetes inkubátor. Mind lerágták könyveim lakkos borítóját: nem könnyű könyvtárat telepíteni egy tanyára (egészen más tanyasi könyveim egyénisége). Máskor meg seregély vagy éppen darázs volt tömérdek. Az utóbbi évtizedben már így is jelöltem tanyasi tékámban az éveket: a mezei egerek évében; a seregélyek évében. Idei feljegyzéseimet - persze, nagyon szerény feljegyzések ezek - így kezdtem: a tücskök inváziójának évében történt... És ezt már tényleg csak egy hajszál választja el a sáskajárástól. Mindig is szerettem olvasnia sáskajárások (az invázió beindulása előtti izgalom) leírásait. Égy ilyen leírást, azt hiszem be is másoltam Rovarház (68) című könyvembe. Miért? Miért éppen azt? Lehetséges, hogy már azzal a könyvvel is ezekre az időkre készültem? "A lárvák a fejlődés kezdeti szakaszában rendszerint szétszórtan élnek, és ha életkörülményeik kedvezőek, szétszórtan fejlődnek tovább, végül a nem vándorló solitaria alak fejlődik belőlük. Ha azonban életkörülményeik változása összezsúfolja őket, akkor a későbbi vedlések folyamán a gregaria alak fejlődik belőlük. Ezzel azonban nemcsak a külső alak és színezet változik meg, hanem kifejlődik bennük a társas ösztön és a vándorlási hajlam... Az állatok tömegének arányában, melyek ilyenkor viszonylag szűk területen kénytelenek szorongani, növekszik izgalmuk. Különösen meleg időben a sáskák mind nyugtalanabbak lesznek, s bizonyos körülmények között egyszerre csak közös vándorlásra határozhatják el magukat, s ilyenkor teljesen közömbös, hogy táplálékhiányban szenvednek-e, illetve eredeti lakhelyükön van-e még elegendő élelem. Mintha valami titokzatos hatalom űzné őket, valamennyi állat egy irányba tör, miközben ugyan e fajhoz tartozó minden sáska, melyekkel útközben találkoznak, mint valami megbeszélt jelre, a sereghez csatlakozik, s így az lavinaszerűen gyorsan megnő, s végül mindent elpusztítva és megsemmisítve más vidékekre csap le, s ott az éhes csapatok..." Arra is figyelmes lettem, ismét sok felénk a sas, tán sosem is volt ennyi, sok ismét a gólya, sok, mintmikor engem hozott, sok a fosógém, a kócsag. Barátaim szerint a háborús zónákból (a kopácsi rétről példának okáért) húzódtak ide hozzánk, e semmi rejteket sem nyújtó, abszolút nyitott, ám csak most látni, még sasok számára is mily biztonságos, nyugodt vidékre. Itt legfeljebb csak az Istentől, az Isten nagy, nyugodt tehénszemétől kell félni... No de térjünk vissza újvidéki, telepi udvarunkba, kísérleti telepemre, ahol újdonságaimat, Iám, mily ősi lényeken, kísérletezem. Hát igen, mi más büntetést is várhatna egy kísérleti író, a Rovarház, a Vérengző nyuszi s más nyusziszövegek (minden szöveg nyuszi, ám, kérdem, mi nem szöveg?) szerzője, minthogy végül az ő udvarát is elérje a sáskajárás, hogy végül maga is kísérleti állattá, kísérleti nyúllá legyen. Csuromvéres angóranyuszivá. Annál inkább, mivel már néhány tyúkon, megsántult kutyánkon (fel van kötve az egyik Iába - mi az, kérdik, ez is fronton járt?!), elnémult (megkukult) kanárinkon (melynek énekét egykor zeneszerzők is megcsodálták, s dalát nem egy költő versben is megörökítette volt) kívül semmi állat sem maradt az udvarban. A fákon is csak balkáni gerléket Iátok. Így nem csoda hát, hogy főszerephez juthatott e néhány tücsök. Mert azt hiszem érzékeltettem, itt még nincs annyi, mint tanyánkon ide, nincs kizárva, afféle álcázott előőrsként, csupán csak egy zenekar érkezett. És mint az zenekarhoz illik, pontosan a hálószobánk ablaka alatt lévő mogyoróbokrok sűrűjébe fészkeltek. Lefekvéskor mostanában már nem is kapcsoljuk be a rádiót, nem háborús propaganda mellett alszunk el, hanem koncertre megyünk. Majdnem azt mondottam, nálunk estelente - itt lenn is - "bál van". Mintha erősebb lenne a hangjuk, mint a mi tücskeinknek. Nincs kizárva: kabócák, Istenem, kabócák az Adriáról! Az égő, az ágyúzott-rakétázott - a büdös sajttá lyuggatott azúrból húzódtak fel ide hozzám, a Virág utca 3. alá. Ki máshoz is menekülhettek volna? Gondolták, annyit beszéltem róluk, mindig fennen (nagyképűen) hangoztattam: rájuk, én csak őrájuk fogadok, hát most kipróbálják szavahihetőségemet. Mint valami elzargatott muzsikusok, itt húzódtak meg, itt cincognak a mogyorósban. Éppen úgy, mint Németh István "baranyai triója". "Bizonyára ők is elmúltak már, vagy ha még élnek valahol, az erdőszélen cincogtatják hegedűjüket, egy erdőszélen, szitálóködben." Nem tudom miért, de ha ezeket a még háború előtt írt szavakat olvasom, mindig Pilinszky Schubertjét hallom: "mintha cigányok adnának szerenádot télen, és aztán elmennek a havazásban". Igen, és most, mintha csak kötelességből, házbér fejében adnák ezt az állandó szerenádot. Éjszakánként - álmomban teljesen eltájolódom -, ha felijedek, mindig azt hiszem, valahol Korčula körül járok, valamelyik kis, lakatlan szigeten (a lakás még tele tavalyi sáfránnyal, babérral, levendulával). Intenzív muzsikájuktól mintha berezonálnának a falak is, be a tükör, be az üvegcsék a tükör előtt. Lassan talán már a lakásba is behatolnak. Igén, egy mintha már bentről válaszolgatna. A tanyán vagy a tengeren megszoktam őket, közelségüket, ott akár a takaróm alá is behúzódhattak, de újvidéki házunkban még sosem találkoztam vélük. Benézek az ágy alá, felkapaszkodok a szekrények tetejére, ám csak többnapos házkutatás után síkérül "elcsípnem". Véletlenül került hálószobánkba égy Buddhát ábrázoló papírkép. Égy csipke. Elsősorban tán azért, mert már van égy sorozat kínai rajz a falakon. (Még Bodor Anikó hozta őket Svédországból. Sosem kérdeztem tőle, miért éppen kínai rajzokkal lepett még bennünket lapp zenei tanulmányait befejezvén.) Tenyérnyi, ostyafinom csipkének véltem, ehető csipkének, csoda, hogy nem sérült még, hogy még idejében sikérült berámáztatnom. Hamuszürke alapra helyeztettem, arany rámába fogattam. Érdekes, ezt a keleti csipkét is ajándékba kaptam. Kosara Stefanovićtól (Kittytől), a belgrádi Dom Omladine galériájának kusztoszától. Kittyvel Bojan Bem ismertetett még, együtt dolgozták ki a galéria, a számomra olyan fontos galéria programját. Belgrádi Lou Saloménak neveztem Kittyt, aki fizikailag is hasonlított Nietzsche és Rilke barátnőjéhez. Kitty mindig nagyon szenvedett Belgrád balkáni vonásaitól. Égy időben Gojko Djogo is a Dom Omladinénál dolgozott, Kitty köszönésre sem méltatta, s úgy tett, mintha nem tudott volna arról, hogy én (amikor börtönbe vetették) égy versben kiálltam mellétté. Istenem, hogyan szenvedheti most Kitty ezt a civilizációs színt-zuhanást, katasztrófát!? Kitty több kínai kiállítást rendezett - és ezt a kis csipkét a belgrádi kínai nagykövettől kapta, a nagykövettől, aki szintén szerelmes volt Kittybe... Rizsporos arc, borotvált fej, pirosmasnis fekete varkocs, nagytömegű rózsaszín test. A nagybélű - Körösi Csoma nevezte így - Buddhát látjuk égy feldöntött vázának, bőségszarunak támaszkodva. Végtagjain perecek, ruhája fejedelmi. Jobb kézé a térdén nyugszik, mutató- és hüvelykujja között: ugrásra készen égy nagy, zöld tücsök. Mindig az volt az érzésem: most fog kiugrani az ujjai közül, most fog átugrani felettem. És most, Iám: berezonált. Feléledt. A képkeretező, csak most látni, nem szorította rá testét légmentesen a hamuszürke kartonlapra. Hagyott, minden bizonnyal figyelmetlenségből, égy leheletnyi rétegét. És az intenzív kinti zenére, a szó szoros értelmében mozogni, zizegni kezdett a finom csipke, a halványzöld csipkehús. Most már valóban csak pillanatok kérdésé, hogy kiugorjon az övéi közé. Sőt az sincs kizárva, a dalmát kollégák, a "baranyai trió", a költő és zeneszerző cigányai őérte jöttek. Csak azért álltak meg itt, nálunk égy pillanatra, hogy együtt meneküljenek tovább. Nem tudom. A fontos az, hogy Buddha tücské megszólalt nálunk. Most majd ősszél és a télén is muzsikálni fog nekem.

"Ősz hajszálaim

huzigálom.

Párnám alól szöcske ciripel."

Most majd ősszel és a télen is idevarázsolja nékem az Adriát. Az egészben talán az a legkülönösebb számomra, hogy Buddha tücske Bashót és Issát muzsikál egyfolytában, sosem hittem volna, hogy ennyire memorizáltam volna őket, hiszen mindig is viszolyogtam a haiku-mozgalmaktól.

"Szívem szomorú;

a hős sisakja alól

tücsök ciripel."

"Hátára esett,

mégis egyre ciripelt:

az őszi tücsök."
A kinti tücskök (a dalmát klapa) és ez a benti is majd tudják, hogyan kell túlélni a telet, a nagy fagyokat, majd mindén bizonnyal hasonulni fognak életünkhöz, hasonulni hozzám. Úgy valahogy, mint Németh István másik írásában az a bizonyos zentai tücsök. "... A napokban Z.-járva betévedtem égy pékségbe. Ez még valódi pékség volt, ahol a kemencét szárízíkkel fűtötték... Még tücsök is volt benne, a régi pékségék elmaradhatatlan muzsikusa. Épp ciripelt. A mester észrevette meghatódottságomat, tetszett néki, barátságosan rögtön közölté is, hogy ezek a pékségi tücskök épp olyanok, mint a mezeiek, csak a színűket változtatják még ebben az új környezetben. Fehérré válnak, mintha örökké lisztben fürödnének, jóllehet még sem érintik a lisztet."

*

Első amerikai utam előtti napokban (lásd Amerika égy vak szemében) sokat bajlódtam égy macskával, pontosabban kettővel: égy háromlábúval, meg egy félszeművel. Érzelmes búcsút vettem a Teleptől, naponta többször végigsétáltam a Virág utcán, a vakvágány mindkét oldalán, de olykor az is megtörtént, hogy begázoltam a derékig érő gazba, szemétbe. Lehetséges, hogy vakvágányom alibije égészén New Yorkig nyúlik, hömpölyög? Festőbarátom, Tihamér gyakran letérdelt megcsókolnia 4-5 méternyi maradék sínpárt, olyan érős honvágy gyötörté 100 kilométerre fekvő szülővárosunk, Kanizsa után - közben e szenny őt is egészen Dél-Afrikáig dobta, belé fejest az óceánba, öngyilkossága előtti napokban csak Afrikáról mesélt, Afrikáról mint egy kemencéről, gyerekkorának kemencéjéről, melynek kuckójából leste a két nagynénit, nevelőanyjait (mert neki kettő volt, azaz, három, mert valahol a városban ott élt a harmadik nővér is, édesanyja) hogyan, mint ő mondta, kúrják a csendőrök. Csendőrkurvák voltak, magyarázta, jóllehet az ő apja egy "abaci szerb határőr volt... Ha nem a Virág utcán vagy a vakvágány mellett sétáltam, benn álldogáltam udvarunkban a lógesztenye alatt, simogattam sima törzsét, megpakoltam zsebeimet pirosbarna terméseivel (csodálkoztak is a New York-i vámosok). És az utolsó két-három napban ezt az érzelmes búcsút kezdte mind jobban zavarni egy semmis, abszurd konfliktus. Irén (akit szomszédja, a pipás bácsi, Migrénre keresztelt) utcánk állatfelelőse, komisszárja (ha netán kicsit többet ugatott a kutyánk a megszokottnál, ha netán sünnel labdázott, Irén áttelefonált,és pimasz hangon megkérdezte, adtunk-e ma már enni annak a szegény jószágnak, mert ha nem, akkor ő azonnal átugrik egy kislábosnyi maradékkal): egy szürkecsíkos háromlábú macskát dobott be hozzánk a vaskerítésen. Könyörtelenül kiutalta nekünk. Azon sem lepődtem volna meg, ha azt mondja: tessék ezt a szegény nyomorékot gondozásban venni. A macska, akár ha öt lábon, hátra futott és bevette magát az egyik zsúfolt kamrába (éppen abba, amelyben ideköltözésünkkor azt a tankalkatrészt találtam volt). Olykor afféle szellemként el-elsurrant mellettünk. Tényleg szellemként, mert kellett bizonyos idő, hogy felfogjuk, miről is van szó. Mármint hogy egy háromlábú lényről. Noha tömérdek állattal bajlódtunk az elmúlt évtizedekben (pintyektől a bikákig, épp csak elefántúnkés zsiráfunk nem volt még), háromlábúval még nem akadt dolgúnk. Persze mint mindig, a szomszéd öregasszonyok kórusa pontosan tudta, miről is van szó, mi is történt, ki is dobta be hozzánk. A gyerekek, és olykor én is, titkon etetni kezdtük! Ám feleségem nem hagyta ennyiben. A befogott vándorkutyákat és a két rendes macskát (Tigrist és Haamukát) már felvállalta, megszerette - de a háromlábú némber egyszerűen sokkolta. Harcba indult Irén ellen. Első alkalommal rátámadott, miért dobta be hozzánk, éppen hozzánk?! Irén szemtelenül visszapöntyögött, hogy azért, mert nálunk már annyi az állat, hogy azt hitte, ezt a szegény invalidust észre sem vesszük. Feleségem állandóan csak azt ismételgette, miért nem tartotta meg magának, ha annyira szereti az állatokat, ha annyira aggódik értük. Már az egész utca tudott a konfliktusról. Mondom, engem is mind jobban kezdett zavarni érzelmes búcsúmban. Aztán egy napon Irén, karján fedeles kosarával, beállított hozzánk. Jött a háromlábúért, mondta. Nem tudom, mi lett a sorsa szegénynek, nem volt időm, valóban nem volt egy pillanatnyi időm sem foglalkozni vele. Amikor a következő év (1985) tavaszán visszajöttem New Yorkból, érdeklődtem utána, de senki sem tudott róla, már a kórus sem emlékezett rá, már kezdtem azt hinni, én fantazáltam szegényt. Hisz valóban többször megjelent álmomban is. Ahelyett, hogy az ember szépen felkészülne az Óperenciás tengeren túli üveghegyekre (a kristály Bábelre), holmiféle háromlábú macskával kell bajlódnia. Jól emlékszem egyik álmomra. Hatalmas, fekete-fehér kövekkel kirakott üres, hideg folyosó. Az egyik magas ajtó mögötti konyhában magános asszony üldögél. Figyel, neszeli a folyosót. Vár valakit. Vár, minden jel szerint, már évek óta. Valahogy egyértelművé válik, férjét várja a már rég véget ért háborúból. Egyszer csak megérzi, hogy valaki áll az ajtaja előtt. Lekapja magáról a kötényt. És félve, de ugyanakkor örülve is, kitárja az ajtót. Egy szürke, csukaszürke háromlábú macska áll az ajtó előtt. Az asszony ájultan vágódik el a hideg kövön. A macska bebiceg mellette a konyhába és lefetyelni kezdi az asztal alá készített tejet... A meglepő és felettébb zavaró az volt ebben a váratlan, bógáncsként belémcsimpaszkodó motívumban, hogy semmi köze sem volt Amerikához, akárhogy törtem is a fejem, sehogyan semsikerült, sehogyan sem tudtam összefüggésbe hozni őket, a háromlábú macskát és New Yorkot. Emlékszem, azokban a napokban, a belgrádi amerikai nagykövetségen tett látogatásom után, már zsebemben a papírosokkal, az amerikai zászlóval foglalkoztam, pontosabban Jasper Johns festményével. Amelyet addig csak reprodukcióról ismertem (noha nincs kizárva, ez a kép is szerepelt a nevezetes első belgrádi pop-kiállításon) és: gipszreliefnek véltem. Minden bizonnyal Oldenburg rám gyakorolt nagy hatása miatt emlékeztem úgy, hogy azon a kiállításon minden gipszből volt. Egyik versikémben azt írtam, csapkodja a szél Jasper Johns gipszzászlaját. Ez a gipszlobogó tetszett nekem, ám éppen az indulás előtti napokban döbbentem rá, hogy nem gipsz. Szóval ilyen és hasonló dolgokkal bajlódtam, kellett volna bajlódnom érzelmes búcsúmmal párhuzamosan, ha a háromlábú macska nem zavar meg váratlan felbukkanásával, ha nem dúlja fel utolsó napjaimat... Persze itt még nincs vége a dolognak, itt még nem ér véget, nem fejeződik be, nem lép ki életemből a macska-motívum. Alighogy felrepültünk, alighogy bevackoltam a csillogó Boaingóan, akár egy bálna hasában, azt vettem észre, hogy az ülésem mellett elhaladó emberek mind megállnak egy pillanatra, és az előttem ülő szőke nőre (akinek én csak afejebúbját láthattam) mosolyogva sorban valami megjegyzést tesznek. Kezdetben nem szenteltem különösebb figyelmet a dolognak. Gondoltam, jólneveltek, illetve hát minden bizonnyal egy helyes hölgyről van szó, és senki sem állja ki szó nélkül. Ám ahogy kikászálódtam csomagjaim közül (egész könyvtárat cipeltem magammal), hogy a vécére menjek, megdöbbenve láttam: a hölgy egy macskát visz magával - egy macskát Amerikába. Majd elájultam. Azt hittem (noha gyönyörű, ahogy a hölgy később meghatározta, barackszínű állat volt): háromlábú! Nem az volt persze. De a sokk mégis fokozódott, amikor közelebb hajoltam hozzá, hogy megsimogassam. Félszemű volt. Egy félszemű dalmát macska. Amerikában, mondanom sem kell, már ezzel a félszemű (kalóz) macskával álmodtam. Kísértem napról-napra, hogyan adaptátódik, hogyan birkózik a New York-i egerekkel, patkányokkal. Álmomból, lázálmomból nem egyszer hányinger ébresztett. Sehogyan sem tudtam megszoknia New York-i patkányhús ízét. Aztán az első párzások következtek a mocskos vadmacskákkal, hatalmas elfajzott mókusokkal, görényekkel a sötét csövekben, alagsorokban, de a felhőkarcolók pazar teraszain is... Mondom, amikor aztán a borzalmas tél (óriás műmárványtömbökben zuhogott a hó az üveghegyek, kristályfelhőkarcolók közé) után visszajöttem New Yorkból, a Virág utcában senki, még a szomszéd öregasszonyok kórusa sem tudott semmit Irén háromlábú macskájáról. Majd tíz év múlt el azóta. Sosem hittem volna, hogy ismét Amerikába fogok kerülni, nem, hiszen még az Amerika egy vak szemében kézirata is szőrén-szálán elveszett (pedig az egyik szerb kiadó már szerződést is kötött velem, Vickó barátom szép recenziót írt róla). Egy hajnalon ismét New Yorkban ébredtem. És most tavasz volt, isteni tavasz New Yorkban. Chicagóban, ahová érkeztünk, még hideg volt, de mire Torontón és Clevelandon keresztül New Yorkba csöpögtünk (leginkább a "Szürke kutyával") gyönyörű tavasz lett. Napszemüveg nélkül veszélyes volt az üveghegyek, kristályfelhőkarcolók között bolyongani vagy Harlem gyémántkormában kaparászni. És ráadásul mindez Amerika felfedezésének évében történt. A macskák (se az a háromlábú, se az a félszemű dalmát) nem jutottak eszembe, nem, a sajátunk, Hamuka sem, ugyanis közben már az is elpusztult (A vég tónusának egyik első jegyzetében éppen őt búcsúztattam). A macskák nem jutottak eszembe - de a kutyánk, sajnos, igen. Nem tudom már pontosan, hol és mikor ért utol bennünket a hír (a hazug embert előbb utolérik, még ha "Szürke kutyán" menekül is), lehet éppen a Niagara zöld olvasztottüveg függönye, kozmikus függönye előtt vagy a Golf-áramban pocskolva Floridán: vizslánkat a Virág utcában el- illetve megütötte egy autó. Jobb Iába, lábfeje sérült meg, tört el. Mondták, néhányszor elvitték az orvoshoz, de aztán elfogyott a benzin - és azóta a kutya Iába tehetetlenül csüng, mindenhez hozzáveri, kivérzi, újabban már maga is rágja, fennáll aveszély, lerágja... Amszterdamban, majd Pesten landoltunk. Majd azonnal Franciaországba utaztunk, Orleansba, Avignonba (míg feleségem az avignoni romhidat filmezte, a kis dalt dúdolta hozzá), ahol a Wilhelm-versekből készült Orfeusz létráit néztük, kísértük - másztuk magunk is... És csak aztán tértünk haza, a Virág utcába. A kutya Iába már borzalmas állapotban volt. Rothadt. Égy fiatal állatorvost ajánlottak, naponta injekciózta, állandóan azt üvöltve, tornáztassuk, tornáztassuk, mert elhal, jóllehet már rég elhalt, mint mondotta, rothadt. Mindennek - istenem, még a borzalmas, piszkos, mindinkább kannibalisztikus és nekrofil tüneteket mutató háború - ellenére is, jó volt hazajönni (lásd: Hol és mikor megcsókolni az anyaföldet). Ismét le-föl sétáltam a Virág utcában, a vakvágány mellett, derékig benn a gazban, szemétben, szennyben, álldogáltam hatalmas gesztenyém alatt. Már nemcsak a terméseit gyűjtöttem, szeretgettem, hanem ágából sípokat készítettem, Orfeusz, netán megszelídíthetnék valakit. Tudakolóztam, mi újság a Virág utcában. Dudus nénit kirabolták. De őt - mint a vakvágány túloldalán élő, feszt cicomáskodó barátnőjét - nem erőszakolták, nem fojtották meg. Csak a telefonját tépték ki, vitték el, meg a kazettákat. Miféle kazettákat, kérdeztem. Amikre magános óráiban énekelt. Egyszer éjszaka, mesélte nekem, megboldogult hórihorgas sváb férje jégerében, kezében a porcelán serblivel megpillantotta magát a nagy falitükörben. Hangosan felnevetett, mókázni, énekelni kezdett. Azt mondta, akkor nyugodott, bizonyosodott meg, őt nem fogja megerőszakolni a rabló. És különben is, súgta meg nekem bizalmasan, az a rabló már előbb is járt a barátnőjéhez, mesélte neki, milyen furcsa pozitúrákat követelt tőle (kilátott már 70 éves öregasszonyt tótágast?!). Dudus jegyezte meg egyszer azt is, hogy ha egy kicsit türtőzteti magát az a rabló (az ő kertjét is ásta egyszer Sztevánovity Pistuval, jól ismerte tehát), most szabadon rabolhatna, erőszakolhatna, gyilkolhatna és a szabadság ideje alatt pávaként grasszálhatna itt a Virág utcában, mint a barátja, Sztevánovity Pistu... Szóval, Dudus néni akkor nyugodott meg, ott a tükörben, akkor kezdett el énekelni. Különben tényleg jól énekel, az egyik húga híres operaénekes volt. E betörésen kívül volt - várt még egy hír a Virág utcában. Irén beteg, súgták a fülembe. Kihúzták egy fogát, begyulladt, elmérgesedett, fehérvérűség lépett fel, halálán van. A hír fejbekólintott. De Irén nevének hallatára nem a háromlábú macska ugrott be. Különösmód valami egészen más. Talán el sem tudom mesélni, miről is van szó. Pedig ezért ragadtam tollat. Akármilyen hanyagul, összevissza, nyitottan, áttörten írok, is az itt következő eset leírásához nem találom a módot. Az egyik mondatban túl szemérmetlennek, a másikban meg már túl szemérmesnek érzem magam. Többek között ezért is lenne már végső ideje mindent átdobni egyes szám harmadik személybe! Az igazság az, hogy úgy is képzeltem el A vég tónusát, hogy a könyv, a regény közepe felé az egész mese átmegy harmadik személybe: tisztességes távolságba tolódik, és én mint úriember sétálok körüle, olykor-olykor megpiszkálva sétabotommal, tollam hegyével a kényes dolgokat, érzékeny problémákat. De, sajnos még nem tartok a felénél. Még egyes szám első személyben vagyok. Az a néhány nap alatt míg Irén halódott, bennem valami félelmetes-félelmetesen szép dolog játszódott le. Lényegében nem is eseményről, történetről, hanem valami vakító tüneményről van szó. Halálhírét véve tán meg is vakultam. Úgy valahogy jártam, mint az a vak öregember a vakvágány innenső oldalán, aki, nem tudom meséltem-e már róla, a hegesztő munkások előtt álldogálva azt mondogatja, azt kiabálja olykor pörölve, harcolva velük: sziszegnek az ultraviolák! Igen, pontosan egy ilyen ultraviola vakított meg engemet is. Miről is van szó? Istenem, miről is? Nemcsak feleségem harcolt Irénnel, Dudus sem szerette, Dudus is állandó konfliktusban volt vele. Aprították egymást, mint a répát. Égy alkalommal hosszabban mesélt nekem - ő, a Virág utca őslakója, mindentudó boszorkánya -Irénről. Szép, nagyon szép nő volt valamikor, mesélte. Bomba, mondta, szőke bomba. Aztán egy kicsit ő is megöregedett. Egy vasutas járt hozzá a 60-as években. Amíg nem zárták le - nem vakították meg - ezt a vágányt, a zomborit, sok jóképű (szerb, cérna, bosnyák) vasutas lakott, mozgott errefelé. Á vasutas mindig éjszaka jött, de én már a lépteiről felismertem. Égy napon aztán megjelent, ideutazott valahonnan a vasutas felesége (fekete, langaléta hegyilakó lehetett) és mind beverte Irén ablakait. Irén akkor édesanyjával élt, aki szintén jóképű, szőke asszony volt valamikor, emlékszem, a háború (a második világháború) előtt hozzá is jártak a katonatisztek. Irén kirohant, ki, mint egy vadmacska. Hemperegve cibálták egymást végig a Virág utcán. Az igazság az, hogy a vasutas langaléta felesége bizonyult erősebbnek. Mind kicsupálta Irén gyönyörű szőke haját, mind összekarmolászta arcát. Már felálltak, már leporolta fekete ruháját a vasutasné - ott álltam nem messze tőlük, a kerítés tövében, pontosított mesélés közben Dudus -, már úgy tűnt mindennek vége, hiszen utolsó erejüket is kiadták, amikor Irén hirtelen felugrott a földről, felrántotta a szoknyáját és azt mondta, kiáltotta az asszony után és hát nekünk, nézőknek, drukkereknek (mindannyian a vasutas feleségének drukkoltunk): Csinálhat akármit ez a söprűnyél, az én pinám a szebb! Dudus levegőt vett, elhallgatott. Én köhintettem. Köhintek most is. Majd hunyorogva folytatta. Nem volt rajta bugyi. Irénen, kérdeztem. Irénen. Lehet, a vasutas felesége tépte le róla - ám, az sincs kizárva, Irén egyáltalán nem viselt bugyit. Egyáltalán , kérdeztem. Egyáltalán, mondta. Vannak ugyanis ilyen forró altestű nők, tette hozzá. És tényleg. Mi tényleg? És tényleg az övé volt a szebb. Honnan tudja, hiszen a vasutas felesége nem emelte fel a szoknyáját, nem mutatta be az övét a kórusnak (zsűrinek). Nem, nem mutatta meg, gyorsan eltűnt, el, mintha csak őt verték volna meg. És, mondom, mégis egyértelmű volt a dolog. Hogy az övé a szebb? Igen. Illetve, nem is, hogy szebb... Hanem? Hanem, hogy: a legszebb. Á legszebb? Igen. Ahogy felrántotta a szoknyáját, én is - mint az akkor még fiatalabb pipás bácsi (később többször megtárgyaltam vele az esetet) - odapillantottam. Először még káromkodni kezdtem, mit mutogatja ez itt az utcán a picsáját! De a következő pillanatban tényleg elállt a lélegzetem. Mintha a nap szorult volna a Iába közé. Á mézédes napocska. Mind jobban zavarba jöttem. Köhécselve próbáltam jelezni, hogy már alig elviselhető számomra a mese, de akkorra már Dudus, a kis prasnya, piszkos szájú öregasszony elérhetetlen régiókba emelkedett. Magam sem tudom, mi történhetett vele, miféle ihlet, elragadtatottság volt az. Talán magáról, fiatalságáról, saját nőiségéről is szólt a dolog, nem tudom. Mintha, folytatta nem a vasutas feleségével hempergett, veszekedett volna, hanem a vasutassal bagzott volna ott a szemünk előtt, az utca közepén a porban! Ultraviola lángok csaptak ki belőle. Mint később kinyomoztam, nemcsak a pipás bácsi, a vak kisöreg is jelen volt a birkózásnál - tehát nincs kizárva, akkor, attól a látványtól, mármint Irén gyönyörű ágyékától és nem a hegesztőpisztoly lángjától vakult meg... (Tovább nyomozni, a könyv lapjain vissza-visszatérni a motívumhoz!) Tudja, hajolt közelebb hozzám Dudus, meg vagyok győződve, Irénnek volt a legszebb picsája a világon. Énnek igazán csak az Isten lehetne a megmondhatója, mert csak az Istennek van minden nő Iába közé betekintése, de én, mondom, meg vagyok győződve efelől. Szép volt, ahogy ez a prasnyaszájú boszorka azt mondta: efelől. Mondom, a hír, hogy Irén beteg, hogy halódik, fejbekólintott nagyon. De, ismétlem, Irén nevének hallatára nem a háromlábú macska ugrott be. Hanem Dudus néni régi meséje, amit már teljesen elfelejtettem, hiszen hogyan isjutott volna eszembe a bogaras, állandóan vértyogó, utálatos öregasszony előtt. Ám most, a hír vételekor hirtelen beugrott. Kigyulladt az a Nap. Szemembe csapott a Dudus által olyan csodálatosan érzékeltetett ultraviola. Borzalmas halála volt. Á szomszéd öregasszonyok kórusa, Dudussal az élen, percről-percre, napról-napra részletesen közvetítette halódását. És mégis, mindennek ellenére nem volt szebb halála senkinek. Hiszen senkinek sem kélt fel az égre ultraviola lángokat lövetve, kozmikus méreteket öltve a pinája. Nem mertem kimenni a temetésére, pedig ha valaki meghal a Virág utcában, mindig ki szoktunk menni. Találtam valami kibúvót, hogy most ne kelljen kimennem. Harmadszor is ismétlem, nem ugrott be a háromlábú macska. De a dolog mégis - persze jóval borzalmasabb változatban - folytatódott. Folytatódott, mint már jeleztem, a kutya képében. Párizsban és Pesten élő gyermekeim mind komolyabb szemrehányásokkal illettek bennünket, míg végül találtak Pesten egy állatorvost, aki vállalta, megvizsgálja, megoperálja. Már egy hete Pesten voltam (a Magyar Napló Merlin-színházi estjére utaztam fel, Árvacsáthokat olvasni), amikor feleségem felhozta a kutyát. Az idegen testrészként csüngő láb mind elviselhetetlenebbül bűzlött. Azonnal kihajtottunk az épp aznap eltávolított Osztapenko-szobor közelében lévő privát állatklinikára. Álig pillantott rá az orvos, máris tudta, miről van szó. Le kell vágni, mondta. Mit, kérdeztem hüledezve. A kutya lábát, uram. Amputálni kell. És?, kérdezte feleségem.
És semmi, mondta az orvos: nyugodtan vadászhatnak vele, felfut a 10. emeletre is, három lábbal akár 100 évig is elélhet. Másnap visszakaptuk a csuromvér háromlábú állatot. Feleségem azonnal feltalálta magát, fehér pólót, papírvattával teli fehér pólót húzott rá. Úgy festett, akár egy versenyző, csak a szám hiányzott róla, agár. Jócskán lesoványodott, megkeskenyedett szegény. Ott találtuk magunkat egy harmadik emeleti pesti lakásban magával a borzalommal. Ott hevert csurom véresen a fehér szőnyeg közepén (Istenem, pontosan az a szőnyeg volt az, amelyen egykor, a Virág utcában, mennybemenetele előtt, hatalmas dán dogunk feküdt), ni meg szanaszét a heverőkön, szivacsokon. Igen, a szó szoros értelmében ágynak estünk mi is. Szerencsére másnap megérkezett lányunk is Párizsból. Együtt volta család: a katonaszökevény fiú, a párizsi táncosnő, én, a kis-jugoszláviái magyar tollforgató, feleségem, kezében elmaradhatatlan kis kamerájával - és a háromlábú kutya. Otthon, Újvidéken csak 5 fekete tyúkunk maradt, meg a kénsárga kanári, Oszkár. Nincskizárva, kutyás költőbarátom meséje támasztott fel bennünket. Arról mesélt a rá jellemző aprólékossággal, hogy az Azúr-parton látott egy agg kutyát, naponta látta, ahogy a parti sétányon vezetgetik. És annak a kutyának a két hátsó lábát kerekek helyettesítették. Létezik-e mű-kutyaláb, tűnődtem félhangosan. Szárnyát, angyalszárnyat érdemelne, mondta fiam, komolyan. Valaki meg azt mondta, nem baj, a lelke megvan. Gyorsan, egy-két nap alatt felépült, megtisztult. Kivették a csövet, ki a 20 centis sebből a csövet, a cérnát. Tényleg, úgy lebeg a csonk, akár egy szárny. Alig győzünk szaladni utána á lépcsőkön. Ha levisszük a Hernád utcába, a pesti nép (ez a kutyás nép) nagy érdeklődéssel veszi körül. Sokszor úgy érzem magam, mintha sajtóértekezletet tartanék. Deaz is megesik, hogy durván elzavarom őket. Különösen azokát, akik azt bizonygatják, el kellett volna altatni - örökre, szegényt. Feleségem ma vett neki egy kis kék pulóvert a bolhapiacon: Talán az idős szobrásznő a hibás akitől a kutyát kaptuk, mondta valamelyikünk maga elé révedve. Mert szobacicaként nevelte, nem tanította meg az utcán közlekedni, nem tanította meg félni - félni az autóktól. Amikor a szobrásznő halála után hozzánk került, már késő volt. Milyen kényelmes is lehet állatok nélkül élni, folytatta a monológot valaki más. Akik tisztességes távolságról (állatkertekben etc.) szeretik őket, nem vétkeznek ennyit. Aztán egyszer felnevettünk, ugyanis a rádió a következő reklámot sugározta közénk: Kövesse a 6 lábú kutyát! Aztán egyszer meg feleségem csúnyán felzokogott, amikor a hírekben azt hallotta, hogy előző nap (október 9-én) Szarajevóban 8 kisgyerek lábát-kezét kellett amputálni. Nem érten, mi történik velünk, mondtam. Majd hosszú hallgatás után még hozzátette. Talán az Irén átkozott meg bennünket a háromlábú macska miatt?

*

Hirtelen lefékezett. Bumm! Orrom beleverten a szélvédő üvegbe. Igaz, hogy az orrom már rég törött (Szentkuthy is úgy nézett ki, mint Hemingway szétvert arcú, félhülye bokszolói - sosem felejtem el első látogatásunkat nála -, még újbóli felfedezése előtt történt: ült kis teraszán, nagy reprodukciós könyvet széljegyzetelt - nagy kehelyben zöld táj -, a könyvre kukoricát szórt, s azt gerlék szedegették) és nem is vérzik, mégis dühösen káromkodtam. Kismacskák! - kiáltotta. Három eltaposott kismacska feküdt előttünk az aszfalton. Szépen, sorban ahogy vonultak -vonulni kezdtek át az úton - az úton, amely immár országút: Hadak Útja lett. Valami borzalmas kerekű (le kellene egyszer írni azokat a háznyi gumikerekeket, illatukat, bordázatukat) jármű lehetett. Látszott, nem régen játszódhatott le az eset (baleset), de már jócskán laposra taposták őket a kisebb kocsik. Kikerülte, körülményesen kerülte ki a tetemet. Hátul idegesen dudáltak. Mit dekázunk?! Mit keringőzünk? Nem bál ez! (Mostanában mindenre Kosztolányival válaszolok, igen, mindenre ugyanazzal á sorral: "az égben bál van, minden este bál van".) Másnap ismét lefékez. Bumm! Orrom ismét a szélvédő üvegbe verem. Igaz, hogy az orron már rég törött (Persze külön kellene szólni a szétvertarcú Szentkuthy kifogástalan angolszövet öltönyéről, kis köves - meg kell tudnom, pontosan milyen kőről is van szó, meg azt is, hogy rajtahagyták-e az ujján? - gyűrűjéről) és nem is vérzik, mégis dühösen káromkodtam. Már itt az anyjuk is! Frissen eltaposva az is! Kicsinyei mellé ülhetett, és könyörtelenül eltaposták, átgázoltak rajta is. (Majd részletesebben kidolgozni, akár külön fejezetben, ahogy ül már lapos kicsinyei mellett; érzékeltetni a két dimenziót.) Aztán naponta lassít, kikerüli a mind laposabb macskacsaládot. Már csak négy lemez. Majd a lemezek is eltűnnek, bedolgoztatnak (vasaltatnak - leírni egy aszfaltvasaló munkást) az aszfaltba. Csak az aszfalt lesz némileg sötétebb tónusú. Ott. itt, pontosabban. ltt, la. (La-la-la...) Semmikék, mondtam első nap. Most már csak főcímemre utalhatok:.

A vég tónusa

*

Vigyázz a tejre, ki ne fusson. Állok a gáztűzhely előtt, mint gyermekkoromban annyiszor. Sosem istenibb tiblábolást. Ez neked való munka, mondták volt. A tej pásztora. Úgyis bárányt, l