Dagály

Ómama egy rotterdami gengszterfilmben
Egy napon ahogyan beléptem a petőfi
utcai gazdaház tengerivel
teleöntözött szobáin keresztülhaladva
vitéz magdalénához
megdöbbenve láttam
úszik
nem is úszik hajózik
akár ha sétahajózna boldogságában zokogva
a két méteres hosszú bontott hajú csontváz
a tollal tömött lila ágyneműk
akár valami úszópárnák
s a nagy sétahajó halálos ágya körül
ott az én kombináltporos papírosból hajtogatott
kis fregattom
ott a sok boldogan igyekvő sajka
amint a közeledő óceánjárót körülnyüzsgik
szerencsére akkor már nem szorultam
horganyozott kabakomra
nyugodtan kraulozhattam
vitéz magdalénához
látta milyen értetlenül bámulok sisteregve
égő szemébe
s előhúzta lilacsíkos vánkosa alul
aranycirádás kis fekete könyvét
KEMPIS KRISZTUS KÖVETÉSRŐL
FORDITOTTA PÁZMÁNY
s hosszú csontos ujjával az apró betűkre bökött:
Uram nem vagyok méltó a te vigasztalásodra,
sem valami lelki látogatásra. Azért igazán bánol velem,
mikor engem nyavalyásul és elvetettül hagysz.
Mert ha annyit könyvezhetnék is, mint a tenger...
nem tudtam tovább olvasni együtt zokogtunk immár
vitéz magdalénával a lilacsíkos ágyneműk között
közben fél füllel azért hallottuk
valaki be akar jönni a vitézek közül
de halkan ránk csukták az ajtót
mondván: éppen dagály van.