Csalogány

Gorotva öreg, szürke Opeljában hajtott hazafelé újvidékrôl Palicsra, lassan, ráérôsen, talán még sosem ennyire ráérôsen. Mindig idôzavarban volt, ahogy ô szokta volt mondani, általános pánikban élt. Nem ismert magára, egyszer még a visszapillantóban is megnézte, ellenôrizte, valóban ô ül-e a volánnál, mert tényleg nem emlékezett, mikor is volt ennyire nyugodt, ráérôs. Talán elôször történt meg vele, hogy indulás elôtt nem pillantott az órájára, nem határozta meg körülbelül, mikor is kell hazaérnie. Mintha nem is arról szólt volna ez a lassú, kényelmes utazás, hogy egyik ponttól a másikig érjen, inkább úgy érezte magát, mintha egy kikötött ladikban lebegne, s az alig áramló víz mélységét, a kishalak víz alatti ezüstös fellegeit szemlélné. Gorotva ugyanis elôzô nap fürdött a Dunában, tíz év után elôször napozott az egyik nagy homokszigeten, üldögélt a ladikban barátja mellett, aki arról beszélt, hajnali ötkor horgászni készül a városban immár süllô-királyként ismert gyerekkori pajtásával. Aztán festôismerôsénél járt fenn a Várban, s a műterem csöndje csak fokozta a folyó hatását, amely különben is ott kanyargott alattuk, akárha átszűrve a lebombázott hidak romjai által. Üldögélt a képek között, szinte narkotizálva a terpentin illatától. Három kép kötötte le igazán Gorotva figyelmét. Egy kis, tenyérnyi olajvázlat Velencérôl - igen, gondolta, a Velence-képeket, ha még egyáltalán lehetségesek Velence-képek (ilyen visszavont, semmis kis vásznak még olykor talán lehetségesek), még véletlenül sem lenne szabad berámázni... A másik kép egy metszet volt, a régi mesterek modorában (egyszer Gorotva írótársa, T. Orbán azt mondta, az ô grafikusi szerszámaival, tűivel szeretne írni), jóllehet minden olyannyira megformálva, hogy ettôl a megformáltságtól már deformálódni kezdtek a tárgyak, állatok, figurák, s ha már deformálódtak, érezni lehetett: a festô hagyta, tovább deformálódjanak, tovább, de azért mégse túl egy ponton. Önarckép volt. Különös zárt térben sejlett a festô kerek szakállas feje, valahol a keze és egy fehér papír is, meg sok, ijesztôen sok deformált, kopasztott tyúk. A festô azt mondta, egy kolostorban dolgoztak kollegáival, de ô valamiért, maga sem tudja miért, a kolostor tyúkóljába vette be magát, naponta ott dolgozott, végül már a tyúkok etetését is átvette a szerzetesektôl, a tojásokat is ô gyűjtötte be estelente. A harmadik kép gyakorolt rá legnagyobb hatást. Három zöld vadász a tájban. Elsô pillantásra arra gondolt, nem is a barátja festette ezt a képet (ugyanis ô ha festett, nem sokat festett, fôleg zsugorított zsokékat festett, meg olykor biliárdasztalokat), hanem valamelyik naiv festô. Ám, ahogy közelebb lépett, látta, valami erôs kéz ezeket a vadászokat is összemarkolta, deformálta kissé, akárha rózsaszín-vörös gyurmából lettek volna a kifogástalan zöld vadászruha alatt. Gorotva nem értette pontosan e kép váratlan intenzív hatását. Zavartan sétált el a kép elôl, pedig késôbb sajnálta, hogy nem kérdezett valamit indíttatása felôl, ugyanis festôbarátjának jó szövegei voltak, lévén eredetileg történész...

Lassabban már nem hajthatott, arra gondolt, itt-ott akár meg is állhatna öt-tíz percre, fél órára, megállhatna, csak úgy. Biztosan hazaér, hiszen az egyik helyi rádió muskátli zenébe csomagolva közölte, az észak-bácskai földművesek beszüntették a forgalomkorlátozást, elvontatták az úttorlaszokat képezô, hatalmas rovarokra emlékeztetô kombájnokat. Így most majd nem kell, mint odafelé menet, mellékutakon kóvályognia. Valahogy frissebbnek érezte magát, mint hasonló kirándulásai után szokta, arra gondolt, jót tett neki, szinte gyógyhatású volt a Duna vize, amely valóban tisztának volt mondható, legalább is ott, a homokszigetek között. Emlékezett, ahogy elôször alámerült, pontosan ráismert a Duna vizére, rá a Palicsi-tó, a Tisza és az Adria közötti finom, ám mégis olyannyira lényeges minôségi különbségekre; egyikben a gyermekkora volt benne, a másikban a férfikora, harmadikban a jelene (annál is inkább, mivel a Kis-Palicsot Vértónak hívják), a negyedikben pedig az álmai, avagy talán úgy is mondhatná, utópiája. Ha meggondolom, morfondírozott akkor, legtöbbet, majd fél évszázadot, mégis a Dunában fürödtem, talán ehhez adaptálódott valójában az organizmusom, noha amikor a vizekre terelôdött a szó, Gorotva ezidáig mindig csak a Tiszáról és az Adriáról értekezett.

Igen, szokatlanul frissnek érezte magát, mintha most bukkant volna fel a Duna hullámaiból. A bácskai kisvárosok utcáin székeken, sámlikon üldögélô embereket nézte. Az ô szemükkel szeretett volna most nézgelôdni ô is, közéjük ülni, hozzájuk állítani az idejét. Ahogy egy szabad sámlit pillantott meg a fal tövében, arra gondolt, lefékez, odaül, s közömbösen nézi a porban fürdô verebeket, közömbösen azt is, hogy a sámli visszaérkezô tulajdonosa, úgy ahogy van, papucsban, beül a szürke Opelba és tovahajt. Aztán meg egy nagyon idôs, hétrét görnyedt nénikét látott, amint a ház elôtt lévô kis, pár szál büdöskébôl, hajnalicskából, purcsinkából képezett kertjét kapálgatta. Gorotva arra gondolt, talán éppen ezek azok a kis kertecskék, amelyek az ég függôkertjeibôl maradtak, meg arra, néhány perc s a nénike bemegy a házba és szépen, mint aki elvégezte a dolgát: meghal. Le kellett volna fékeznem, meg kellett volna csókolnom a nénike görcsös, üvegesen áttetszô kezét, gondolta. Különben ezek az utcák, noha nagyrészt fôutcák, meglehetôsen szürkék, kiábrándítóan elhanyagoltak, lepusztultak voltak. Az viszont igaz, szinte egyetlen lila neurobizánc épületet sem látott, amelyek immár Újvidék nem egy részét ellepték, kaotikus keleti várossá csúfították.

A nap narancslabdája mind inkább elsúlyosodott, jó hogy már egészen közel merült a horizonthoz, nem állt fenn a veszély, hogy alázuhanjon. Az égen a rózsaszín fellegek könnyű jeleket írtak, igaz, valami új rendszer szerint, amit Gorotva már nem tudott olvasni. Mindinkább eluralkodott rajta a mélakór. Áthaladva ÓBecsén, Moholon, Adán, Péterrévén, gimnazista társaira gondolt, akiket egykor még rendszeresen látogatott, ám akik azóta, szinte egytôl-egyig mind meghaltak, meg anélkül, hogy azt az igazi beszélgetést, gimnazista álmaikat - utópiájukat illetôen legalábbis, megejtették volna, valahogy mind menekültek ezek elôl a beszélgetések elôl, s mivel már inni sem ittak, letiltotta ôket az orvos, mondták, jóllehet egy részük éppen orvos volt, nem is akadt alkalom hosszabban elüldögélni velük. Volt itt valami, amibe Gorotva sehogyan sem tudott belenyugodni, többször beszélt errôl, mondván, még nem adta fel egészen, hogy megváltsa ôket, de hogy miféle formában is történne e megváltás, arról nem beszélt. Ám még így, e városkák lepra-állapota (egy tízéves háború után voltak) ellenére is meglepte, mennyi a szép gazda- és polgár-ház, amelyeket immár törvényileg kellene védeni, hiszen egy elsüllyedt civilizációról tudósítanak. Elhaladva az állomásépületek mögött, látni vélte magát, ahogyan a hatvanas években, nyaka körül lobogó sállal, megérkezik, s lányok várják, vezetik haza szüleikhez, ahol feszült hangulatban ebédelnek a súlyos gobelinek alatt, majd a városka legnagyobb vendéglôjébe mennek, táncolnak, mulatnak, hogy aztán éjszaka, valami füves árokban, sövény mögött soká szeretkezzenek, s hajnalban gyűrötten, elpiszkolódva, lobogó sálját elhagyva, vagy az éppen integetô lány nyaka köré csavarva, felszálljon a szerelvényre, amelyen munkások utaztak, szerencsére semmi figyelmet sem szentelve Gorotvának.

Valahol Péterréve után egy pillanatban Gorotva azt motyogta magában, vagy nem is csak magában, hangosan is kimondta: CSALOGÁNY. Még jobban le kellett lassítania, félreállnia, hogy valamiféleképpen összeszedje magát, ugyanis ô nem szokott hangosan beszélni, különösen nem ilyesmiket. Aztán lassan, ismét bekapcsolódva a forgalomba, megértette, mirôl is van szó. Odafelé menet ugyanis, elhagyva szülôvárosát, Magyarkanizsát, a likai telepesek lakta Zimoniĺot, az adorjáni állomásnál véletlen, noha az sincs kizárva, feltételes reflexrôl volt szó, balra találta fordítani a fejét. És megpillantotta: a Csalogány nevű csárdát. Örömmel regisztrálta: megvan, még áll, nem dôlt össze, nem alakították lerakattá, lévén ideális fekvése az országút és a vasút között. S azt is látni vélte, nyitva van, mintha működne, autó állt elôtte, benn mozgás sejlett. De akkor sietett, még mindig félt, valahol, talán Zenta elôtt, ismét torlaszba ütközhet. Ám, mintha megfordult volna a fejében a gondolat, hogy visszafelé jövet nem ártana bekukkantani. A Csalogányba. Ugyanis a húgánál (a Bács-Topolya melletti Krivaján) élô 91 éves édesapja, mint édesanyja rendszeresen beszámol róla, álmában gyakran emlegeti a Csalogányt, ébredés után, reggel nemegyszer közli: az éjszakát a Csalogányban töltötte vadásztársaival... Majd minden vadászatukat a Csalogányban fejezték be. Közel volt Kanizsához, ám mégis kívül mindenen, nagy mulatozásokat rendeztek, volt idô, amikor énekesnô is szórakoztatta ôket, más menyecskék is elôfordultak, hajnalonta borzalmas állapotban érkezett haza, sokszor négykézláb tette meg az autó és a terasz, illetve a lakásajtó közötti távolságot, egy-egy rókát, fácánt, puskát vonszolva maga után. Édesanyja ilyenkor elôször mindig a fegyvereket szedte össze, dugta el, mert jól tudta, hamarosan elérkezik a pillanat, amikor apja majd a winchestert kéri, hogy leszámoljon ellenfeleivel, megbosszuljon minden sérelmet, ütést, amit az élete folyamán kapott... Azután Újvidéken, a Kövesben, és fenn a Várban, barátja műtermében, teljesen megfeledkezett a Csalogányról, talán még a vadászokat ábrázoló kép elôtt volt legközelebb ahhoz, hogy visszaidézze. Valóban megállhatnék egy kávéra a Csalogányban, gondolta Gorotva. De még át kellett hajtania Zentán, ami nem volt olyan egyszerű, hiszen minden házat ismert, minden utcához kötötte valami diákkori emlék, itt már éltek volt olyan barátai, akik, ha lehet így mondani, gimnazistakori álmaikért haltak meg, nem is tudja, hol vannak eltemetve: Párizsban, vagy Németországban, vagy Dalmácia kövébe vésve, öbleibe szórva valahol. Gorotva egyszer arról mesélt zománcművész barátjának, Regény Misunak, hogy írni kellene egy szép, érzelmes szöveget ezekrôl a barátairól: UTÓPISTÁK címmel. Hálás volt a torlaszokat emelô földműveseknek, hogy átirányították erre az oldalra, mert különben vagy az autóúton, vagy a Nagyfény-Topolya-Kishegyes-Feketics vonalon közlekedik, jóllehet az ô eredeti relációja mindig is ez volt. Zenta után Magyarkanizsa (és nem Tornyos, nem Felsôhegy) felé fordulva nagy lélegzetet vett. Valójában hazaérkezett. Lent a smaragd rét, fent a Telecskai dombok végnyúlványai, az oromhegyesi templomtoronnyal - már egyértelműen azonos volt gyerekkorával.

A nap épp elérte az itt kissé megemelt horizontot, s a visszapillantó-tükörben megjelent a hold ugyanolyan súlyosan, hiszen alig pár óra és teli lesz - jóllehet a rózsaszín mélakórt kissé ezüstösebbre, vacogósabbra fogta. Most már arra figyelt, nehogy túl találjon hajtani, nehogy ne vegye észre a Csalogányt, ami persze nem történhetett volna meg, hiszen ha netán nem venné észre a Csalogányt, észrevenné a kis vasútállomást, a bunkerral. Úgy várta, hogy feltűnjön az állomás, mint ahogy olykor a vágyva vágyott világvárosok állomásait, jóllehet Adorján nem volt az adorjáni állomás mellett, hosszú út, az állomás út (Csárda-út) vezetett a Tisza mellé csúszott városkáig, amely teljesen ráépült a meredekpartú folyókanyarra. Adorjánt, amit Gorotva sokszor Adrianusnak-Hadrianusnak mond, a környék legrégibb településnek tudják, a partból rézkori leletek kerülnek elô, a Fehér-tanya udvarán középkori temetôt tártak fel, Szent Márton nevű monostora volt, de egy idôben a budai Klarissza-apácák tulajdonát is képezte. Halászattal, szôlôvel, majd dohánytermesztéssel foglalkoztak péterrévei, valamint szegedi kirajzású lakosai, noha a köztudatban mindezzel valamiféleképpen az is összefért, hogy Adrianus-Hadrianus, annak ellenére, hogy zömmel magyarok és cigányok lakják, valójában egy szerb település: Nadrljan (a H ugyanis a cirill ábécében N), ami viszont annyit jelent, mint ráfázni, pórul járni. És feltűnt a vasútállomás zöldessárga épülete, valóban nagyon kicsi volt, ám még így is méltón képviselve a Monarchia tekintélyét, ahogyan a bunker viszont egy másik korszak momentumát idézte. Gorotva gyerekkorában sokszor merészkedett be ezekbe a bunkerokba Kanizsán, itt Adorjánon is, és sehogyan sem tudta összeegyeztetni a Futárban látott dicsô képekkel nyirkos, szűk, teleszart belsejét.

Ahogy lekanyarodott az útról, három-négy autót pillantott meg a nagy parkolóban - amely, jól látszott, egykor komolyabb forgalmat is megélt már, különösen akkor, amikor még énekesnô is dolgozott a Csalogányban -, valamint még két-hármat az épület oldalánál, az udvari bejárat elôtt. Gorotva úgy mozgott a lebukó nap és a hold vegyítette sűrű közegben, akár egy lassított filmen. Szinte volt ideje nézni magát, volt módja rálátni magára, nézni azt a bizonyos lassított filmet.

A náddal bekerített, befedett terasznál nem volt bejárat, csak az udvar felôli oldalról. Odabenn sötét volt, sötétre voltak festve a falak, be volt kapcsolva a hangulatvilágítás, jóllehet az ajtaja a terasz felé tárva-nyitva volt, úgyhogy a lebukó nap és a telítôdô hold is bevilágított, besütött; tehát Gorotva mélakórjának az árnyalatai is már eleve ott voltak, elvegyülve ebben az új hangulatvilágításban. Régen borzongott meg így. Kevés asztalt látott, egy-kettôt a fal mellett, egyet a pult elôtt, valójában egyértelműen discóra álltak be, hiszen szombat volt. Viszont ezeknél az asztaloknál némileg többen ültek. Férfiak a fal mellett, a sarkokban, a pultnál lévô asztalnál pedig lányok, egészen fiatal és meglepôen szép, üde teremtések. A pult mögött, kifelé, a lebukó napba nézve egy szintén egészen fiatal, s még az asztalnál ülô lányoknál is szebb, üdébb leányka, jóllehet mondom, korára nem jellemzô módon (akárha Manet, a festô állította volna be) elmélázva. Gorotva odaállt elébe. Mintha mindkettôjüket megvakította volna valami. Sokáig nem történt semmi. Mintha elszakadt volna az a különben is lassított film. Gorotva egy kávét és egy pálinkát kért. Azonnal viszem, mondta a szép leányka a környék jellegzetes hangsúlyával, ö-zve és mégis egészen másképpen. Gorotva megfordult, még egyszer körülnézett, várta megszokja szeme a világítást, hogy aztán elinduljon a teraszra. A benti terem sokkal nagyobbnak tűnt, mint ahogyan gyermekkorából, s késôbbrôl is emlékezett rá. Ez egy nagy terem, egy komoly hely valójában, gondolta. Gorotva nem ismerte a csárda múltját, de érezni lehetett a környék egyik legrégibb csárdájáról van szó, a Zenta és Kanizsa közötti, 20 kilométernyi sáv talán legfontosabb pontjáról. Az emberek, a fiatalok noha olykor bejárnak Zentára, haza Kanizsára, fel Oromhegyesre, be Adorjánra, sôt olykor a Řupljak-discoba is, Szabadka mellé, Hajdújárásra, de valójában ez az ô igazi helyük, alaphelyük: a Csalogány.

A terasz is sokkal, de sokkal nagyobb volt, mint gondolta, noha itt is csak két-három kerek vasasztalkát látott, minden más a fal mellé volt halmozva, látszott erôs helyszíne valaminek. Alig kellene elmozdítani, idehelyezni egy tárgyat, beléptetni valakit, hogy kész elôadás tanúi legyünk, ahogy azok is vagyunk már, gondolta Gorotva, ahogyan az a lassított film ismét beindult. Úgy foglalt helyet, hogy lássa a Nap aznapi pályájának végét, lebukását, de be is lásson a Csalogányba, be a söntéshez. A lány éppen elindult feléje rövid fehér trikójában, rongyos, gyárilag tépett, rojtolt világoskék farmerjében. Gorotva már messzirôl becélozta a köldökét, nem tudta levenni tekintetét a gyöngyházfényű csigaházat idézô isteni kis mélyedésrôl, ahonnan alig látható szôke szôrszálak indultak alá. Ahogy a lány az asztalra pakolt, Gorotva szinte az orrával érinthette a kis mélyedést, ha nem is érintette, de megérezte illatát, a spirálszerű mélyedés egész lényét behúzta. Egy pillanat, mondta Gorotva, és lebukik... Már hónapok óta minden este olyan, mint a japán zászló, mondta a lány váratlanul frissen, intelligensen reagálva, Gorotvának az volt az érzése, mintha a környék, szülôvárosa déli, Szegedtôl elforduló oldalának a nyelve, amelyet valójában Gorotva is beszélt, megújult volna, meg úgy, hogy semmit sem veszített jellegzetességébôl; olyan, folytatta a lány, mintha a dombok mögül a japánok integetnének egy hatalmas zászlóval... Köszönöm, mondta Gorotva, a pálinkáért nyúlva. A lebukó Nap épp felgyújtotta az oromhegyesi templom tornyát. A másik asztalnál négy fiú ült, egyforma kék mezben. Gorotvának kedve lett volna odaülni közéjük, beszédbe elegyedni velük. Volt ugyanis egy adorjáni ismerôse, János, aki, igaz, átköltözött Magyarországra, Halasra, de az öccse, Ottó, még talán Adorjánon él, noha ôt is kergethették a katonai behívókkal az elmúlt évtizedben. Igen, kedve lett volna megkérdezni, ismerik-e Ottót, azt akinek az a nagy - tiszta fehér kecskenyája volt. Meg hát az adorjáni kajakosok újabb eredményei is érdekelték volna, annál is inkább, mert nyilván ôk is kajakosok lehettek, más sport nemigen létezett Adorjánon (noha igaz, egyik kedves barátja, aki azóta messze, az Adrián él, egyszer arról mesélt neki, hogy éppen Adorjánon kezdte futballbírói pályafutását). Mindig csak a kajak, egy idôben az ország legjobb klubjai közé tartoztak, ha jól emlékszik, Ottó is országos bajnok volt. Az egyik újságíró, valamikor még az újkori balkáni háborúk elôtt, az adorjáni kajakosokról írva riportot, Gorotva barátját, T. Orbánt idézte:

Hol van Adorján?

Az az újságíró, aki azt a cikket írta volt, késôbb messze, Ausztráliába távozott, majd éppen most hallotta T. Orbántól, visszatért Újvidékre. Ha legközelebb Újvidéken járok, gondolta Gorotva, felkeresem T. Orbán újságíró barátját, aki különben földije volt, s Gorotva felesége, Ausztráliában járva meg is látogatta ôket. Aztán egy nagyobb kocsi fordult be, négy, zöldmintás kendôvel hátrakötött fejű fiatal szállt ki belôle, ôk is kajakosoknak tűntek, jóllehet már egy ifjabb nemzedék tagjainak. A tanyasi, falusi gyerekek hétvégeken komolyan, nagyon komolyan és nagyon szabályosan beöltöznek. Valamit beszélgettek, nem mozdultak a csárda bejárata felé, talán még vártak valakit. Gorotva a söntésbe húzódó lányt nézte, akárha egy oltár mélyén. Nemrég olvasott egy könyvet Manet-rôl, úgy tűnt, mintha a Folies-Bergére bárja és a Reggeli a műteremben hôseinek, mármint a bár pincérnôje és a műterem asztala elôtt álló, úgynevezett holland fiú valamiféle leszármazottja állna elôtte... Gorotva egy pillanatra ismét orrában érezte újvidéki festôbarátja műtermének terpentinillatát, igen, akárha valami Manet-hôs, jóllehet egy isten háta mögötti, útszéli kocsma ambientusában, és mégis ugyanolyan ürességgel, melankóliával, és mégis ugyanolyan gyönyörrel teljesen. Jó lenne egyszer már benézni Adorjánra is, hiszen itt a legszebb a Tisza, legalábbis legszebb volt, amíg ide nem telepítették az olajosok töltôállomását, amelynek csapja mellett olykor elalszanak a munkások, s a tömérdek nafta egész éjszaka ömlik a folyóba. Az egyik ilyen csapot nyitva hagyó munkás állítólag arról mesélt Kanizsán, az AQUAMARIN nevű gyógyfürdô kávéházában, hogy azt álmodta, erekciója van, végtelen lövell belôle a fekete sperma.

Gorotva meglepôdött, ugyanis elsô osztályú barackpálinkát kapott, melynek tömény édessége egybôl felülkerekedett a terpentin és az olaj kísértô illatán, a kávé is kitűnô volt, nem szokott ilyesmihez a kocsmákban, csehókban. Jóízűen kóstolgatta nyelve hegyével a barackot, szürcsölte a forró törökkávét, mintha a lánynak is mutatni akarta volna, mennyire ízlik neki mind a kettô. Ám akkor egy felnyírt fejű, copfos tanyasi punk fiú bukkant elô a benti homályból. Kissé bizonytalan, illetve lebegô léptekkel, (néhány tablettát már bedobott, minden bizonnyal), áthaladt a teraszon, kihajolt a korláton, majd visszafelé menet odajött Gorotva elé. Bocsánat, mondta a tanyasi punk fiú, nem látott itt egy szôrös embert?! Nem, mondta Gorotva, kivéve, tette hozzá, ha nem énrám gondoltál, s kese, ôsz szakállára mutatott. Itt volt, mondta a tanyasi punk fiú, olykor, mint ló a farkával, csapva egyet a copfjával, majd ismét eltűnt a Csalogány sötét belsejében. A Nap ahogy a domb mögé bukott még sokáig megvilágította az oromhegyesi tornyot, amin kívül csak egy feszület volt még látható az egyik hasadék szélén. Késôbb a fiú ismét megjelent, ugyanúgy végiglibegett a terasz tág terén, s ez valóban már elôadás volt, pontosabban elôadásbetét abban a lelassított filmben. Kihajolt, majd visszafelé ismét odajött Gorotva elé. Nem látott egy szôrös embert?, kérdezte. Nem, mondta Gorotva. Pedig itt a kocsija és a biciklije is, mondta a tanyasi punk fiú, majd visszament - visszatűnt a Csalogány sötét belsejébe, közben valamit odaszólva a szôke lánynak a söntésbe, Madonnának szólítva ôt.

Gorotva nem értette, minek egy embernek, még ha szôrös is, autó és kerékpár egyszerre. Négy évig vonatozott itt hetente Magyarkanizsa és Zenta között az ötvenes évek második felében, egyszer le is szállt és valamiért begyalogolt Adorjánra, ami akkor messzinek tűnt neki. Különben mindig a Tisza, a Szecseiék gátháza, illetve a rét felôl közelítette meg Adorjánt. A tanyasi punk fiú ismét kilibegett, kihajolt, majd odajött Gorotva asztala elé. Nem látta azt a szôrös embert? Nagyon szôrös, nagyon csúnya, tette hozzá. Meg kell találnom, itt kell lennie valahol. Majd visszament, eltakarva a söntés mélyében mélázó lányt. A Tisza túlsó partján voltak valamikor a környék legszebb fűzbokrai, a kosarasok messzirôl ide jártak sárga vesszôt vágni. S volt ott, a fűzbokrok elôtt, egy szép homokos sáv, Gorotváék gyerekkorában oda úsztak át strandolni. A tanyasi punk fiú ismét kilebegett. Nem láttatok egy szôrös embert, kérdezte a kékmezes fiúktól. Nem, mondták egyszerre. Meg kell találnom, mondta, s most elôször ment ki, körüljárta a teraszt, az udvart, belesett a kukoricásba, majd ismét visszajött, hogy kihajoljon. Most Gorotva szólította meg. Na, megtaláltad? Nem.
Csak egy kutyát találtam, mondta a felnyírt, copfos tanyasi punk fiú. Az is szôrös, tette hozzá, de szebb, mint az emberem, sokkal szebb. Az nagyon csúnya. Majd visszalibegett.

Lassan alkonyodott, a Nap és a Hold narancsa, ezüstje gyorsan feketévé alvadt, s e fekete közeget máris átszurkálták a csillagok tűhegyei. Gorotva úgy érezte, megtörténhet, valamelyik azok a tűk közül ôt is megdöfheti, mocorogni kezdett a székén. A négy kékmezes fiú még mindig ott ült, az öt kendôs fiú még mindig künn álldogált, beszélgetett. Benn a lányok mind vidámabbak, hangosabbak lettek, úgy tűnt, valahonnan új fiúk is szivárogtak, már többen, sokkal többen voltak benn, mint amikor Gorotva megérkezett. Ez volt édesapám életének egyik legfontosabb színhelye, gondolta Gorotva. Látni vélte, ahogyan vállán a puskákkal, töltényövén körül a véres foglyokkal, fácánokkal, kezében, magától kissé eltartva, egy rókával, belép a Csalogányba. Mögötte a hajtók nyulakat hoznak, máris nyúzni kezdik ôket. Olykor gyönyörű ôztetemet is átszállítanak a termen. Összehúzzák az asztalokat, s a reggeli snapszot folytatják, ám most keményebb tempóban, úgyhogy a hangulat pillanatok alatt felforrósodik. Cigány vagy tamburás, sôt olykor egy egész kis zenekar, énekesnô is kerül, és már azt veszik észre, ledobva a súlyos öveket magukról, a terem közepén ropják a táncot a környékrôl ilyentájt mindig idevetôdô, kíváncsi, a parasztasszonyoktól valamiféleképpen elütô menyecskékkel, akik olykor még gondolnak arra: beköltöznek Zentára, Kanizsára, netán Szabadkára, elutaznak valahová, Belgrádba, Szarajevóba, meglátogatják Macedóniában, Dalmáciában vagy Németben dolgozó rokonukat, régi szerelmüket, igen, mindig akadtak menyecskék, akik nem nyugodtak bele, hogy kapálás közben magától hervadjon el az a virág, amit errefele csak picsának volt szokás nevezni. Mi otthon ilyenkor, másnap, a trófeákat számoltuk vagy apánkat istápoltuk, gondoztuk, hiszen nemegyszer megtörtént, tánc közben is elsült a fegyver, s a combja, a háta tele volt söréttel, tele ugyanúgy, mint a nyulak húsa, amit másnap már nagy élvezettel eszegettünk, hiszen édesanyánk csodálatosan el tudta készíteni, szalonnával spékelve, tejfölösen -, egészen természetesnek véve, ha netán ólomsörétre harapunk. Azóta is nemegyszer megtörtént Gorotvával, hogy ha evés közben fekete borsó került a nyelvére, összerezzent, s mutatóujja közé fogva, azt mondta: sörét!

Ez volt édesapám életének egyik legfontosabb színhelye, ismételte. A látszólagos sivárság nem zavarta, sôt segítette újrarendezni, maradt hely a vadászoknak is. A szôke lány, Madonna körül mintha fények gyúltak volna, villogó fények, mint a híres énekesnô, pislogó fények, mint Manet modellje, mint az oltárok szobra körül. Olykor gyors, ügyes mozdulatokat tett, üveg, nikkel csillant, el is tűnt, fel is szolgált egy-egy pillanatra, de lehet Gorotva is éppen akkor pillantott félre, s így az az oltárszerű képzet valójában rezzenetlennek, állandónak tűnt. Egy lány táncolni kezdett. Majd hangosabb zaj támadt, minden bizonnyal egyszerre állt fel, kezdett táncolni valamelyik asztal körüli társaság. Hamarosan bement a négy kékmezes, és az öt kendôs fiú is. Dobogásukra berezonáltak a falak. Gorotva látta, amint Madonna magához int egy lányt, s aztán az a lány, egy magbaváló fruska, akinek, látszott: nagy erôfeszítésébe kerülhetett, hogy belegyömöszölje magát az új, divatos cuccokba, (minden pillanatban felrepedhettek, lehasadhattak izzó testérôl), elindult Gorotva felé. Igen, szinte megsütötte a keze Gorotvát, ahogy hozzáért. Ne legyél már ilyen búval baszott, mondta. Bögyi vagyok, tette hozzá. Gorotvát, ahogy Bögyi kézen fogva bevezette, meglepte a sűrű közeg, csak most látta, volt még egy bejárati ajtó, minden bizonnyal azon érkezett ez a sok fiatal a poros nyáriutakon, kukoricásokon, tarlókon keresztül. A tanyasi fiatalok nem baszkódtak, komolyan vették a technót. A felnyírt, copfos fiú volt a DJ jobbkeze. A lányok Gorotva körül táncoltak, jóllehet mindegyiknek megvolt már a párja, fiúja, vôlegénye. Gorotva igyekezett oldalazni, vertikálisan mozogni, hiszen érezte, elég lenne hozzáérnie valamelyik lány izzó melléhez, hogy abban a pillanatban hátulról leüssék. Voltak lányok, akik magukban táncoltak, önnön örvényükben forogtak végtelen, volt egy-két ide-oda billegô, darabos fiú, voltak párok, akik virtuózkodtak, akárha benn Kanizsán, a táncversenyen, ám a többiek mind egy sűrű bolyban lihegtek ritmikusan. Olykor kiszaladt, fel-felsikított valaki, de érezni lehetett, a hangos zene mindannyiukon uralkodik, szinte földbe veri ôket. Amilyen észrevétlen telítôdött, olyan észrevétlen ürült is ki a Csalogány. Madonna mosogatott, a DJ és a felnyírt punk fiú hangfalakat cipeltek, átrendeztek valamit, mondták, holnap az adai Feri fog énekelni, kemény lesz, tették hozzá, ugyanis az adai Feri a zentai Valiban is fellép olykor, ott pedig a belgrádi Rambo Amadeus és a muzslai Rambo Öcsi is szokott szerepelni, ôk is arról álmodoznak, már gyűjtik is a pénzt, hogy egyszer elhozzák ide ôket... Gorotva segített behúzni egy ládát a felnyírt fiúnak. Jössz velem?, kérdezte váratlanul Gorotvát, megkeressük a szôrös embert. Madonna odaszólt, mehetünk mi is veletek?! Gorotva látta, Bögyi is maradt, segítkezett barátnôjének.

Elindultak egy poros nyáriúton, tarlókon, kukoricásokon vágtak át. Aztán egy napraforgótábla közepén úgy érezte, végképp elveszítette tájékozódási képességét, a lekonyult, érett, sötét fejek kellemes, nehéz illata elkábította, csapzott, szinte habzó hóna alatt markolta Bögyit, aki bizonytalanul lépkedett magas sarkú cipôjében, mindene ilyen csapzott volt, habzó, szinte hallotta ahogy sistereg a lábaköze, szűk, nagyon szűk volt a pinája, majdhogynem véletlen markolt oda, s ha már odamarkolt, érezte Bögyi is megáll egy pillanatra, hirtelen feldugta mutatóujját. Egy tanyához értek. A felnyírt fiú, aki Madonna derekába kapaszkodott, elkiáltotta magát. Van itthon valaki?! Egy gyerek bújt elô az istállóból, nem értette, mi történik, próbálta lecsendesíteni a kutyákat. Lakodalomban vannak, mondta. A felnyírt fiú megragadta a vállát és kiabálva kérdezte: Tóbiás, láttál egy szôrös embert?! Se szôröset, se tar fejűt nem láttam, csak egy mankós romány koldult dél körül ezen a soron, de lekötöttem a láncról a Bundást, aztán elfutott, mint a nyúl. Ott állnak a mankók a budinak támasztva, kipróbáltam ôket, lehet ha hazaér a gazda, megviccelem, mankókon megyek elibük, legalább nem szaladgáltatnak annyit... Félrehúzta Gorotvát. Ezek a csajok csalogányok ugye?! kérdezte vihogva. Csalogányok hát, mondta Gorotva.

Tovább mentek. Hamarosan kijutottak a meredek partra. A Tiszát ugyanúgy átdöfködték azok a tűk, mint döfködték volt a boltozatot. Vigyázz, húzták hátra Gorotvát a lányok, beleszédülsz. Ismerte Gorotva ezt a meredek partot, csak most döbbent rá, voltak neki hasonló éjszakái errefelé. Pontosan emlékezett, hol van a partba vájt szűk lejárat. Elôbb még gyerekkorában táboroztak Adorján alatt, majd egyszer, már Újvidékrôl, pálinkát jöttek vásárolni Adorjánra, s addig próbálgatták, amíg forogni nem kezdett velük a falu. Ide-oda rohangáltak akkor is. Az egyik gazda befogta ôket ganét pakolni, a másik emberrel meg hagymát mentek lopni, tömérdek hagyma termett ugyanis abban az évben, a harmadik kihozta ôket ide a partra, s hosszasan adta elô, hogyan lôtték a Tiszába az embereket. A falu bolondját is, meg a tanítót is. Valamiért épp a falu bolondját kezdték vallatni, belôle akartak kiszedni mindent, a falu minden bűnét, többek között azt is, ki lôtte le az orvost. Valójában csak azok estek a vízbe, akik már az elôzô pillanatban ugrottak, akiket aztán a levegôben ért a találat. Részletesen elmagyarázta, hogyan viselkedett volt a falu bolondja a kivégzéskor... Nevettek, talán akkor úgy tűnhetett, túloz az az ember, hiszen jócskán meghúzta pálinkájukat, túloz, miközben szinte eljátszotta nekik a többszörösen is groteszk jelenetet, hiszen a falu bolondja nem értette, mirôl is van szó, és az úgynevezett partizánok sem voltak képesek felfogni, hogy az az elôttük táncoló, nyüszítô ember a falu bolondja, azt hitték talán, hogy errefelé, ezen a lapos síkságon, itt, ebben a faluban mind ilyenek az emberek... Gorotva elôtt most ismét megelevenedett az az elviselhetetlen jelenet, legörnyedt, valójában egy szál kórót akart letépni, mint a falu bolondja, aki egy szál százszorszépet tépett, hogy az úgynevezett partizánoknak adja, Madonnáék azt hitték, rosszul lett, megpróbálták felemelni, tovább húzni magukkal.

A következô háznál egy vak öregasszony volt a tanyás. Látott-e kend egy szôrös embert errefele kóbászolni?!, kérdezte a felnyírt punk fiú, akit, csak az éjszaka folyamán értesült róla Gorotva, Kemálnak hívnak, édesanyjának ugyanis Németországban volt egy török élettársa is. Láttam, persze hogy láttam, mondta a vak öregasszony. Hogy a fenébe látta?!, bosszankodott Kemál, amikor kend vak?! Egy szôrös embert nem látni kell, éjszaka meg különösen, hanem érezni kisfiam, bebújni a szôre alá, mondta az öregasszony, és akárha a csillagok és a Hold fényénél, mintha közben higannyal szaladt volna tele, sorban jósolt a tenyerükbôl.

Már szállingózni kezdtek haza a lakodalmakból az emberek. Többen megkínálták ôket itallal. Egy mély árkon másztak át, majd ismét bekeveredtek egy tanyára, de ott is egy félig lüke gyerek volt a tanyás. Adolfka!, kérdezte a felnyírt fiú, nem láttál egy csúnya szôrös embert? Miért?, kérdezte Adolfka, Adorjány környékén jár?! Adolfka, mondta Bögyi, egy kicsit leheverünk itt a szénában, jó? Heverésszetek csak, majd késôbb én is közétek mászok, azt mondta a gazda, az Adolfka fasza is olyan furdancsos már, mint a kosé! A lányok nevettek, Bögyi a karám felé mutatott, van ott elég birka, Adolfkának. Hajnalra a punk fiú, Kemál, nem volt sehol, a két lány Gorotvát használta párnául. Induljunk vissza, mondta Madonna, akit félálmában erôvel a köldökén keresztül akart megdugni Gorotva. Nézd, mondta szénával csutakolva magát, mit csináltál a hasammal! Majd Bögyi felé fordulva hozzátette, most dugtak meg elôször a köldökömön keresztül. Gyerünk, mondta Bögyi, még mielôtt a nép elkezd tódulni haza a lakodalmakból. Ahogy megigazította magán a ruhát, Madonna fülébe súgta: Olyan a szám, mintha osztrigát zabáltam volna. Szájba baszott. Én még nem ettem osztrigát, mondta Madonna, majd hátracsapva haját, magát korholva, hozzátette, már rég ki kellett volna nyitnom. Ha sietünk a reggeli sínóbusz utasait még befoghatjuk.

Valójában sokkal közelebb voltak a Csalogányhoz, mint Gorotva gondolta volna. A vécében megmosta arcát, a csempe, légyszaros tükörben pillantást vetett magára, de mintha egy Tóbiás és Adolfka vonásaiból összeszerelt arc bámult volna rá értetlenül, majd kibotorkált, visszaült a régi helyére. Bögyi még rakodott, de Madonna már ott állt a söntés homályban, nézte Gorotvát, avagy Gorotva mögött az állomást, a bunkert, az oromhegyesi templom tornyát. Négy ember szállt le a sínóbuszról, mind a négy betért a Csalogányba. Éjszakások voltak a zentai cukorgyárban. Mind a négyen keserűt (pelinkovácot) kértek.

Madonna kihozta Gorotvának a kávét. Majd visszament a terembe. Egyszer csak valahonnan elôbukkant a szôrös ember. Mert nem lehetett más. Fehér műanyag ingjébôl szinte gejzírként tört elô a szôrzet, s a közepén ott forgott kis feje, amelyre mellszôrébôl fésült pajeszt, hajat. Odajött Gorotva elé. Nem láttad azt a felnyírt hajú faszit, aki itt szokott téblábolni a Csalogányban? Kemált?, kérdezte Gorotva. Igen, valami Kemál-féle... Láttam. Egész nap magát kereste. Kereste az apja faszát, emelte föl a hangját a szôrös ember. Ha igazán keresett volna, meg is talál, itt voltam a Cseszkó-tanyán, a lakodalomban, de idekészítettem neki a biciklit is meg a kocsit is, azt mondta megveszi, zsebbôl kifizeti mind a kettôt... Most merre keressem?! Az Adolfkánál aludt, de hogy onnan merre vette az útját, nem tudom. Azt mondják, valahol a Bakota iskolánál lakik, mondta a szôrös ember. Ki lakik a Bakota iskolánál?! kérdezte felkapva fejét a név hallatára Gorotva. Hát az a felnyírt faszi, jártam is arrafelé, de lakodalomban voltak, a tanyás nem tudta megmondani, melyikben, így csak a Cseszkóig jutottam. Gorotva egykor jól ismerte a tanító, Bakota Antal gyerekeit, meg a testvérét is. Nemrég olvasott egy könyvben a tanító úr halálának körülményeirôl, arról, ahogy a meredek partról a Tiszába lôtték ôt is a falu bolondjával, majd a tetemét, a falu bolondja tetemével együtt, a temetôbe vitték, de valamiért napokig nem merték elhantolni ôket. Hiányzott a koponyájának a teteje, mesélte a szemtanú, úgy kellett elhessentenem a sírásó tyúkjait, csipegették a véres agyvelôt... Én lenn lakok a Lúdváron, mondta a szôrös ember, mondd meg neki, ha elôbukkan. Meg azt is, hogy ne ugrasson, mert ha én nekiugratom a betonynak, szétlottyan az a felnyírt feje!

Gorotva nézte a domb erotikus hasadéka melletti feszületet, amelyet szépen megmosott a harmat, szépen megvilágított a felkelô Nap. Az oromhegyesi templom, a másik tereptárgy, most valami párába olvadt. És ennek a párának mintha valami köze lett volna Madonna lényéhez. A négy kajakos fiú ott ült a másik asztalnál, csak most mintha nem kék, hanem zöld mezben lettek volna. És az öt kendôs fiú is ott állt künn, a terasz falán túl, csak most mintha nem zöld, hanem kék kendôvel lett volna bekötve a fejük. Gorotva az asztalon hagyta a pénzt, intett a lányoknak, és beszállt a szürke Opelbe. Még idôre hazaérek, így, pontosan így is gondoltam, motyogta, finoman megnyomva a gázpedált.