A hét verse - Tolnai Ottó: Pilinszky kiskanala

Tolnai Ottó: Pilinszky kiskanala

az abbáziában ült
kerestem válla fölött az óriásagavé cápauszony-
töviseit a rózsaszín gyöngyház-vaginát melyen
azt írták fekete tintával hogy OPATIJA
ma is elájulok ha meglátom
az abbáziában ült nagykabátban
s az oktogon ködébe révedve hosszan
kevergette kerek asztalkáján kiskanalával a feketét
úgy tűnt csak egy nagykabát van ott
kopott krombiból gyűrt hegység
melynek csúcsán a haj pöszmete akár a hó
csak egy nagykabát
meg egy kiskanál
fekete nagykabát trónol
stenclizett semmis jogarral
fél óra után át akartam szólni
üzenni a pincérrel
kezdje már el inni
kezdje már mert elhűl
teljesen el a feketéje
úgy éreztem ha abbahagyná a kevergetést
tán máris befagyna
s aztán már csak karistolgathatná az ebonitszerű jeget
a stenclizett kiskanállal amely felvérzi az ajkat
karistolgathatná akárha fekete tóban korcsolyázva
amikor elviharzott az asztalhoz osontam
pilinszky asztalához
a kávéhoz nem nyúltam jóllehet éjszaka érkeztem
pestre
és az abbázia nyitásáig az utcákat róttam
csak a kiskanalat csúsztattam zsebembe
pilinszky kiskanalát
sosem árvább kiskanalak
mint azok a stenclizett reálszoc alumíniumkanalak
(a konctáborban elszedett kanalak között
sok volt az alpacca az ezüst az arany)
elnyűtt reálszoc budoár volt akkortájt
az abbázia és az oktogonon
kerestem az óriásagavék cápauszony-töviseit
a rózsaszín gyöngyház-vaginát melyre azt írták
fekete tintával hogy OPATIJA
ma is elájulok ha meglátom
kerestem a cápák agavé-uszonyát

áll bresson
tovább állt ott egy pillanattal mint más
áll tarkovszkij ravatala előtt
és ahogy aztán a mellére helyezte
a virág (vagy tán fű-)szálat
akárha egy kanál esett volna nagy
csörrenéssel mint a halálraítélt megszökött-ben
a márványra
akárha egy kanál

mondanom sem kell fizetés közben ott az abbáziában
addig ügyetlenkedtem mígnem a kis stenclizett
reálszoc kanalat
pilinszky kanalát kőre nem ejtettem
már ezeket a vacak kiskanalakat is lopni kezdték
a jugoszlávok mondta mérgesen távozva a pincér.

***



Ma is elájulok

A Balkán nagy mesélője. Rendületlenül mondja végetérhetetlen monológját – ha akarná se tudná senki eltéríteni, megakasztani. De miért is akarná, hisz amit mond, ez a végtelen történetfolyam beszippant mindenkit, akinek van még ebben a világban füle ilyesmire. Tolnai nyilvánvaló módon a magyar líra utolsó ufóinak egyike.
     Az egyik utolsó, aki még tudja, mitől árva egy kiskanál.
     A fentebbi nagy versében, az élethosszig tartó monológ e kimetszett, kompakt részletében a legszikárabb, legszűkszavúbb magyar költők egyike van megidézve, feledhetetlenül. Soha nagyobb távolságot két költői alkat, lírai karakter között, gondolhatod. Tévedés. És soha nagyobb távolságot az Adria, a rózsaszín gyöngyház-vagina és az Oktogon köde, a kiskanál és a fekete nagykabát, a felrémlő és a megjelenő valóságos, pincéres Abbázia között – ez viszont igaz. Azért beszéli el strukturált lírai epikában a történetet, hogy ez a sokrétű feszültség, kétpólusú intenzitás a szöveg kereteit ne feszítse szét. És így lesz ez a vers külön fejezet az ájult tisztelettől elfúló hangú hommage-versek sorában, teljesen más dimenzióban láttatva, teremtve újjá a mester-tanítvány viszonyt.
     Ha angyalok találkoznak a szocreál Budapesten, az ilyen. Az egyik nem issza meg, hanem időtlen időkig kavargatja elmerengve a feketét. A másik elejti a zsebre tett alpakka relikviát. A szent és a profán. Szakralitás és megaláztatás.
     „Ma is elájulok, ha meglátom”, pedig néztem őket eleget.


Keresztury Tibor