A Sólyom őrs

Az '50-es évek elején, felderítő fedőnéven újraindult (Ó-) Kanizsán a cserkészcsapat. Voltak fiatalok, akik talán nem is érzékelték, nem is értették ezt a furcsa kettősséget. Persze voltak olyan városok is, ahol nem létezett ez a zavaró kettősség, ahol valóban felderítők, sokszor igen kitűnő, ügyes és buzgó felderítők voltak csupán.

Én, különösmód, még valamennyire emlékeztem bátyám cserkészöltönyére, legdrágább kincseim között őriztem (ismert tárgy-fetisiszta vagyok, egyszer katalogizálnom kellene, hány ilyen legdrágább kincset említettem már irományaimban): hasított bőrből font nyakkendőgyűrűjét (később jobban szerettem a tölgygubacsból készített gyűrűt, csak az kúszás és fára mászás közben olykor elviselhetetlenül törte mellkasom), gyöngyház liliomát, valamint kis iránytűjét (buszoláját).

Talán, tűnődöm most, éppen az a zöld zsinóron csüngő, kis réztokba süllyesztett, kéklilára edzett, láthatatlan tengelyecskén lengő-forgó, mindkét végén hegyes acéllapocska, a buszolának nevezett olcsó szerkentyű volt a titkok tukának letéteményese. Állandó befolyása-deleje alatt álltam. Én is rezegve, igaz, inkább mint a barázdabillegető, kiszámíthatatlanul hol erre, hol arra bicsakolva, kerestem valamit, ami éppen annyira megfoghatatlan volt, mint az ún. világtájak (amelyek alatt én az egzotikus postabélyegek tájait értettem, nem pedig cél- és irányvonalakat) meg a hittan fogalmai például.

Emlékszem, édesanyám egyetlen feltételt szabott a csapai újraindulásakor: mehettek, mondta, ha nem hanyagoljátok el a hittant. Ettől nem kellett félnie, hiszen a nagytemplom, a főoltár (elképzeltem egy scamnát, amelyen a színes ablaküvegek ajtaján át egyenesen az égbe lépkedhet az ember, közvetlenül kommunikálhat a Jóistennel, és nem kell például ministrálnia, gyónnia et cetera), a torony rejtelmei ugyanannyira izgattak, mint a Tisza virágzása vagy a Nagyerdő fészkei, mert hát a cserkészkedést egyértelműen a természetben való cserkészésként (kúpászkodásként), a természet felderítéseként képzeltem el.

Egy időben Delejnek (Buszolának) is becéztek, de mondom, inkább a barázdabillegető kiszámíthatatlan bicsaklásaira (Kecsenovics Firó szerint a barázdabillegető vékony üvegcsontozata hasonló alapon működik, mint a delejtű, úgyhogy a barázdabillegető valójában egy élő, igaz, első pillantásra fejetlennek tűnő delej), a tiszavirág didergő vedléseire, ájulásaira, kishalálaira emlékeztető megnyilatkozásaim miatt, mivel magát a buszolát sosem is tanultam meg használni, tanítani később tanítottam ugyan, de én magam sosem is használtam, tájékozódni a fa finom mohája (fanszőre), a Tisza folyása, a Göncöl rúdja és a szűz fűrészű (fogazatú) indigószín postabélyegek alapján tájékozódtam, ha nagyon el találtunk tévedni. Sokszor nagyon el találtunk tévedni - egész cserkészkedésünk, de egész későbbi életünk is ezekből a találatokból (nyugodtan nevezhetem telitalálatoknak is őket) tevődött össze, mármint abból, hogy: mindig nagyon el találtunk tévedni...

Ha szabad közbeiktatnom, egyedül tán csak a prózaírásban nem, mert

A próza fű

és hát a próza az nem ugrándozik, nem száguldozik ide-oda, hanem csak terjed, tapogat a maga klorofillvakságában ............................................................... Igaz, a bizonság kedvéért azért ma sem indulok útra egy hibátlan, szűz fűrészű (fogazatú) indigószín Tanganyika és egy pecsételetlen (igaz, hibás, beszakadt) jégszín grönlandi postabélyeg nélkül - gondolván, ha nagyon el találok tévedni, ha nagyon elvétem a célt, akkor még mindig megmarad ez a két része (tája) a világnak.....................................................................................................
Én a Vinczeréken keresztül avattattam be már korábban a cserkészet rejtelmeibe, szigorú titkaiba. Közel laktunk ugyanis egymáshoz. És a bátyámmal gyakran jártam játszani hozzájuk.

Az öreg Vinczer Nándor híres műasztalos volt, a leghíresebb a környékünkön - és a cserkészet atyja. A háború után Szegedre szökött, ott is halt meg. Édesapám egyszer meglátogatta, meséli, egy nagy pincében lakott, cégfestésből tengetve életét. Ez engem nagyon lesújtott, mert meg voltam róla győződve, hogy ő festette a nagytemplom műmárvány (akár a nyers hús, élő erektől lüktető) falait, és a stációk, a keresztút, Krisztus sírbatételének mind a 14 képét, amelyek előtt én fél gyermekkoromat áttérdepeltem. (Firenzében, Párizsban, New Yorkban, amikor azt kérdezik tőlem, honnan ez a különös biztonságom a képzőművészetek megítélésében, titkainak megérzésében, én mindig Vinczer Nándor műmárványáról és keresztútjának megrázó képeiről kezdek el hosszasan értekezni... ) Szóval, az öreg Vinczer keresztútja Szegedre - Szegedig - vezetett, ám a nagy (Ő-) kanizsai házukban ott maradt a fantasztikus asztalosműhely, a kitűnő segédekkel, inasokkal (szintén magas rangú cserkészvezetőkkel) és az öreg titkos padlásszobájába, ahol a cserkészcsapat cuccainak egy részét őrizték, dugdosták. Meg hát az öreg Vinczer művészkedéseinek, faragásainak, rajzainak, tervrajzainak, szobrainak, különös tárgyainak gyűjteménye.

Nemrég Torontóban, fiánál - aki mint rajvezetőm nyitotta meg torontói irodalmi estemet - újra láthattam annak a rejtelmes padlásszobának a tárgyait. Saját rezgő ujjaimmal ismét megérinthettem (O-) Kanizsa leglelkét - talán éppen azt, amit az (O-) jelent a neve előtt... Fia előbb Szabadkára, majd Abbáziába húzta, vonszolta őket (aranyműves volt - az abbáziaiak vagy a pirániak, már nem emlékszem pontosan, Tito felesége részére is rendeltek nála ékszert). Nyugodtan állíthatom, nagyobb élményt jelentettek számomra azok a rajzok, bútorok, tervrajzok, tárgyak, mint maga a Niagara, pedig hát Dudus néni (újvidéki szomszédunk) nővére ott operaénekeskedett a vízesés alatt, és Nikola Tesla miatt is rendkívül foglalkoztatott a Niagara (szereztem is róla egy értékes postabélyeget)...

Ott, fönn, abban a kis padlásszobában láttam - helyeztem először a fejemre - igazi, békebeli: árvalányhajas (maga az árvalányhaj is mindig misztikus hatással volt rám, ma is gyakran látnak térdepelni a Szabadka környéki árvalányhajas pusztákon) cserkészkalapot (mert nekünk, felderítőknek majd partizánsapkánk, titovkánk lett), fújtam először igazi cserkészsípba, fogtam először igazi cserkészbotot a kezembe, hogy a cserkésztőrök őzbőr tokjának és a marhabőrrel vont hátizsákoknak az érintéséről ne is beszéljek. De voltak ott cserkészújságok,cserkészkézikönyvek is..

És három szentkép (Vinczer Nándor faragott rámáiban és saját keze által retusálva):

Lord Baden

Powel Bipi

Gróf Teleki Pál

és Sík Sándor

Mind a három nagy kalappal a fején. És rövidnadrágban. (Hogy Sík Sándor is beöltözött volna, abban ma már nem vagyok egészen biztos.) Vinczerék ezt a három szentet úgy tisztelték, mint mi, főleg szentfazék keresztanyámnak, a szabadkai Amál néninek köszönve: Kaszap Istvánt, a vértanút.

Amál néni, mondanom sem kell, a haját (immár kalapáccsal sem szétverhető, zsíros kontyát) tépte, amikor értesült a cserkészcsapat újraalakulásáról. Ugyanis az ő férje is Szegedre menekült a háború vége felé. És az sem tért vissza többé. Amál néni nem ismert pardont: nekem vértanúnak kell lennem. És slussz. Az alatt a két év alatt, amíg benn éltünk Szabadkán, állandóan a Barátok templomában kellett gubbasztanom. Tehát: vértanúnak, és még véletlenül sem hegedűművésznek, kutyapecérnek, vattacukorárusnak, kommunistának, pernahajdernek, vagy isten ments: cserkész-felderítőnek!

Valahol már tettem arról említést, hogy egyszer Londonban - éppen a Hyde Parkból kifelé baktatva (ahol jól kibeszéltem magam, itthon ugyanis főleg hallgatni igyekszem), miképp találkoztam magával Bipivel, hogyan ütköztem szinte bele homokkőből mintázott alakjába az egyik lépcsőfeljáró mellett. Mondanom sem kell, bepárásodott a szemem. Bipi! kiáltottam, köszönésre emelve kezem, már-már belekezdve aznapi jótéteményeim felsorolásába (Hangya nevű nagy festőnk sírját kutattam éppen azokban a napokban London környékén, igaz, hiába)... Azután, a Szent Lajos-székesegyházban (melynek oszlopaiban még mindig nem kötött meg a mészhabarcs) sokáig tűnődtem életem mibenlétén, illetve, még mindig Vinczerék főszentjének, Bipinek a hatása alatt, azon: mi lett végül is belőlem? Hegedűművész, kutyapecér, vattacukorárus, kommunista, pernahajder vagy cserkész-felderítő? Vagy végül mégis Amál néni győzött - és vértanú? Sajnos végül arra a következtetésre jutottam, ott a Szent Lajos-székesegyházban, hogy egy olyan tiszavirág-barázdabillegetőszerű delejezett lény, valahol a pernahajder és a vértanú között. Ha egyáltalán van ilyen lény. Állat (virágállat).

Na már most, megszakítván ezt a hosszadalmas, okoskodó bevezetést, igyekszem a tárgyra térni minden erőmmel.

Az 50-es évek legelején önkénteseket toboroztak a cserkészcsapat újraindításához. Tizenegynéhányan jelentkeztünk. És egy rövid előkészítő, őrsvezetőképző tanfolyamon vettünk részt valahol a Topolac-ház környékén (talán éppen magában a későbbi Topolac-házban). Az ünnepélyes megalakulás után fél évig a Tulipán óvodában, majd a tűzoltólaktanyával szemben, az aggok háza helyén működött a cserkészotthon.

Alaki kiképzésben részesültünk (ez kissé váratlanul ért, sosem szerettem, ha valaki jobbra átot, balra átot üvölt a fülembe - igaz, akkor még fogalmam sem volt, hogy olyan emberek is léteznek, akik a saját fülükbe kiabálnak jobbra átot, balra átot, noha azt is be kell vallanom, hogy akkor már kezdtem idegenlégiós ponyvákat olvasni, és azokhoz a kiképzésekhez viszonyítva a mi alaki kiképzésünk valóban gyerekjátéknak, valóban csupán jobbra átnak, balra átnak volt mondható), tájékozódást, nyomolvasást, morzét, sátorverést, útfelolvasást, természetismeretet, elsősegélyt, és persze: csomózást tanultunk.

Szerettem is minden tantárgyat, később, mint őrsvezető tanítottam is sokat mindegyiket, de igazán sosem is értettem meg a lényegüket. Ugyanis például az én számomra (nyilvánosan ezt persze sosem is hangoztattam és nem is így tanítottam) az volt az igazi csomó: amit nem lehetett kioldani. Maga a kibogozhatatlan.

Az egész különösségéhez, szépségéhez még az is nagyban hozzájárult, hogy az induló mozgalom-csapat egyes számú tekintélye éppen a magyartanárom (titkolt példaképem) volt:

Vajda József

Így számomra az éjszakai tájékozódás, a nyomolvasás, a csomókötés különösmód egybecsúszott, de facto azonos volt az irodalomórákkal - ami kedves tanáromnak nemigen tetszhetett, habár sosem tisztáztuk le vele. (Még mindig tanít, most például Belgrádban, Sava Babic magyar - általam Hamvas Bélának keresztelt, jóllehet nem tartozom a Hamvasok, a Hamvas-szekta tagjai közé - tanszékén.) Nem véletlenül szerettem a legjobban azokat az órákat, amelyeken a debreceni füvészírókról, vagy például a Doroszlón kutató Herman Ottóról mesélt. Igen, egybecsúszott magával az irodalommal. Mondom, konfliktusaink sosem is voltak, én szerettem, tiszteltem őt, egyik eszményképem volt (a másik a Koncz főministráns, a későbbi ügyvéd-költő). Az ő édesapja is kereskedő volt, felesége Pálinkás lány, mi pedig sokáig épp a Pálinkás-házban laktunk albérlőként, meg hát fia, Jancsi, a későbbi pszichológus is az én őrsömbe került. Ő viszont, ha túlságosan össze találtam csomózni a fogalmazásokat, ha sikerült őket kibogozhatatlanokká tennem, ami, már említettem, egyetlen célom, rögeszmém volt (valami ördöglakat-féleségről álmodozhattam, jóllehet fogalmazványaimból csupán vacak ördögcérna lett), legfeljebb rossz jegyet adott rájuk. Igaz, megbuktatni magyarból, jóllehet formálisan lett volna rá oka, sosem buktatott meg.

Ahhoz, hogy a te dolgozataidon (szabad témáidon különösen) átverekedje magát az ember, mondta, bozótvágó késre (machetára) van szüksége az embernek, de ha netán sikerül átverekednie magát rajtuk, ismét az elején - valamiféle alagútnak, legjobb esetben nyirkos kis kőlyuknak a bejáratánál találja magát, észre sem véve, hogy közben még az a gubancos fonál is elejtetett valahol...

Egy alkalommal, amikor a törökkanizsai selyemgyárban voltunk iskolai kiránduláson, Vajda tanár úr megfogta a karomat. Nézd, még ezeket a sűrűre vert kis gubókat is szépen le-föl lehet motringolni. Én, mondanom sem kell, válaszként azonnal egy átharapott rózsaszín selyemgubót emeltem fel a bűzös hulladék közül, mondván, a pillangó, ahhoz, hogy kirepüljön, nem motringolja le az egész gubót - a motringok az ejtőernyőkhöz és a selyembugyogókhoz szükségeltetnek -, hanem egyszerűen: átharapja valahol... Mégis, többször írta fogalmazványaim alá: Türelmesebben motringolni! Vagy azt: Nem átharapni a füzetlapot!

De ezektől a mellékesnek mondható (és valójában titokban maradt) kérdésektől, vajúdásoktól eltekintve, az egyik legjobb őrsvezető lett belőlem. Az egyik titkom, ezt csak később értettem meg, az volt, hogy különösmód elegyítettem a Rejtő Jenő (P. Howard)-könyveket és az Őrsvezetők kézikönyvét, Sík Sándor Magyar cserkészvezetők könyvét, valamint R. E. Phillips Az őrsi rendszer című munkáját. Valamennyi a Vinczerék padlásszobájából!

A csapat megalakulásakor a Szarvas őrs vezetője lettem. Bátyám viszont a Sólyom őrsbe került - akik, mármint a Sólymok, mondanom sem kell, már az első naptól kezdve, kezdetben csak maguk között, később nyilvánosan is: Szar vasaknak neveztek bennünket.

Említettem már, a ponyvaregények hatására - az emberfeletti sivatagi kiképzések, kínzások satöbbi - és a természet végtelen imádatának köszönve, valóban példás, majdhogynem eszményi cserkész-felderítő vezető, őrsvezető lett belőlem. Ha lehet így mondani, azt hiszem lehet, nem túlzok (ám akkor, gondolom ezt most, Amál néninek a keze is belejátszott a dologba): 5-6 évre a cserkészet (a felderítők) vértanúja lettem.

Az adorjáni nagytáborozások alkalmával éjt nappallá téve buzgólkodtunk. Állandóan résen voltunk. Dukai, a Szarvas őrs egyik oszlopos tagja, egyszer szóvá is tette (azt hiszem, kérdése bele is került az őrs naplójába): Hogy a fenébe lehet egész nap résen lenni!? Akkor egy nagy réssé - egy nagy szaros lyukká változik a nap... Mondanom sem kell, megsemmisítő kritikában részesítettük. Egyetlen hajszálon múlott, hogy arcátlan kérdésfeltevése miatt ki nem zártuk a Szarvas őrsből. Az őrs naplójába az a válasz került, hogy igenis lehet egész nap résen lenni. A Szarvas őrs csak akkor lesz képes maga mögött hagyni (legyőzni) a Sólyom őrsöt, ha egész nap (tehát nappal és éjszaka is) résen van!

Ha nem a sátorverést gyakoroltuk, akkor a sátor környékét rendeztük, tisztítottuk, vízelvezetőket ástunk, gyöptéglákat vágtunk. A Tisza homokjában gombjainkat, csatjainkat, késeinket, csajkáinkat fényesítettük - a hüllőként mocorgó Sólymok között...

Ám a Sólyom őrs mindenben jobb volt nálunk, mindenben lekörözött (ez volt az ő kifejezésük, lévén ragadozó madarak), legyőzött bennünket - a nagy traumát, az első igazi nagy lelki megrázkódtatást ez jelentette életemben. Mi nyolcadikosok voltunk, ők főleg gimnazisták. Noha bátyám is Sólyom volt (egy időben, ha jól emlékszem, talán a vezetőjük is), sehogyan sem sikerült kifürkésznem a titkukat. Mármint hogy hogyan lehetséges ez az egész. Egyszerűen nem értettem. És ebből kifolyólag, nyugodtan mondhatom, a sok Rejtő-könyv, a sok cserkészirodalom, a nagytemplom, a keresztút, a Tisza virágzása, Kaszap István vértanúsága satöbbi ellenére sem értettem az egész világot.

A Sólyom őrs egyetlenegyszer sem gyakorolta a sátorverést, mégis előbb elkészültek, mint mi, akik, mondom, reggeltől estig gyakoroltuk- Sátruk környékével sem foglalkoztak, mi pedig mindennap egyenkint összeszedtük az aláhulló leveleket (sokszor már estükben, hullásukban elkaptuk őket), össze az elhullajtott, szétszórt szalmaszálakat. Mégis az ő sátruk nyerte el a legrendezettebb sátornak járó díjat. Az utolsó nap, olykor az utolsó pillanatban, mindig kitaláltak valami különlegességet, valami: stiklit. Egyszer például kis szökőkutat szerkesztettek, amit a sátrukba rejtett tömlőből pedáloztak, amíg a zsűritagok tovább nem haladtak... A számháborúzásban is mindig leovastak bennünket, jóllehet mi a szó szoros értelmében a fű és a föld alatt kúsztunk. Nincs kizárva, előre megszerezték a számainkat, vagy valami általunk felfoghatatlan logika szerint összevissza kiabálták a számokat, nem tudom. Az éjszakai tájékozódási versenyen egy nagy szénaboglyában láttam - pálinkát iszogatva heverészni, a csillagos égben, mint egészben, gyönyörködni - őket, amíg mi árkon, bokron, nyakig érő mocsarakon át leftettünk egész éjszaka. És mégis, hajnalban ők ballagtak be a célba - kialuszva - elsőként. Valahol átvágtak, állítólag, valahol lerövidítették a kijelölt pályát, anélkül, hogy megsértették volna az előírást.

Szóval, a Sólymok mindig, mindenben, mindenhol leköröztek (átvágtak) bennünket: Szar vasakat.

Egy ideig azzal magyaráztam esetünket, hogy ők szerencsésebben választották ki őrsi totemállatukat.

A szarvas az egy méla, tunya, nyáladzó, balfasz állat, mondta Dukai. Méghozzá egy felszarvazott állat, tette hozzá Gubi, amikor erről a témáról próbáltunk eszmecserét folytatni. Nagy titokban, magunk között.

AZ ŐRS NEVE

Olyan nevet válasszunk, melyet az őrs teljes szívvel magáénak érez! Minden tag könnyen és szépen meg tudja indokolni, hogy miért éppen az az őrs neve, ami. Legyen ennek a névnek valami felemelő példaértéke számunkra! Ajánlatos, hogy a leányőrsök virágneveket, a fiúőrsök pedig állatneveket válasszanak.

Mindjobban meg voltunk róla győződve, hiába is buzgólkodtunk, buzgómócsingoskodtunk - örökre Szar vasak maradunk. A Szar vas pedig nem felemelő... Ók viszont:

Sólymok.

Ezért egy alkalommal a Szindikátus takarítónőjének a fiával (ő sosem is felderítősködött, ám, különösen éjszaka, gyakran volt résen) elloptuk a könyvtár kulcsát (nem első est volt ez, ha valamiben elakadtam, mindig Mengyihez fordultam), és a nagy, aranyozott gerincű könyvekben próbáltunk utánanyomozni - gyertya mellett, mert nem mertük felgyújtani a csillárokat - a dolognak. Mármint a totemállatuknak.

Emlékszem, először azon tűnődtem el, hogy "Zsákmányukat általában szőröstül-tollastul nyelik le. A megemésztetlen részeket pedig szájukon át összegomolyítva adják ki." Aztán meg azon (meg is próbáltam lerajzolni ott, a gyertya mellett, hiszen másnap őrsi összejövetelt kellett tartanom), hogy "Csőrük felső kávája fogazott, s a fogas kivágások az alsó káva megfelelő kimetszésébe illenek bele."

De akkor Mengyi leintett. Hagyd ezeket a vastag köteteket, én mindig csak a Tolnait böngészem. Akkor hallottam először a Tolnai lexikonról. A háború után voltunk, és éppen tiltva volt magyarosított nevünket - a Tolnait - használni. Itt a Rák-Sör, ebben mindent megtalálsz, dobott elébem egy valóban karcsúbb könyvet Mengyi. Nem elég, hogy Tolnai, ráadásul még Rák-Sör is - jóllehet mi a Sólymok után kutatunk.

És tényleg, a Tolnaiban mindent (majdnem mindent) megtaláltam.

S. őshazája Turkesztán... Ptolemaios egyiptomi király idejében már a S. tudományos kézikönyvét is megírták. Dzsingisz kán és Timur-lenk solymász csapatokat tartott. Bajazit szultánnak 7000 solymásza volt... Oroszlánszívű Richárd kedvenc vadászsólyma miatt vesztette el életét... A honfoglaló magyarok, Baltagi Aladár véleménye szerint, ázsiai hazájukból magukkal hozták a S.-ot. Árpád-kori okiratok sűrűn emlegetik a solymászokat, akiknek az élén a solymászok ispánja állt. Telepeiket eleinte a "sólymosok földjének" nevezték, majd önálló községekké válván, külön neveket is kaptak. Sólymos, Solymár, Kerecseny... Bethlen Miklós híres önéletrajzában érdekes solymászkalandot örökített meg. A makrancos állat a gém helyett gazdája képébe ugrott, és Bethlen csak nagy nehezen tudta magáról lefejteni az éles karmokat, amelyek szájába markoltak és szeme világát is fenyegették... A S. régi fényét Mária Terézia is iparkodott visszaállítani...

Mit nem adtam volna egy csengettyűkkel ellátott solymászszíjért vagy egy kemény bőrből készült kék szín sólyomkalpagért: a kápáért. Mert a Tolnai arról is írt, hogy élt Itáliában egy híres festő, senki sem tudott szebb fürjeket, nyulakat, lovakat (meg akasztott embereket) festeni, aki (a műtörténészek még a mai napig sem oldották meg a rejtélyt, miért) gyönyörű kék kápát festett sólymának fejére. (Még a nevét is kimásolom: Pisanello.)

Még hajnal előtt sikerült hazalopakodnom. A madár, illetve a madár literatúrájának igézetében aludtam el. Ám csak az összejövetelen döbbentem rá, hogy a rivális őrs titkáról az égvilágon semmit sem tudtam meg. Bárhol is kezdtem (kivéve Dzsingisz kánt, a honfoglaló magyarokat és Bethlen Miklós esetét), azonnal kinevettek. Amikor például azt próbáltam ecsetelni, hogy a sólyom a megemésztetlen táplálékot a száján összegomolyítva adja ki, az őrs egyszerűen kifigurázott. Láttad te már, milyen szépen kérődzik egy szarvas? Vagy legalább egy szarvasmarha? Hahaha! Még a kék kápánál is leégtem, ugyanis a híres itáliai festő nevét nem eszel, hanem essel találtam ejteni...

Kezdtem elhanyagolni őrsömet, és minden időt a Sólymok közelében töltöttem. Gondoltam, ha a literatúra nem segített, segíteni fog közvetlen közelségük... Mondanom sem kell, nagy megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy benn a sátrukban például sosem takarítottak: teljes összevisszaság - maga az őskáosz uralkodott. A gyöptégláról azt sem tudták, mi az. Sosem gyakorolták a csomózást. Az egyikük azt mondta, ő tükör nélkül is csomót tud kötni - pálmát ábrázoló - selyemnyakkendőjére. Másikuk azt állította, hogy az ő selyemnyakkendője meztelen nőt ábrázol... Valamelyikük épp Rejtő-könyvet olvasott. Első pillantásra azt hittem, sír, ám aztán látnom kellett, a nevetéstől könnyez... (Sehogyan sem értem, hogyan sikerült nekem akkortájt humorérzékemet teljesen kikapcsolva olvasnom Rejtőt. Igaz viszont, hogy ma is sokkal komolyabb szerzőnek tudom, mint más írótársaim, noha ma már én is sírok, zokogok olvasás közben a nevetéstől.)

Ám egy alkalommal kémhálózatom jelentette: a Sólyom őrs valamire készül! Valami nagy - belső - versenyre!

Már az első hallásra különösnek és felettébb gyanúsnak tűnt a dolog. Hogyhogy belső verseny?! Hogyhogy csak úgy maguk között?! Éppen ők?! Nem értettem. Nem, semmit sem. Kivéve, tűnődtem, ha végre nem szánták rá magukat, hogy hozzálássanak a nagytábor végén megrendezendő versenyekre való komolyabb felkészülésre. Úgy, mint a Szarvas őrs. Vagy az újabban feljövő Farkas őrstől rezeltek be?

Mind a három helyettesemet beavattam a készülő cécóba. A délutáni kötetező pihenő idejére tűzték ki a Sólymok a nagy verseny - afféle belső olimpia - megrendezését.

Három oldalról, hason csúszva (magamat bokornak álcázva) közelítettük meg a Sólymok sátorát, amely, szerencsére, a tábor egyik félreeső sarkában volt felverve. Hogy könnyebben be tudjanak járni az adorjáni kocsmába, az adorjáni cigánylányokhoz. Minderről, persze, mi Szarvasok, akkor mit sem tudtunk. Ha tudtunk is volna, akkor sem lettünk volna képesek felfogni.

A megközelítés nem jelentett különösebb problémát, mert náluk sosem is volt ügyeletes, sosem is állítottak külön őröket maguknak. Hamarosan sikerült egy jó rést találnom. A Sólymok fészke egy rossz, összevissza foltozott, szakadozott katonasátor volt. Hát én most, gondoltam: a szó szoros értelmében RÉSEN LESZEK!!!

Ha az aranyos kötésű könyvek és a csodálatos itáliai festők nem tudtak segíteni, majd segít: a RÉS.

Benn most is minden szanaszét hevert. Összevissza a Sólymok maguk is. Volt olyan is, akit teljesen elnyelt a szalma. Nálunk, a Szarvas őrsnél, pontosan előírt, az alaprajzon is feltüntetett rendhez kellett tartani magunkat, pontosan be volt jelölve, ki hol alszik és miért. Mi a dolga annak, aki középen, és mi a dolga annak, aki legbelül, és különösen, mi a dolga annak, aki a sátor ajtajánál alszik.

Sokáig semmi sem történt. Vakargatták a hasukat. Töküket. Cigarettáztak. Jóllehet a dohányzás szigorúan tiltva volt. Ilyet addig még nem is hallottam, el sem is tudtam képzelni: cserkésztáborban dohányozni! Már el akartunk állni a további megfigyeléstől (résen levéstől), nem Sólymok ezek, gondoltam Tiszaparti megfigyeléseimet véglegesítve, hanem: Hüllők. Amikor, hirtelen, kezdetét vette a nagy verseny. Ahogy ők maguk is mondták:

a Sólymok olimpiája

Először is megválasztották, kinevezték, feleskették a főbírót. Az egyik tóparti cipész Lord becenevű fiát. (Igaz, őt már akkor is Lordnak nevezték, amikor mi még nem hallottunk Bipiről.) Notesszal a térdén, az utolsó slukkot lehúzva, az egyik sátorkarónak dűlve ücsörgött. Nálunk, a Szarvas őrs sátrában, már a sátorkaró megérintése is főbűnnek számított.

Komoly, ünnepélyes hangon olvasta fel az olimpikonok névsorát. Volt, aki nem is jelentkezett, mert éppen elpilledt, elnyelte a szalma.

Továbbra sem értettem semmit. Mondanom sem kell, abba a bokorba, amelylyel álcáztam magam, tévedésből (vagy valamelyik Szar vas jóakaratából) csalán is került, sőt, gledícsia is! Leginkább azt értettem, hogy igaza volt a S.-Iiteratúrának, amikor a ragadozó madarak fészkében, odújában uralkodó bűzről értekezett. Ám én, hihetetlen, még itt is, a bűzt illetően is naivnak bizonyultam. A bűzről mint olyanról sem voltak ugyanis valós, hogy úgy mondjam, naturális fogalmaim. (Akkor még nem jártam a Serif-tanya melletti dögkútnál-dögkútban.)

És akkor az egyik Sólyom: nagyot szellentett. Közel ahhoz a réshez, ahonnan én a versenyt, az olimpiát kísértem - a résen levés abszolút összpontosításával, gledícsiából font koszorúval a fejemen. Két pont, kiáltott fel Lord, a főbíró. Óvást nyújtok be, szólalt meg finom, disztingvált hangon Dobos, a szűcs fia, a későbbi neves történész, az ellenőrző bizottság elnöke. Óvást nyújtok be, ismételte. Na, nyújtsd már, szólt rá a főbíró helyettese, Kanyó, az asztalos (szintén Vinczer-tanítvány) fia. Akkor hosszú, ahogy ők mondták, elvi vita következett a főbírák és a négytagú ellenőrző bizottság között, amit én egyáltalán nem értettem. Még csak azt sem, hogy sokallják-e vagy kevesellik azt a két pontot.

De akkor, már-már én is azt mondom, szerencsére, teljesen spontánul, óriási ropogás kezdődött. Mint amikor ég szakad, föld indul, vagy egy lőszerraktár robban fel.

A Lord és a Dobos most már valóban képtelen volt túlkiabálni egymást. Túlkiabálni a katyusákat (sztálinorgonákat), ugató gépágyúkat, hosszan sistergő kanócokat, tarackokat, Kövér Bertákat, petárdákat és prangiákat, sárból készült városágyúkat, szívhez szorított vagy szájba dugott öngyilkos pisztolyokat, földgázkitöréseket...

Ha jól értettem értettem (se így, se úgy nem értettem semmit) számtalan rubrika volt Lord noteszében. Külön pontozta az erősséget, a szagot, a szellentések (sorozatok) számát, sőt, az sincs kizárva, persze ehhez sincs fogódzóm, hogy különbséget tettek pozitív és negatív szagok, tehát a bűz és az illat között, mert állítólag vannak emberek, akik tiszta (üvegcsébe felfogható) parfümöt képesek eregetni. Sőt, ezt jól hallottam, szerepelt rubrika (jóllehet az alkalmazását külön kellett kérvényezni) a gyúlékonyság fokának mérését illetően is. Aki kérvényezte, annak szellentés előtt gyufát gyújtottak a fenekénél...

Már két-három óra is elmúlott, magam is teljesen preparálódva (valóban Szar vassá válva örökre - megedzve, mint egy drága penge, mint egy mitikus állat szarva), amikor végképp megértettem: Szellentési Olimpiát, Nagy Fingóversenyt rendezett a Sólyom őrs a nagytábor közelgő befejező versenyeire való felkészülés keretein belül, majdhogynem tudományos alapokon (ezek az ő kifejezéseik): a csomózás, éjszakai tájékozódás, morze, mozgalmi dalok, sátorverés, számháború, alaki kiképzés (jobbra át, balra át!), elsősegély, a cserkész- és a felderítő- (partizánkurír) mozgalom történetének ismerete, felderítő csapatunk névadójának, Kis Ferencnek az élete, brigádjának, a Petőfi brigádnak a története, útfelolvasás, természet-, valamint magyarság- és szakácsismeret helyett, illetve, ismétlem, azok keretein belül, majdhogynem tudományos alapokon.

A különös, majdnem azt mondtam, csodálatos a dologban az volt, hogy már Lord és Dobos összesítették a pontszámokat, már épp ki akarták hirdetni a győztest, illetve a különböző kategóriák győzteseit, amikor Lord, minden bizonnyal megkönnyebbülve, fölengedve a verseny - a Sólymok Nagy Olimpiája (később hozzátették: Első) - felelős vezetésének terhe alól, pontosabban abban a pillanatban, amikor rágyújtott: el találta fingani magát.

Isten látja a lelkemet - amely a kiscserkész és a vértanú sok jó tulajdonságából is megőrzött még valamit -, valóban látszott, saját szememmel láttam, saját fülemmel hallottam: teljesen véletlenül. Afféle kis hibaként. Szóra sem érdemes malőrként. Ám két helyettesem a mai napig dilemmázik, a mai napig azt gyanítja, hogy Lord akkorott: valóságos kézigránátot robbantott.

A sátor, mint valami óriás, ijesztő madár (sárkány) a levegőbe emelkedett. Lord notesze, a jegyzőkönyvek, az ellenőrző bizottság parafált jelentése mind lángra lobbant.

Mi, kis Szar vasak, egyszerűen lelepleződtünk, megszégyenülve végtelen.

A Sólymok Lordot napokig a vállukon hordták.

És persze még az is szigorúan az esetünkhöz tartozott, hogy a nagytábor végén megrendezett versenyek, tornák majdnem minden számában elvitték orrunk (és a Farkasok orra) előtt a díjakat. Mármint a Sólymok.

A csomózási versenyen, jól emlékszem még, én képviseltem a Szarvasakat. És valóban sikerült olyan csomót kötnöm, amit a zsűri képtelen volt kibogozni. Kedves magyartanárom, tiszta, szép ujjai közé fogva csomómat, elképedve csak annyit mondott: te még csak fel sem tudnád akasztani magad. A zsűri másik tagja, az ezüsthajú, éles profilú Sanyi bá' pedig azt mondotta: ez még csak gordiuszi sem: ez egy közönséges rákdaganat!

Lord matrózcsomója már az egyik zsűritag véletlen (?) köhintésétől, magától kioldódzott. Akár Simon a Bibliában, úgy bánt a kötéllel, talán még arra is képes lett volna, hogy felmásszon rajta az égbe. (Az ég különben is természetes közege volt a Sólymoknak.)

Másnap a következő párbeszédről érkezett információ. Jól felfüstöltük őket. A kis buzgómócsingokat. A világ megrontói ezek a kis buzgómócsingok. Lásd: Napóleon Bonaparte et cetera, tette hozzá Dobos. Mire a harmadik Sólyom, minden bizonnyal maga a Lord, afféle óvásként, hozzátette. A buzgómócsingok?! Majd jók lesznek a holnapi tábori babba!

Nem folytatom. Néhány mondat erejéig inkább visszakanyarodom az olimpiához. Mi, három Szar vasak, mondom, teljesen és végtelenül megszégyenülve futottunk el a bűzösen lángoló sólyomfészektől. Egyenesen bele az éppen virágzó Tiszába.

Olykor még felhangzott egy-egy síp- vagy kürtjel, ám az már nem nagyon izgatott bennünket. A bánáti oldal felé füleltünk, úgy tettünk, mintha nem is a táborból (nagytáborból) hangzana hívó-parancsoló jel, hanem valami kósza bánáti hangot hozna felénk csupán a szél. Mi benn lebegtünk a mind sűrűbb virágzásban. Gyerekek, mondtam, jóllehet már nem láttam két helyettesemet, még sosem volt ekkora virágzás. Valóban még sosem láttam ekkora, ilyen sűrű mintás függönyét a virágzásnak. Pedig hát én aztán igazán szakértője voltam a Tisza virágzásának. 4-5 éves korom óta minden virágzását átéltem, minden virágzásban benne voltam. Majdnem azt mondtam, minden virágzásába belehaltam. Noha számomra, vacogó, enyvessé ázott kisgyerek számára éppen fordítottjáról volt szó. Valami angyali viharzásról. Valami viharos születésről.

Pedig hát dr. Kóczán tanár úrnál (ő nem volt cserkész-felderítő - később a szarajevói egyetemre került, gyönyörű, magas szeretője, felesége volt, majd hamarosan öngyilkos lett - és ez az öngyilkosság csak hitelesítette szememben gyönyörű óráit a kérészről - most, hogy visszaemlékezek dr. Kóczán tanár úr óráira, úgy tűnik, mintha négy évig egyfolytában csak a kérészről beszélt volna, vagy lehet, valóban egész életében, egész tanári karrierje alatt nem is beszélt másról - minden bizonnyal egy napon majd előbukkan hatalmas kérészmonográfiájának a kézirata is) azt tanultuk: a kérész alig - pár óráig él, és sokszor a nászrepülés után közvetlenül, már peterakás közben, tehát nem a peterakás után (halva petézik) elpusztul...

Nálunk, amióta az eszemet tudom, sosem vettünk tudomást a születésnapokról, csupán egyetlenegy családi ünnep létezett: édesapám nevenapja. És az elég volt. Szép is volt, jó is volt. Ám egy napon, teljesen véletlenül, mégis tudatosodott bennem, hogy én június 5-én születtem.
És egy napon valamiféleképpen azt is észrevettem, hogy éppen június 5-én virágzik a Tisza.

Attól kezdve - a néhány napos vagy hetes eltérésektől függetlenül - az én születésnapom egybeesett a Tisza virágzásával... Persze, nem szükséges kihangsúlyoznom, hogy mindez még magam előtt is titkolva, szégyellve történt.

De addig a pillanatig - mármint a Sólymok Első Nagy Olimpiájáig - számomra a Tisza virágzása mindig a szó szoros értelmében vett virágzást jelentett. Tehát a dolog virág és nem állat részét. Akárha egy óriás, vízszintes cseresznyefa virágzását...

A Sólymok Első Nagy Olimpiája után, ahogy belefutottunk a virágzó vízbe: lassan süllyedni kezdtem az iszapba. A sárba.

Minden bizonnyal azért történhetett meg az is, hogy a virágviharzás első hullámának elvonulása után sem találtam kiscserkésztársaimat. Ők is alásüllyedtek az iszapba. Jó volt az égető forróságból a jeges iszapba fúródni.

Attól kezdve dr. Kóczán tanár úr végtelen (egész életén át tartó - szarajevói diákjai azt mesélték, Szarajevóban is csak a tiszavirágról értekezett) előadásainak az a része foglalkoztatott, amikor már csak a násznép selymes teteme, tonnányi selyme úszik a víz felszínén - és a pete elmerül, az iszapba fúródik. És a néhány nap múlva előbújt lárva három esztendeig fokozatosan fejlődik. Attól kezdve már csak ez a 3 év foglalkoztatott.

Míg fenn égő robbanások és az aratások történnek, addig ez a lény ott lenn az agyagos iszapban turkál biztonságos kényelemben...

Amikor egyszer dr. Kóczánnak erről a 3 évről találtam említést tenni, azt mondta, ez semmi: a kabóca 17 évig fejlődik - és aztán mindössze egy évig fűrészel önnön testének hangszerén... (De ezt az utalást még nem értettem, ugyanis akkortájt még nem jártam az Adrián. A bácsországi kisdiákok először mindig csak a negyedik osztály, az elemi befejezésekor kirándultak az Adriára...)

TISZAVIRÁG, mondotta harmadnap, halkan, szinte magának egyik helyettesem. Legyünk TISZAVIRÁG ŐRS-sé. Hosszú, vágta rá Dukai. Még jó, hogy nem Harangvirág őrssé akarsz keresztelni bennünket. Kaktuszvirággá... Igen, hosszú, mondtam én is. KÉRÉSZ, talán. KÉRÉSZ, talán, bólintottak rá a többiek is...