A repülő úr és a repülő leány avagy feljegyzések a vég tónusához (3. rész)

Ha jól emlékszem - jóllehet még nem emlékezem és máris ilyen jellegű problémáim vannak -, '67-ben vezetett el egyszer Jasna Melyinger a Nazor nevét viselő, nekem akkor eldugottnak, isten háta mögöttinek tűnő, kis, péterváradi könyvtárba. Kocsma vagy bolt lehetett egykor, a nyugodt, kisvárosi utcára, valójában az egykori vasútállomásra (most a LOVOTURS székhelye - míg apám vezette a kanizsai vadászegyesületet, fácántelepet, gyakran megfordultam én is ott, akárha valami fantasztikus szafarira indulva), valójában a felmagasodó várra néző, túltelített, szegényes helyiség. Az öreg könyvtároshoz mentünk, aki pontosan úgy nézett ki, mint amilyennek a könyvtárosokat (alkimistákat, magát Faustot) ábrázolják a régi regényekben, expresszionista filmekben. I rigyettem Jasnát, hogy van hová fordulnia bogos nyelvi-poétikai kérdéseivel, hogy van, aki kisiskolás korától egyetemi tanárkodásáig szinte hetente előkészíti neki az olvasnivalót. Irigyeltem, hogy nincs kitéve az irodalom napi szeszélyeinek, mert egy eldugott kis könyvtárban gubbasztó, vaksi (vagy már valóban vak) bácsika tapintatosan kormányozza őt. Aztán vagy 10 évre rá, valami irodalmi esten léptünk ott fel, a Nazorban. Ma sem nagyon értem, hogyan lehetett abban a kis helyiségben irodalmi estet rendezni. De akkorra az öreg, vaksi (vak?) könyvtáros már nem volt sehol (magammal voltam elfoglalva, pánikszerűen kerestem, mit olvassak fel a vár tövébe húzódott embereknek, a kis falusi utca lakóinak, a péterváradi kis horvát kolóniának), és sajnos nem maradt időm az öreg, vaksi (vak?) könyvtáros felől érdeklődni. Utóda, Srećko Drk vezette a könyvtárat. Noha egészen más alkatú, természetű emberről van szó-a filosszal szemben egy humoristáról - Drk megőrizte, továbbvitte előde apró szokásait. És az is látszott azonnal, hogy aforizmaírói megjegyzései, jellegzetes mosolya mögött ő sem rejt kevesebb furcsaságot, meglepetést. Különös, hogy éppen azok a műkedvelőinek, amatőrinek tűnő vonások kölcsönöztek ezeknek az embereknek - az öreg, vaksi (vak?) könyvtárosnak és ifjú, állandóan mosolygó, humorista utódjának - valami többletet. Nem lehetett tudni, szavakat céduláznak, tárgyakat gyűjtenek-e hangyaszorgalommal (alig bírtunk lépni a vár falából kihulló lövegektől a polcok közötti szőnyegen - egy-egy pillanatra úgy tűnt, lövik a semmis, kis könyvtárat), vagy a vár történetét írják bosszantó nyugalommal, sosem is gondolva a befejezésre, a vaskos kötetek kinyomtatására, illetve pontosan tudva - és ebből a tudásból merítve abszolút nyugalmukat -, hogy a befejezés, a kinyomtatás nem tartozik a dolog lényegéhez, már nem az ő feladatuk. Emlékszem, mind a két látogatás alkalmával, noha 10 év volt közöttük, én a modern művészetek ajzott képviselője, istentelenül egydimenziósnak tűntem a két könyvtárossal szemben. Az aforizmaíró Srećko Drknek (kevés embert ismertem, aki ennyire azonos lenne a nevével) Bogdánfi volt az egyik mestere. Bogdánfi, akivel egy időben, mi, Majorral és Végellel is, összejártunk a Vojvodina vadásztermében, hogy hallgassuk színes zágrábi és pesti

történeteit. (Major és én is írtunk Bogdánfi aforizmáiról, Major Foht, a szarajevói filozófus tanulmányát abszolválva a műfajról, én pedig a Ihari szikrázó, költői aforizmáért lelkesedve inkább.) Srećko aforizmáival nem foglalkoztam, egy sem akadt fel bennem, egyet sem hordoztam bogáncsként, de ha olykor összefutottunk, mindig élveztem mosollyal nyakonöntött epés megjegyzéseit. És ilyenkor, különösmód, mindig valami egészen másról, egy egészen más dimenzióról beszélgettünk hosszasan. Mégpedig: az anzikszkártyákról. Ugyanis elfelejtettem megemlíteni, Srećko Drk volt (ezek szerint ma még inkább az) Jugoszlávia legismertebb és legnagyobb anyaggal rendelkező anzikszkártyagyűjtője. A kis könyvtárban ennek semmi nyoma sem volt. A raktár, a múzeum édesanyja házában volt elhelyezve, berendezve. Srećko engem is gyűjtőnek tudott, mivel A csönd városában én is közzétettem néhány régi kanizsai levlapot. Emlékszem, arról tárgyaltunk leginkább, szabad-e manipulálni a levelezőlapok felirataival. Nekem még, azt hiszem, sikerült megoldanom ezt a problémát, Ó-, Stara- és Magyar-Kanizsa-Kanjiza feliratú lapokat közölve vegyest. Viszont a becsei, zentai, topolyai lapok már felirat nélkül, lemosva jelentek meg, igaz, leleményes tasakokban... Aztán valahogy elvesztettem szem elől Drket. O Péterváradon, én pedig a Telepen gubbasztottam. Már azt is elfelejtettem, hol is fekszik az a kis könyvtár, az Efikánál vagy már előbb le kell-e fordulni a belgrádi útról, pedig néhány könyvvel, köztük Nazor-kötetekkel is, még mindig adósa voltam. A LOVOTURS-ba sem jártam már, vészek pusztítottak a fácántelepen, a vadak között, valamiért az olasz vadászok is elmaradoztak (le kellene írni egyszer, hogyan lőtték mázsaszám a balkáni gerléket a napraforgótáblákon), majd nemsokára apám is nyugalomba vonult (szegénynek épp a keze kezdett el rezegni). Csak Belgrádba száguldva, a Nazor iskola előtt vetettem mindig egy-egy pillantást a kitűnő bronzszoborra, a vadgesztenye alatt, a fűben, magánosan lépkedő, pokróccal leterített, partizánsapkás, sovány, agg költőre. Gračan Nazor-szobrát én mindig Varga Radnótija mellé helyeztem, noha míg nem ismertem alaposabban Nazor költészetét, Radnóti párjának egyértelműen Nazor ifjú barátját, kísérőjét, fordított Vergiliusát, Ivan Goran Kovačićot tudtam. Mint ahogy az is. Csakhogy Nazor az ő Poklát, nevezetes Dante-versében, már évtizedekkel előbb megírta. Csak Dante neve, a kultúrtörténeti emlékmű megzavarta az embereket, elrejtette a mögötte tátongó, valós, nagyon is valós poklot. Utána kellene nézni, van-e a Jamának (Tömegsír) olyan elemzése, amely Nazor Dantéjából indul ki. Nazor, a horvát-mediterrán Babits (Szabó Lőrinc?), aki, különösmód, szemben a robusztus, balos, profi katona Krležával, elment a partizánok közé. Képzeljük el Babitsot a partizánok, felkelők között, egy más helyen Kocbeket, a nagy szlovén költőt, partizán-Pilinszkynek neveztem. Igen, a költők a vízügyeknél nagyobb ügyekbe is belekeveredhetnek...

Nazor köteteit legtöbbször azért vettem elő, hogy megérezzem, afféle tengeribetegségként érezzem meg, a legbensejében ringó tengert. Egyik legnépszerűbb versében, a Tücsökben írja:

"U utrobi se mojoj Ijuljuska more tamno."

Amit meglepetésemre Ács így fordított (igaz, nincs kizárva, valamit elnéztem, mondjuk, van egy másik változata is a versnek, hiszen Ács tényleg Nazor kitűnő ismerője, aki már középiskolás kora óta birkózik vele):

"És bennem ringatózik a kék mosolyú tenger... "

Egy másik, azt hiszem még lefordítatlan versében, A hajnali tengerben, szintén a tenger sötétségét erősítve, így ír:

"Jedno noćno more, koje ne zna za san,

Muči se i stenje na dnu moje biti."

Ács a nevezetes Bozótot fordítja még le, Fehér pedig például az Olajfát, amelyben a költő apja brači szőlőjében megpillantja Pallas Athénét, amint épp egy marék olajbogyót szed...

Ha nem a forró brači-kastvai-rkvenicai-spliti mediterrán levegő, a nehéz, sötét, olajos ringás miatt veszem elő könyveit, akkor a Dante miatt, noha a markáns profil, a nagy kultúrtörténeti emlékmű előlem is sokáig elrejtette a vers lényegét.

Öt-hat éve lehet, hogy ismét kezembe került a Dante. Már első olvasás után zavartan tettem félre. Úgy tűnt, olvasás közben maga a föld nyílt meg alattam. Hirtelen arra gondoltam, végső ideje visszavinnem a Nazor-köteteket a kis könyvtárba. A Nazorba. Noha jól tudtam, a versek állandóan mozognak az időben, eltűnnek, felbukkannak, másod-, harmadrendűvé halványulnak, hogy a következő pillanatban pedig szinte megvakítsanak bennünket fényükkel. Csak most tűnt ki, hogy nem egy dalmát tanár versifikációs bravúrjáról van szó, hanem szinte szociografikusnak mondható, konkrét helyzetjelentésről. A nagy vers egyszer csak működni kezdett. Akár egy ketyegő műszer. A kezemben. Ne adj isten, hogy egy nagy vers működni kezdjen, hogy legmélyebb dimenzióit is kitárja. Jobb, ha homályban szendereg, tele iskolás kérdésekkel, érthetetlen gubancokkal.

Poklunk Nazor szerint azért borzalmasabb, mert nem igazi, mert itt nincsenek nagy szenvedők, nincs nagy égbe mutató szerkezet. Ez a törpe ördögök, apró vadak, kis tolvajok semmis világa. Tagolatlan gödre. Fekete lyuka.

Megkértem Ácsot, olvassa újra a Dantét. Kissé meglepte, hogy korunk alapversei közé sorolom. De aztán ő is elcsodálkozott az ismert vers új jelentéssel való feltöltődésén. És máris nekikezdett fordításának.

Nem tudom, a Nazor-irodalom felfedezte-e már, hogy a Naš Bog se davno raspade (A mi Istenünk rég széthullt) Nietzsche Vidám tudománya egyik fontos mondatának a fordítása. Olyan fontos mondatról van szó, hogy a Vidám tudomány magyar fordítói nem tudták, nem merték megoldani ezt a mondatot, nem mertek szembenézni vele, egyszerűen kihagyták...

Épp azokban a napokban, amikor úgy tűnt, ismét elmélyedhetek Nazor-stúdiumaimban, napilapunkban, szinte véletlenül, hiszen már nem olvasok rendszeresen napilapokat, a következő sorokat pillantottam meg. Hát igen, közben a vers működésbe lépett, mélységeiből kiszabadultak azok a kis törpe ördögök, apró vadak, kis tolvajok. Már nem létezett külön a vers világa, pokla és külön a mi világunk, valóságunk, poklunk.

"A péterváradi iskola most Vladimír Nazor helyett Jovan Dučić nevét viseli, és hiábavalók voltak a magyarázatok, hogy Nazor olyan verseket is írt, mint például a Pravoszláv anya című. Az iskola elől eltávolították az író szobrát.

Városszerte, különösen a Telepen, ahol zömmel magyarok laknak, megváltoztatják a magyar írókról, festőkről, neves személyekről elnevezett utcák nevét, eltávolítják a mellszobrokat. "

A Telepen, hogy a végén, a hozzám legközelebb eső résznél, a szó szoros értelmében a házam -az én váram-táján kezdjem, nem hiszem, hogy még mindig zömmel laknának a magyarok. Talán mert mindig is itt voltak a legolcsóbb albérletek,

errefelé volt legkönnyebb építeni. Szobor, kivéve tán az iskolákat, a Telepen egy sincs, viszont magyar vonatkozású utcanév valóban sok van. Érdekes lett volna egyszer átböngészni ezt a névsort, amelyet nagy magyar költők és számomra teljesen ismeretlen és érdektelen újvidéki ellenállók, partizánok képeznek. A Petőfit és a József Attilát, amelyben a magyar művelődési egyesület (a Petőfi), valamint a Rózsa nevű kiskocsmából kinőtt biliárdszalon, a Makao és a kis albán cukrász van, minden bizonnyal nem fogják bántani. Az Adyt sem - ahol Sziveri lakott (látom, ahogy húzza egy kocsin a fűtőolajos hordót). De félek, Balázs Attiláék Illír utcáját igen. (Se Attila, se Fufu nincs már a Telepen.) Már biztosan meg is változtatták, le is verték tábláját. Csak még nincs információm, mi lesz új neve. Nem hinném, hogy Balázs Attiláról fogják elnevezni, noha a Cuniculus és a Féderes manó alapján egyértelműen megérdemelné. Szerettem az Illír utcát, sarkán azzal a kis metafizikus budival. Lerajzoltattam, hogy képét betehessem Virág utca 3 című könyvembe. Akármi vár is

ránk, nagydolgunkat végezni lesz hol, a kis metafizikus budi megmentetett! Mondanom sem kell, engem, a Telep inkognitóban élő Homéroszát, mindig is foglalkoztattak a telepi utcanevek, jóllehet legtöbbnek magam adtam a nevét. A Virág utcát is magam alakítottam így, magam rövidítettem fordítás közben könyvem címéül a Virágárusok utcájából (Cvećarska). Aztán a könyv alapján így is kezdték címezni nekem a leveleket. És ma már az egész utca a Virágot használja. Térképemet én rajzolom, világom határait mindig is magam vontam meg. Különben pedig Petőfit, Adyt, József Attilát nem is kell védelmezni, megvédik azok magukat, lévén ez már civilizációs kérdés. Csupán egy utcát, egyetlen utcanevet féltek. A Szentelekyt. Fájna, ha a Szentelekyt megváltoztatnák. A Telep egyik utolsó utcájáról van szó (a kis töltésen túl már a most szintén reneszánszát élő Adice kezdődik, amely valójában most, a Zombori utca kinyitása után (a macskatetemekkel, feneketlen mosdótálakkal teli szemétdombok egyik napról a másikra utcákká tisztulnak), az Illír utca folytatása lett. Éppen ezért is félek, ha az Illírt megváltoztatják, automatikusan eltűnik a Szenteleky is. Mit lehetne tenni? Figyelmeztetni kellene a radikális névadókat? Olykor elsétálok, megnézem, leszedték-e az indigószín zománcos táblát. Ha leszedik, elkérem, megveszem tőlük és rászögezem fekete íróasztalomra, mint azokat a kis, fekete-fehér zománcos táblákat a kanizsai első világháborús temetőből (ISMERETLEN KATONA), vagy odaadom Pap Imrének, vigye el Szivácra, a Szenteleky-szobába. (Különös, montenegrói rokonaim éppen Szivácon élnek - a krajinaiak Bajmokon, a bunyevácok pedig Tavankúton.) Egyszer Pécsett kerestem Szenteleky (Sztankovics) szülőházát. Az sincs kizárva, oda kell elvinni, átmenteni ezt az indigószín táblát is majd, Pécsre. Tudja-e Attila, hogy valójában ő a Szentelekyben élt? Hogy ő egy belletrista a Szentelekyből?

Szenteleky neve most szinte tőlem függetlenül, magához vonzza Dučić nevét. Mert éppen az ő nevének felbukkanásakor téríttettem el mesémben. Még akkor is, ha engem tényleg nem nehéz eltéríttetni szövegeimben. Nem is mások ezek a szövegek, mint az eltéríttetés várásának a színhelyei. És máris nyúlok Szenteleky levelezésének nagy, halotti maszkkal díszített kötete után.

"Ma Dučićnál voltam, holnap ismét nála leszek ebéden, s így mindennap cseveghetek irodalomról. " "Dučić annyi szeretetreméltósággal fogadott, amit - noha a legjobb véleménnyel voltam róla - mégsem vártam tőle." "Tegnap írtam Dučićnak, és levelemben megkértem, hogy egyenesen a bánnak írjon, nehogy az alacsony honvédő hatalmasságok megint elgáncsolják közbenjárását. "

Alacsony honvédő hatalmasságok...

És Dučićtyal a Telepről visszatértünk ismét Péterváradra. Illetve napilapunk idézett kis cikkéhez. Ugyanis azt is olvastam volt a kis cikkben, hogy a Frangepán utcát Kosta Nadjra változtatták. Míg a cikknek ezt a részét silabizáltam, rémleni kezdett nekem, hogy az a kis Nazor-könyvtár éppen a Frangepán utcában volt. Még csak azt kell megemlítenünk, hogy a péterváradi születésű Kosta Nadj spanyol harcos volt, majd partizán tábornok, Koča Popovit, az egykori szürrealista költő mellett Tito legfontosabb hadvezére.

És akkor csak most érek el [elérem-e valaha is tulajdonképpeni témám:

Újvidék és Pest

Kanizsa (ó) és Párizs

Szarajevó és Pécs

Kolozsvár és Póla
Ragusa és Palics helyi színeit], csak most mondandómhoz, hiszen eddig csupán azzal bajlódtam, összevissza bogozva az utcákat, akárha én is feszegetném, verném le a táblákat, hogy az egyik semmis rezervátumból, a Telepről, átjussak a másik semmis rezervátumba, Péterváradra. Át, a Dunán, az egykor marsallunk nevét viselő, már rég szavatolatlan hídon, melynek új nevéről még nem értesültem (az új nevet, remélem, úgy választják, hogy belekalkulálják, minden pillanatban vízbe omolhat), át, a Nazor könyvtárba. Noha kiscserkész koromban külön vizsgáznom kellett tájékozódásból (éjszakánként csobbanva zuhantam a csillagok kútjába) és hát csomókötésből is, mégis lassan, körülményesen tapogatok át a túloldalra, akárha az az egykori könyvtáros, fehér bottal (ami, még ha fehér botjával a hegesztők sziszegő ultravioláival vívó bácsira, vakvágányunk Napóleonjára utalok is olykor, akkor sem egy marsallbot).

Az EX harmadik - környezet? talaj-vesztés? - száma vizuális profilja kialakítása körüli nehézségeimről beszéltem újtelepi képzőművész barátnőmnek, arról, hogy valamiféleképpen ismét olyan adekvát anyagot kellene találnunk, mint a Kis-fotók és például Veličković EXIT-festményei voltak a második számban. Barátnőm, meglepetésemre, azonnal megértette problémáimat, és kapásból Milo Dor, a becskereki származású ismert bécsi író egyik tévéműsoráról kezdett mesélni nekem, lelkesen. Különös volt-akár meg is ijedhettem volna, ha már nem szoktam volna meg a hasonló telepatikus véletleneket, ha nem éppen ilyen telepatikus véletlenekből szövődne egész életem - Milo Dor nevének váratlan felbukkanása, mivel éppen azokban a napokban hívott meg Bécsbe, az egykori Jugoszlávia területeinek értelmisége részvételével megrendezendő, Bűn és bűnhődés című értekezletre. Igaz, már azt is majdnem biztosan tudtam akkor ott, barátnőmmel beszélgetve, hogy nem fogok elutazni Bécsbe. Ami viszont magát a témát illeti, elég baja van az embernek saját problémáival, nemhogy még másokra is mutogasson, másokat is pöröljön, bántson, netán bűnösnek kiáltson ki. Esetemben ez azért bonyolultabb kissé, mert mint a Jugoszláv Írószövetség kérészéletű, félig megválasztott (félig nyúzott) elnöke, lévén akkor ott, a helyszínen, mármint a széthullásnak indult ország fővárosában, olykor azt hiszem, tudom mi történt, és azt is, kik által történt, ami történt azokban a háború előtti pillanatokban. Amikor még úgy tűnt, nem tudok ellenállni Bécs (Breughel vadászai, Rubens Helena Furmentje, valamint festő barátaim, mint amilyen a félig-meddig újvidékinek is mondható szlovén festő, Drago J. Prelog műterme) vonzásának, kötélnek állok, elmegyek az értekezletre, hogy egykori ismerőseimmel, kollégáimmal, szépen mosolyogva vagy emelt hangon vádaskodva, avagy sírva, nyüszítve, arányosan elosszuk bűneinket, mármint hogy megállapítsuk, ki milyen mértékben engedett a romantikus nemzeti elképzeléseknek, amelyek a vérpatakokat ismételten felfakasztották, mondom, amikor még úgy tűnt, nem tudok ellenállni Bécs vonzásának, Kocbek, a nagy szlovén költő mondatait készítettem elő felszólalásom kiindulópontjául. A mondatot '43-ban jegyezte fel naplójába.

"A katasztrófának nemcsak passzív szemlélője akarok lenni, mint Arisztotelész, hanem ennél sokkal intimebben szeretnék részt venni felebarátom balsorsában és gonosztetteiben egyaránt: ebben ismerem fel a magam bűnrészességét, a keresztény emberét, aki nem teheti, hogy csak másokban lássa meg a rosszat. Aki tagadja, hogy a gonosz benne magában van, a felebarátjában erősíti azt. Ezért veszem lelkemre a harcterek és börtönök, a romok és lesvetések meg mindazon helyek borzalmait, ahol emberek halnak kimondhatatlan testi és lelki szenvedések közepette. "

Megdöbbentő volt újraolvasni Kocbek partizánnaplóját, állandóan vissza kellett lapoznom a dátumokhoz, mert az volt az érzésem, éppen ennek a mostani, nemtudomhanyadik balkáni háborúnak a krónikáját olvasom. Íme egy livnói bejegyzés, hogy megpróbáljam érzékeltetni, mire is gondolok.

"Livno a dalmáciai hátország legfontosabb pontja lett. Majdnem mindenkinek puskája van. Olyan magától értetődő természetességgel hordják, akárcsak mifelénk az esernyőt. Ezek az emberek itt mindig szerették a puskát, csakhogy most nem csupán fényképeszkednek vele, hanem újból az önvédelem nélkülözhetetlen eszköze lett. Az emberek közt felmerült minden nagyobb különbség élethalálharccá válik. Ezt a harciasságot mi furcsálljuk, nem természetesnek hanem egyfajta alattomosságnak tartjuk. A mindennapi szóhasználatban elmaradhatatlanok az ölés, a gyilkos, a leölni szavak. Mindenütt vérszag, a hangulat feszült, a rend látszata mögött palástolt megkülönböztetés parázslik, sokakról nem tudni, mit csinálnak suba alatt, amikor magukban vannak. "

És az sem meglepő persze, hogy Kocbek már akkor is a szlovén nemzeti kérdés, a szuverenitás kérdését feszegeti, állítja középpontba, amiből később majd még sok kellemetlensége származik. Különös, hogy ezek a kérdések sosem is vetődhettek fel, oldódhattak meg ilyen szellemi szinten, mindig egy primitív áramlatnak kell jönnie, amely aztán tűzzel-vassal próbálja megoldani, jóllehet ismételten csak visszaveti a nullpontra.

"Egyetértettünk abban, hogy a szlovénok politikai és társadalmi tudatának megérése késett, én pedig megállapítottam, hogy tömegeinkben a nemzeti érzés már csak ebben a mai katasztrófában ébredt fel, ezért - míg a vas meleg - most kell fejlesztenünk és végül a szuverenitás gondolatáig elvezetnünk; beszédtársam belelapozott ilyen-olyan kafekézisekbe, s egyszerre furcsán tartózkodó és óvatos lett. Először összekeverte a nemzeti felszabadulás meg a társadalmi forradalom fogalmait, hogy aztán, később, a szlovén nemzeti szuverenitás elfojthatatlan, ősrégi vágyában a társadalmi forradalom valamiféle akadályát lássa. Egyszóval, tömény fanatizált internacionalizmus, melynek a szlovén értelmiségi mindig olyan hamar és kritikátlanul felül, s amely megtéveszti embereinket. "

De mondom, végül is döntöttem, amikor barátnőm megemlítette Milo Dor nevét, már visszavonhatatlanul eldöntöttem, nem megyek Bécsbe, hányingerem van e végtelen tragédiát illető szimpatikus és okos kis tézisektől, pedig hát Bécs mellett maga Milo Dor személye is régóta foglalkoztatott, vonzott. Az igazság az, hogy már előbb is kerestem vele a kapcsolatot.

Ugyanis ez a becskereki származású író (aki személyesen ismerhette Vékony Nácit, Manojlovićot, Farkas Geyzát, Borsodit) Paul Celan egyik legjobb barátja volt. Celan bécsi évei részben éppen Dorhoz kötődnek, fontos szöveget írt a költő bécsi napjairól. Szerettem volna találkozni vele, kissé közel kerülni Celan barátjához, hiszen már régóta tervezek egy kis esszéprózát (egy sűrű kis szöveget, amilyen költőnk egyetlen fennmaradt prózája). Román verseiről. Román barátairól (velük is keresem a kapcsolatot, mint Dorral). Az ifjú lonescóra, Cioranra (akit fordít, aki ír róla), de az ifjú Miloszra is emlékeztető vonásokról. Charhoz, Mandelstamhoz való viszonyáról. Táborélményeiről természetesen, bár egy szót, egy mondatot. Párizsi napjairól. Őrzöm első magyar fordítóihoz írt kis párizsi üzeneteit, hiszen - és éppen ez lepett meg most, amikor újra kezembe vettem a rózsaszín selyempapírosra átgépelt leveleket: Celan a mi utcánkban lakott, a Poincaréban, a számot nem tudom, a telefon 39-63 volt, hívni kell, kitartóan hívni! Haláláról. Balatonfüreden voltunk épp, azon az általam sokat emlegetett európai költőtalálkozón (ami után két évre kitiltottak volt Magyarországról), amikor az egyik értekezletre bejött Kunert és közölte, most kapta a hírt: Celan a Szajnába ölte magát. Mire kihúzták, valamiféle hal (?) leharapta gyűrűsujját. Arról, hogy felesége, Giséle Lestrange ismert grafikus; megszereztem egyik katalógusát. Fia, a versek Ericje pedig bohóc... És nem utolsósorban arról is, hogy miért éppen Szarajevóban jelentek meg Celan összes versei, zágrábi költőbarátom, Stamać felesége, Truda fordításában. Talán éppen amiatt a kialakuló szellemiség miatt kell most bűnhődnie, elpusztulnia, eltűnnie a föld felszínéről Szarajevónak, aminek köszönve az összes Celan is megjelenhetett. Gyakran forgatom ezt a vaskos, bibliányi kötetet, és megdöbbenve látom, e kapitális vállalkozás (hány ilyen kiadói vállalkozás félkész termékét lőtték szét, égették fel a szarajevói nyomdákban!), a Hyperion tervét: Pessoa, Milosz és Celan, valamint a tervezett Char és Brodszkij összesek. És: Dante. Nézem, hogyan került soron kívül, hirtelen a modern költők közé Dante. Az sincs kizárva, új fordítást terveztek közzéadni -és most ott, a pokolban készül a Pokol új fordítása. Igen, a helyszínen. Ha a fordító elakad a veretes tercipákkal, kipillant az ablakon... És Dantéval, a Pokollal ismét visszakanyarodtunk Nazorhoz, a Pokol fordítójához, a Dante-vers költőjéhez. Igen, még ha akarnánk sem veszíthetnénk el mesénk fonalát, jóllehet a pokolban már nincs fonál, Ariadné fonala a labirintus luxusa...

Na már most, mesélte tovább képzőművész barátnőm, Milo Dor Drk fantasztikus képeslapjait használta fel a vajdasági városokról szóló tévéműsorában. Drk fantasztikus anzikszkártyáival idézte fel gyermekkorát, ifjúságának eltűnt világát, idejét. Dor és Drk? pillantottam fel barátnőmre, hiszen ilyen különös neveket csak én szoktam egymás mellé manipulálni szövegeimben. De látnom kellett, komolyan mondja: Dor és Drk. És barátnőm még be sem fejezte lelkes meséjét az anzikszkártyákról, én máris tudtam (ő nem tudhatta, egyáltalán hallottam-e Dor és Drk nevét, ismerem-e őket), megvan a harmadik EX-szám képanyaga, amelyet teljesen abszorbeálni tudnak majd szövegeink, amelyek teljesen abszorbeálni tudják majd szövegeinket, amely ismét nemcsak külsősége, köpenye lesz a folyóiratnak. Nazor éppen azt mondja Dante-versében, hogy a mi poklunkban még az az ég felé mutató EXIT-felirat is hiányzik.

Másnap felhívtam Srećko Drket. Elmondtam neki, hogy egy folyóiratot szerkesztek ismét, egy veszprémi-pesti folyóiratot-innen a Telepről, amelynek most készülő számába - környezet? talaj-vesztés? - szarajevói és dubrovniki anzikszkártyákat szeretnék beépíteni. Hát, építeni van - lesz mit, válaszolta apró kuncogásszerű hangokat hallatva, akárha egy sündisznóval telefonáltam volna. (Azokban a napokban ismét sok bajom volt a sündisznókkal. Tele velük az udvar és a kutyám éjszakánként addig apportírozza őket, amíg fel nem kelek, el nem veszem tőle és át nem dobom őket a szomszéd kertekbe. Állok csíkos pizsamában a holdvilágban, mint valami titkos sport őrült művelője: tüskés labdákkal dobálózva.) Örültem, hogy máris sikerült felvidítanom, kuncogásra bírnom legalábbis, ugyanis féltem, bizalmatlan lesz, megijed e városneveket hallva. Örült, hogy hívtam. Máris mondta a magáét. Hogy egy kis válogatást kellene csinálni aforizmáiból. Hogy van néhány Veszprémkártyája is, szívesen elcserélné őket valamelyik dalmáciai vagy vajdasági városért. Próbáltam finoman visszatérni Szarajevóhoz, Dubrovnikhoz. Jó, mondta, gyere. Még mindig a Frangepán utcában, kis kuncogás, azaz, a Kosta Nadjban székelek. Holnap jövök, mondtam.

Jó volt ismét a kis, dohos könyvtárban üldögélni. Jött a sok gyerek, jöttek nagy, vastag könyvekkel hónuk alatt a vaksi kis öregasszonyok. Most még több volt a rozsdás, kerek löveg szanaszét a polcok között. Képzeld, mi történt velem az előbb, mondta bosszankodva Srećko. Ki akartam mosni ezt a kis, kerek lövegből készült hamutálcát, és kicsúszott a kezemből, egyből kilyukasztva a lavabót. Ezután már kezet sem moshatok e sok koszos könyv után. Így van ez, ha már te is lövöd magad, mondtam.

Srećko mozgása, beidegződött mozdulatai azonnal az egykori öreg könyvtárost juttatták eszembe. Megvan még az a vaksi öreg, aki itt gubbasztott valamikor? Ki? Preprek? Igen, mondtam, mert közben nekem is eszembe jutott a neve: Stanislav Preprek. Megvakult, mondta Srećko. De még vakon is sokáig bejárt. Nyelvész volt, tapogattam. Hát, az is. Lefordította, kommentárral látta el - nézd ezt a szarajevói kiadást, nyúlt maga mögé - a Gilgamest. Verseket is írt? Igen, noha nem nagyon közölt. De levelezett például B. Šimićtyel és Nazorral. Nazorral is levelezett, kérdeztem csodálkozva. Elvitték? Azonnal értette, kire-mire gondoltam. EI, mondta. Összetörték? Nem. Követtem őket, pedig alig van benzinem. A Vajdasági Múzeumba vitték. Jobb, biztonságosabb helye van ott, mondtam. Különben is, én a költők

szobrait kis, rejtett beszögellésekbe raknám. Vagy teljesen félreeső ligetekbe. De az eltávolított Nazor-szobortól ismét visszatértünk a Nazor könyvtár volt vezetőjéhez. Te nem tudod, Preprek: zeneszerző volt. Zeneszerző? Még vakon is komponált. Egy vonalzóra tekert papírosra írt, hogy tartani tudja a sorokat. De még aztán is komponált, amikor már egyáltalán nem tudott semmit sem feljegyezni. Feküdt egyedül, nagy magányában, és látta a nagyzenekart... O vezette a péterváradi horvát kórust. Még vakon is játszott olykor a Szent Rókus (a szélső péterváradi templom) harmóniumán. De volt még egy zeneszerzőnk, mondta Srećko: Franjo Stefanović. Utca is van elnevezve róla, talán meg is hagyják, nem lehet tudni. Ő komponálta az első gyermekoperát a világon, az Erdők királynőjét. Preprek nézte át, korrigálta. Képzeld, fogózkodj meg, mondta Srećko Drk ismét sünhangokat hallatva: Kosta Nadj is játszott abban az operában. Egyike volt a törpéknek. Különben édesapám is játszott benne. Ő is törpe volt. Együtt jártak iskolába Kostával. Preprek volt akkor az

iskolaigazgató, Stefanović meg a zenetanár, de volt fordítva is. Kosta mesélte később, már tábornok korában, hogy a spanyol polgárháborúban, ha nehéz, életveszélyes helyzetbe került, mindig a törpék dalát dúdolta. Úgyhogy valójában nem baj, hogy Kostának adták a Frangepán utcát. Az Erdők királynője törpéjének. Nem? Hát, ha jobban meggondoljuk, mondtam Drk információi által teljesen betemetve. Különben, folytatta, Preprek apja is itt harmóniumozott a péterváradi templomokban. És fantasztikus novellákat írt Péterváradról. Azok is kiadatlanok még...

Aztán egy nagy asztalhoz telepedtünk, többé nem törődve az állandóan érkező olvasókkal (úgy látszik, megszokták már a hasonló helyzeteket, szótlanul, fegyelmezetten sorakoztak), a kinti balkáni gerlék halk búgásától kísérve, lassan, a legjobb lapokat ravaszul visszatartva, elkezdte rakosgatni elém a század első évtizedeiből való, meglepően jó minőségű anzikszkártyákat.

Igen, az volt az első benyomásom, hogy milyen szolid, időtálló dolgok is ezek a semmisnek tudott, nyűtt kártyák. Hogy valamiféleképpen szolidabb, maradandóbb termékeknek bizonyultak, mint egész civilizációnk, a századvég össz csodája. Szinte sokkolt ez a felismerés. Mindenre számítottam, de erre, hogy már egy sárga vagy szürke anzikszkártya is erősebbnek, valóságosabbnak bizonyul világunknál, civilizációnknál, nem.

Srećko Drk mind szebb, mind minőségibb lapokat húzott elő, és sünként füttyögve-kuncogva öreg kártyás csuklómozdulataival csúsztatta őket elém. Egy pillanatra sem véve le tekintetét arcomról. Akárha Warhol színezte volna őket, mondtam ujjongva.

Srećko apja, Antun Drk volt Jugoszlávia legnagyobb bélyeggyűjtője. Legalábbis Srecko így mondta nekem. Azonnal felajánlottam neki, megveszem apja gyűjteményéből az össz Tanganyikát. Nem értette, mit beszélek. Aztán megmagyaráztam neki, hogy mi gyerekkorunkban, Kanizsán, úgy tudtuk (valami félreértésből kifolyólag), hogy a Tanganyika a világ legértékesebb bélyege. Semmi értéke nincs, mondta, de majd keresek neked néhány Tanganyikát...

Közben az anzikszkártyák ide-oda csúsztak közöttünk az asztalon. Minden részlet, minden nyomdai eljárás, szöveg, bélyeg és bélyegző érdekelt. Ám én, anélkül, hogy mutattam volna, valami másra vártam. Magára a csodára. A fantasztikumra, hogy képzőművész barátnőm, a Milo Dor-műsor kapcsán használt kifejezésével éljek. Valami fantasztikus látképre. Rálátásra. Mire? Világunkra? A balkáni fekete lyukra? Egy szemcsés, kézzel pingált, csipkés szélű, sárgásszürke anzikszra a pokol színhelyéről-helyszínéről, hiszen mint annyiszor idézett kedves szerzőnőd, Susan Sontag mondta, az emberi lét meghatározása, magában a mise-en-scéneben van.

Istenem, lehetséges ez?! Éppen most mesélte Pascal, hogy Susan Szarajevóban van. Rendez. Beckettet rendez Szarajevóban. Azt, hogy hogyan várják Godot-t Szarajevóban? Azt mondja Pascal, Susan beleszerelmesedett Szarajevóba, már nem tud máshol élni. Sok nyugati művész él ott, nagy szerelmek születnek. Szerelem kolera idején, teszi hozzá, de én nem Márquez új regényére gondolok, hanem Sinkó Ervin Szarajevói naplójának egyik bejegyzésére (milyen jó lenne megismertetni Susan Sontaggal Sinkó művét, szarajevói naplóit): "Minden katasztrófa, pestis, háború, polgárháború visszasajogtatja az embert az élet fundamentális tényeihez: a sexushoz. Minden világégésben ősi izzásban tör fel ez is a felszínre. Az elementáris, mint egyetlen megmaradt igazság, a láva, mely betölti a vákuummá vált világot." Pascal megígérte, kér nekünk, az EX talaj-vesztés számába egy szöveget Susantól; New Yorkba szokott telexezni neki, aztán utánaküldik valahogy Szarajevóba, kér egy szöveget Szarajevóról, arról, hogy megvan-e még egyáltalán Szarajevó, ha megvan, mi az, ami megvan még, és persze arról is, mi is történik a Godot-ban Szarajevóban - melyik és milyen is a mise-en-scéne, tettem hozzá.

Igen, magára a csodára, a fantasztikumra vártam ott, Péterváradon, a dohos, sötét kis könyvtár elnyűtt könyvekkel feltornyozott asztalánál kártyázva Drkkel. Már csak ezektől a semmis levlapoktól várhattam ilyesmit. Minden más semmibe foszlott. Egy-két anzikszkártyára lenne szükségem, amelyek kanavászként szolgálhatnának, amelyek összehúznák, spirálként egybecsavarva netán fel is rántanák ilyen-olyan szövegeinket.

Egy pillanatra abba kell hagynom az írást. Alacsonyan repült el egy gép felettünk, és kint a teraszon, kis, kedvenc arapapagájom, Rocky Gusztáv , leesett a hintájáról. Szinte lesöpörte a léghuzat. És most pánikszerűen rikácsol. EI kell hallgattatnom valahogy. Magot szórok neki, vizet cserélek. Motyogok neki: Rocky, nem kell megijedni ezektől a nagy, csúnya madaraktól, mondom, és félek, nehogy Rocky megválaszolja gügyögésemet...

Rezgő kézzel rakosgattam a lapokat, pasziánszoztam magamban a Bas csarsi és a Sztradun képeivel, míg Drk ismét a gyerekekkel és vaksi nénikkel kezdett foglalkozni. Majd váratlanul visszaült és folytatódott a szenvedélyes kártyajáték ott, a Duna és a belgrádi út között, a vár alatt. Két kártyás, akik noha már a várat ostromolják, tán már el is esett, még mindig egymás lapjait lesik... És egyszer csak tényleg kiosztotta nekem a jokert. Pontosan azt, amit vártam. Kerestem. Amit a fedőlapra elképzeltem. A repülő urat. Öreg kártyás, vigyáztam, semmit se áruljak el Drknek, aki lévén még öregebb és még ravaszabb kártyás, aki valóban ezekre a semmis lapokra tette fel egész életét (várta, hogy a város múzeumot ajándékozzon gyűjteményének, most örüljön, ha mint az agg, bronz Nazort, nem billentik fenéken), azonnal észrevette, bejött a lapom. Ismét sünfüttyeit kezdte hallatni. Féltem, azonnal a lapért nyúl, és azt mondja, hogy mind, de ez az egy nem. De nem. Ide-oda sétált, kuncogott magában. Kitett még egy paksamétával. És már a hátlap is megvan, nyugtáztam magamban. Megnyugodtam, Próbáltam másra, azaz visszaterelni a beszélgetést Preprekre. A vak elődre. És már Preprek apja közöletlen, fantasztikus, péterváradi novelláinak voltunk a hősei. Mi is. És Frangepán és Kosta Nadj, a dúdoló törpe is. Kértem, részletesen mesélje el nekem a világ első gyermekoperáját, énekelje, fütyülje el a legfontosabb dalokat, áriákat. Drk örült, hogy Preprekről és Stefanovićról mesélhet. Határtalanul becsülte, szerette őket. Kértem, szerezze meg nekem Preprek orgonára írt szerzeményeit...

A borítóra szánt anzikszkártyák után a trstenói ősplatánnak örültem meg legjobban. Meséltem Srećkónak, hogy nemrég Hamburgban találkoztam a trstenói arborétum igazgatójának a fiával. Mondta, olvasta a Borbában azt az interjúmat, amelyben a trstenói ősplatánról meséltem.

A legszebb trstenói lap nincs megírva, amelyik viszont megíratott, nincs megcímezve.

Trsteno Foto: Tempo

19.5.1936.

Stabla piatana preko 330, a kažu i 700 godina stara. Datulova palma visoka kao u Africi. Stablo banana i drvo kanforovo - biće kad se zdrobi svuda miris kanfora...

A harmadik trstenói lapot Szabadkára írták, 1921ben.

Előkerestem azt a Borba-interjút, hiszen Szerencsés Zsuzsával magyarul csináltuk. Idemásolom a Trstenóra vonatkozó rövidke részletet.

"Nemrég Pesten volt irodalmi estem, a Gorkij fasorban. A rendező azt kérte, bevezetőmben a platánról írjak, mert mögöttem, a hatalmas ablakon túl, reflektorokkal lesz megvilágítva egy gyönyörű platán.

Rendben van, mondtam. És kanizsai, belgrádi, Pedja Milosavljević topčideri, Krleža zrinjevaci platánjairól olvastam fel a sötét terem kis olvasólámpájánál. Egyszer sem pillantottam hátra, de egész idő alatt éreztem mögöttem - a hátamban - az élő ivort... Másnap Hamburgban volt fellépésem, ahol az egyik társaságban németek, erdélyiek, muzulmánok, szerbek kőzőit megismerkedtem egy dubrovniki festővel, egy kedves, nemes lélekkel, Antun-Tonči Cenićtyel. Kezében épp ott szorongatta a Danas legújabb számát, amelyben Cerović megemlíti a Bemről és Milišićről írt, a Belgrádi körnek ajánlott kisesszémet. lonci azt mondta, ő trstenói. Tudod, tette hozzá, az a Dubrovnik melletti városka, ahol az a 450 éves ősplatán van az út mellett.
Hihetetlen, mondottam. Mi? kérdezte. És elmeséltem neki, hogy előző este Pesten a platánról értekeztem. lonci így folytatta: Édesapám egész életét a trstenói arborétumnak szentelte, annak az arborétumnak, amelynek a ciprusai és babérfái kőzött olykor a dubrovniki köztársaság szenátusa is ülésezett, annak az arborétumnak, amelyet most szétlőttek, felgyújtottak (talán ugyanakkor, amikor Milišićet is megölték), ő, a botanikus pedig 80 éves korában Bécsbe menekült másik fiához. Tadijanović, az erdészmérnök verse jutott eszembe a botanikusról, hiszen a 80 éves botanikus is tenyerén vitte el arborétumát.

"Misle da mi ne nosimo Stabla na dlanu. Misle: to je šuma garava.

A1 gdje je šuma?... Gdje su otoci? Čuj kaplju suze... "

Így valahogy folytatódott tehát számomra az a Bemről és Milišićről szóló dubrovniki párizsi történet. Az ilyen dolgoknak vagyok én a médiuma...

Kérdeztem loncit, mi lett a trstenói ősplatánnal. Az, ha vihar van, ha ítéletidő, nem sérül meg, egyetlen ágát sem hullajtja alá - csak ha szélcsend, bonanca van..."

Tonci akkor ígért nekem egy könyvet Trstenóról. Nem kaptam meg. Emlékszem, megkérdeztem tőle, mit fest. Azt mondta, az otthoni Vjesnik gyászjelentéseiből másolja nagy vásznakra az elhalálozottak arcképét. Nem volt időm meglátogatni műtermében. Később, itthon, találkoztam egy szerb festővel, aki valami hasonlót csinál, mint Tonči, csak ő a Politikából másolja a halottakat...

Kezedbe veszel egy régi anzikszkártyát, mint ahogyan ott a Frangepánról Kosta Nadjra, Az erdők királynőjének dúdoló törpéjére változtatott utca kis könyvtárában én kezembe vettem - és csak bámulsz. Bámulsz, hogy ez a kezdetleges nyomdatechnikával előállított semmis dimenzió éppen azáltal tűnik csodának, lesz maga a fantasztikum, hogy egy pillanatban - az volt az a pillanat ott a Nazorban, miközben Nazor szobrát cipelték el a helyéről - valóságosabbnak, maradandóbbnak bizonyul a világ legcsodálatosabb városainál, városerődítményeinél, amilyen Dubrovnik és Szarajevó példának okáért. Mintha csak a tüzérek is éppen ezeket a városképeket tartanák a kezükben, hogy szépen sorban lőjék szét a rajtuk látható, kézzel, akárha Warhol kezével, zölddel, vörössel és sárgával kifestett épületeket, tornyokat, hidakat, utcákat és negyedeket.

Kezembe vettem egy Szarajevót, és míg forgattam, a szó szoros értelmében hallottam, ahogyan a hátam megett (ahol Drk rossz, képet már nem sugárzó tévékészüléke darálta minden félórában a híreket) omlanak a falak, dőlnek a házak. Pontosan azok, ott a kezemben.

Negyvenet-negyvenet válogattam ki, hogy aztán majd otthon, nagy, nyeles, bélyegnagyító lencsémmel kezemben tovább szelektáljam. De amikor a képekért akartam nyúlni, hogy öblös disznóbőr táskámba söpörjem őket, abba a bőrtáskába, amelyet azon az újvidéki ócskapiacón vettem, amelyen már vukovári levlapokat is lehet vásárolni, Drk egy hirtelen mozdulattal maga elé húzta a nagy rakás képet. Azt mondta, nem bírja így ideadni. Majd délután áthozza Újvidékre, oda, ahová óhajtom. Lajstromoznia kell őket. Ne haragudjak. Ez az én egyetlen vagyonom. Az Újvidék Áruház előtt beszéltünk meg találkát. Idegesen sétáltam egykori novelláim színhelyén. Féltem, továbbra is féltem, meggondolja magát. Vagy, ha nem is, akkor kiveszi azt a két-három lapot, amelynek és legjobban megörültem. Kiveszi a jokerem. Á repülő urat. És a közben előbukkanó repülő leányt. De tömött nejlonzacskót lóbálva kis sörhasa alatt, feltűnt a posta irányából. Ezek szerint ő még korábban érkezett odaátról. Sünfüttyöket hallatva, olykor régi és új aforizmái közül is elszórva egyet-egyet, üdvözölt. Én némán és mohón kaptam a zacskó után. Pontosan úgy néztünk ki, mint áruháznovelláim hősei. Azzal a különbséggel, hogy valamikor én kívülről tudtam nézni a színhelyet, a hőseimet, még akkor is, ha majdnem mindig én-formában írtam (Istenem, mennyire más ez az én-forma, már nem forma és nem én). Akárha a két legcsodálatosabb város, az egykori Nagy-Jugoszlávia maradványait, egy-két marék törmeléket adott volna át titokban, nagy konspiráció mellett Srećko Drk T Orbánnak (Milo Dornak nem tudom mikor és hol adta át). Van egy félkész áruháznovellám, amelyben már teljesen kiürült az áruház (Istenem, tényleg teljesen kiürült!) és csak homokot árul benne egy félőrült. Afrikai, ázsiai, amerikai sivatagok szebbnél szebb homokmintáit. Á félkész novella másik érdekessége, hogy az áruház detektíve, akit már rég elbocsátottak, Mabuse-szobáját rég felszámolták, magánszorgalomból tovább dolgozik, figyeli a homokot áruló félőrültet, figyeli T. Orbánt, a főhőst, követi utazásain is, hol Pesten, hol Veszprémben, hol pedig Rovinjban tűnik fel a nyomában, de ott látni például a 900 éves Ó-Kanizsa ünnepségein is. Gondolatban Drknek is ajándékoztam egy emeletet, hogy végre otthonra leljenek levlapjai. Az egyik novella például szólhatna arról, ahogyan Dor és T. Orbán megérkeznek az áruház anzikszosztályára, mivel Drk azt üzente nekik, hogy szép Csernovic (Bukovina)-, Drohobics (Galícia)-, Martopos (Bácska)- és Nyevazse (Litvánia)- "Jó kis országban születni, ahol a természet emberséges, emberméretű, ahol évszázadokon át különböző nyelvek, vallások éltek együtt... Bennem nagyon erős volt a kizárólagosság, a lokálpatriotizmus-ami a tájat, a növényeket és fákat illeti", mondja - és én most újraidézem magamnak, hogy füleljem, hogyan viselkedik az időben - Nyevazse nagy, Nobel-díjas szülöttje az óceán túlsó partján, valahol Kaliforniában)- anzikszokat talált a számukra...

Sokáig sétáltunk az áruház előtt Drkkel. Majd nagy nehezen sikerült elbúcsúznom tőle.

Pontosan tudtam, megtaláltam, amit kerestem - a repülő urat és a repülő leányt -, ám amíg szatyrommal haza nem értem a Telepre, magamnak sem mertem egyértelműen bevallani. Otthon aztán legszívesebben felkiáltottam volna örömömben, ha maguk a képek, egykori szimpla dimenziójukkal, amelyek immár átúsztak a tiszta fantasztikumba, nem sírásra ingereltek volna inkább.

Előbb inkább afelé hajoltam, hogy egy dubrovniki anziksz kerüljön a fedőlapra. Mert akkor megírhattam volna e mostani jegyzet helyett, a Kolozsvári Magyar Színház 200. évfordulójára kiírt drámapályázaton első díjat nyert, osztott Könyökkanyar című drámám lábjegyzetét. Hogyhogy? kérdem most magamtól is. Hogyhogy Kolozsvár és hogyhogy lábjegyzet?

Megpróbálom röviden jelezni, miről is lenne szó abban a bizonyos lábjegyzetben. Az a dráma - amit közvetlen második amerikai utam előtt fejeztem be - egy földvári (dr. Bori szülőhelye) házról szól, amelybe, állván a nemzetközi út kanyarjával szemben, beleszaladt egy kamion. Na már most az a ház éppen Xeniáéké (a szép, energikus képzőművész- aki villanybiztosítékok porcelángurigáira rajzolta opusát). Ám Xenia közben az ismert zeneszerző, Detoni feleségeként Zágrábba költözött. És ő, Xenia vitte aztán körbe a világon a lerombolt Dubrovnikot bemutató nagy fotókiállítást, amit Pesten például Konrád György nyitott meg. Én ezt a lábjegyzetet úgy valahogy képzeltem el, hogy egybeírom a szétlőtt Dubrovnikot és az összedöntött földvári vályogházat, talán éppen Xenia egy Molly Bloomot idéző monológjában.

De, mint mondottam, a lábjegyzet nem született meg, ugyanis nem Dubrovnik kerül a borítóra. Maga az anyag, a Drk prezentálta képanyag - mondjam? hiszen egész idő alatt azt próbálom bizonygatni, maga a valóság -, úgy rendezte, diktálta, hogy Szarajevó kerüljön oda. Különös, hogy a folyóirat fedőlapjának színében is már előbb megegyeztünk szerkesztőtársaimmal. Mármint, hogy zöld lesz. Pedig én egy ideig azon voltam, hogy a zöldet tartalékoljuk Fű-számunkra.

A felére csökkentett anyagot aztán táskámba süllyesztettem, és ugyanúgy, mint a Danilo Kiš-anyaggal, felutaztam vele Pestre. Ahol a Narancs komputerparkjának szabadkai származású vezetőjével kitisztítottuk őket. A fedőlapra szánt ernyős, kofferos figurát kinagyítottuk, majd meg is sokszoroztuk, akár a Csoda Milánóban (Csoda Szarajevóban?!) utolsó jelenetében, amikor a tömérdek nincstelen, lumpen seprűjén az égbe repül...

'86-ban jelent meg Szarajevóban a Jugoszláviai magyar költészet antológiája, Bányai válogatásában, Osti szerkesztésében. A Sinkóval nyitó

"Amiben hiszel, akit szeretsz s ami vagy: mindig veszélyben van." és Sziverivel záruló kis könyv

"Terebélyesednek a hír-romok.

Ezért e nagy fölindulás az ásatások

körűl. Mennyi csont. Én is. Te is. "

bemutatójára Fehér Ferenccel, Pap Józseffel, Ladik Katalinnal és Bányai Jánossal mi is Szarajevóba utaztunk. Emlékszem, különösen érzékeny találkozás volt az a várossal. Feltűnt nekem, hogy a bosnyák íróegyesület elnöke és titkára is szlovén. Nem sokat tűnődtem akkor a dolgon, a fontos az, gondoltam, hogy az egyesület kitűnően dolgozik. Csak később értettem meg (hiszen jómagam is ugyanúgy kerülhettem szóba a Jugoszláv Írószövetség elnökeként, mint azok a szlovénok), hogy se muzulmán, se szerb, se horvát elnök akkor már nem volt elképzelhető, csak azzal foglalkoztak, hogy egymást figyeljék, blokkolják, neutralizálják. Ostit, az elnököt már régről jól ismertem, mint Šalamun fordítóját. Valójában a szarajevói zsidó kolónia egy félig szlovén tagjáról van szó. Estünket a részükről egy Újvidéken is előadó fiatal tanár vezette be. Meglepetten hallgattuk. Arról beszélt, hogy most, amikor az asztalitenisz-világbajnokság és a téli olimpia után letisztították Újvidéket és Szarajevót, egyértelmű lett, mennyire hasonlít egymásra a két város. A Monarchia két városáról van szó ugyanis. Kultúránk is ugyanarról a tőről fakadt... Ahogy kijöttünk az estről, az utca különböző pontjain, egymástól tisztességes távolságra három csoport várt, hogy üdvözöljön bennünket. A szerb, a horvát és a muzulmán írók. Az estet a jugoszláv érzelmű, Bosznia-Hercegovinában gondolkodó írók szervezték.

Utoljára már a zűrös időkben, a Független Írók alakuló gyűlése alkalmával jártam Szarajevóban. A Jugoszláv Írószövetségben is már csak a bosnyák írókkal (Tontić, Sidran) tudtunk együtt dolgozni. A többiek már veszettek voltak, csak egymást apportírozták, szemük üvegesen csillogott, pontosan úgy, mint azt Handke leírta. Vérszagot éreztek. Noha lázas ihletettséggel írtam meg felszólalásomat, a Sub rosát, maga az értekezlet már nem érdekelt különösebben, annyi újságíró tolongott körülöttünk, hogy annak a bizonyos rosának már a mennyezeten sem maradt helye. Otthagytam az értekezletet és elcsavarogtam a városban. Egészen különös volt az az én eltévelyedésem, hosszú kóválygásom Szarajevóban. Egyszerűen szerelmes voltam azokba a városokba. Noha én szinte minden városban elérzékenyülök, el, magától a várostól, városérzékeny vagyok (Udinében is megéreztem, földrengés lesz, olyan finom volt az illata, fokozhatatlanul szép, kellemes a légköre), az idegen városokban azért érzékenyülök el, mert idegenek, az otthonosakban pedig azért, mert otthonosak, utolsó szarajevói sétám valóban szinte megrendítő volt. Noha lényegében semmi sem történt. Csak kóvályogtam, bámultam könnyes szemekkel. Mint egy Kosztolányi-hős. Igen, szeretkeztem magával a várossal. Öt-hat kávéházba, kocsmába is beültem. Vacogtam a sok finom török kávétól. Álldogáltam és az emberek megálltak, nézték, mit nézek, nézték, miért álldogálok úgy, kémlelték, ugyan mit várok. Nem értették, miért nézem ilyen nagy, könnyes borjúszemekkel Szarajevójukat.

Még volt (van?) egy furcsa szükségletem a városokat illetően. E városszerelemben nélkülözhetetlenek számomra íróbarátaim (elsősorban vajdasági írókra gondolok) szövegei. Szokatlanul sok időt töltöttem (szinte fejből tudom őket) barátaim úti írásaival.

Szarajevót nekem Sinkó írta, hódította meg a'20-as és a'40-es években. Az én különös városnézéseim, városkutatásaim a térkép és cél nélküli, abszolút tájékozatlan, már-már vak ember mozgására emlékeztetnek. Ám Sinkó nálam is tájékozatlanabb ember volt, még Zágrábban és Újvidéken is el-eltévedt.

A minap, Drk anzikszkártyáit tanulmányozva, átlapoztam Sinkó szarajevói naplóit. Megkísérelem érzékeltetni sétámat szarajevói Vergiliusommal, Sinkóval.

"Ha kissé aforisztikusan hangzik is, de mélyen meg vagyok győződve az abszolút igazságról: amíg az emberek még a jövőtől remélnek jót, nagy, kataklizmatikus eseményektől, addig nincs mi jót várni tőlük, csak ha kétségbeestek a jövő és minden chiliastikus elképzelés ürességén, ha minden reményt elvesztettek- akkor megint lehet majd remélni, hogy jobb lesz minden'; jegyzi a 28 éves ifjú szarajevói füzetébe.

"Tegnap a čaršiján, a cipőmért mentem; várnom kellett rá. Szemben a bódéjában szép fejű 40 év körüli guggoló török. Hallatlan melancholia, fel sem nézett. Miket gondol, mikről gondolkozik? Legvalószínűbb: semmiről. Ez a melancholia, épp ez a semmi?"

Nem említettem, hogy a Drk által elém rakott képek között szokatlanul sok volt az egy általam ismeretlen bosnyák festő zsánerképeiből csinált levlap. Csak most döbbenek rá arra is, hogy az égbe repülő lány is festmény valójában, egy másik bosnyák festő műve. Újraolvasva Sinkót, mintha személyesen találkoztam volna azzal a zsánerképeket festő kis öreg piktorral. Vagy éppen a röpülő leány festőjéről van szó?

"Ma Micit várva: öreg ember a beletörölt ecsetektől festékes fehér köpenyben, hátán festőállvány, kezében valami kis festett tájkép. Nehezen ment fel a hegyen, minduntalan megállt. Biztos ebből él, hogy képeket fest és eladja őket. (Kis fehér angol bajusza volt, nagyon rosszul nézett ki, biztos beteg.)"

"Tegnap délelőtt féltizenkettőtájt itt földrengés volt. A díványon feküdtem éppen és az Apostolt olvastam. Az egész talán pár másodpercig tartott, mintha ráznák a házat. Mire az ablakhoz mentem, már nem látszott semmi. Minden nap egy ilyen figyelmeztető kis rengés - az ember komolyabban élne. Nem igaz. Éhhez is hozzászokna és gondolattalanul nézné, míg egy igazi nagy nem jönne. "

És most néhány szemelvény a '40-es években vezetett naplóból.

"Ez a mai élet - természetes virága a poloska. Hozzátartozik. Mint a háború, a rongyos és éhes bosnyákok és a rossz szagú politikai és egyéb üzletek."

"A hó olvad. Reggel az ember elfelejthetné, hogy egy haldokló városban él. A házak előtt mindenütt munka zaja: csákányos, lapátos emberek törik a jeget, tisztítják a járdát. Csupa lárma, élet, elevenség. Itt lármával haldoklik a fél, a tetőkről lapátokkal dobják le az utcára a hótömegeket, melyek robbanásra emlékeztető zajjal esnek a földre. Mióta Sarajevóban, ma először láttunk csillagot."

"Posta még ma sem. Semmi, de semmi, sehonnan. Lehet, hogy a végén Sarajevóban fogunk meghalni." (1940. február 7.)

De amiért olyannyira fontosak nekem Sinkó szarajevói naplójegyzetei, az egy '27-es bejegyzés, amely szinte szó szerint megismétlődik a'40-es naplóban is. "Egyszer majd, mondjuk 100 év múlva, történetet fognak írni rólunk, és az 1914-ben kezdődött világháborúról úgy fognak írni, hogy 1918 októberben néhány évre megszakadt, természetesen csak részben, mert közben is voltak nemcsak gazdasági, de fegyveres háborúk is, hogy aztán 192...-ban újult erővel, az előbbit messze felülmúlóan tökéletesített eszközökkel folytatódjon... Körülbelül így fogják írni, és ránk nézve, akik ma élünk nyilvánvaló kell hogy legyen: minden gyerek, aki a világháború u. n. befejezése óta született és születik, egy új, közeli világháborúban fog mészárolni és mészároltatni. "

"Hölderlint lapozgatom mostanában. Az unokáink szabadabbak, jobbak, boldogabbak lesznek - olvastam, és ráeszméltem: ezek mi vagyunk, mi, 1940-ben. Én már nem írok ilyesmit. Azon, amit én írok, nem fog az, aki 2000-ben él, keserűen mosolyogni, mert én már nem hiszem, hogy 2000-ben jobb lesz, mint 1940-ben."

Nem tudom, sikerült-e érzékeltetni ezzel a kis válogatással, hogy miért is tudott Sinkó segíteni nekem az elmúlt hónapokban, az elmúlt évben - mióta is tart már ez az észbontó ostromállapot? - elviselni az elviselhetetlent. Sinkó segített - segít nekem elviselni Szarajevót. Szarajevóval élni. Istenem, hol van ez még a Szarajevóban éléstől! Tán nem is lenne szabad így okoskodni. Okoskodnia annak, aki kívül van. Kívül rekedt. A borzalmon. És még sincs és mégsem lehet kívül rajta. A borzalom udvarában vagyunk. A borzalom udvarának a borzalma a miénk. Egyáltalán nem lenne szabad írni. Hisz nem is lehet. Nem is tudok. Csak csinálni kellene egy kis szarajevói (dubrovniki) breviáriumot néhány hasonló szövegből, mint amilyen Sinkóé is például. Meg ami még e naplólapoknál is jobban segített nekem elviselni Szarajevót: a Švejkből. Csak ilyesmivel lenne szabad foglalkozni nekem. A be-beutazó (nem tudom, pontosan hogyan is történik a beutazásuk) nyugati értelmiség belül van-e? Susan Sontagnak sikerült-e, sikerülhet-e bejutnia? Igaz, Pascal azt mesélte, a szarajevóiak kérik, hogy jöjjenek. Jöjjenek minél többen.

És persze akkor aztán, különös sétámmal, kóválygásommal, szeretkezésemmel a várossal (rátettem a kezem egy sárga párkányra, már ott, közel a szállónkhoz - Sinkó a Hotel Postát említi '26-ban, majd a Keverin ul. 18-at, '40-ben pedig a Čemerlin 22-t -,amikor továbbmentem, egy ember odajött és megnézte a párkányt, egészen közel hajolt hozzá, szinte az orrával érintette, nem értette, találtam-e ott valamit, vagy én helyeztem oda valamit), kifutottam az időből. Barátomékhoz, Mile Stojicékhoz sem jutottam el, pedig ő járt nálam a Virág utcában, és hát felesége is ebéddel várt. Visszajövök, magyaráztam nekik, visszajövök hosszabb időre. Van valami dolgom a várossal magával. Miléék már jó ideje Zágrábban élnek. Mile volt Bécsben a Milo Dor rendezte értekezleten, ahogy mondani szoktam, Bűn-értekez-leten. Ha tudom, hogy ő is ott lesz, elmegyek. Lám, beszélhettem volna Sinkó Szarajevói naplóiról. Vagy Švejk Szarajevójáról...

Félve kezdtem el alaposabban szemügyre venni - tanulmányozni? elemezni? - a címlapra kiemelt kártyát (szemügyre venni a kiszemeltet-miféle stílus ez? Stílusa egy embernek, aki szereti vakokhoz hasonlítani magát. S dicsekedni azzal, hogy marsallbotja, mit tarsolyában hord, fehér.), -félve vettem kezembe azt, ami nekem akkor ott, a kis Nazor könyvtárban Srećko Drkkel vívott kártyapartim egy pillanatá-ban úgy tűnt, pontosan az, amit kerestem. De hát, mit is kerestem? Csak homályos sejtéseim voltak. (Akkori verseimben, emlékszem, egy metaforára volt szükségem, egyetlenre, amilyen Celan halálfúgája, és amikor megtaláltam, szinte hangzásában is megegyezett a Celanével, tudat alatt tán abból is következett, nem tudom: halálhuta.) Képet kerestem, ami mutatni, mondani tud valamit arról, ami Szarajevó-ban (Dubrovnikban) történik. Akármit Szarajevóról. Mert ha akármit is mondani tud Szarajevóról, az valamiféle alapot nyújthat annak az ambisznek, amivé közben Szarajevó lett. Mert mi semmit sem tudunk mondani. De a városból kikerültek sem tudnak sokkal többet. Képet, képeket, amelyek bár annyit mondanának, mint amennyit Sinkó naplói nekem mondani tudtak. Ki hitte volna, hogy Sinkó még egyszer megfogja a kezem. Amikor lonesco és Cioran (de Gombrowiczot és Miloszt is említhettem volna) ifjúkori naplóiról, a léttel, mint angyallal való birkózásukról beszéltem, akkor arra gondoltam, hogy a magyar irodalomból mintha hiányzott volna a léttel magával való birkózásnak, a létnek mint betegségnek, nagy beteg-ségnek ez a megszenvedése, dimenziója. Kosztolányi és Csáth például hasonlóan birkóztak, ám ők - és ezért a legnagyobbak - valami hihetetlen pozitívumot tudtak kicsikarni, valami rózsaszín rádiumot szinte... Sinkó ismerte Ciorant Párizsban. Popónak van egy fontos verse Cioranról, Pilinszky is ismerte... És az sem véletlen, hogy Andris és Sinkó fő olvasmánya ott, Boszniában, Kierkegaard. Sinkó annyira el volt veszve Szarajevóban, Boszniában (a civilizáció, a párt, a mozgalom fogó-dzója nélkül), hogy az az állapota szinte megegyezett a mostani borzalommal...

És mondom, akkor ott, a kis Nazor könyvtárban, úgy tűnt, hogy: megvan. Otthon és Pesten is aztán, azért vettem annyira félve kezembe, mert meg voltam győződve: optikai csalódás/csalás áldozata lettem Drk kis, még az orgonista és Gilgames-for-dító Preprektől örökölt, alkimista műhelyében.

A lap sávjait, rétegeit felülről kezdhettem elemezni.

Aus-flug

Iz-let

Ki-rándulás (repülés)

Ilyesmiket Iátok a papirosaimon. Meg számtalan kérdést. Mégis van mód a menekülésre? Ki lehet repülni abból a minden idők egyik legborzalmasabb csapdá-jából? Kiránthatják valamiféleképpen - saját hajuknál fogva - magukat? Vagy csak holt lelkekről lenne szó. A holt lelkek röptében gyönyörködök? A másik - Beatricés (hiszen Nazor éppen azt bizonygatja, hogy a mi világunk, a Balkán, egy olyan szerkezetű világ, amelynek nincs szerkezete, nincs dantei tagolása, nincs Beatri-céje!) - lapon is. Mert Szarajevó valójában a holt lelkekkel való kereskedés nagy börzéje. Hiszen - állítólag - még magukat is lövik, ölik, mészárolják. Még saját holt lelkeikkel is kereskednek. Céljukat holt lelkekkel próbálják megvásárolni, kikény-szeríteni a nyugattól...

Egy reggel meg vékony drótlábain a nagy zöld bélyeg felett találtam nagyítólen-csémet. Nem emlékeztem, hogy az éjszaka úgy - ott felejtettem. A zöld táj ismét Sinkót, az őáltala említett kis beteg piktort jutatta eszembe. És Virág utca című könyvem egyik kurta bejegyzését. Egymás mellé rakom őket a leendő kis szarajevói breviárium részére.

"Óriási tájak- írja Sinkó '26-ban: sosem láttam még annyi színt. Lila és vörös főid, zuhogó források és nagy kőtömbökből felhalmozott hegyek. Az Alföldhöz szokott embernek..." Milyen megrendítő, Sinkó, a 28 évesen is már földönfutóvá lett ifjú Sinkó Szarajevóban ilyeneket jegyez naplójába: "És tudom ma éjjel elalvás előtt Szabadkára gondolva megint elmondom a Mi Atyánkot. "

És a '82-es bejegyzés a Virág utcából. "Szarajevóból kijövet eltévedtünk.

Kezdetben isteni-zöld fennsíkon bolyongtunk, majd még magasabbra kerültünk. Érezni lehetett, hogy a medvék, farkasok, sasok birodalmában keringünk. Valami-lyen még sosem tapasztalt intenzitás, ám már túl, túl mindenen...

Estefelé, amikor végre rendes úton gurultunk, és vizet is ihattunk, túrót is vehet-tünk, J. megszólalt, nem hittem volna, hogy ennyire el lehet tévedni.

Én is valami hasonlót gondoltam, hiszen: annyira hasonlított az a nap, az a táj az életemhez. "

Felülről kezdhettem elemezni a levlapot, mert már sok idő elmúlt, amikor egy napon rádöbbentem (kiszúrta a szemem), hogy magyarul van írva. Magyarul írták Ungarnba ezt a K. Und K. Mill Post. Bos. Brod-pecséttel ellátott DOPISNICA-t.

Paul Katus úrleánynak

Szabadka

Kazinczy Utca (szám nélkül)

Írj édes Katám, tudod, nagyon jól esik s őrülök neki. K. szüleid kezét s téged a gyerekekkel együtt sokszor csókol M.

És aztán az anzikszra kifolyt szöveg, a fekete tintával írt negyedik sáv, réteg:

Más féle távlati felvétel nincs, csak ilyen repülő úrral. Mit csináltok? Én hízok s élvezem a boszniai levegőt.

Persze még véletlenül sincs szándékomban szétmarcangolni címlapunkat. Nem akartam elemezni, nem is tudtam volna, hiszen egy Picassóhoz, Max Ernsthez méltó kollázsról van szó tulajdonképpen. De az igazság az, hogy most erőm sem lenne egy ilyen munkába fogni. Csak a híreket hallgatom (míg el nem hányom magam). Nincs kizárva, ma-holnap elesik Szarajevó. Vagy pedig szétbombázzák a köré vont halálos gyűrűt. De az sincs kizárva, a halódás végtelen lesz... Csupán azt szerettem volna érzékeltetni, igaz, meglehetősen körülményesen, hogy miért tűnt nekem egy pillanatban olyan fantasztikusnak - pontosan olyan fantasztikusnak, mint Szarajevó valósága, az a kis, semmis anzikszkártya.

A hátlapra szánt képet (bár lehet, végül a repülő leány kerül a hátlapra), azzal a fenomenálisan bandzsal bosnyák gyerekkel (éppen egy ilyen fiú volt a katonaságnál, Zágrábban az asszisztensem új tankelhárító fegyveremnél - sehogyan sem tudta megjegyzni, hogy nem atomsko, hanem kartonsko punjenje az, amit az alumíniumcsőbe bedugunk mielőtt ráerősítenénk a löveget, meg volt győződve, hogy én meg ő, atombombával lődözünk szanaszét a Kupa völgyében, Krajinában, Zagorjében) viszont Szegedre küldték. Én csupán a fényképész hátterére, a kőfalra akasztott, hálós anyagra hívnám fel a figyelmet. Akár egy Kusturica-film, jóllehet már nem az ő filmje játszódik, hanem, mondjuk Ademir Kenovićé.

Csernák Annuska nagys. úrleánynak

Szeged

Takaréktár utca 1/A

Banjaluka, 1915. Vlll. 29.

Kedves, jó Ninus!

Nem írhatok semmi külön újság