A 13-as mikrofon (2. rész)

Parti Nagy Lajos beszélgetése Tolnai Ottóval. Az itt olvasható beszélgetés részlet abból az életút-interjúból, mely Palicson készült 1998. március 24. és 30. között, s amely a Bartók Rádióban hangzott el Jósvai Lídia szerkesztésében.

Parti Nagy Lajos: - A mai beszélgetés mottójaképpen találtam egy nagyon érdekes részletet, amit Thomka Beáta rólad készített monográfiájában olvastam. Ez az első nyilatkozatod az Ifjúság című lapban: „Habár mindig ellene voltam a megkövesedett formaságoknak, most mégis úgy kezdem: születtem Kanizsán, abban a városkában, illetve faluban, amelyik már ki tudja, mióta küzd azért, hogy várossá legyen. Itt, ebben a városkában éltem át gyermekéveim álmozgalmasságait. Nem voltam sem pásztor, sem rikkancs, még szegénygyerek sem. Most léptem a tizenhetedik életévembe, és a zentai gimnázium hatodik osztályának vagyok a tanulója. Irodalommal három éve foglalkozom. Ennek megszeretésében és felismerésében sokat köszönhetek Koncz Istvánnak és irodalomtanáromnak, Dancsó Jenőnek. Prózát írok, de inkább a vers és próza közti műfajban érzem otthon magam. Feltétlenül a modern irodalomnak vagyok a híve (a szó nemesebb értelmében). Igaz, témáim eddig kissé elvonatkoztatottak, de a mesterségbeli tudás és a stílus alapjának elsajátítása után elsősorban mai és vajdasági témákat, problémákat akarok feldolgozni modern, szabad eszközökkel."
Ez meglehetősen érett nyilatkozat és érett szöveg. Igaza van Thomka Beátának, amikor azt írja, hogy ebben minden benne van, ezt - a modern szabad eszközökről - akár húsz évvel később is mondhattad volna. Főleg az benne a meglepő, hogy rögtön kijelölöd a magad otthonának a vers és a próza közötti területet. De hát ez még a későbbi beszélgetések tárgya lesz. Itt azt írod, hogy három éve foglalkozol irodalommal, és hogy mestereid Koncz István és Dancsó Jenő voltak.
Tolnai Ottó: - Hát igen, most egy kicsit elérzékenyültem, ezt a gimnazista koromban papírra vetett nyilatkozatot hallgatva, ugyanis nemigen szoktam foglalkozni a korai dolgaimmal. Többek között azért sem, mert még mindig ugyanaz a légszomj fojtogat, ugyanaz a pánik jellemző rám az élet és az irodalom dolgait illetően, ahogy első, hasonló rádiós nyilatkozatom visszahallgatása alkalmával mondta későbbi, sajnos már megboldogult szerkesztőm: Rezegsz, mint a szitakötő segge…
Ez az ars poetica-jellegű szövegecske egy egész oldalas novella mellett jelent volt meg 1957-ben, fényképpel, Fehér Ferenc bevezetőjével. Ebből az időszakból származó novelláim némileg igazolják a nyilatkozatot. Ha megcsinálom a Prózák harmadik könyvét, mert noha több típusú könyvben gondolkodom, remélem, hogy még folytatni tudom a Prózák köteteit is, akkor az ötvenes években közölt novellákból is szeretnék beemelni egy kis válogatást. Mindig így, időrendi sorrendben szerkesztem ezeket a könyveket, mindig akárha elölről kezdve, jóllehet minden alkalommal előbbre araszolva, most a harmadikban majd talán eljutok a legelejére, ezekhez a konkrét eseteket fixáló, ám már ugyanakkor vendégszövegekkel operáló prózákig. Igen, úgy van, ahogy mondod, valóban azóta is ezzel az úgynevezett köztes prózával küszködöm. Konkrét, lokális, szociografikus keretbe ömlesztek kis, lírai hangvételű futamokat, esszét, tanulmányt, filozófiai vonatkozású anyagot, vendégszöveget vegyest. Nehéz, valóságos súlyemelés aztán azonos magasságba, szintre emelni ezeket a síkokat, de hát a nagy súlyemelők is szellentenek, összeszarják olykor magukat. Ezek közül a heterogén anyagok közül valamelyik állandóan szétforgácsolja az éppen munka alatt lévő darabot, akadályozza a próza megalvadását. Naplószerű anyaggal kezdem például (jön a túrós bácsi Ludasról, vagy látom, teknősünk kimászott a tóból, miközben elindult átlósan az udvarunkon, végre megszokott nálunk egy szép, fekete, seregélypöttyes teknős, ám nincs párja, párt kellene szerezni neki, a Vértóban vagy Ludason még tudnék is fogni egyet, de a teknősök nemének megállapítása nekem nehezebben megy, mint a kisénekesek, balkáni, illetve kacagó gerlék nemének megállapítása, szóval halad átlósan az udvarunkon a teknősünk - vajon utolérem-e valaha is?!), hogy aztán radikálisan más jellegű címet emeljek eléje, és elkezdjek a cím irányába törekedni, az anyag próza, illetve novellisztikus szála mentén dolgozni. Mintha csak menet közben döbbennék rá, hogy mégis csak a maupassant-i modell az örök érvényű, pedig dehogyis az. Ám ha nem tekintenénk annak, mi alapján ítélhetnénk oly szuverénül, elkezdek kapaszkodni, mint a vízbe-szövegbefúlt, megpróbálom kikerekíteni, legalábbis utalni a kerek (klasszikus) formára, de úgy, hogy a radikálisan ellentétes elemeket benne hagyom, mint ahogyan olykor az orvosok felejtik betegeikben a tűt, az ollót, mindenesetre szeretem zsákba varrni az embert a farkassal, illetve, mint mondani szoktam, magamat magammal, s aztán úgy vízbe dobni az egészet, figyelni, hogyan úszik, sikerül-e kiúsznia egyáltalán, vagy valóban, a szó szoros értelmében vízbe fúl… Lehet-e a szervező, illetve a kompozíciós elv tagadása formáló erővé. Gondolom, lehet, ha a csicsóka, illetve a gyönyörű, szűz torz virág, a karfiol a modellünk…
Aztán volt egy még mindig korainak mondható lírai korszakom, aminek a bevezetője a Felhőkupec meséi, amit később a Gogol halála és a Virág utca 3 című könyveimben emeltem önálló műfajommá, lévén ifjú koromban Baudelaire, Rimbaud és például Gide lírai prózái voltak a legkedvesebbek számomra (különös, hogy Gide Földi táplálékok meg az Ingoványok című munkái például még a mai napig sem jelentek meg magyarul, pedig hát én azoktól a kis könyvektől indultam).
Amire még fölfigyeltem az idézetben, hogy „nem voltam pásztor". Ez nagyon meglepett, ugyanis én voltam pásztor, juhász pontosabban. Azt hiszem, első vagy második elemibe jártam, amikor édesanyámék kiadtak a Járásra birkát őrizni édesapám testvéréhez, aki akkor még ott lakott az Alsó-Járásszélen, közel az én mostani, felső-járásszéli tanyámhoz. Még mindig él arrafelé néhány Kracsun, jóllehet, édesapám testvérei később Tornyos, Kevi, Oromhegyes, Csantavér környékére kerültek. Szóval kiadtak édesapám testvéréhez birkát őrizni a szikes puszta, a sivatag közepére. Egy istentelenül piszkos, bűzös tanyára. Arról volt szó ugyanis, hogy nem volt víz a környéken, legfeljebb egy-egy ásott kút, az itatáshoz naponta hordókban hordták a vizet az ártézi kútról. Csak majd sokára, mi vezettettük be arra a vidékre a vizet. Megszerveztük a parasztokat. Nem volt könnyű, mert minden tanya külön él, külön vár, még a rokonok sem bíznak egymásban, Jutka rendezői tehetségére volt szükség a dolog realizálásához. (…)
Szóval kitettek engem e miniatűr Afrika közepére, erre az istentelen, sütős, kiégett, szikes területre ötven-száz birkával meg két sovány, szörnyen elhanyagolt, csimbókos, ördögszerű kutyával. Csak később tudtam meg, hogy zseniális pásztorkutyákról van szó, amelyek nagyon is értették a mesterségüket, valójában nélkülem is tudták őrizni, nélkülem is meg tudták őrizni a nyájat. Én szédelegtem, kis híján elájultam attól a tanyán uralkodó bűztől. Itt egy elvetélt, ott egy félig megnyúzott állat, a nádtetőben fészkelő, a falakon futkosó patkányok, éjszakánként odalátogató rókák, girindek (görények). Kaptam valami priccsszerűséget az istállóban, rám dobtak néhány piszkos göncöt, éjszaka úgy éreztem, engem kérődznek a hihetetlen erős őrlőfogak, hatalmas, érdes nyelvek, szinte áttüzesedő állatgépek, és aztán hajnalban, valójában még sötétben, fölvertek, ki kellett hajtanom. Átáztatott a harmat, csuromvizes lettem, nem értettem az egészet, de aztán hirtelen máris feljött a nap, és csörgősre szárított, megégetett szinte. Úgy éreztem, nagy aranyszögeket vernek a fejembe. Le voltam ugyanis nyírva kopaszra. Nullásra. Másnap kaptam egy rossz, koszos kalapot. Igen, odaszögeztettem, nagy aranyszögekkel a szik közepére. A szik akárha egy forró platni. A Tiszában áztatott, ápolt, puha talpamon máris nagy hólyagok éktelenkedtek. Mintha vakon álltam volna ott, mert a kánikulában, úgy éreztem, a szemem is kifolyt. Maga a Járás nem túl nagy, tíz kilométernél nem lehet szélesebb az átmérője, de amikor az ember bemegy, beáll a közepére, s a szélén eltűnnek a tanyák karéjai, és mindennek tetejében még a délibáb is megfordít, feje tetejére állít mindent, hogy közben mint orsót pörgessen meg a semmiből kerekedő, semmibe vesző sós forgószél, valóban fogalma sincs, hol is van, mi is történik vele. Az egyik pillanatban úgy tűnt, a pacsirták asszisztálásával, az égboltra szögeztek azokkal a nagy aranyszögekkel, a másikban meg már úgy, hogy fejjel lefelé lógok a semmibe. Mondom, borzasztó sokk volt mindaz egy tiszai ebihal számára, aki voltam. Se a kutyákkal, se a birkákkal nem tudtam bánni, folyton elvesztettem őket. Miközben a Sárga árok partjáról közömbös üvegszemekkel bámultak a fosógémek, kócsagok. Azt hittem ott, nyomban meghalok. Az a hely, a Járás, akkor, a negyvenes évek vége felé valamikor, valóban egy az egyben a vers pusztasága volt, a „hej, mostan puszta ám igazán a puszta". Noha Petőfi versét már pásztorkodásom után olvastam, mégis, a nagy tél közepén is visszaüzent a vidék égő változata, a hideg-meleg csak fokozta egymást. Azóta is intenzíven foglalkoztat a sivatagról szóló irodalom. Thomas Merton könyve, Flaubert vagy Segalen, Camus, Saint-John Perse, Michaux, Lorand Gaspar szövegei. Azért említem ezt, mert hasonló szövegeken keresztül jutottam vissza a Járásra, sivatagomba. (…)

PNL: Nagyon erős élményről beszéltél, hatását a Wilhelm-dalok több darabjában is érezni. Gyerekként hogyan dolgoztad föl? Félelemként élted meg?
TO: Abszolút félelemként. Ugyanúgy rezegtem, féltem, mint például később a bíróság előtt, fontos pillanataimban mindig. Gyakran emlegetem a szitakötő seggét, vagy szalonképesebb változatban, azt a kis tál kocsonyát, ordas gyűrűbe fogott kis tál kocsonyát. Noha különben és lényegében, paradox mód, sokkal kevésbé voltam félénk, mint barátaim. Valahol már szóltam róla, hogy a későbbiek során, igaz még mindig gimnazista koromban, tehát az ötvenes években, megismerkedtem egy festővel, Faragó Endrével, aki ott született Oromháton, ott nőtt föl, a Telecskai dombok végnyúlványain, fenn a Járás peremén, néhány évvel idősebb volt, mint én. Kanizsáról Szabadkára került, egy szőnyeggyárban dolgozott, szőnyegeket tervezett. Később kiküldték New Yorkba, hogy elsajátítsa a legújabb eljárásokat is, ám onnan már nem jött vissza hozzánk, Zágrábba ment, ahol ismert kivitelezője lett a nagy horvát festők szőnyegterveinek, de ott maga festőként már nem tudott létezni, nem fogadták be, nem tartottak rá igényt, csak mint kivitelezőt használták egykori kollégái, akiktől mellesleg egyáltalán nem volt kisebb tehetség, sétahajókra, drága szállodákba készített óriás szőnyegeket. (…) Szóval, Faragó, ez a mi nagy festőnk (számomra teljesen érdektelen, hogy a magyarországi műkritika tud-e róla) mesélte, hogy ő is hasonlóan őrizte a birkákat, ugyanis ők ott kint éltek, parasztok, állattenyésztők voltak a szülei, éppen abból a fenn említett fél-, illetve egészen pogány fajtából. Az apja minden hajnalban odaszögezte a kerítéshez Endre göncét, hogy ne csavarogjon el. Úgy - odaszögezve, keresztre feszítve - élte meg az előbb mesélt dolgokat, először átáztatta a harmat, majd utána hirtelen csörgősre égette a nap, megfordította a délibáb, mint Cimabue és Bacon képein. Én valami képletes aranyszögekről meséltem, őt viszont, mondom, a szó szoros értelmében fölszögezte az apja. Valami különös dühvel verte a szögeket, mondta, még mindig nagyra meresztve szemeit, még mindig csodálkozva, még mindig nem híve, hogy az egész igaz volt… Később Zágrábban, közvetlenül a halála előtt, egy toronyépület kis műteremszobájában előhúzott egy vörösen izzó, szöggel televert képet, föltette az állványra, és csak álltunk ott némán, majd egy idő után, mutatóujjammal egyenkint megérintettem azokat a szögeket… (…)

PNL: Most megint a motívumoknál vagyunk. Őt fölszögezte az apja, ez is benne van a Wilhelm-dalokban és benne van az aranyszög is. Melyik volt előbb? Az aranyszög metaforája találta meg a kisgyerek felszögelésének történetét, vagy a felszögelés hozta elő a költői képet?
TO: Izgalmas a szövegekben nyomozni, újra kellene nekem is olvasnom a könyveimet. Olykor beléjük olvasok, beléjük kukkantok itt-ott, és sok izgalmas dolgot találok ilyen értelemben. Kifejezetten modern, lenyesett verseket, ahol csak néhány szó szúr fel, avagy cselleng a fehérségben. Ha azt mondom aranyszög, nem a metaforát látom benne, hanem megborzadok, hiszen Faragó festményén, ott Zágrábban, megérintettem, leellenőriztem őket. Tehát azok a dolgok még egyáltalán nem hűltek ki számomra. Szóval pásztorkodtam, ám néhány nap után, talán egy hét se múlt, se szó, se beszéd, otthagytam kint a pusztán, a Járás közepén a drága nyájat. Átgyalogoltam az égő sziken a sínekig, s aztán a már emlegetett Zenta-Kanizsa vonal mellett hazairamodtam, elbújtam otthon a padláson. Évekig borzalommal gondoltam életemnek erre a kis mozzanatára. Próbáltam nem megtörténné nyilvánítani. Kitörölni. Mint nyilatkozatom bizonyítja, egy időre ez kétségtelenül sikerült is. Kisgyerekként a Tisza tiszta lehelete, a templom és apám boltjainak illatai után, illetve közben, a trágya, az istálló, a savanyodó tej, az érő túró, a birkakenőcsök, orvosságok, a dögök, a száradó, nyúzott bőrök valamiféle sokként hatottak.
Az a csodálatos, hogy húsz-harminc évvel később, egy alkalommal, amikor még kis gyerekeimmel, hazamentünk Újvidékről Ókanizsára (szeretem ezt az újat és ezt az ót így együtt). Édesapám, aki a vadászok vezetője volt, a fácántelepet is ő igazgatta, amellett, hogy kereskedett, főleg halászfelszerelést árult, sörétet, vadásztöltényeket, vadászpuskákat is, de azt hiszem, ezt az emeletet már ő húzta rá a bőrkereskedésre, ez az ő magánbiznisze volt, édesapám azt mondta, hogy kisrókákat ástak ki a Kedves tanyáján, menjünk ki, nézzük meg őket a gyerekekkel. A tulajdonost Kedvesnek hívták, mert a rideg parasztok között egy finom modorú ember volt; nemrég beesett a traktorról az ekék közé, kifordította a gyomrát, szépen beszántotta magát, de aztán mégis kikapart, kimászott valahogy, élt még egy ideig, hogy aztán meg egy autó üsse el. Ő is megérdemelne egy szöveget, ha nem egy egész könyvet. A Kedves. Akkor voltam kint húsz év után először a Járásszélen. Épp tavaszodott, a pacsirták jojóztak, a bíbicek nyüzsögtek, mert van egy időszak, amikor a bíbicek isteni cikcakkban futkosnak, megéled a szik. A sivatagokról szóló filmekből ismerős ez a kép. Kiástak, kiöntöttek egy rókalyukat, a kicsiket kiszedték, s mi elmentünk megnézni őket a kedves tanyájának udvarán. S míg a gyerekek a ketrec körül foglalatoskodtak, én a Járás felé találtam fordulni. És akkor történt a csoda. Mint egy holdkóros, elindultam a közepe felé. Hirtelen azt éreztem, először éreztem így az életemben: otthon vagyok. A langyos talaj átmelegítette a talpamat, lassan át a csontjaimat, immár szükségem is volt a sok fűtetlen albérlet után (Zágrábban nagykabátban aludtam át a teleket) a szik gyógyhatására, megéreztem a nekem adatott talajt. Akárha egy érintésre, minden elcsendesedett, minden lenyugodott. Az égbolt gömbje teljes volt felettem. A pacsirta pontosan érzékeltette ezt velem. A pacsirta volt az égi, az ürge és a ganajtúró pedig a földi figuránsom. Igen, ez a szikes föld gyógyhatású. Az ókanizsai csodafürdő vizét itt fedezték fel a pásztorok, a háborúk, az orosz fogságok, a Don-kanyar után, itt ebben a sóban, ebben a sárban gyógyították elfagyott végtagjaikat a járásiak. A nap egy bizonyos szakában mind ott ültek a vályúban vagy a vályú melletti sárban. (…)

PNL: Ez azt jelenti, hogy húsz évig nem is mentél ki a Járásra? Annyira megundorodtál tőle?
TO: Igen, megundorodtam, meg aztán hirtelen elvitt az utam Zentáról Újvidékre, illetve Zágrábba, másfelé mozogtam, az Adria felé tapogattam, nem volt időm, ha hazajöttem, inkább a szüleimhez mentem Kanizsára, a Tiszára, a barátaimhoz, Konczhoz, Dobóhoz.
A gyerekeknek és Jutkának is tátva maradt a szája, akkor a kisrókák megtekintésekor. Csak annyit mondtam, hogy itt azonnal vennünk kell valamit. És Jutka bólintott, ami azt jelentette, azonnal lerendezi a dolgot. Megkérdeztük a Kedvest, akit, most jut eszembe, a tanyasi asszonyok még gálánt embernek is neveztek, van-e eladó tanya a környéken. Azt válaszolta, hogy szinte minden második tanya eladó. Megnéztünk néhányat, aztán megpillantottunk egy csodálatos, különálló, kis tanyát, bekopogtunk, kijött egy miniatűr nénike, isteni teremtés volt, kérdeztük, nem eladó-e véletlenül ez a tanya, dehogynem szívecskéim, mondta. Csak minél előbb írassuk át, a pénz ráér. Van még neki két másik tanyája is, a gyerekek mind Németországban dolgoznak, s a tanyák itt maradtak az ő nyakán, csak írassuk át, majd később kifizetjük. Az igazság az, nem is volt pénzünk. Adtunk valami foglalót, átírattuk gyorsan, majd aztán részletekben kifizettük a vételárat. Emlékszem, akkor, első alkalommal, megkérdeztük tőle, hogy meddig az udvar. Azt válaszolta, hogy ameddig a szem ellát, addig a tiétek szívecskéim. A férje még élt, ő is felbukkan az írásaimban, éppen haldoklott a kiskonyhában. Két kemence is van a tanyán, az egyik nagyobb, búbos, a másik egy csodálatos, tört tetőcserépből rakott kemence, annak a kuckójában, egy asztallapszerűségen haldoklott a nénike férje, a gazda. Megharapta az egyik lova. Gyönyörű, fehér lovai voltak, mert huszár volt, és csak a lovaival törődött. Liszttel etette őket, lelopta nekik a lánglisztet a padlásról. Valamiféle fehér lényeket varázsolt belőlük, nekem úgy tűnt, szinte gipszlényeket. Mint itt a falon, ezen a festményen, ez a fehér gipszkutya, ami különben az én egyik emblémám. (Bojan Bem festményére gondolok, ez a kép szerepel a Virág utca 3 fedőlapján, egy zöld teniszpályán fehér gipszlény, egy gipszdog valójában, nézd, a tartása az egyszarvúé. Mellesleg említem, a jugoszláv festészet egyik központi alkotásáról van szó.) Tehát, ilyesféle lények voltak a lovai. Amikor a nénike rajtakapta a férjét, hogy liszttel eteti az állatait, söprűvel kergette, persze a tagbaszakadt huszárral nem bírt. Érdekes, hogy a gazda egész életében szerette, gondozta a lovait, s végül mégis az egyik végzett vele, nagy sebet harapott a mellén, ami elrákosodott. Annyira szenvedett, hogy kocsikenőcsöt gyömöszölt a sebbe. Ott szenvedett, mondom, a kemence kuckójában egy deszkán, lepedő nélkül. Amikor először megpillantottam, azt hittem, Rimbaud-t látom afrikai halódása közepette. Ott élték le az életüket abban a kiskonyhában, ami egy misztikus pontja a tanyának. (…)
Szóval azt állítottam ebben a kis ars poeticában, hogy nem voltam pásztor. Különös, hiszen mindig is nagyon éreztem József Attilánál, de Weöres Sándornál is az ő pásztorkodásuk konkrét hozadékát. Legnagyobb modern költőnk szavai, metaforái mögött pontosan érzem a pásztorkodás aranyfedezetét, anélkül talán el is szállna… Egész életre szóló élmény volt Weöres Újvidékre jövetele, valamikor a hatvanas években. Pesten találkoztunk már többször, ugyanis írt variációkat az egyik versemre, elküldte a kötetét, nagyon szép kapcsolat alakult ki közöttünk, kedvelte Lea lányomat. Megzavart, hogy ő érdekesnek, valamiféleképpen relevánsnak találja azt, amit én írok, meg hogy olyan igazán lelkesedik Végel regényéért, az Egy makró emlékirataiért. Mert mi valahogy akkortájt elegek voltunk magunknak, megtanultunk élni az ún. egyetemes magyar irodalom nélkül, és akkor megdöbbentett, hogy éppen Weöres Sándor kezd érdeklődni utánunk. Amikor először jött Újvidékre Károlyi Amyval, egy kis szatyor volt nála, benne valami prospektusokkal. Weöres úgy lépkedett, úgy közlekedett, hogy félni kellett, elesik még a sima aszfalton is, összeakad a bokája, a szükséges pár métert sem tudja megtenni, még saját otthonában is mindig féltettem, beleakad a lába valamelyik székbe, és agyonüti magát, jóllehet tudtam, hogy így ezekkel a léptekkel elcsászkált egészen Kínáig, messzebb, mint magyar költő valaha is. Szóval, alighogy leszállt a vonatról, fölnézett a modern, nagy vasútállomás homlokzatára, és csak annyit mondott: „Jé, ez olyan, mint a disznó szájpadlása." Megdöbbentem. Azóta akárhányszor pillantsak is fel az újvidéki vasútállomásra, mindig ütésként ér abszolút pontos meghatározása, azóta is, hogy már nem élek ott, minden egyes alkalommal átvillan rajtam, hogy tényleg olyan, mint a disznó szájpadlása. A disznószájpadlás nem egy szótári szó, ráadásul itt egy hipermodern építményre vonatkoztatva bukkan elő, s ha jobban meggondoljuk, a disznószájpadlás is egy hipermodern forma… Valahol már említettem, hogy egy alkalommal átolvastam a verseit konkrét disznó-vonatkozásban, másik alkalommal pedig, ott aludva, Belgrádból jövet ott vészelve át egy már háborús éjszakát, azt álmodtam, hogy az a porcelán szájpadlás szépen beőröl… Különben, valamiféleképpen ez is idetartozik, a legjobb Weöresről szóló tanulmánynak, értekezésnek Esterházy Fuharosokját tekintem, amely, mint tudod, a Merülő Saturnus Robogó szekereinek egyfajta átirata, isteni áttüntetése… (…)

PNL: Még valamit a pásztorkodásról. Sinkától A fekete bojtár vallomásai jóval később került a kezedbe?
TO: Nem, már a gimnáziumban olvastam. Nagy hatással volt rám.

PNL: És megmozdította ezt a gyerekkori élményt? Teremtett valamiféle viszonyt a te pásztorkodásodhoz? Magadra vonatkoztattad?
TO: Nem, nem kötöttem össze azzal, hogy én is voltam pásztor, bár később is hatott rám. Sinka… Egyszer, emlékszem Jancsónál jártam, és az asztalán ott láttam a Fekete bojtárt. De volt egy különös élményem Sinkával kapcsolatban Sarasotában is. (…) Az egyik fontos sarasotai magyar ember lakásának a falán egy berámázott kéziratot pillantottam meg, közelebb mentem, hát egy Sinka-vers volt. Írtam is erről, mármint, hogy az óceán partján valahol ki van függesztve egy Sinka-vers, megjegyezvén, hogy minden költőnek jót tenne, ha egy időre az óceán fölé függesztenék a verseit, ha párolnák a sós szelekben. (…) Sarasotában, ha már misztikusmód a Járásról éppen Sarasotába kerültünk, egy becskereki figuránál laktam, aki operaénekes volt és táncmester, illetve szenvedélyes motorkerékpáros, aki egykor, mint mesélni kezdte azonnal, sokat versenyzett az Adria partján, Abbázia körül valahol… Később itthon, Szabadkán - nem baj, ha egyelőre követhetetlenek ezek az ugrások? - találkoztam egy öreg drótosmesterrel, Kovács úrral, aki patkányfogókat, kéményseprő szerszámokat gyárt, szitákat, sodronyokat, hálókat sző, övé az egyik legrégebbi szabadkai üzlet, a Strosmayer utcában. Kicsi, stuccolt bajszú emberke, úgy néz ki, mint egy zsoké. Elbeszélgettem vele ezekről a drótszerkentyűkről, a patkányfogók szakértője lévén ugyanis, noha, mint vele is rögtön közöltem, én gipszes liszttel fogom a patkányt, drótszövetekről, ám, mondom, láttam az alkatán, hogy egy szokatlanul összefogott, furcsa kis figura, egy zsokészerű lény. Akkor véletlenül egy fotót pillantottam meg a műhely falán, régi motorosokat, mire minden átmenet nélkül arról kezdett mesélni, hogy ő egy neves motorkerékpár-versenyző valójában. Említettem neki, hogy Sarasotában találkoztam egy, ma is emlékszem a nevére, Árvai nevű vajdasági motorversenyzővel. „Ó", mondta a kis öreg, „versenyeztünk együtt. Azért hívják Árvainak, mert valóban árva." Szóval, ez az Árvai mesélt nekem Sarasotában, a medence mellett, egy narancsliget kellős közepén - belga felesége társaságában, akinek fogalma sem volt arról, mi az, hogy Vajdaság, hogy magyar, ugyanis ő egy afrikai belga volt - a motoros és becskereki élményeiről. (…) Mesélte, úgy versenyzett Abbázia körül, hogy mindig volt nála egy kis üvegcsében nitroglicerin, s mikor már közeledett a célhoz, belecsöppentett egy kicsit a benzintartályba, mire a motor berobbant, ha többet csöppentett volna, akkor felrobban, de mivel neki mindig sikerült éppen csak egy csöppet, így győzött, berepült a célba… Nos, ennek a háznak ott a narancsfák között, volt egy nagy füves udvara, amely közepén, megdöbbenve láttam, nem akartam hinni a szememnek, egy gémeskút állt. (…)
Mondanom sem kell, ott, Sarasotában mégis meglepett kissé az a gémeskút. Egy napon behatoltam erre a füves területre, odalépkedtem a kúthoz. Hogy föléje hajoljak, hogy megérezzem jó hűs, otthoni leheletét. Ahogy lépkedtem feléje, egy pillanatra, ott Sarasotában, ismét az a kis bojtár voltam, ugyanis a Járáson is volt egy gémeskút, akkor már csak egyetlenegy. Ám, ahogy föléje hajoltam, nem volt a kút, semmi, csak a kávája. Csak dekoráció volt. Szinte megütötte az arcom annak az idegen földnek a közelsége, megrettentem, belezuhanok.
Vissza kell kanyarodnunk, ha még van jogom kanyarra, Magyarkanizsára, Koncz Istvánhoz. Meséltem már, mielőtt még Zentára mentem volna, ’53-ban, talán ’54-ben lehetett, kezébe került az egyik írásom az Ifjúság Szavánál, zsebébe csúsztatta, és amikor legközelebb hazajött, magához intett, oktatni kezdett, könyveket adott. Az első könyv, pontosan emlékszem, Edgar Allan Poe novelláskötete volt. Olyan nagy hatást gyakorolt rám, hogy később megszereztem magamnak azt a kiadást. Túl életen és halálon, „Az Est Lapok kiadása. Filléres, klasszikus regények", ma is csak ezt a kiadást tudom olvasni, noha nem szerepel benne, igaz, nem a későbbi nagyobb válogatásokban sem, Baudelaire, Borges és Walter Benjamin kedvenc Poe-szövege, A tömeg embere. A másik könyv, amit Koncztól kaptam, Az Érdekes Újság Dekameronja első kötete volt. Csodálatos antológia, száz magyar író, tíz, kék selyem kötetben. Van egy zöld változata, talán második kiadása is, úgy tudom. Az egyik barátomnál láttam egy szép, teljes sorozatot. Egyszer majd én is megveszem az egészet. Ahogy az ember idősebbé válik, visszatér az első könyvekhez. Később majd likvidálom ezt a sok kétes könyvet, irodalmat, szétosztom a magyarkanizsai és a palicsi könyvtár között, visszatérek az első könyvekhez, amelyeket máris külön szortíroztam, ebbe a vulkánfíberbe, hogy leléceljek velük, mint fiatalkori szövegeim hősei, hogy visszatérjek fiatalkori szövegeimbe. Szóval a Dekameronban az író által kiválasztott novella előtt van egy, ehhez a kiadáshoz írt rövid, igényes, szellemes életrajz. Ady Endrével kezdődik. Selyempapírral védett, mélynyomatú, barnatónusú fényképével, valóban akár egy maharadzsa, aláírásával, ’13-as életrajzával, illetve a Mihályi Rozália csókjával. Hatása egyszerűen elmondhatatlan. Akkor egyrészt persze zentai barátnőmhöz, illetve az egyik szabadkai színésznőhöz is kötődött számomra az a novella, később más dimenziói erősödtek fel, aztán részletesebben is foglalkoztam Ady novellisztikájával, szerintem azzal még mindig foglalkozni kellene, ismét újra kellene olvasni az egészet, megérné. (…)
Már a halináról beszélve - jóllehet immár albán sapkával a fejemen - is próbáltam érzékeltetni, ezt az egyfajta misztikus fizikai kapcsolatot a magyar irodalommal. Igen, a Dekameronban, ezeken az íróportrékon, ezekben a csodálatos minőségű papírra nyomott novellákban, fejből tudom őket, egyértelműen tetten érhető ez a valami. Istenem, a magyar irodalom! Ha most egyedül lennék, vagy legalábbis nem lenne itt az orrom előtt ez a 13-as számmal ellátott mikrofon, egészen biztosan elsírnám magam. Látod, 1956-ban már magamnak is megszereztem ezt a kötetet. Csak Kosztolányi hiányzik belőle, ezért hamarosan felkutattam a második kötetet is - és abban ott volt nevezetes kis életrajza, amelynek a megállapításai annyira azonosak voltak borzongató ókanizsai és zentai élményeimmel. (…) A másik meghatározó könyv, amit Pistától kaptam, Kassák Egy ember élete még teljes kiadása volt. Nem kell külön hangsúlyoznom, Pista milyen jól válogatta a könyveket. Később, még mindig a gimnázium előtt, kezembe adta Sinkó Ervin Tizennégy napját, és például Krležának a Sinkó Mici néni fordította, a Sinkó Ervin által bevezetett Magyar királyi honvédnovelláit is. Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen bekapcsolódtam a jugoszláv irodalomba. Sinkón és Krležán keresztül nyílt meg az, ami később oly fontos, meghatározó lett számomra. Megnyílt, és azon nyomban belül is érezhettem magam. Hogy később apai barátságba kerültem Sinkóval, ismeretségbe Krležával, csak tovább erősítette ezt.

PNL: Érdekes, hogy verset nem adott Koncz.
TO: Később adott verseket is, megmutatta, mert mindig könyvészeti edukációval kezdődött, néhány vajdasági költő könyveit is… Akkor jelent meg Ács Károly Kéz a kilincsen és Fehér Ferenc Jobbágyok unokái című kötete. Felolvasott belőlük. Nagyon érdekes, puha kötésű könyvek voltak ezek, Sáfrány merész, szabad illusztrációival. (…)
S a verseknél maradva: mivel a Kosztolányi öccse Magyarkanizsán élt, ő volt az orvosom, néhány ház választott csak el bennünket, kivettem a könyvtárból A szegény kisgyermek panaszait, úgy olvastam, mint valami intim beszámolót a titkainkról. Később inkább a prózája lett fontos számomra. Verset ugyanis én csak már a gimnázium vége felé kezdtem írni. (…)

PNL:- Ki volt az első író vagy irodalmár, akivel életedben először személyesen találkoztál?, Maga Koncz lett volna ez az első írogató ember vagy másvalaki? S egyáltalán: ez még Kanizsán történt?
TO: Koncz volt, de abban az időben gyakran rendeztek a lapok „élő újságot". Gyakran jöttek Kanizsára is a szerkesztőségek. A mi házunkkal szemben volt a szövetkezeti otthon, most is megvan, szép, nagy épület, egykor afféle művelődési házként is működött. (…) Ott láttam először néhány vajdasági írót, a Magyar Szó munkatársait, ahogy kiálltak a színpadra és olvasták az írásaikat.

PNL: Mondd, akkortájt már író akartál lenni? Már megfogalmazódott benned, hogy író szeretnél lenni ezért vagy amazért?
TO: Igen, valami már megfogalmazódott, de különös mód ebben már akkor benne volt a képzőművészet is. De nem úgy, hogy ülök és rajzolok, hanem úgy, hogy a bátyám körül, aki képzőművészeti akadémiára készült, bámészkodom, tüsténkedem. Dobó Tihamér már Újvidéken tanult az Iparművészetiben, és amikor hazajött, együtt dolgoztak. Egy időben például fenn, félig leégett házunk padlásán szobrászkodtak, amely nyitott volt, a tűzfal kibukott ugyanis, és pontosan olyan volt, mint egy misztikus, végtelen műterem, jóllehet közvetlen a főutca fölött, mégis szinte begomolyogtak a felhők… Segítettem felcipelni az anyagot. Mintáztak, modellt is ültem, s nekem kellett cserélgetni az élő, zöldkék testen, akárha magamon, a vizes zsákokat. Kanizsán nagy agyagbányák vannak, gyönyörű, kitűnő minőségű kék agyag, amelyben sokszor találnak mamutcsontokat… Valamiféleképpen én is részese voltam az egésznek, belül voltam, gyúrtam az agyagot, ott könyököltem, tűnődtem, a szénnel húzott - volt üszök bőven! - vonalak fölött, amelyek nyílként repültek, harsogtak, poroltak, füstöltek szinte, szóval attól kezdve nálam a képzőművészet nem vált el az irodalomtól, egy tartományt képeztek, amelyen én immár belül éreztem magam.
Még egy dolgot említenék, ha már újra visszajutottam a régi házhoz, kidőlt padlásunkhoz. Egy reggel felvertek bennünket, hogy kigyulladt, ég a ház, égnek az első front boltjai, raktárai. Ez már a börtön után volt, édesapám Kanizsán nem kapott állást, Szabadkán dolgozott, az egyik híres vaskereskedésben, éppen a Sárga házzal szemben, láncokat, szögeket árult. Érdekes, hogy most üveges bolt van a helyén. Verseimben valahol van egy mozzanat: a gyermek Csáthéknak tetszik az egyik kereskedő felesége, bemennek az üzletbe, zavarukban vesznek egy kiló szöget, aztán viszik magukkal a moziba, a színházba, tartják forró ölükben a hideg szöget, akár egy sündisznót. Aztán van egy másik versem a Wilhelm-dalokban, ahol meg arról dalolok, hogy a drótkefe, az új réz drótkefe szép… Édesanyám, szegény, Vitéz nagyanyámmal szaladgált a tűz körül, én pedig, ezt sosem fogom tudni végigmondani, átmentem (sétáltam?) a túlsó oldalra, odaálltam a szövetkezeti otthon falához, ami, mondjuk, ötven méterre lehetett a házunktól, és onnan szemléltem, ahogy ég, ég az a kevés valami, ami még megmaradt az államosítás, a börtön után az életünkből. Olyan volt, mint egy nagy metafora, életem egyik legnagyobb metaforája, amelynek minden mozzanata halálosan valóságos. Az ókanizsai tűzoltók messze híresek voltak, egyáltalán a tűzoltó mitikus alak volt városkánkban, úgy tudtuk, a legjobb tűzoltók a világon, ugyanis 1913-ban világbajnokságot nyertek volt Torinóban. Láttam, ahogy a tűzből kimagaslanak a létrák, fönn, a végükön ragyogó csákóban (Rembrandt csákója nem ragyog szebben), hihetetlenül ügyesen, merészen, életveszélyes helyzetekben egyensúlyozó tűzoltókkal. Kisgyerek voltam, odatapadtam a szövetkezeti otthon falához, és néztem, vacogtam a boltos lányok, a városka odacsődülő lakói, bajkeverői, félnótásai között. Olyan nagy, erős volt a tűz, kén, kocsikenőcs, ólomsörét égett, hogy a szövetkezeti otthon fala is kezdett átforrósodni. Jóleső érzés volt, hogy odanyomhattam a hátamat, rátapaszthattam magam, melegedhettem, hogy megpróbálhattam lecsillapítani ezt a belső vacogást (szitakötő, kocsonya). Ég a Tolnai-ház. A Tolnai-boltok égnek. Ég a Tolnai… A csődület minden megjegyzésére emlékszem, látom a megvilágított, rémülettől, kárörömtől kivörösödő arcokat. És néztem velük, szinte gyönyörködtem a nagy tűzben, a tűzoltók tornamutatványaiban, mintha csak a torinói világbajnokságot ismételték volna meg ott nekünk, még jó, hogy senki sem tapsolt. Ahogy a torinói világbajnokság sosem szűnt meg számomra történülni, sosem szűntünk meg világbajnokoknak lenni, úgy az a tűz sem oltódott el sohasem. Mindegyik tűzoltót ismertem személyesen, mindegyik arcára emlékszem még ma is; ott volt például közöttük Sebők Zoltán édesapja, aki egy felettébb szorgalmas, fegyelmezett szabó volt különben, ám amikor megszólalt a sziréna, hirtelen megváltozott, egészen más ember lett. Emlékszem, egy csöndes, füves, kis zsákutcában éltek, ám a sziréna hangjára úgy vágódott ki onnan Rembrandt-fényű csákójával a fején, mint egy igazi világbajnok. Ha hazautazom, még most is megtörténik, hogy a tűz, városkánk legnagyobb tűzének újabbnál újabb, megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb részleteit mesélik nekem az emberek. És olyankor, hol palástolni tudom ezt, hol nem, újra rám tör az a vacogás, fázni kezdek, fázni a nagy tűznél. Utoljára például azt mesélték, hogy a tűzoltók tévedésből a Bata udvarában nem a kútba, hanem, a pöcegödörbe találták dugni a fecskendő végét - és szarral próbálták oltani a tüzet, szarral a Tolnai-házat, szarral a Tolnait, álltam ismét ott szülővárosom emberei között, s éreztem ahogyan zuhog a szar az arcomon, a testemen. Olykor azóta is hallom, érzem, ahogy zuhog…

PNL: Mikor költöztetek át Szabadkára, a leégés előtt vagy utána?
TO: Édesapám nem kapott Kanizsán állást, ugyanis közvetlenül a háború kitörése előtti pillanatban alapítottak volt egy keresztény szövetkezetet vagy valami ilyesmit. Társainak egy része a háború után azonnal, gondolkodás nélkül belépett a kommunista pártba, ő meg a pálya szélére sodródott, kiközösítették. Sohasem foglalkozott a politikával, csak annyira, hogy elolvasta reggelente az újságot. Erről később faggattam, és akkor azt felelte, hogy a párttitkár például korábban nyilas aktivista volt. Megjárta, mert nem váltott, hanem tovább próbált kereskedni a maga módján, és hát a szalicilon elcsúszott. Elítélték, börtönbe zárták. A börtön után csak Szabadkán kapott munkát, és bennünket is magával vitt, édesanyám keresztanyja, Vitéz nagyanyám testvére fogadott be minket.
A Folyó utca egyes számú háza volt az övé. A folyó valamikor keresztülszelte Szabadkát, aztán lefedték a medrét, tehát a föld alatt még mindig van valahol egy ér, ami a keresztanyám háza előtt bukkant fel, ott már nem volt lefedve, mély, csatornaszerű, bűzös valami volt, hömpölygött tovább Palics felé. Én egy nagy, szép, tiszta folyó mellől jöttem, akkor még ittuk a Tisza vizét, a kagylókat bográcsban főztük, rákok is voltak még a folyóban. Emlékszem, egy rák egyszer ollójával meg is vágta a kezemet. Akkor még fogalmam sem volt, hogy Rák vagyok, de már éreztem, valamiféle viszonyban vagyunk. Fél évszázaddal később egyszer az óceánnál, Miamiban kimentünk a feleségemmel, Jutkával a partra fürödni, életem egyik legszebb hajnala volt, jött föl a nap, apály volt, és a végtelen homokparton nem volt senki, levetkőztünk meztelenre, és mint a kisgyerekek, szaladgáltunk le-föl. A feleségem akkortájt vett New Yorkban egy kamerát, nagyon örült neki, később azzal kezdett bíbelődni, próbálta filmezni az óceánt. Én bent álltam a sekély vízben, szemben az óceánnal, nehéz szebb látványt elképzelni, s én, nagy lelkesedésemben azt mondtam, nézd, szép, mint egy tiszai hajnal. Mennyire meghatározott az ember világa, az óceánt a Tiszához hasonlítottam. Mert hát az én első, elementáris élményeim nagyrészt a Tiszához kötődnek, gyakran táboroztunk lent, Martonos alatt, a határnál (amelyről fogalmunk sem volt, azt gondoltuk, a folyón, a vízen nincs is határ, határvonal, pedig hát épp ott húzódott valahol, ott, méghozzá akkortájt a vasfüggöny éppen) egy kis homokszigeten, és gyakran üldögéltem a sziget csücskén a pirkadatban, várva a mindent feloldó, elolvasztó hajnali napot, várva hogy átmelegítse a csontjaimat, átforrósítsa a fehér homokot. A hajnali Tisza csillogása volt számomra maga a fényesség, a tisztaság mércéje, netovábbja, és ezt éreztem meg ott akkor az óceán partján hosszú idő után ismét. Meztelenül hemperegtem, mint kisgyerekkoromban, akkor is imádtam a sekély vízben pocskolni, homokvárat építeni, kagylókat gyűjteni. Hátradőltem, lefúrtam, a kezem ránehezedett az óceán homokjára, lemerült csuklóig, és egyszer csak szilárdat éreztem. Megörültem, gondoltam, valami nagy kagylót találtam, nekiláttam kiásni, és abban a pillanatban megmozdult, erősen megrándult a markomban. Egy nagy rák volt. Ahogy fölemeltem, belemart ollójával a kezembe. Mivel belém csimpaszkodott, valahogy magamra rántottam, és hogy, hogy nem az ollójával a fenekembe kapott. Én meg sikítva, ordítva elkezdtem ugrálni, Jutka pedig szépen ült a parton és filmezett: ahogy a seggembe csimpaszkodó rákkal üvöltve, rohanok a part felé. Családom olykor megnézi ezt a felvételt, dőlnek a nevetéstől, a szülők Óperenciás tengeren túli kalandjai láttán. Mondom, nem foglalkoztam horoszkóppal, de attól kezdve olykor elgondolkodom Rák-voltomon.
Ha ez már nem túlságos nagy ugrás, akkor e furcsa rákmozgással, visszatérnék még egy pillanatra a zentai gimnázium könyvtárához, ahol ugyanis megvolt Kosztolányi Dezső válogatott műveinek ez az itt látható, fekete, Révai-féle kiadása. Valamiféleképpen még ez is szigorúan a dolgok legelejéhez tartozik, ahhoz hogyan kerültem: bévülre. Sorra olvastam őket. Ez az olvasás, valami új kifejezést kellene találni rá, hiszen egyfajta szeretkezés volt, vagy én sem tudom, micsoda, mindenesetre a Dekameronnal való közösülés szintjén történt. A Bölcsőtől a koporsóig, a Tengerszem, az Idegen költők, mint valami vakábécén, vissza tudnék tapogatni az első sorokig, amelyeknél először emeltem fel a fejem, érdekes mód legtöbb ilyen sor nem is fontos versekből, költőktől való, így kapásból például:
Majd jő egy légy…
ezt a legyet a prózákból már szinte személyesen ismertem, vagy:
Ha hull a csendben a fenyőfa tobza…
Ülök itt az udvaromban, a százéves feketefenyők alatt, és ha lehullik egy-egy toboz, Kosztolányit hallom, talán meg sem kellene említeni, hogy véletlen éppen egy D’ Annunzio átköltéséről van szó, legfeljebb csak akkor, ha a dolog mediterrán dimenzióját akarnánk érzékeltetni. (…)
És akkor a Próza! Végig, mind a négy év alatt nálam maradt. Különös volt, ahogy a műfaj meghitt címmé lesz, meghitt címmé emelkedik, a Próza egy máig nem tudatosodott mérföldköve a magyar irodalomnak, jóllehet Ottlik megismételvén próbálta felhívni rá a figyelmet, ahogy különben a szép Boldogság-válogatásával, -utószavával is. Ennél nagyobb élmény, szenzáció csak az lett volna számomra, ha egy verseskötet előtt pillantottam volna meg, hogy Próza. Hihetetlen revelációval hatott rám. Ebből a kötetből kezdtem el kibányászni aztán magam számára a titkot, azt, amit a köztes műfajról mondottam, tehát rákmozgásom egészen visszaaraszolt az indításodhoz, kis ars poeticámhoz. Mondanom sem kell, a Prózák könyve címmel, illetve alcímmel majd én is ezen a vonalon akartam, s akarok majd még ismételten visszautalni. Régen nem jelentették meg eredeti formájában.
Kosztolányi merészsége nem radikális eszközeiben nyilvánul meg, hanem például abban, hogy milyen kicsi, semmis egységekből, háromsoros írásokból, heterogén anyagból építi föl a könyvet. A prózát - a Prózát mint olyant. (Izgalmas vállalkozás lenne, szintén új fejezete a magyar irodalomnak, az Esti Kornél naplója című, semmis jegyzetekkel együtt megjelentetni az Esti Kornélt, nagy, modern könyv születne, amely, éppúgy, mint a Próza, megvolt, megvan, ám valamiféleképpen mégiscsak imagináriusan.) Felütöm, itt például egy utazásról ír éppen, afféle riporteri hangon, egyedül van a kupéban, utazik haza, minden bizonnyal a szüleihez, Szabadkára, jóllehet erről nem beszél, nem direkt, ám végül annál emeltebben, annál himnikusabb magasságba tud emelkedni a léggyel való bajlódás, az elidegenítési operáció után, ugyanis akkor beröpül egy légy. Megörül neki: „Már száznyolcvan kilométert zakatoltunk, amikor megéreztem, hogy van egy élőlény a fülkében. A fűtőtest fogantyúján ült, szabadjeggyel utazott délvidékre, hogy előbb köszöntse a tavaszt. Sokáig figyeltem őt, köhögtem, hogy észrevegyen…"
Tehát Kosztolányi utazik a szüleihez, Szabadkára, délre, hogy köszöntse, előbb köszöntse a tavaszt. Kosztolányinak sok írása van a legyekről, egy egész kis könyvet lehetne összeállítani belőlük. Ebben a kötetben van például, ha jól emlékszem, az a számomra fontos pársoros jegyzete a legyek körhintájáról, nézi, ahogy a csilláron köröznek a legyek, és a legyek báljáról beszél. Tudjuk, a bál nála milyen fontos, egyik központi költői kategóriája valójában. Akármelyik írására kitérhetnénk, például itt van a Világnézet és virágnézet, az én világnézetem virágnézet, mondja, s bizony ha meggondoljuk…

PNL: Meg a világpor, virágpor.
TO: Igen. Itt a mikrofon előtt nem elemezhetem végig az egész könyvet. Akármikor is vegyem kezembe ezt a könyvet - amelyet külön hely illet a magyar irodalomban, mint a Prae-t -, porlasztott, rövid írásai által szinte hallom az atomok hangját. Shakespeare kapcsán ír valamit, s így fejezi be: „A nagy erő s az ahhoz viszonyított kis föladat hozza létre a közvetlenséget, a részleteknek azt a mozgékonyságát, melyet életnek nevezünk." Ez az egyik titka Kosztolányinak, a részletek mozgékonysága, ami a Prózában egyértelműen tetten érhető. Én most csak a legyekről meg a növényekről, virágokról tettem említést. Fejből tudom ezt a könyvet is, rengeteg példát tudnék még említeni, alaposabb, szakszerűbb elemzésére lenne szükség. De ha már kezembe vettem, még egy másik dologra is szeretnék kitérni a Prózával kapcsolatban, továbbra sem a kívánt szakszerűség vonalán persze, csupán érzékeltetve a könyv felfoghatatlan gazdagságát, hogy mennyire nem olvastuk még el, nem olvastuk még ki. Ugyanis van a Pillanatképek című mozaikban egy pársoros bejegyzés, amely így hangzik:
„Napszálltakor megérkezik az elhagyott falusi fogadóba egy vándor. A fogadósné meg a lánya észreveszik, hogy pénz van nála s éjszaka meggyilkolják őt, pénzét elrabolják. Másnap az áldozat írásaiból kiderül, hogy az ismeretlen nem más, mint a fogadósné húsz évvel ezelőtt világgá ment fia, aki éppen az anyjához iparkodott, hogy megtakarított pénzét ajándékul adja neki. Erre a fogadósné - gyermekgyilkos - s leánya - testvérgyilkos - eldobják a véres pénzt, kétségbeesésükben öngyilkosságot követnek el. A dráma olyan kerek és tömör, mint Oidipuszé vagy Elektráé. Most történt meg Szerbiában Bela Crkva község mellett. Egy napihírben olvastam. A mai drámaírók limonádé történetekkel szórakoztatnak bennünket s nem hajlandók tanulni az élettől. Igaz, az élet se tanul tőlük."
Ez ugye egy újságból kimásolt hír, ami váratlanul értekezésre vált, esszévé, filozófiai szöveggé emelkedik, azt mondja, hogy ez egy dráma, és a legnagyobb drámai műveket említi, majd hozzáteszi, hogy az eset éppen itt történt nálunk. Kosztolányi ekkor már nemigen jár haza, harminchat körül írhatta, hiszen a könyv harminchétben jelent meg.

PNL: Harminchatban, ennyire későn?
TO: Igen, nem is említi Bela Crkva - Fehér Templom - magyar nevét. Ki kell nyomozni, szeretném leellenőriztetni a helytörténészekkel, hogy tényleg ott történt-e az eset, hogy pontosan miről is van szó? Ugyanis, mint tudjuk, Camus legfontosabb drámáját, A tévedést, erről az esetről írta, azt hiszem, negyvenegyben. Ő Csehszlovákiába, Budějovicébe tette a helyszínt. Camus-nek nem voltak ismeretei erről a mi térségünkről. Tett egy utazást Ausztriában, Olaszországban és Csehszlovákiában, ahogy a naplójából, füzeteiből, illetve esszéiből tudjuk. Följegyez egy szállodai párbeszédet Prágában, megírja a körutazást, hosszan időz a csehszlovákiai szállodai élményeinél. Bemegy az egyik szállóba, és kisül, hogy nem lesz elég pénze, akkor szállodát vált, átmegy egy másikba. Kelet-Közép-Európa meglehetősen idegen világ volt számára. Egy nyitott ajtón keresztül véletlenül megpillant egy halottat… Szóval megírja ezt a drámát erről az esetről, úgy, ahogy Kosztolányi tanácsolja. Az egyik fontos modern dráma tehát úgy keletkezett, mintha a szerzője valóban meghallgatta volna Kosztolányi tanácsát. (…)

PNL: Ekkor, gimnazista korodban találkoztál először a szerb irodalommal is…
TO: Már említettem, hogy amikor Koncz István kezembe adta Sinkó és Krleža kötetét, egy csodálatos kapu nyílt meg számomra, minden bizonnyal az egyik legfontosabb: az úgynevezett jugoszláv vagy délszláv irodalmakra. Sinkó különös, bolygó figurája példamutató és enigmatikus is számomra - Apatin mellől, Prigrevicáról indult, Szabadkán keresztül, a pesti forradalmon át, Bécs, Párizs, Moszkva, majd a partizánok között látjuk az erdőben, aztán Zágráb s végül Újvidék, hogy a Szerb Athénben beindítsa a Magyar Tanszéket, hogy nemzedékem tanára, apai barátja legyen, mint intim problémáiról értekezzen Vicóról, Kierkegaardról, mint személyes ismerőseiről meséljen Adyról, Kassákról, Lukácsról, Lesznairól, Babeljról, Brechtről, hogy szinte megossza velünk különös barátságát Krležával, hogy közelről láthassuk, érzékelhessük a horvát irodalomban játszott szerepét, hogy a mai napig tűnődhessünk a magyar, a horvát és a vajdasági irodalomban elfoglalt helyéről. (…) Gyönyörű dolog egy másik irodalmat ismerni belülről, majdhogynem anyanyelvi szinten, nyugodtan mondhatom, én nem idegen nyelven olvasom a jugoszláv irodalmakat, hanem saját nyelvemen, mert hát ugye ez a nyelv számomra nem csak az irodalom nyelve. Ismerem minden belső problémáját ezeknek az irodalmaknak, érzem minden árnyalatukat. Persze ez a viszony nem olyan egyszerű, s lényegében sosem is volt kölcsönös, de hát, mi közük hozzá, hogy szeretem őket, mi, úgy tűnhetett, valami önként vállalt kisebbségi pozícióból szerettük őket, jóllehet, éppen hogy felülről, egy magasabb nívóról, még akkor is, ha ennek ők talán sosem is voltak tudatában, de hát ez az ő bajuk, a mi nyereségünk nagyobb, még akkor is ha ez per pillanat egyáltalán nem látszik, sőt az ellenkezője látszik. Meg hát különben is egy balkáni világról van szó, amely nem csak egy egzotikus valami, hiszen már az első Krleža-szövegek - a Horvát rapszódia vagy az Ezeregy halál - is valami expresszonista borzalmak voltak, Andrić karóba húzási jelenete is végtelennek tűnt. Gimnazista koromban azt kérdezte egyik barátom, hogy mondd már, te olyan irodalomkedvelő valaki vagy, neked nem tűnik perverznek az a jelenet, szóval valami olyasmiről beszéltek, ami lényegében sosem is ért véget errefele, ami ma is történik.
A következő író, aki nagyon hasonló hatással volt rám Radomir Konstantinović volt. Monumentális regényeket írt, beckettes nagymonológokat, sokszázoldalas könyveket, szerkezet nélküli végtelen regényfolyamokat. Volt egy regénye, amit gimnazista koromban vettem, itt van, ide készítettem, puha kötésű, a Gallimard-könyvek külsejét utánozza, de a belső papír persze még rossz minőségű. Ötvennégyben jelent meg, a beírás szerint én ötvennyolcban vásároltam. Add meg nekünk ma. Korábban más, a tengerhez kötődő címe volt, a tenger motívuma szerepel benne, eredetileg még terjedelmesebb, a szó szoros értelmében, tengernyi kézirat volt, aztán egy kicsit meghúzta, sajnálom, hogy meghúzta… A szereplők közé, illetve tudatukba, álmukba valahogy mindig bejön a tenger. A főhős arról álmodik, hogy homokból van a feje. Ez kötődik Csáth homok-problematikájához és az én Homokváramhoz is. Van például a kötetben egy különös metafora: a tengerpart homokján, egy szájában emberi csontváz karját tartó halcsontváz. A ritmusa olyan, mint a tengeré, jóllehet, a háborús Belgrádban játszódik. Ez egy korai könyv. Az én számomra akkor inkább ez a látszólag strukturálatlan nagyforma volt a vonzó, olykor úgy gondoltam, a főhős háborús pszichózisain már túl vagyunk, lényegében ez is történelem, mint Krleža és Andrić világa. Pedig egyáltalán nem. Van egy rész például, ahol épp a homokfej kapcsán arról beszél, megpróbálom gyorsan lefordítani, hogy senkinek sem tudja elmondani, milyen nehéz neki, amikor valami szépet érez, lát. Mindig a nap, a tenger. Nekem nincs jogom a szépre, mondja. Senkinek sincs joga, nekünk szerencsétlennek kell lenni, ez egy borzasztó idő, nekünk szenvednünk kell… (…)
A másik fontos korai könyv Bulatović Jönnek az ördögök című novelláskötete volt, ő később regényeivel vált ismertté, magyarra is fordították. Danilo Kiš ellen fordult, élete vége felé furcsa szerepet játszott az őrület beindításánál, ám hihetetlen tehetségként indult, azt a balkáni alvilágot mutatta fel, amit a fiatal festők is ábrázoltak, ami engem kezdetben vonzott hihetetlen sűrűségével, mélységeivel, ám avel, mélységeivel, ám ae1t műkritikusok például már korán megijedtek, meg attól a síri világtól, ahogyan ők nevezték. (…)
Aztán a költészetről kellene beszélnem természetesen. Vasko Popát ismeri a magyar közönség, noha nem ártana a vajdasági kritikusok (Bori, Bányai, Végel) róla (s a többi költőről) megjelent írásait is ismerni. Stevan Raickovićról viszont már kevésbé tudnak, noha a Forum kiadta verseit, Tiszáról szóló könyvét is.
Raicković a fűről írt, a füvek csöndjéről, és az egyik legfontosabb költő lenne számomra, ha most, az utolsó korszakában, a háború alatt nem kezdett volna el valami fals dolgokról írni - művét valamiféleképpen nem önnön anyagában, tónusában folytatta. Különös, épp a háború előtt napokban találkoztunk valahol Đevdeliján, Macedóniában, és elmondtam neki, hogy majd csak most válik fontossá költészetének csöndje, most lesznek gyógyhatásúvá fűszálai, a világ ökológiai katasztrófája, betegsége, zaja közepette. Erre föl írt egy verseskötetet valami figuráról, akinek az albánok állítólag sörösüveget nyomtak a fenekébe. Ez egy a mai napig bizonyítatlan eset, talán regényt kellene majd írni az egészről, annál is inkább, mivel Konstantinovićnak már van is egy regénye, amelynek Traktátus a sörösüvegről a címe… Számomra megdöbbentő, hogy a csönd nagy, finom költője ilyen banálisan végezte, hihetetlen, de pontosan úgy, mint ahogyan Koča Popović szürrealista aforizmája sugallta, boldogan ment a végbelekbe… Elnézést, csak jelezni akartam, hogy milyen nehéz ezekről a dolgokról sablonok nélkül beszélni, hiszen, hogy még egyszer visszatérjek brutális témánkhoz, a fent említett andrići karóba húzás is ide köthető, függetlenül attól, hogy az a sörös üveggel történt eset megtörtént-e avagy nem, illetve hogy ki kinek is dugta fel valójában…
Popa költészetéről nem beszélek tehát, noha érdekes, hogy az utóbbi időben hallgatnak róla. Utolsó napjai egybeestek a háború kezdetével, megrázóak voltak. A nemzeti hullám ugyanis félretette, mondván, nem szerb származású, noha a legnagyobb szerb költők egyike, ő kezdett elsőként írni az ikonokról, mondhatni, a nagy nemzeti témákat is ő vezette be a modern szerb költészetbe, ő mutatta meg, hogy lehet írni róluk európai színvonalon, kontextusban is. Feleségével élt, teljes visszavonultságban, szinte senkivel nem találkozott, nagyon nehezen közlekedett, csak az egyik közeli kávéházba járt el, hogy találkozzon egy-két barátjával. Már senki sem vett róla tudomást, halódott Belgrád közepén, a nemzeti célok erőszakkal való realizálása került napirendre… Halála napján Ugrinov találkozott Popa feleségével, aki pánikszerűen konstatálta, hogy egész Belgrádban nem tud babérkoszorút találni, mert már a horvátok nem szállítanak babért az Adriáról… Ám, mindennek ellenére, végül mégis ugyanaz a nemzeti vonal temette el, hasonlóan, mint Danilo Kišt és még annyi haladó művészt, amelyik kiiktatta. Popa utolsó napjait megrázó könyvben regisztrálta barátja, a moholi származású Pavle Ugrinov. Az elmúlt időszak egyik legizgalmasabb könyvéről van szó, amelyről én még sokat fogok beszélni… (…)
Még gimnazista voltam, amikor Danilo Kiš közölni kezdett, nemzedéke lapjában, a Vidiciben. Mohón vártam e folyóirat minden számát; informel lapnak neveztem, mivel nem geometrikus festők alakították ki az arculatát. Tehát ez a lap lebegett a szemem előtt, amikor a Symposiont kezdtem csinálni, és nem Kassák folyóirata, szigorú, tiszta tipográfiája. Olyan volt a Vidici, mint egy titkos, alkímikusi közlöny, amely Leonardo, Dürer és Rembrandt ismeretlen vázlatait, misztikus írók jegyzeteit közölte volna; Belgrádról például, mint a világ közepéről beszéltek…
Különben is sok érdekes irodalmi lap jelent meg akkortájt: Mlada kultura, Polja, Književne novine, Vidici, mintha most Magyarországon négy-öt ÉS jelenne meg egyszerre, vagy még több is, ha minden fővárost figyelembe vennénk. A kultúra szempontjából hihetetlenül izgalmas világot eredményezett ez a policentrikusság, még akkor is, ha ezek a fővárosok hamarosan ideológiai boszorkánykonyhákká váltak, s a kultúra, a művészet, mint egy armatúra, nem tudta megőrizni vertikálisát, amely nyelvében maximálisan centripetális, ám szellemében centrifugális. (…) De a legkülönösebb talán az volt, hogy ezeket a lapokat, folyóiratokat, a belgrádi Delót, Vidicit és a szarajevói Izrazt például Zentán is meg lehetett vásárolni, ma Zentán és Szabadkán még az új könyvekhez is nehéz hozzájutni, nemhogy a lapokhoz, folyóiratokhoz.
Gyerekkori álmaim, egy mozdulatlan, a vasfüggöny tövében lévő alföldi városka szegény kisgyermekének álmai, kalandvágyai - amik Kosztolányival a végletekig finomultak, Rimbaud-val a végletekig fokozódtak - a modern irodalom, néhány öreg szürrealista irodalmár és Párizsból hazatért, rövid ideig Montenegróban, Cetinjén meghúzódó festő vezette áttörésével s az Adria által, a Szovjetunióval való szakítás pillanatában szinte valami konkrét közegbe kerültek. És én, különös mód, Sinkónak, Krležának, Kišnek, Benes Józsefnek köszönve, e dolgokon belül találtam magam. Rajztanárom, Benes, akkor érkezett Belgrádból, amely számomra akkor valóban a világ közepének tűnt. A figurális festészet, Sejka mellett legfontosabb egyéniségével, a Cetinjéből, Danilo Kišsel, Belgrádba érkező Dado Đurićttyal járt az akadémiára. Belgrádban festett képei semmiben sem különböztek Dado és Sejka korai, ötvenes években készült képeitől, pasztás, metafizikus babák, kristálypohár, órabelsők. (…) Brutális figuráció, kék párában derengő, véres hullákat ábrázoló óriás vásznak. Amikor először rápillantasz, gyönyörű érzés fog el, azt hiszed, Debussy Elsüllyedt katedrálisának hangjai szüremlenek, amikor közelebb lépsz, látod, hogy valami vérengzés utáni csatatéren találtad magad. (…) E festőcsoport képei mintha egyenesen az Atheneumban olvasott Ritoók Emma-tanulmány, a Rút a művészetben illusztrációi lettek volna. (…)

PNL: Mi vonzott a rút kategóriájához? Egy tizenhat-tizenhét éves kamasz épp a rút kategóriáját találja meg? Ez az olvasmányaidból következik is, meg nem is. Miért éppen ez lel meg téged, és mért pont ezt találod meg?
TO: Ez is nagyon mélyről jöhetett, csak később igazolta vissza, bár ne igazolta volna vissza, a valóság. Húsz-harminc évig úgy nézett ki, hogy ez a kategória csupán valami polgárpukkasztás, kitaláció. Másrészt e kategória, illetve motívum, a patkány például (ahogyan a nyúl, Dürer nyula patkánnyá tűnik át Veličković éles tusvonalkái által) egy gesztus, harc volt a félnépies, kispolgárinak tűnő zsánerképekkel, ingmintává üresedő, szalonabsztrakcióval szemben. Most ezt nagyon egyszerűen látom, persze nem így volt, ez az igazság. A probléma az, hogy a rurális, balkáni primitivizmus, a balkáni sötétség megtalálta a módját, hogy kötődjön ennek a misztikus, rút világnak, e mondjuk így, bruegheli oldalához, igen, mintha erről az oldalról védtelennek bizonyult volna anarchizmusa. Nincs kizárva, éppen anarchizmusát volt legkönnyebb átirányítani, kezdetben még bizonyos új, szociális figurációt sejtetett, hogy aztán egy-két képviselőjét kivéve, a legborzalmasabb nemzeti primitivizmussal azonosuljon.
Akkoriban a rút gesztust, áttörést jelentett, s valami újat, ellenpontot az én mindig kifejezetten naiv világomon belül is. (…)

PNL: De továbbra is Zenta a „kályha", ahonnan elindulunk…
TO: Igen, vissza kellene térni a gimnáziumhoz, ugyanis Benes mellett még volt néhány figura, akik nélkül nem teljes a kép. Legjobb barátomat Papp Tibornak hívták, lám az előbb még ki is felejtettem a névsorból. Azért szeretnék mesélni róla, mert az ő élete maga volt az a kaland, amit annyiszor emlegetek. A kaland és az álom a művészetekről valamiféleképpen nálam azonos volt, megálmodtam egy irodalmat, egy művészetet, amelyikben a kaland által, a mássággal izgalmas birodalmat inkorporáltam magamnak. Kosztolányi, Sinkó, Danilo Kiš, festők, Stupica, Music, Bem. Úgy éreztem, létezhet egy ország, pontosabb, ha terrénumot mondok, amelynek van alföldje és van tengere is, furcsa egzotikus-misztikus irodalmai, művészetei vannak, furcsa, gyönyörű nagyvárosai, sok centruma, és te otthon vagy itt, és erről az élményedről, egzotikus utazásodról a szikes sivatagtól a karsztig, illetve az azúrig, magyarul számolsz be, a vajdasági magyar, illetve az erdélyi, a felvidéki, nyugati magyar, illetve az egyetemes magyar irodalom szerves, természetes részeként, ott állva löszbabáid között, aranyszöggel a fejedben a szikes Járáson vagy az Adria valamelyik kis szigetén, Vrniken például, amelyről kötetnyi versem, A gyönggyel töltött browning szól. És akkor a nőügyekről, Domonkos Rátkájáról, aki után nemrég ismét kutattam, indonéz származású, ljubljanai múzsámról, Doreenről még nem is beszéltünk. Szóval Papp Tibor barátomat a színház érdekelte, és muzsikált, klarinétozott is. Ljubljanában járt rendezői szakra. A legnagyobbakkal, Dušan Jovanovićék nemzedékével, Jovanović, ennek a térségnek az egyik legnagyobb rendezője, úgy emlékezik rá, mint nemzedéke legtehetségesebbjére. De aztán a kaland és az alkohol elvitte, félresiklott, nem tudta végigcsinálni, eggyé olvasztani a dolgokat, eladósodott, ezeregy nőügybe bonyolódott. Én Ljubljanában többször meglátogattam, ültem az akadémia öltözőjében, vártam hogy a szép, izzóarcú lányok koszorújában kijöjjön a vívógyakorlatról például. Az egész Doreen-élmény hozzá kötődik. Ő ismertetett meg Doreennal, ugyanis barátai el akarták lopni a családi örökség részét képező egyik festményt, nevezetesen egy kis Braque-vásznat, melynek felbecsülésére engem kértek volt fel, s a terepen, Doreen lakásán való munka közben én beleszerettem a tulajdonosnőbe, belerontottam az akcióba, bizniszbe, így született a vajdasági magyar költészet egyik furcsa motívuma, alakja, ami nagy hatással volt Domonkos barátomra, ugyanis ő úgy élte meg a dolgot, hogy mi már kint evezünk a szabad vizeken… Persze a gimnáziumban még voltak más kalandor, félrabló barátaim, akik az ifjú bűnözők részére átrendezett Goli Otokot is megjárták.
Benest és Tibort (ahogy Konczot és Dobót is persze) hamarosan megismertettem Domonkos István barátommal is. Sokat mozogtunk Zágráb, Ljubljana, Rovinj és Koper vonalán, ugyanis Domonkos a tengeren muzsikált, főleg Rovinjban, de másutt is. Papp Tibornak volt egy testvére, Papp Miklós, kitűnően rajzolt,