A 13-as mikrofon (1. rész)

Parti Nagy Lajos beszélgetése Tolnai Ottóval. Az itt olvasható beszélgetés részlet abból az életút-interjúból, mely Palicson készült 1998. március 24. és 30. között, s amely a Bartók Rádióban hangzott el Jósvai Lídia szerkesztésében.

Parti Nagy Lajos: 1998. március 24-én kezdjük ezt a beszélgetést Tolnai Ottó fantasztikus palicsi házában. Erről még sok szó esik majd, a tárgyak okán például, amelyekkel tele vannak a falak, a padló, minden talpalatnyi hely, a tárgyak úgy népesítik be ezt a szobát, ahogy Tolnai Ottó költészetét.
A hosszú beszélgetést, melyre készülünk, leginkább életútinterjúnak szokás nevezni. Úgy tervezzük, hogy hat ülésben, hat egymást követő napon át beszélgetünk, s ha igaz, e hat ülésnek az lesz a sajátossága, hogy egymásutánisága lesz, de sorrendje nem, hiszen Tolnai Ottó művészetét - én legszívesebben költészetnek mondom - épp az jellemzi, hogy bármelyik pontján hozzányúlunk, bárhol meghúzzuk, fölfejtjük, legalábbis megbontjuk, rögtön a közepébe jutunk. Ennek ellenére vagy éppen ezért azt gondoltam, jobb a legegyszerűbb, leghagyományosabb módszert választani, induljon a beszélgetés a kezdetektől, tehát a családtól, az ősöktől, a gyerekkortól. Induljunk bárhonnan, tudom, hogy tíz percen belül már Csáthnál leszünk vagy a tengerfestészetnél. Ha viszont e tárgyakkal kezdenénk, akkor tíz percen belül Magyarkanizsán, a szülőhelyeden lennénk ismét, vagy Palicson, ahová Kanizsáról - életed első palicsi, illetve szabadkai útja lehetett - behajtottátok a disznót, mint azt a Palics című novelládban elmeséled, megteremtve a hétköznapi és metaforikus viszonyt hajdani és jelenlegi lakóhelyed között.
Számomra abban, amit te csinálsz, az a fantasztikus, a mellbevágó és gyönyörűséges, hogy mindennek mindennel páratlanul szerves, opálosan finom összefüggései vannak, egy transzcendens és tenyeres-talpas pókháló a mű, a műved. Nekem egyetlen határozott célom van ezzel a beszélgetéssel, hagyni, hogy mesélj és mesélj.
Tolnai Ottó: Megszakítalak, annyira elbódítottál a sok szép megállapításoddal. Az ember állandóan kétségek között él, a hiányokat, a hibáit érzi csak, semmi voltát csupán, mármint hogy nem sikerült, hogy semmi sem jó, és amikor aztán hallja ezt a sok elismerő szót, akkor hirtelen megbicsaklik valami, törés áll be. És éppen ez juttatja eszembe magát a törést, a széttörést mint olyat. Azt, hogy eltörik valami, persze a „minden eltörött" elhasznált metaforáján innen és túl.
Először is arra gondoltam, eleget beszéltem már szobám tárgyairól, kiárusítottam őket. Kiárusítottam a szobámat, kifordítottam, mint egy zsebet. Aztán mégis rájöttem, azért keletkezhetett ez a kiállítóterem-féleség, mert gyerekkorom óta sokat járok festők műtermeiben. Ott meg a kisvárosok műhelyeiben szoktam meg ezt az állapotot. Szóval, valahol a festők műterme és a kis, zsúfolt műhelyek között van az én szobám. Nem szeretném túldíszíteni, viszont ha túldíszítem, szeretném lecsupaszítani. A motyó felét fölhordom a padlásra, szerencsére nagyon szép, tágas padlásom van.
Nos, valamikor sorra vehetjük majd a tárgyakat, mert lám, például épp itt, a hátad mögött volt ezen a szögön egy korsó, majd e korsónak a füle és a hasának egy része, rajta dátummal: 1904. A Végeladás budapesti bemutatóján kaptam ajándékba egy színész barátomtól, akinek a felesége Fülep Lajos rokona volt. Mondanom sem kell, ezt a Fülep Lajostól származó korsót nagyon szerettem. Vitéz nagyanyám cseréptárgyai között lógott, és egy nap a zsinór, amivel fölkötöttem, elvásott, a korsó összetört. Megmaradt ez a szép rész, amit őrzök, jóllehet még ez is állandóan ki van téve a veszélynek. Ugyanis például van egy külön beszélgetést érdemlő orosz származású takarítónőnk, aki még ezt a pokoli lerakatot is képes takarítani. Én mindig elbujdosom azon a napon, amikor dolgozik, szégyellem kacataimat. Van egy libaszárnya, azzal virtuóz mód, sértetlenül leporolja a kagylóimat és a legkülönösebb apróságaimat.
Látod, gyűjtöm a tengeri kagylókkal bevont dobozokat, vásári, tengerparti emléktárgyakat, Fiume-, Velence-, Abbázia-felirattal. Ez a libaszárny éppen nemrég libbent a verseimbe, ugyanis valamelyik nap, amikor kiléptem a konyhaajtón, elhúzott a fejem felett egy hattyúraj. Egész közel, azt hittem, valami harci helikopter. Még sohasem éreztem közelről ilyen zajt, soha sem repültek ilyen súlyos madarak a fejem fölött, sosem is súrolták még hattyúk a fejemet. Hirtelen arra gondoltam, milyen zúgása lehet az angyaloknak?! Ilyen nehéz… A helikopterzúgásról nekem mindig Francis Ford Coppola Apokalipszis most című filmje idéződik fel, de a hattyúk esetében most pozitív értelemben. Az édesanyám jut eszembe, akinek szintén volt egy ilyen libaszárnya, amivel ő főleg a kályhacsöveket kotorta. Nekem különösen fontos tárgyam, metaforám a ráncos könyökcső. Egyik szövegemben anyám csontfűrésszel fűrészeli a libaszárnyat, ám a liba él, de nem tudni, hogy hattyú-e vagy liba, ami közben énekel. Mert a hattyú, ugye, a halála előtt énekel. Az egyik legfontosabb metaforámat köszönhetem orosz származású takarítónőmnek.
Különben is sok izgalmas kérdés merül fel vele kapcsolatban. Legutóbb arra gyanakodtam, hogy elvitte az egyik Tito-szobromat, de még nem mertem megkérdezni tőle, hogy hová is tűnt. Két Tito-szobrom volt ugyanis, Jugoplasztika című könyvemben írtam róluk. És most vettem észre, hogy az egyik eltűnt. Szóval valaki ellopta a Tito-szobromat. A Tito-szobrok története tehát tovább folytatódik.
Amikor egyszer Szegedre utaztunk, ez az orosz takarítónőnk, aki a gombjaimat és a gatyáimat varrja, megkért bennünket, hogy hozzunk neki cúgport. Ez a cúgpor a porolással is kapcsolatban áll, a fehér porokkal egyáltalán. Gyerekkorom legcsodálatosabb anyagai közé tartozik a cúgpor, a kombináltpor. Finom kis fehér papírkákba csomagolják még a mai napig is. A cúgpor papírjának a hajtogatása számomra kisgyerekkoromban egyfajta művészetet jelentett, afféle félkész elemként a papírhajók és papírrepülők készítéséhez kötődik. Mivel kiskoromban nem igazán tudtam papírhajót csinálni, nagyon izgatott ez a műfaj, izgat még ma is. Látod, üvegbe épített hajókat is gyűjtök. Az eltávozás, a kaland első eszközeiről van szó valójában.
Volt egy beteg rokonom, Vitéz nagyanyám húga. Nagyanyám rokonai sudár termetű, kétméteres emberek voltak. Anyai nagyapámat Kovácsnak hívták, de elcsavargott a háztól, és akkor elváltak, a család kitagadta. Később aztán visszafogadták, de már a nevét nem vették vissza. Az alsó konyhában élt, szinte kiskorúsított állapotban tartották, így inkább a Vitéz név került előtérbe. Ennek örültem, mert nagyon szerettem a nagyanyámat, a Vitéz név pedig már nagyon korán Csokonai Vitéz Mihályhoz kötődött számomra, mintha rokonok lennénk, gondoltam.
A Vitézek a Petőfi utcában laktak. Ez egy széles utca volt Kanizsán, nem messze a Köröstől. Nagy gazdaházuk volt, tágas, üres szobákkal, amelyekben búzát, kukoricát tároltak. Különös illat lengte be őket. Az egyik almáriumot meg is örököltem, és ma is egyik legfontosabb bútordarabja költészetemnek. Az egyik ilyen hatalmas szobában feküdt a magas, sovány Vitéz-lány. A betegség már teljesen átjárta testét. Nem is volt más egyénisége, a betegség jellemezte, a szenvedés. Ezt mint életformát viselte. Néha bemerészkedtem hozzá, Magdalénának hívták. Az ágy környéke tele volt üres kombináltporos papírokkal. Kihörpintette a port, majd aláejtette, elhajította az üres papírt. A gyönyörűen összehajtogatott papírok mint könnyű repülők lebegtek a lilacsíkos párnákkal, dunyhákkal pakolt ágy körül.
Tehát orosz takarítónőnk ilyen port kért, mert a Bayer-aszpirin nem használt neki, nem, csak a kombinált por. De térjünk vissza egy pillanatra Fülep írott korsójához. Amikor leesett, és összetört, meglepődve láttam, hogy valami különös fekete, szurokszerű anyag van a korsó fenekén, mint valami alkímiai anyag, mint a Curie-házaspár szurokérce. Úgy éreztem, hogy ebben a korsóban régóta érik, rejtőzik valami. Esszenciája valaminek, amit természetesen Fülephez kötöttem, sokat foglalkoztam vele, becskereki és firenzei napjaival, és hát Zengővárkonyon is jártam.
Mármost azért döntöttem úgy, hogy mégis beszélhetnénk a tárgyakról, mert eltűnnek, összetörnek. Vitéz nagyanyámról szólva már elkezdtem válaszolni a kérdésedre a családról, a szülővárosomról. Édesanyám rokonságával kezdtem, akikkel később megszakadt a kapcsolatunk. Szabadkán még élnek Vitézek. Abban a novellában, amit említettél, amelyben egy disznót hajtottunk Kanizsáról Szabadkára Palicson keresztül, még egy házban laktunk a Vitéz-családdal, keresztanyámékkal. De ma már kihalt ez az ág, illetve nincs kapcsolatom vele, kivéve a Szabadkai Feltalálók Egyesületének elnökét, aki egy Vitéz.
Édesapám eredeti neve Kracsun volt, de később magyarosított. Az ő édesapja a Járásszélen élt, a járásszéli tanyáknak volt a hentese. Az első világháborúban harcolt. Apai nagyanyám foglalkozott az állatokkal, a földdel, nagyon értett a lovakhoz. Érdekes, hogy Vitéz nagyanyám is a lovakat szerette, ő is megszállottja volt az állatoknak. Egyszer dinkatökökkel megrakott kocsival hajtva Oromhátról lefelé megcsúszott, agyontaposták a lovak, agyonbombázták a tökök. Attól kezdve édesapám az oromhegyesi rokonoknál élt.
A második világháború előtt és alatt rövid ideig Ormon is volt boltja édesapámnak, tulajdonképpen én ott is fogantam. Erről írtam is egy novellát. 1940-ben tehát még Oromon éltek, de édesanyám szülni már bement Kanizsára, és aztán ott is maradtak. Oromhát a Telecskai-dombok végnyúlványa, a Telecskai-dombok és Kanizsa között terül el a Járás, ez a szikes pusztaság, az egyik legfontosabb helye az életemnek. Már harminc éve van ott egy tanyánk. A másik alaphelyem a Tisza. Tehát a Tisza és a Járás, ez a két nagyon fontos határ az életemben.
Ha egészen visszamennék a születésemig, akkor a Tiszát említeném mint az első bölcsőt. Már két-hároméves koromban belemásztam a Tiszába, aztán nem jöttem ki egészen középiskolás koromig. Annyira a folyóhoz kötődnek a Tisza menti kisvárosok gyermekei, akár egyfajta kétéltűeknek is nevezhetők. Én a Tiszával magyarázom verseim mibenlétét. Danilo Kiš az egyik legszebb kötetének, a Korai bánatnak azt az alcímet adta, hogy „gyerekeknek és érzékenyeknek". Az „érzékenyek"-ből én külön kategóriát csináltam. Egy évig elemeztem gyerekekkel ezt a kötetet, és mint központi kategóriát próbáltuk kipreparálni ezt az érzékenységet, ennek az érzékenységnek a mibenlétét. Tehát ha arról beszélek, hogy hogyan lettem érzékeny, akkor a Tiszát jelölném meg mint bölcsőt.

PNL: Nagyon sok gyerek élt a Tisza mentén, mégsem lett mindegyikből költő. Ha már itt tartunk, éreztél-e gyerekkorodban olyasmit, ami megkülönböztetett a többiektől?
TO: Nem annyira. Három évvel idősebb bátyámmal éltem, mozogtam mindig. Mellette volt biztosított helyem. Ő nagyon erős és kemény gyerek volt: Tarzannak hívták, minden kalandban benne volt, és én is vele, noha én egy kicsit általa védve is voltam. Ő mindent előbb kezdett. Én pedig mindent próbáltam utánacsinálni, ám olykor félre is húzódhattam. A fiúk nagy sárháborúkat vívtak vagy átúszták a Tiszát, ami valójában egy felavatással ért fel. Aki átúszta a Tiszát, az már valaki volt, minden azzal kezdődött, az volt a mérce. Olykor a Tisza nagyon leapadt, kis öblök, szigetek keletkeztek, mi porondnak hívtuk, s én ott a porondok közötti langyos vízben szerettem leledzeni, homokvárakat építeni.
Megszállottan építettem a homokvárakat, csöpögtettük, mi úgy mondtuk, a tenyerünkbe vettünk egy marék homokot, vízbe mártottuk, a hüvelykujjunkon vezettük le a folyékony, nedves, csöpögő homokot, és aki a legjobban tudta rezegtetni az ujját, és a legapróbb csöppeket tudta szórni, annak lett a legszebb vára. Fontos volt megalapozni a falakat, tornyokat, ha túlcsipkézted, hamarabb összedőlt, mert amikor kezdett száradni, akkor magától szétporladt, vagy ha háborúzás volt, akkor könnyebben szétverték. Szerettem azt a homokot, ugyanis tele volt kagylótörmelékkel, gyöngyházzal. Gyöngébb gyerek voltam, mint a bátyám, soványka, rezgékeny fiú, sokszor nagyon fáztam is a vízben, noha azok még nagy afrikai nyarak voltak, s ez a vacogás tett virtuózzá a csöpögtetésben.
Különös, hogy fél évszázad után most olyan házba kerültem, amit Homokvárnak hívnak. Az a különös dolog történt velem, lévén abszolút médium, hogy végül beköltöztem abba a homokvárba, amit gyerekkoromban annyira igyekeztem elkészíteni. Egyáltalán nem túlzás, amit mondok, ugyanis az egyik fiatalkori regényemben, az Ördögfejben részletesen leírtam, dokumentáltam a homokvár-csöpögtetés módját, művészetét. A másik fontos gyermekkori élmény számomra az úszás. Vannak emberek, akik megszállottjai a repülésnek, nálam az úszás a létezés egyik formája.

PNL: Rendszeresen úszol itt, Palicson is?
TO: Igen, noha sajnos abszurduma a helyzetemnek, hogy mire ide jutottam, Palics áttűnt - kevés fantasztikusabb áttűnést, akárha vérrel szaladt volna tele, majd lecsapolták satöbbi - száraz tóvá, melynek nedves partján a versike döglött békája kuruttyol. Ám az is igaz, így máris megtaláltam új költői profilom, hangom, mármint a kuruttyoló döglött békáét…
Visszatérve a Tiszához, illetve hát az érzékenységhez: amit a Tiszával való érintkezésből eredeztetek, az tulajdonképpen a tiszavirágban érhető tetten. Ha valamit mint centrális dolgot kellene megjelölnöm, mint első dolgot, amitől minden kezdődődött, akkor az csakis a tiszavirág lehetne. Ez a metafora olyan különös, amilyen különös maga a tiszavirág. Ezt a különös viráglényt mintha eleve a költészet számára teremtették volna. Mondják, már Arisztotelész is foglalkozott rajzásával; végső ideje lenne rekonstruálni egy Palingenia longicauda című elveszett dolgozatát - Bataille erotika-elmélete, kishalála, esetünkben ezeregy kishalála segítségével természetesen… A Tisza virágzása számomra a mai napig is a leggyönyörűbb valami, amit életemben láttam, amit megéltem, mert mi kisgyerekek magunk is megéltük az ezeregy kishalál atombomba erejű robbanását. Mi nem kívül voltunk, mi nem nézői voltunk ennek a viharzó virágzásnak. Mindig fölmentünk Martonosig, a határig, a Tiszán lévő jugoszláv-magyar határig, és onnan ereszkedtünk a virágzás beindulásának pillanatától viharzó tetőzéséig. Hihetetlen volt az, ahogyan a folyó testére bíztuk magunkat, az az ereszkedés, hiszen a virágviharzásban elvesztettük egymást, fogalmunk sem volt, hol vagyunk. Ezt a jelenséget én mindig a japánok cseresznyevirágzásához kötöttem, mai napig sem értem, miért nem csinálnak belőle turisztikai látványosságot. Ahogy közben a nászban kimerülő rezgő semmis rovarlények kopaszra nyírt fejünkre, vállunkra, arcunkra tapadnak, s rezgésük átragad kis, gyenge vacogó lényünkre, igen, ez a rezgés, ez a vacogás az az alap, az a ritmus, ami engem meghatározott. Valamiféle viráglénnyé tett, amelynél Erósz és a Thanatosz egy pontban robban…
Azért mondom, hogy az egyik határvonal a Tisza, mert ott húzódott rajta az országhatár, de a folyó is határ volt Bánát és Bácska között. Ha átúsztál, egy másik világba kerültél. Én magyarkanizsai vagyok, ám a túloldalon az már Törökkanizsa, ahogyan mi mondottuk: Ázsia. Ha fölmásztunk a tiszaparti eperfákra, amíg a Tisza partján még voltak eperfák - leveleikkel etettük a selyemhernyókat, amelyek, miután isteni rózsaszínes-fehér selyemgubókba fonták, tekergőzték magukat, a tiszavirágra emlékeztető fehér lepkék képében lényegültek át, jóllehet mi a selyemgubó miatt tenyésztettük őket, szállítottuk a törökkanizsai selyemgyárba, ahol aztán a forró vízben lemotringolták őket - átláttunk, át a vasfüggönyön Szegedre.

PNL: Menjünk kicsit visszább Kanizsára, egy kicsit még beszéljünk a családodról, a neveltetésedről. Azt szeretném megtudni, hogy mennyire voltatok ti nevelve? Hárman voltatok testvérek, mit jelentett a nevelés, a szónak ebben a mostani értelmében, mennyire foglalkoztak veletek, hogy éltetek?
TO: Volt egy nagyon rövid időszak a háború után, tehát a negyvenes években, amikor nyaranta a kisvárosi gyerekek eltűntek a zöldben, a Tiszában. Édesapámnak boltjai voltak, és relatíve jó anyagi körülmények között éltünk, noha rendkívül nehéz küzdelem árán tudta az üzleteit fenntartani. El kellett adnia Vitéz nagyanyám örökföldjeit, kölcsönöket vett fel, aztán csináltak valamilyen szövetkezetet. A háború után mindent államosítottak, elvettek. Ez borzalmas időszaka volt szüleimnek, de a gyerekek valahogy szabadon éltek. Egyrészt ott volt a bolt, az üzlet különös világa, a vegyeskereskedés, valamint a kisiparosokkal, a cipészekkel, asztalosokkal, szabókkal, cukrászokkal, piktorokkal, kovácsokkal való kapcsolat, ami csodálatos volt. Ugyanis állandóan jöttek vásárolni, vagy kellett vinni nekik valamit, így az idő nagy részét, ha nem az üzleteinkben, raktárainkban, akkor a kisiparosok műhelyeiben töltöttük. A kisiparosok fiaival barátkoztunk, tehát otthon voltunk a nagy vagy éppen tenyérnyi misztikus műhelyekben. Az egyik műhely vezetője a háború után átmenekült Szegedre. De itt maradt a család, az anya, a nagyanya és a gyerekek, akikhez én nagyon kötődtem, és itt maradtak a fényesre kopott szerszámok is. A műhelyvezető tulajdonképpen műasztalos volt, művészkedő, faragó ember, és kitűnő mesterek dolgoztak nála, akik később is kiválóan végezték a munkájukat. Ezek a forgáccsal, fűrészporral teli hatalmas műhelyek délutánonként, a mesterek távozása után, a mi birodalmunkká lettek. Nemrég olvastam az egyik korai versemet, ahol fölsejlik az a ház, az az udvar. Az idős nagyanya hajszálvékony görbebotjával hadonász a küszöbön, ott az anya, aztán az apa titkos, érintetlen kis műterme, tele különös tárgyakkal, ott az udvar, ahol elszaporodtak a nyulak, szétrágták ketreceiket, mindenhol alagutat fúrtak, a földben, a falakban kölykeztek, aláfúrták a nagy házat magát is… Eluralkodtak az angóranyulak, mindenfelé szállt az angóraszőr, az angórapehely. Az udvar közepén egy fekete termésű, óriás eperfa állt, és ez a fekete eper ráhullott a fehér angóraszőr báláira, mint nagy, vörös pecsétek hitelesítették azokat. Ezek persze költői anyagok ugyan, ám mind konkrét emberekhez, helyekhez kötött. Majd minden kisiparos műhely így él bennem, specifikus anyagaival (csiríz, szurok, gitt, szabókréta, gyanta, kén), a háború cezúrája után én majd mindegyik államosított kis boltban, műhelyben tovább folytattam a régi munkát, a régi isteni munkálatokat, jóllehet valamiféle alkímikusi-költői munkálatokká transzponálva a csirízzel, szurokkal, gittel való cerebrálást, a cipő, az asztal és a patkó készítését például. Mit sem tudtam volna kezdeni később például Dusan Djamonja szobrászatával, ha gyerekkoromban az én zsebem is nem lett volna tele patkószöggel, hiszen ez a macedón származású nagy horvát szobrász a patkószög szép fejét sokszorozva növesztette opusát… És akkor a puhafaszöget még meg sem is említettük…
Ami a neveltetést illeti, hihetetlen szabadságot élveztünk. Amellett, hogy apám kereskedő volt, egyben beszerzője is a kanizsai kereskedőknek. Sokat utazott, de ezekről az útjairól mi valójában semmit sem tudtunk. Igaz még nagyon kisgyerek voltam, de eléggé jól emlékszem arra az időszakra. Emlékszem, hogy rendszeresen eltűnt, elutazott a világba. A világba, ami engem rendkívüli módon foglalkoztatott. Ez is egyik meghatározója a munkásságomnak. Az, hogy van egy nagyon létező kis alföldi város, és minden más, ami a Tiszán, a határon túl van, az már egy egészen más világ: a Világ.
Egyszer kaptunk édesapámtól egy dubrovniki levelezőlapot, és döbbenten tanulmányoztuk, hogy mi az a különös kékség, amelyben édesapám mozog, eltűnik, felolvad. A kereskedőknek hozta a spongyát, tengeri sót, fügék füzéreit. De Isten tudja, igazából hol, miért és merre is járt. Egyszer talán majd egy novellafüzérben megírom titokzatos útjait. Mert hogy miről is volt szó, azt megmondani nem tudom, de leírni annál inkább, mert valamiféleképpen én is ott élek, abban a másik közegben, mint egy vándormadár…
Gyermekkorom másik fontos történése az volt, hogy apámat nagyon korán, rögtön a fölszabadulás után börtönbe zárták, és Vitéz nagyanyám vette át az irányítást a családban, valamiféle nagycsalád-maradványban éltünk. Nagyanyám kiugrott apáca nővére is hozzánk költözött, valamint édesanyám hibbant nővére, Margaréta is, azután volt még velünk egy cselédlány a Járásról, akit imádtunk, és ő is ugyanúgy élt közöttünk, mint egy családtag. Tulajdonképpen ő nevelt bennünket. Később Ausztráliába került, azóta is ott él, már legalább tíz-húsz éve nem láttam. Kezdetben néha még hazajött, megkeresett bennünket, érdeklődött utánam. Vele nagyon közeli kapcsolatunk volt, mivel édesanyám el volt foglalva, édesapám után kajtatott a börtönökbe, vitte, cipelte, vonszolta a csomagokat, igyekezett az ügyvédeken keresztül elérni valamit. Nagyanyám a tüzelővel foglalkozott, próbálta előteremteni a mindennapi kenyeret, így a cselédlány törődött velünk.
Ez a hihetetlen szabadság, ami a gyerekeknek adatott a Tisza mellett, a természet sátra alatt, tulajdonképpen ez helyettesítette a nevelést. A gyerekek különös közösségei magukra voltak utalva, zárt kisvilágokat, bandákat, csapatokat alkottak. Hol részekre szakadtak, háborúztak egymás ellen, hol pedig erősebben, sűrűbben fogódzkodtak össze. A háború előtt és után is sokat jelentett számomra a cserkészség, egy átmeneti korszak volt az, amikor még félig felderítők, félig cserkészek voltunk. Ott is a természetben történt minden. Én tulajdonképpen sosem is szakadtam el a természettől. A nevelés tehát, ismétlem, ez volt. Ahogyan maga az üzlet is valami hasonló szerepet játszott. A sok különös ember, aki oda járt, sokan csak beszélgetni jöttek be. És hát a bátyám könyvei, aki mindig előttem járt. Érdekes, hogy az első könyvek, amik a kezembe kerültek, ponyvák voltak. Egy nagyon szegény cigány fiú azzal foglalkozott, hogy ponyvákat szerzett, és valami minimális pénzért azokat kölcsönözte olvasásra. Jóskának hívták, jó barátom volt. Később valami tanfolyamra küldték Versecre, áttévedt Romániába, a hidegháború ideje alatt ott ragadt. Amikor visszajött, pincér lett belőle, híres főpincér, később írni is kezdett, aztán Németországba került. Már régóta Németországban él. Amikor utoljára találkoztam vele, eszembe jutott, hogy az első idegenlégiós ponyvákat tőle kaptam. Ezekben a ponyvákban találkoztam először Afrikával, a távolsággal, ahogy Dubrovnikkal is édesapám első levelezőlapján. Megkérdeztem akkor Jóskától, hogy mostanában mit olvas. Azt felelte, Heideggert. Ilyen volt tehát a neveltetésem, a természet, a műhelyek és a boltok, a cserkészek, valamint a kisváros hasonló furcsa figurái.

PNL: Az egész eddigi életedet egy jól megrajzolható körön, nagyon behatárolt kis területen belül töltötted, amelynek a legtávolibb pontja Újvidék és, mondjuk, Zágráb. Ugyanakkor az írásaidra jellemző az elvágyódás, egyáltalán az utazás. Egyszer te magad is utazási irodalomnak nevezted a művészetedet: létezni egy kicsi térben, és onnan megpróbálni rálátni a világra. Miért különösen erős az ottlét is, az elvágyódás is a Vajdaságban?
TO: Nem tudom pontosan, én is keresem ennek a titkát, talán a bezártsággal, a határzónával is kapcsolatban van. Gyerekekként nem voltunk tudatában annak, hogy milyen nehéz idők járnak, milyen világban élünk itt Észak-Bácskának ebben a Balkán által mégiscsak odacsípett csücskében: vasfüggöny, Tisza, minden oldalról behatárolva, hisz ezek homogén magyar városkák. Azt hiszem, arányaiban nálunk, Ó-Kanizsán él a legtöbb magyar, tehát ez zárt közösség volt, többszörösen is. Ebből a zárt burából nem is annyira a menekülés, mint inkább a kalandvágy késztetett távozásra. Sok barátom, ismerősöm ment el az idegenlégióba a ponyvaregények hatására, általában Kanizsáról és Észak-Bácskából mindig nagyon sokan mentek az idegenlégióba, ma is sokan élnek például Dél-Afrikában. Nagy József barátom, aki körülbelül azonos világból került Párizsba, szintén hasonlóan érzékeli ezt a világot. Ez az oda-vissza mozgás Nagy Józsefnél ugyanígy működik. Mesélte, gyakran fut össze nemzedékének idegenlégiós tagjaival, akik közül néhányan ott is maradtak, bezupáltak. Amikor a Jel Színház Marseille-ben szerepelt, az egyik el is ment megnézni az előadást. érdekes lehetett látnia a színpadon a különleges kanizsai figurákból lepárolt alakok megelevenedését, felismerni szülei beidegződött mozdulatait, testtartását.
Érdekes viszont, hogy mesterem, Koncz István nem mozdult el Kanizsáról. Ő Belgrádban volt egyetemista, a belgrádi négy évét intenzíven élte, alámerült alvilágába satöbbi. Jártam le hozzá. Igazából neki köszönhetem, hogy annyira megszerettem Belgrádot. De aztán többé nem mozdult.

PNL: Mondd, nektek, akik Kanizsáról származnak vagy akik számára Kanizsa fontos, van valami különös képességetek, hogy a világon mindenütt megtaláljátok a létező kanizsai vonatkozásokat New Yorktól Ausztráliáig? Vagy pedig Észak-Bácska és Kanizsa tényleg ilyen különleges közeg? Nem tudom eldönteni, mert én ezt rajtad, rajtatok keresztül ismerem. Számomra ez ugyanolyan mitikus világnak tűnik, mint Márquezé, nem véletlenül mondom a hasonlóságot. Ti emeltétek ezt a világot ilyen különös dimenzióba vagy pedig ennek a világnak van ilyen különös aurája?
TO: Ezt nehéz eldönteni. Biztos van ennek a világnak valami külön aurája. Én mindig kiválasztok ilyesféle kanizsai figurákat, illetve a barátaimat, akiken keresztül aztán próbálom ennek a titoknak a mibenlétét megfejteni. Ez a kör persze állandóan változik. Szeles Károlytól, Baráth Ferenctől Nagy Józsefig vagy Sebők Zoltántól és Bicskei Istvántól az Ausztráliában élő Árok Ferencig, aki az ausztrál futballválogatott és a Budapest Klub vezetője, edzője volt. Ilyen mintákat veszek.

PNL: Szeles Károly?
TO: Szeles Mónika édesapja, aki jónevű karikaturista volt és Jugoszlávia hármasugró bajnoka. Fiatal korunkban barátkoztunk Kanizsán, persze később Újvidéken is. Ezeken az embereken is szépen megfigyelhető, hogy itt kell lennie valaminek.
Szépen megfigyelhető, hogyan emelkedett, mozdult a fantasztikum felé ez a majdhogynem jellegtelen kis mezőváros. Például a nevezetes önkéntes tűzoltó egyesületnek, amelyik világbajnokságot nyert Torinóban, külön színháza is volt. Előadták az Idegeseket. Vagy például létezett egy társaság, amelyet „Haj- és Szakállnövesztők Társaság"-nak neveztek. Lent a Népkertben üléseztek, növesztették valójában a szakállukat és a hajukat, valamint egy kézzel írt lapot is megjelentettek. Több dokumentum maradt utánuk. Remélem, hogy a helytörténészek ezt a Társaságot is hamarosan fel fogják dolgozni. Jóllehet, ha megnézünk egy Nagy József-darabot, azonnal ráismerünk lelassított mozgásukra. A lelassított mozgás tehát tőlük, a felgyorsított pedig a tűzoltóktól származik koreográfiájában.
Nálunk mindenki sokat dolgozott, a földdel meg a nagy téglagyárban például, ebben a munkában koptak el, viszont azok a lumpenek, akik kiestek a sorból, annál inkább különöseknek tűntek. Ha mindenki kapál, akkor az a figura, aki nem kapál, csak sétál, meg mozdulatlanul ülve növeszti a szakállát, haját, elkezd lebegni, szépen átlibeg a fantasztikumba. Minket, gyerekeket nagyon izgattak ezek a furcsa alakok, néhányan közülük nem is voltak kanizsaiak, vagy nem voltunk biztosak benne, hogy kanizsaiak. Úgy képzeltük, túl a határon, a Tiszán - a világban mind ilyenek az emberek, növesztik a szakállukat, hajukat, lebegnek. Volt egy Szegények háza nevű intézmény, ahol majd mindenki ilyen furcsa figura volt. Különösen öltöztek, különösen mozogtak, afféle falubolondok voltak. Ezek nagy hatást gyakoroltak rám. Másfelől pedig ott volt egy kispolgári és egy polgári réteg, a Kosztolányi-család, Kosztolányi Dezső öccsének a családja például; Csáth Bácska című novellája Magyarkanizsán játszódik.
Azután ott volt a Tisza, a Járás. A Járás szikes terület, amely olykor teljesen fehér a sziksótól. Vitéz nagyanyámmal oda jártam ki fésülni a kamillát, söpörni a sziksót szappanfőzéshez. Ott csak kamilla, a sóvirág terem meg s még pár semmis növényke, mint a sivatagban, mint a tundrán. A kamillának ez az intenzív illata és a sziksó. Mondanom sem kell, hogy a sziksó szintén fontos alkímiai anyagommá, költői kategóriámmá lett. Kint a Járáson találtak egy gyógyforrást, amit már nagyon korán bevezettek a városba, a Népkertbe, és egy csodafürdőt építettek. Intenzív kénes, sárga vize volt. Gyerekkorunkban, mivel a házakban nem volt fürdőszoba, minden héten egyszer levonultunk a családdal a csodafürdőbe. A Tiszában, a virágzó Tiszában való fürdés az egyik fajta fürdés volt, a csodafürdőben pedig a másik. Kicsi medencék voltak, nem kádak, fehér kerámialapokkal kirakott kis medencék, lépcsőn kellett bemenni, rézkorlátba kapaszkodva, hogy aztán végtelen lebegjünk abban az aranysárga, forró vízben, kúráljuk a tiszai megpróbáltatások, sárháborúk, a folyó átúszásának életveszélyes kalandjainak fáradalmait. Egyszerűen csak fajansznak hívtuk ezeket a kis medencéket, a nirvána elérésének ezeket a szent helyeit.

PNL: Megmaradt még valami a gyógyfürdőből?
TO: Persze. Azóta már új részt is építettek hozzá, modern, komoly, messze híres gyógyfürdő lett belőle. De a régi részből is megmaradt még valami. Emlékszem, egy különös szobor állt előtte a kannagrupp közepén. Én gipszcigánylánynak neveztem, nagy hatással volt rám, ugyanis hasba lőtték az oroszok vagy a partizánok, akik még nem láttak szobrot, ahogy mi mondtuk: élő szobrot. Az estefelé arra sétáló idősebb úriemberek, nevezetes helyi kujonok, mint például Bicskei Ottó és Nagy Karcsi, minden egyes alkalommal elhitték, hogy élő nő áll ott, aki éppen rájuk vár, és amikor közelebb értek, gyorsan megigazították a hajukat. Lehet, valóban volt valami kisugárzása annak a gipsznek, ami nem is volt gipsz, ugyanis nemrég bedugtam az ujjam abba a golyó ütötte sebe, még mindig akárha ágyékába, és meg kellett tapasztalnom, hogy az a szobor valami pléhszerű anyagból, netán ónból van, ami persze semmivel sem kevésbé misztikus anyag, mint a gipsz.
Persze nemcsak fürödni jártunk a csodafürdőbe, hanem leskelődni is. Fölmásztunk az ablakok előtti fákra, odakötöztük magunkat a vastagabb ágakhoz, hogy szabadon maradjon a kezünk, és lestük a meztelen fürdőző lányokat, asszonyokat. Ez már egy következő korszak volt, amikor már kezdett véget érni a kisgyermek világa.
E belső körön kívül kis faluk sorakoztak a város körül: Kishomok, Orom, Adorján, Ostorka, Felsőhegyes, majd aztán már Zenta mint az első nagyobb város, ahol a bátyám nemsokára elkezdett gimnáziumba járni. A másik irányban pedig Szabadka, Szeged. Mintha Szegeden is jártam volna kicsi koromban, de nem emlékszem pontosan, lehet, hogy összekeverem Szabadkával. Emlékszem egy üzlet berendezésére, valami szép pulóvert kaptam, igen, ez mintha Szegeden történt volna, úgy negyvenháromban-negyvennégyben.

PNL: Meg tudod különböztetni a háború előtti gyerekkori élményeidet a háború utániaktól? A háború jelentett valamiféle cezúrát?
TO: Igen, emlékszem például, hogy a Pálinkás-házban laktunk, ahol most is a város egyik fontos üzlete működik. Tulajdonosának a nagyapja és az apja nagyon jó barátunk volt. Két utcára nyíló sarokház, amelynek mi a csendes mellékutcára néző részt béreltük. Ebben a kis utcában, a Pálinkás-ház mellett volt egy mézeskalácsos bolt. Hermann bácsinak hívták a tulajdonost. Csodálatos kis üzlethelyisége volt, teljesen üres, súrolt padlóval, egyetlen pult állt benne, azon néhány üvegharang, az egyik alatt krumplicukor, a másik alatt mézeskalács, szinte nem is volt más az egész üzletben. Mi, gyerekek, nagyon szerettük Hermann bácsiékat. Vizet vittem nekik az artézi kútról, ami jó kereseti lehetőség volt, mindig kaptam érte ugyanis egy-egy mézeskalácsot, öklömnyi krumplicukor rögöt. A nehéz kannák cipelése közben mind összevertem, kisebeztem a bokám, amit aztán Hermann néni speciális szeszekkel, porokkal gyógyított. Az utca porcfűvel volt benőve, ott tanyáztunk, fociztunk, ettük a papsajtot.
Emlékszem, amikor aztán megállt egy teherautó a mézeskalácsos előtt, és valami katonák, vagy csendőrök talán, föltuszkolták az idős házaspárt. A fogason mindössze egy sárga, kulikabátszerű ruha maradt utánuk, amiből Hermann néni kivágott egy sárga csillagot. Fekete lyuk tátongott a csillag helyén, amely lassan elnyelte az egész kis boltot. Egy pillanatra előbb még bemerészkedtem, és még mindig érzem a méz illatát, még mindig hallom, ahogy az egyik üvegharang alá beszorult légy zúg, feje oda-odaütődik az üvegfalhoz. Fogalmam sem volt, hogy mi történik. Aztán keresztbe tett deszkával beszögelték a bolt ajtaját. Elég sokáig, mintegy harminc-negyven évig, nem hallottam róluk. Aztán egyszer a tanyánkon átmentem a szomszéd paraszthoz, akinek szenvedélye volt a fúrás-faragás, kalapálás, mindig hozzá megyek, ha szükségem van valami kallantyúra, pántra. Kértem, vágjon le nekem egy darabot valami vasból, és akkor, munka közben szomszédom azt mondta, hogy „vágom, mint Hermann bácsi a krumplicukrot". Ez a tanya jó messze volt a várostól. Akkor hirtelen megmerevedtem, ugyanis eszembe jutott Hermann bácsi, láttam ahogyan vágja a krumplicukrot. „Maga tudja, ki volt a Hermann bácsi?", kérdeztem. Hogyne tudnám!, mondta. Megdöbbentett, hogy egy szólásban még mindig ilyen intenzíven él Hermann bácsi, aki ugye, valamelyik koncentrációs táborban végezhette. Akkor elhatároztam, hogy jobban utánanézek Hermann bácsiék családjának.
A másik dolog, amire emlékszem, hogy találtunk egy kiégett katonai dzsipet, amit mi elfoglaltunk, akárha tovább hajkurásztunk volna. Nem égett szét teljesen, de persze már használhatatlan volt. Egy kis gyöngybugyellárisra akadtunk a kormány mellett, azt valahogy nem érintette a tűz, cigaretta volt benne. Lehet, hogy volt valami más is benne, pénzérme például, amit az idősebb gyerekek zsebre tettek. Ezzel a kinccsel rögtön leléceltünk. Először is a nagy gesztenyesor alatti vizesárok kőlyuka alá húzódva rápipáltunk arra a borzalmas katonacigarettára. Nagyon rosszul lettem tőle, egész nap hánytam. Aztán emlékszem, amikor bejöttek az oroszok, ezen az utcán, ahol egy az állomásig vezető, szép gesztenyesor van, állították föl a tábori konyhát. A közelben ütött tanyát a parancsnokuk is, aki, mint később kiderült, Tolbuhin volt.
Emlékszem arra is, hogy focizás közben Tolbuhin néha nagyot, nevetségesen nagyot rúgott a labdánkba (egyszer seggre is esett a lendülettől, sokat írtam már róla, de ezt a képet még ki lehetne nagyítani, ki akár egy regénnyé, ahogyan a Pest, Berlin felé nyomuló Tolbuhin seggre esik a füvön, és mi, kisgyerekek titokban kuncogunk rajta, Köcsög pedig megjegyzi, hogy kétballábas, mire Lötyöge, akinek az apja balos érzelmű foltozóvarga volt, visszavág, hogy szeretné látni, hány bal lába van annak a Hitlernek), emlékszem nagy, vasalt csizmájára. Egyszer a gesztenyefa alá kihozott nagy vörös fotelben ült éppen, amikor az állomás, illetve Horgos felől megérkezett a cigányvajda, mezítláb, csizmanadrágban, oldalán egy hosszú, a járdán kalimpáló karddal. Szép lajbi volt rajta, nagy kalap, nagy bajusz. Két-három erős, fiatal cigánygyerek kísérte vonulását. A mai napig úgy él bennem, ahogyan akkor a fűben hasalva láttuk ezt a jelenetet. Jött, magabiztosan, szép, büszke tartással, hogy a nagy tábornokkal, az új hatalom képviselőjével megegyezzen. Az orosz katonák rögtön fölfigyeltek rá, nevetgélve kérdezősködtek, ki ez a csodabogár a karddal, piszkálni akarták, az egyikük már a puskájáért is nyúlt, de amikor Tolbuhin észrevette, jelezte, vezessék oda hozzá. Végül valóban egymás tenyerébe csaptak.
Arra is emlékszem, hogy voltak olyan barátaink, akikről tudtuk, hogy kivégezték az apjukat. Olyanok is voltak, akinek viszont a háborúból nem jött haza az apjuk. Édesapám egyik testvére is ottmaradt a Donnál. A többi testvére hazagyalogolt. Az egyik Pálinkás-fiú pilóta volt, emlékszem, amikor utoljára hazalátogatott, nagy volt az izgalom, az öröm a házban, aztán lelőtték a gépét.

PNL: Édesapádat nem hívták be?
TO: Elvitték a Petőfi-brigádba, de Topolyáról hazaszökött, így szerencsésen megúszta az egészet, őt aztán az államosítás őrölte be.
Barátaim, akiknek kivégezték a szüleit, azt is megmutatták, hogy ki volt a tettes, a gyilkos. Játszottunk az árokban, és akkor elment ott valaki - konkrétan például egy útkaparó, aki Bakota barátom édesapját lőtte le az adorjáni temetőben, a tyúkok kaparászták az agyát -, mire azt mondták: ez az. Aztán az is megtörtént, hogy a Tisza mellett játszva barátaink mutatták, hogy itt végezték ki az édesapjukat. Hogy itt van a homokban, majdhogynem a homokváraink alatt, a homokvárainkban.

PNL: A háború alatti leszámolásokra gondolsz?
TO: Igen. Volt egy fehér rádiónk meg egy kerékpárunk, amiket be kellett vinnünk a városházára. Különösen a rádiónkat sajnáltam, olyan volt, mint egy kis szekrény. Bevittük a városházára, ahol egy óriási pincében tárolták városkánk összes készülékét. A városháza gondnoka az egyik legjobb barátom édesapja volt, maga is kalandszerető gyerek, akiből később igazi kalandor lett. Ellopta a pince kulcsát, és mind bekapcsoltuk a készülékeket. Az aztán egy igazi hangjáték, rádiódráma volt. Kár, hogy most nem tudjuk idézni. Barátomnak köszönhetően mi uraltuk a városházát. Lejártunk a pincébe, bejártunk a díszterembe, felkapaszkodtunk a toronyba, bebújtunk a toronyóra szerkezetébe. Tehát, nem csak a természet körforgását éltük, a magunk módján intenzíven megéltük a történelmi időt is.
Mondom, ez a barátom különös figura volt, igazi kalandor, írtam is róla az Ördögfejben, de mivel gyerekkoromban közeli barátom volt, későbbi dolgaihoz nem tudok hozzányúlni, még nem találtam meg a hangot. Pedig utóbb a magyarországi újságok is írtak róla, mármint hogy fölrobbantotta a feleségét az Árpád híd alatt. Fiatal korában megjárta a Goli Otokot is. Németországban élt, később ugyanis kiszabadult, ártatlannak bizonyult, nem ő robbantotta fel a feleségét, hanem állítólag ő magát, vagy ha nem ő magát, akkor a csetnikek akarták felrobbantani őt, mivel a fegyverkereskedelembe is belekeveredett, és tévedésből a felesége talált felrobbanni… Szorongással gyűjtöm be az adatokat, valahogy szeretném, ha az egész dolog, egész élete pozitívvá kerekedne. Ezek a barátaim nem lettek még igazán a hőseimmé, inkább csak még együtt szenvedek velük, várom, merre is kanyarodnak, mivé is lesznek. Később egyszer például azt hallottam, nagy jachtkikötője van az Adrián, mostanában meg azt, hogy övé az egyik legnagyobb disco, nevezetesen Losinjon. Készülök hozzá…

PNL: Muszáj egy kicsit visszakanyarodnom ahhoz a szép passzushoz a Palics című novelládban, hogy a sziksó a te és a bátyád képzeletében elkezd szalicillá változni, és hogy a felhőhatár fölött az albán határnál, ahol az édesapád erdőt irt, a hó is szalicillá változik. Egyszerűen azért, mert az édesapádat szalicilkereskedés vádjával tartóztatták le…
TO: Szegény apám most is sokat mesél erről, gyűjtögeti a papírokat, hogy az államosított boltokból valamit netán visszakapna. Furcsa látni ezeket a primitív dokumentumokat, furcsa látni, kik is írták alá a később ismertté lett tartományi politikusok közül. Az egyiket például Szabó Ida. Hogy a különössége, fantasztikuma, borzalma tovább fokozódjon a dolognak, üzleteink egy része később, az államosítás után még le is égett, így persze még bonyolultabb a visszakövetelésük.
Államosították a boltokat, apámat behívták a bíróságra, Szabadkára mint tanút, ám tárgyalás közben egyszer csak átminősítették vádlottá, és rásóztak két évet (talán többet is, de kettőt leült belőle) tiltott kereskedés miatt. A tiltott kereskedelmet minden kereskedőre ráfoghatták, akár cipőtalpat, akár valami értékesebb festéket találtak náluk, édesapám esetében a szalicil volt az a bizonyos tiltott anyag, szubsztancia. A szalicil abban az időben még fontos anyag volt, később betiltották a használatát. Az új hatalom, a kommunisták immár minden jel szerint gyerekkori alkímiámhoz szállították az új anyagot, az új szűz port. Emlékszem, gyerekkoromban a dunsztolásnál, befőzésnél mindenki szalicilt használt. Apámat a tárgyalásról rögtön levitték a pincébe.
Később én is majdhogynem hasonló helyzetbe kerültem a Symposionnál. Először két cikkért ítéltek el, két folyóiratszámért. Külön mint privát embert és külön mint felelős szerkesztőt. Azt hiszem, szintén nyolc év jött össze. Ahogy a bíróság előtt álltam, és számoltam az éveket, valahogy rengetegnek tűnt. Aztán összevontak, feleztek, feltételesre váltottak, amiből én persze semmit sem értettem. Én csak azt számolgattam, hány évre is kell bevonulnom. A tárgyalóteremben a feleségem mellett ült Várady Tibor, aki akkor mellesleg a főszerkesztője volt a lapnak, lévén jogász, azonnal mondta, hogy végül is hány évről van szó, és hogy az egész föltételessé lesz. De ezt én ott kint, a vádlottak padján nem értettem, mert már össze voltam roppanva a megelőző procedúrának, a kihallgatásoknak, a rengeteg előtárgyalásnak köszönve. Mint mondani szoktam, úgy festhettem ott, mint egy tál rezgő kocsonya.
Édesapámat Szabadkáról Požarevacra, onnan pedig az albán határra, a Prokletije nevű hegységre vitték, amely az országhatárt képezi. Ott fenn, a felhők felett irtották az erdőt, ahogy mi, gyerekek mondtuk, a karácsonyfát. Édesanyám, noha szegénynek már akkor elég rosszak voltak a lábai, többször fölmászott hozzá nagy csomagjaival. Édesanyám mind szebben emlékezik vissza ezekre a kalandjaira, mindig segített neki valaki, sokszor vendégül látták. Hajszálon múlott, hogy nem jártam meg ugyanezt az utat. Örülnék, ha ezután sem kellene megjárnom, jóllehet, mint valami fantomfájdalom, azóta is intenzíven él bennem apám és anyám keresztútja az Átkozottak hegyére.
Később egy alkalommal Koszovón részt vettem valami irodalmi rendezvényen Đakovicán, Prištinában, és utána, az ott kapott honoráriumon elmentem a Prokletije, az Átkozottak hegye alá, ahol különben az egyik legszebb szerb kolostor, Dečani található. Kivettem egy szobát a közeli kis szállóban, és sokáig ott maradtam, néztem a havas csúcsot, mivel már akkor is érdekelt a képzőművészet, tanulmányoztam a freskók fehér angyalait, üldögéltem a szerzetesekkel, jó vörösboruk, túrójuk volt, beszélgettünk, néztük a csúcsot, a kolostort, noha fogalmuk sem volt, mi járatban is vagyok tulajdonképpen, hogy én még ott is a szalicil csikorgását hallom… Még ma is minden egyes alkalommal különös érzés fog el, ha a szabadkai börtönnel szemben várom az autóbuszt. Előbb-utóbb be kell kerülnöm, meg kell keresnem a cellát, ahol édesapám ült.
Amikor édesapám üzleteit elvették, mindent elraboltak, széthúztak a hirtelen párttaggá lett kisiparosok, s azok, akik a változást kihasználták, akik tudták, hogy milyen áru hol található. Egy éjszaka az ágyam fölött is besározták, betörték az ablakot, ott vitték ki a cipőtalpbőröket. Ma is érzem a bőr intenzív illatát. Körülbelül ilyes dolgokból rakódik össze számomra az a városka: a Tisza, a csodafürdő, a műhelyek, a pékség, a színházak, a téglagyár és az agyagbánya, a túlégetett cseréppel kerített focipálya, a mozi, a nagy, a kis és a szerb templom. Általában mindent úgy éltem meg kisgyerekkoromban, hogy valami sátor, aura keletkezett a dolgok fölött.
A nagytemplom például. Mivel nem tanultam meg hibátlanul a latin szöveget, nem voltam aktív ministráns, inkább csak harangozhattam. Koncz István volt a főministráns, nála kellett vizsgázni, de mint mondottam, megbuktam a latin szövegből. Nagyon irigyeltem azokat a gyerekeket, akik málnaszín szoknyában, csipkés blúzban, mezítláb járkáltak a hűs, fekete-fehér kőlapokon az oltár előtt, akik vitték, cipelték azt a nagy könyvet, rázták a csöngettyűket. Mostanában olykor megtörténik velem, hogy leveszek a könyvespolcról egy lexikont, és elfelejtem, mit is kerestem, elkezdem le-föl hordozni a szobában, mint ahogyan a misekönyvet hordozták málnaszoknyás ministráns barátaim… Igaz, a harangtorony sem volt kevésbé izgalmas, sőt talán még jobban meg is felelt alkatomnak, ugyanis rengeteg különös kis helyisége, sötét sarka, misztikus szintje, vakablaka, bemélyedése volt. És a harangozók is különös emberek voltak. Szent Miska például, aki, mint egy zenbuddhista szerzetes, egy kézzel harangozott, mivel a másik kezét imára tartotta. Igen, ez pontosan megegyezik az egy kézzel való tapsolással. Legnagyobb toronybéli élményemet később éltem meg, ám gyerekkori harangozásaim nélkül, anélkül, hogy a fényesre koptatott kötél minden egyes meghúzása után úgy éreztem, felránt, örökre elszakít a földtől, felránt az égbe, nem lett volna azzá, amivé lett. A hatvan-hetven méteres torony egyik addig általunk nem észlelt szintjén, valami gerendákkal bonyolított, átépített zugban, a mély galambürülékbe süllyedve egy koporsót és egy szenvedő Krisztus-szobrot találtunk. Ez a kitűnő szobor, a templom tömérdek szobra közül különben egy sem közelíti meg, valamikor színes lehetett. Annyira el van dugva, annyira megdolgozta az idő, annyira megszenvedett maga az anyaga is, hogy szinte valóssá vált. Élővé. Később fotókat készítettünk róla barátaimmal (Bicskei Zoltánnal, Nagy Józseffel), és megdöbbentő felfedezésemet a fotók is igazolták. Ez a fölfedezés független a park kannagrupjában álló szűzgipsz, illetve ónszobor ránk, kisgyerekekre gyakorolt hatásától, de nem is biztos, hogy független, és attól sem független talán, hogy éppen egy közülünk való fiú verte szét Michelangelo PiétBját… Én sok, nagyon sok időt töltöttem a Szent Péter bazilikában, szinte egész napokat gubbasztottam a PiétB mellett. Vártam, hogy megszólítson.
Van tehát egy hely a világon, ahol a Krisztus szobor (Ecce homo) megéledt, nem az oltárnál, nem ott, ahol ki van állítva, ahol vigyázzák, fényesítik, hanem egy zugban, ahová száz év óta senki sem kukkantott be. Erről majd egyszer még beszélnünk kellene, mert ahogyan Rilke írja valahol: Isten a legrégibb műalkotás. Nagyon rossz állapotban maradt fenn… De természetesen, a képzettségünkhöz tartozik, hogy tudjunk beszélni róla, s hogy láttuk a részleteit (maradványait). Igen, én láttam részleteit. Megdöbbentő fotókkal tudom bizonyítani. Talán meg kellene mutatnom egy ilyen fotót Wojtyłának. (Ha meghal, már nem lesz kinek megmutatni.)

PNL: Már amikor az utazásokról beszéltünk, akkor eszembe jutott a New York-i beszéd, és e szöveg kapcsán térnék vissza az őseidhez, a nevedhez és az édesapádhoz való viszonyodhoz, hiszen a nevetek, túl azon, hogy a fia vagy és hogy ő az apád, nagyon különösen kapcsol benneteket egybe. Vagyis a Tolnai névhez szeretnék kilyukadni.
TO: Érdekes, most, beszélgetésünk közben vettem észre, hogy nemcsak az egyik név, hanem a másik is furcsa változáson ment keresztül. Édesanyám neve Kovács, de amint említettem, Kovács nagyapám elment a háztól. Az én képzeletemben mintha Afrikába ment volna, és parafasisakban jött volna vissza. De az is lehet, hogy csak a martonosi cigányokhoz állt el vályogot verni, és ott maradt, összeszűrte a levet valamelyik pipázó cigány öregasszonnyal. Aztán visszatérte után lefokozta a család, és inkább a Vitéz nevet használták. Nem ő, a parafasisakos lett Vitézzé, hanem a női szárny győzött. Noha ő megjárta kalandját. Utána már állandóan kint ült a postakertben, nem messze a házunktól. Ám többé nem szólalt meg, soha senki nem tudta meg a titkát. Az alsó konyhában élt, ahol egy gipszfeszület lógott a falon. Valami viszony alakult ki közöttük, azóta izgat az a vásári szűzgipszfeszület.
A napokban majdnem sikerült vennem itt a Vértó mellett, az ószeres Rózsánál, egy hasonló gipszfeszületet, ám az utolsó pillanatban eltűnt az orrom elől. Gyerekkoromban aztán valami létrával leverték a falról nagyapa feszületét, összetört, a maradékkal írni kezdtem palatáblámra, elírtam, szétírtam. Mintha az egész opusomat azzal írtam volna, azzal bűnbesésem történetét. Ez a kis feszület kötődik a kannagrup és a torony szobrához is természetesen. Másrészt kapcsolódik fehér anyagokkal való foglalatosságomhoz, hihetetlen vonzódásomhoz Jovánovics György szobrászatához. Egyáltalán a fehérrel dolgozó képzőművészek családjához. Lehet, hogy egyszer könyvet fogok írni a fehér anyagokkal dolgozó művészekről.
Van egy nagy szlovén festő, itt van a legújabb monográfiája, épp most kaptam meg, Stupicának hívják. A könyvet egyik angyali barátnőm küldte Orleansból, Bjanka Adžić, aki Nagy József Beckett-darabjához készítette épp a kosztümöket, jóllehet főleg Ljubljanában él, ámbátor belgrádi. Valamikor itt is dolgozott Szabadkán, Ljubisa Ristićnél. Rég nem láttam már, de lám, csak egy szavamba került, üzentem, hogy megjelent egy új Stupica-monográfia, és ő már küldte is. Tehát engem foglalkoztatnak a fehérrel dolgozó művészek. Veszelszky Béla, Tóth Menyus és Márkus Anna is persze. A sziksót, az angóranyulakat, selyemgubókat, a szalicilt és a gipszet is érintettük már, jóllehet ugye, másról, a nevekről kérdeztél volt.
Így valahogy került előtérbe tehát a Vitéz név a női oldalon, viszont az édesapám neve Kracsun. Úgy tartja a családi hagyomány, hogy Romániából származunk. Két ága van a famíliának, az egyik, amelyik sócsempészéssel foglalkozott - íme, ismét a fehér anyag, a só is az egyik alapanyagom, igaz, inkább a tengeri só (a koperi sópárolók, Istenem!), de ők erdélyi sót csempésztek.
A másik ág rönköket úsztatott a Tiszán. A rönkúsztatásról még valamit tudhattam is, ugyanis Kanizsán, a Tisza-parton van egy göngyöleg- és ládagyár, ahová még most is állandóan úsztatják a rönköket. Vigyázni kellett, ne szoruljunk a rönkök közé, ne forduljunk alájuk, mert többé nem tudsz feljönni, megfulladsz. Különös gépek húzzák fel a rönköket a partra, majd rücskös, fogas dobok között forog és lehámozódnak, majd benn gyümölcsládák anyagává szeletelik őket . Ezeknek a rönköknek a vízzel átitatott illatát is érezni vélem tavaszonta, ahogyan az uszadékfa színe is egyik alaptónusom az útóbbi időben.
Tehát a Kracsunok később magyarosították a nevüket, az egyik szárny Karácsonyira, mert a ’kracsun’ románul karácsonyt jelent. De jelent reteszt is. Ezek az én szerény ismereteim. A másik rész pedig Tolnaira magyarosított. A Tolnai nevet minden bizonnyal Tolnay Klári színésznő hatására vettük fel, nyilván az ő filmjeinek, művészetének a hatására. Később elkezdtem vele foglalkozni, újra megnéztem a filmjeit, kiválasztottam kettőt, amelyeket beemeltem az írásaim világába, az Azúr expresszt és a Tiszavirágot. Ennek a két filmnek a címe korrespondált ugyanis az én világommal.

PNL: Édesapád hogyan emlékszik vissza erre a névváltoztatásra? Írod egy helyen, hogy nagyon meglepődtek ezen a névválasztáson és -változtatáson, a család többi része legalábbis.
TO: Édesapámnak sok testvére volt, de mi valahogy kiváltunk közülük. Mivel édesapám volt a legkisebb, őt beadták egy vaskereskedésbe inasnak, már tizenhárom éves korában. Ettől kezdve ő bent lakott Kanizsán. A többiek pedig kint dolgoztak a földeken, a Járáson. Mindegyiknek volt tanyája, földje. Édesapám viszont semmit sem kapott az örökségből.
Mindig különös érzés volt találkozni a Kracsunokkal, mert rossz volt, valahogy szégyeltem, hogy nem ugyanaz a nevünk, hogy elárultuk, megtagadtuk a nevünket. A háború után újra kellett kérni, hogy elismerjék ezt a névváltoztatást. Rövid ideig, körülbelül egy évig a középiskolában ismét Kracsun voltam. Föltételes reflexeim nem mozdultak be, a legizgalmasabb feleltetéskor sem mozdultam, amikor Kracsunnak szólítottak. Azután ismét visszakaptuk a Tolnai nevet, és azzal nőttünk föl. De ha meghal valaki a Kracsun családból, és temetésre kell menni, szeretném magamhoz ölelni őket, szeretném a fülükbe súgni, hogy én, de azt hiszem a fiam is, megmaradtunk Kracsunnak. És talán még azt is, hogy ne haragudjanak, írok én még egy opust Kracsun név alatt is…
Ami a nevet illeti, különös, hogy apai nagyapámat, Tódornak hívták: Kracsun Tódornak. Az egyik legnagyobb barokk szerb festőt szintén Teodor Kračunnak hívják. Nagyapám még görögkeleti vallású volt, a szerb temetőben van eltemetve, és a Kracsun famíliából még mások is. De nem beszéltek szerbül, sem románul, úgy látszik, korábban voltak nemzedékek, akiket én már nem ismertem, akik jobban kötődtek a nyelvhez, valláshoz. Arra emlékszem, hogy halottak napján a szerb temetőbe is mindig ellátogattunk. Amikor képzőművészettel kezdtem foglalkozni, akkor nagyon különös volt Teodor Kračunról írni, különös kettősség volt vele foglalkozni. Erre egy kicsit rá is játszottam, valami borgesi dolog jött ki abból, hogy fölcseréltem a festő és a tanyasi hentes figuráját.
Amikor a New York-i beszéd megjelent a Hídban, kedves barátomtól, a szegedi Ilia Mihálytól kaptam egy levelet, ami megzavart, megrázott, azóta is nyitott kérdéssé teszi a dolgot. Ugyanis ő olvasta ezt az esszét, és ahogy mindenben segít, ezt a dolgot is komolyan vette. A következőt írta nekem: „Kedves Ottó barátom, a Híd februári számában olvastam a New York-i beszédedet. Már régebben is szóltál a Kracsun névről. Akkor is mondani akartam, de a beszédhelyzet nem úgy hozta, hogy ne bizakodj, nem román név. Fehértói Katalin Árpád-kori kis személynévtár című, közel négyszáz oldalas könyvében, megjelent 1983-ban, Budapesten, szerepel ez a név több változatban. Kracin, Krachin, Karac, Karacinusz, Krachun változatokban. Első adat 1138. Így pedig szó sem lehet arról, hogy román név legyen, a románok sok helyen lehettek akkor, de itt nem. Továbbá a név szerepel Tápé faluban is ekkor, tehát az én szülőfalumban, amely Árpád-kori falu, inkább avar, mint magyar település, régészeti adatai is ezt bizonyítják. Tizenöt-húsz adatot sorolt fel Fehértói Katalin, kimásolom ezt a részt majd neked. Az nem jelent semmit, hogy a románok is használják ezt a nevet, illetve a karácsony ilyen megnevezését, hiszen keresztény népeknél azonos formában terjedt el a név stb. Ölel és üdvözöl Ilia Mihály. Utóirat: elkészült-e a csikókról szóló dolgozat?"
Ugyanis a fiam akkoriban diplomázott csikótenyésztésből a középiskolában, és Ilia Mihály szerezte be neki a literatúrát. Izgalommal olvastam a róla szóló jubileumi írásokat, hogy a csikókról szóló szakértelmét valaki fölemlegeti-e. Hihetetlen az a törődés, ami ebből a levélből is szépen kitűnik. Engem különösen érintett az a mondata, hogy ne bizakodj, nem román ez a név.

PNL: Ezt a mondatot hogyan értelmezed?
TO: Észrevettem például Jancsó Miklósnál, hogy amikor román eredetéről beszél, boldogan beszél róla, noha ez nála persze tisztább ügy. Lehet, hogy nálam ez a másság fontossága, az, hogy boldog vagy, hogy más is vagy, nemcsak az, ami. De ennek rengeteg negatív interpretációja is lehetséges. A magyarságod elárulása, nem vállalása, a nemzeti kérdések negligálása, gyávaság, szóval mindenféle vád érheti az embert, amikor azt mondja, hogy ő román származású, román is.
Nálam nem erről van szó, ezt tényleg egy naiv szóhagyományból vettem, és valóban igaza van Ilia Mihálynak, mert őseim Makóról jöttek, és ha Tápét emlegeti, akkor biztos úgy van, ahogy ő mondja. Ez a levele része lett munkásságomnak, úgyhogy ha a New York-i beszédet közlöm, akkor vélhetően a függelékben ott lesz ez a levél is.
Érdekes, hogy megrágták az egerek. Egyik utazásom alkalmával a lányom a táskámba tett egy zacskó szotyolát leforrasztott műanyag zacskóban, ahogy Pesten szokták. Épp Velencébe utaztam, és nem törögettem el, úgy maradt. Amikor kipakoltam a táskámból, a zacskót bedobtam egy fiókba, épp abba, ahol a levelek vannak. És az egerek megérezték az egész házban, hol van a szotyolamag, átfúrtak a falon, fölfúrtak a fiókba is, és épp Ilia Mihály levélgyűjteményét, pontosabban éppen a nevemet tárgyaló levelét kezdték enni. Én nem messze aludtam ettől a fióktól, hallottam, hogy állandóan dolgoznak az Ilia-levelek, állandó lelkiismereti problémám is volt ez a levél, hogyan lehetséges, hogy én büszkélkedem azzal, hogy román vagyok. Szinte leleplezett, megszégyenített Mihály.
Hogy folytassam, Iliának külön fejezetet kellene szentelni, mert ilyen gyönyörűen kíséri az írók munkásságát, ennyire belülről, ennyire segítőkészen. Nem sokkal később egy újvidéki szerb barátom, egy régiségkutató képzőművész meghallotta ezt a Kracsun-név problémát, és ő meg a jugoszláv enciklopédia idevonatkozó oldalát küldte el nekem. Ott azt írja, hogy a Kracsun név Varazsdon fordul elő, azután Križevcin, Čakovecen és Vukováron. Nagyon érdekes, hogy lassan egész tudóscsoport dolgozik körülöttem a nevemet illetően. Valahogy így alakul viszonyom e névhez. Arra gondolok, nevemet illetően talán még vár rám valami. Hol örömmel, hol félelemmel gondolok erre. Miféle irodalom is lehet ez, amit én verejtékezem, amikor még a név sem bizonyos felette?!

PNL: Alighanem kell is egy tudóscsoport, hogy valamennyire rendet vágjon ebben a szövevényben, a műveid fésűszerűen vagy bogáncsszerűen, mindenesetre ezer szállal összetapadó korpuszában, és ez nemcsak az én benyomásom, te magad indukálod ezt az érzést, mondván, mintha neked választották volna ezt a Tolnai nevet, és itt nem annyira a színésznőre gondolok, hanem a Tolnai Világlexikonára, amely lexikonban, illetve metaforájában megtaláltad a kellő teret és kiterjedést, ahol elhelyezheted vagy elhelyezhetnéd ezt az egyre nagyobb oeuvre-t.
TO: Igen, ez még csak ezután jön, ez még csak bonyolítja, igaz, szépen bonyolítja a dolgot. Esetemet a nevemmel. Akkor vált először pozitív valamivé számomra ez a felvett, magyarosított név, amikor a kanizsai könyvtárban először pillantottam meg a Tolnai Világlexikona-sorozatot. Akkor még nem tudtam igazán, hogy mi az irodalom, nem volt vele semmi kapcsolatom, csak a ponyvákkal. A könyvtár takarítónőjének a fia a barátunk volt, ellopta a kulcsot, és éjszaka behatoltunk a könyvtárba, el is loptunk néhány könyvet, de aztán megijedtünk és visszavittük. Elvittünk néhány bőrkötésű régi lexikont, nem Tolnait, de mondom, akkor pillantottam meg először a Tolnai Világlexikonát. Akkor hirtelen megálltam egy pillanatra, noha féltem, mert de facto loptunk, tolvajok voltunk, behatoltunk egy idegen területre az ellopott kulcsokkal. Emlékszem, Mengyinek hívták a takarítónő fiát, azt hiszem, már nem él. Sokáig érdeklődtem utána a barátaimon keresztül. Szóval, megálltam egy pillanatra, büszkén fölnéztem a sorozatra, és azt mondtam, hogy lám. Szinte azonosultam vele, azóta is azt az érzést próbálom fölidézni, illetve kiérdemelni.
Aztán kerültek hozzánk könyvek, mivel édesapám kereskedő volt, a könyvkupecok gyakran megfordultak nálunk. Például egy rokonszenves cigány bácsi, ő később Zentára került, sok szép lánya volt. Volt egy fia is, aki festett, mindenféle bonyodalmak támadtak körülötte. De ez az öreg cigány, isteni öreg volt, hóna alatt pár könyvvel mindig beállított, és megpróbált elsózni valamit. Hol az aradi vértanúkról egy díszes kiadványt, hol valami mást, és ha így bekerült egy-egy könyv a családba, az mindig ereklye volt a számomra. Amikor a bátyám elkezdett középiskolába járni, rajta keresztül komolyabb könyvek is a kezembe kerültek. Elsősorban persze a tankönyvei.

PNL: Emlékszel a szüleid olvasmányaira? Például a Tolnai Világexikonából vagy a Tolnai Világkönyvtárából volt valami a házatokban?
TO: Épp erről akarok mesélni. Érdekes módon a kispolgári családokban az Erdélyi Szépmíves Céh halinakötésű könyvei álltak a dívány oldalába épített üveges polcokon. Ma sem tudnám megmondani, miért, de engem rendkívüli módon izgattak ezek a könyvek. Azóta aktívan foglalkozom a halinával… A halina is a fehér anyagaimhoz tartozik, noha például az albán sapka is ilyen anyagból készül. (Albán sapkám is van persze, ott tartom a halinakötésű könyvek polcán.) Amikor ezekben a lakásokban bújócskáztunk, mindig úgy rejtőztem el, hogy a díványnak arra a részére kerüljek, ahol ezek a halinakötésű könyvek sorakoztak. Szinte simogattam őket, azután elkezdtem gyűjteni őket. Az egyik első könyvem, amit megszereztem, Áprily Lajos kötete volt. S most visszatérek a rönkökhöz, ugyanis a címe: Rönk a Tiszán. Ezt egy osztálytársamtól, Bieber Lajostól vettem, aki titokban kiárusította nekem halináit. Azóta fontos számomra Áprily költészete, tehát egészen kisgyerekkorom, mondjuk negyvenkilenc, ötven óta. Valami borzongást éreztem, mert a rönkökkel volt kapcsolatban az egyik verse, és különös volt azt is látni, hogy e