2000. március 15.

A kerti padon üldögélek, a fátyolvirág sövény elôtt, a kopasz nyakú, 100 éves feketefenyôk alatt, szemben: a Homokvárral. A gyenge nap felé emelem arcom. Akárha a mind jobban szaporodó szemölcsöket, a mind jobban kitüremlô ragyát akarnám leöblíteni, lemosni magamról a langyos, tiszta fénnyel. Öt éve átrakattuk a Homokvár szép, bonyolult tetôzetét, de egy-két cserepet már ismét ki kellene cserélni, egy-két cserepet meg kellene igazítani a meredek tornyon is, amelyet kezdetben olyannyira szerettem volna elefántcsonttá nyilvánítani (pontosan alája, de facto a toronyba raktam íróasztalom etcetera), ám akkor egy napon észrevettem, perceg, hullik a homok: valójában egy homokórában ülök... Hiába haltak el misztikusmód kis, vidéki állatkertünk elefántjai: homokvár nem bír el elefántcsont tornyot... Szerencsére tartalékoltunk volt elég hódfarkú cserepet. Hátha András új - égig érô - lajtorjájáról majd ezt az operációt is el tudjuk végezni. A minap beszélgettem Andrással. Kérdeztem, hogyan hívják szép, fiatal farkaskutyáját. Karesz, mondta. Majd még büszkén hozzátette: a Carmen volt az anyja. Látom, amint az elsô fadarázs kirepül a veranda gerendázatából. Emlékszem, az elmúlt években még a japán bambuszcsörgô rúdjaiba is befészkelték magukat. Érezni lehetett, ahogyan elnehezítették, megváltoztatták tónusát. Átstimmelték valójában kedves hangszerem. Különös, mostanság olyan szeles idôk járnak, hogy le kellett szerelnem a veranda elejérôl a japán csörgôt. Az egyik viharos, téli éjszakán kiugrottam az ágyból, felmásztam a veranda korlátjára, leakasztottam, és vittem a hátsó udvar felé, de közben lecsúszott a pizsamanadrágom, mert már megfáradt, kinyúlt benne a gumi. És álltam ott a viharos éjszakában, meztelen seggel, egyik kezemben a japán bambuszcsörgôvel, a másikkal pedig pizsamanadrágom után kapkodva. Végül úgy, meztelen alsótesttel, lábamon tartott nadrággal araszolva, az öreg bodzára akasztottam a hangszert. Ott cibálhatja a szél. Még Amszterdamban vásároltuk a sok tulipánhagymával, Rembrandt-kiadvánnyal, 1974-ben. Hangja hozzátartozott újvidéki lakásainkhoz, hozzá a Virág utca 3 verandájához. Amikor a Vég tónusát írtam - valójában azzal a tónussal bajlódom, azt élem, azt próbálom kivonni, megragadni most is - megfeledkeztem ezeknek a bambuszcsöveknek a hangjáról. Megfeledkeztem, ám most mégis tisztán kihallom azokból a furcsa feljegyzésekbôl. Nem tudom, a bodzán, ezekben a nagy szelekben is belepetéznek-e majd a darazsak. Ha hátul lesz dolgom, ha tojásért megyek a tyúkólba, ha szemetet viszek a kukába, ha kislibákat legeltetek, majd kifülelem.

Reggel hallottam, a szakember azt mondja: a fák már túl vannak mély nyugalmi állapotukon. Felmerülnek magukban. Az aranyesô ága benn a vázában már kinyílt. Nézem, a japánbirs is pillanatokon belül kipattog. Újvidéken is volt egy kedves japánbirsem. Egyszer épp virágozni kezdett, amikor valami furcsa hangot hallottam az udvarról, kipillantottam a nagyablakon - akárha flamingó röpült volna át az udvar felett. Igen, néhány elhullatott toll ott rezgett a tövises kis bokron, és a vásári papírtrombitára emlékeztetô hang is ott visszhangzott még az ólak, fészerek, istállók között. Szinte ajtóstul rohantam az udvarra. Akkor még annyira azonos voltam motívumaimmal, kis híján a rajából elcsavargott rózsaszín gázolómadár után röpültem. Éjszaka aztán sokáig tanulmányoztam a LLOYD útikönyvek Németh Andor szerkesztette Felsô Olaszország című kis vaskos kötet térképét: Újvidékrôl milyen útvonalon érhetett leggyorsabban a Pó-deltába, noha aztán magában a deltában már nem sokáig tudtam követni, hiába nyúltam a Tolnai és a Pallas Lexikonért (egyúttal megkísérelve a DELTA szócikken is dolgozni valamit az Új Tolnai részére, hiszen akkor már aláírtam a szerzôdést a háromkötetes Új Tolnaira: Ferraránál a Po már a háztetôk magasságában folyik. Papozzenál kezdi meg, évenként 70-80 méterrel elôhaladó, deltája alkotását; délnek szakad ki a Po di Goro, északnak a Po della Maestra; ez utóbbiból ágazik ki újra a Po di Levante, ettôl nem messze Villaregiánál pedig a Po della Tolle... Igen, valahol Po della Tolle környékén kezdett elnyelni újvidéki éjszakám miazmája, mocsara)... Palicsi állatkertünkben nincs flamingó. Így Janka unokámnak Pesten voltam kénytelen megmutatni az elsô flamingót, hiszen én a Rovarház óta belülrôl ismerem azt az állatkertet is (utoljára az EX Sólyom-számát készítve elô jártam volt benne, volt ott bévül némi kis kalandom). Emlékszem, leguggoltam, erôsen magamhoz szorítottam unokám, és úgy próbáltam átadni neki titkos (valójában misztikus-alkímikusi) tudományomat az angyalokról, amely gyerekkorom tollraktáraiban szerzett tapasztalatomtól Dürer nevezetes szárnystúdiumáig terjed, amely aztán majd ihletni fogja a festészet nagy angyalképeinek szárnymegoldásait mind. Ha legközelebb Veszprémben járok, megkérem az állatkertet (mert azt is, akár például a heidelbergit, bévülrôl ismerem), meg a várost: ajándékozzanak néhány flamingót palicsi állatkertünknek, hiszen nekik rengeteg van. Jóllehet én nem Veszprémbe: a Neretva, a Pó és a Rhone deltájába vágyom. Mert, mint jeleztem, nem a flamingó volt elôször, hanem: a delta mint olyan... Boldog vagyok, hogy egyik kedves festôm, Halil Tikveša műterme túlélte e borzalmas háborúkat a Neretva-deltában. Állandóan kapcsolatban voltunk, megérezte, van valami közöm a dologhoz, hogy abszolút delta-érzékeny vagyok. Sosem felejtem el, amikor 15-ik emeleti újbelgrádi lakásán, meghúzva egy kis zsinórt, leengedte a delta egész falat beborító katonai térképét. Mellettem álló fiamnak is elállt a lélegzete. Ez azokban a napokban történt, amikor arrafele összevissza gyilkolták egymást a horvátok, a bosnyákok és a szerbek. Ha valaki akkor, abban a pillanatban lát bennünket, ahogyan a hatalmas, szép (minden bizonnyal Halil festette, illuminálta) katonai térkép fölé hajolunk, veszélyes összeesküvôknek vél, ahogy azok is voltunk, azok is vagyunk: valamiféle ellenkalózai a delta, Balkán labirintusának. A minap kerestem telefonon Halilt Belgrádban, de azt mondta a felesége: Szarajevóban van. Azért kerestem, hogy elmeséljem neki, milyen szépen beszélgettünk róla valamikori újvidéki tanítványával, az adai Bálind Istvánnal, az egyik, kis Király utcai galériában, Budapesten, meg hogy azt is elmeséljem neki, milyen izgalmas festészetet - az egyik legizgalmasabb festészetet per pillanat Pesten - csinál István, akivel Halil már egyetemista korában képet cserélt volt...

A balkáni gerle a konyhaajtó fölé fészkelt, már jó ideje ülnek is. Nem tudom, van-e valami köze a balkáni gerlének a kacagó gerléhez. Emlékszem, gyerekkoromban egyik barátomnak voltak kacagó gerléi (annak a nagy gazdaháznak az alsó traktusában laktak, amely most Nagy Jóska tulajdona lett; majd megkérem Jóskát, szerezzünk ismét kacagó gerléket az alsó épületek eresze alá) - és én sehogyan sem tudtam eldönteni, kacagnak-e, avagy zokognak? Talán éppen ez a kapcsolat közöttük. Mármint a balkáni és a kacagó gerle között. A feketerigók a torony alatti csatorna mögött költenek. A csalogányok Schuszter úréknál tanyáztak, de amióta új lakók költöztek a házba, felszámoltak minden sűrűvé nemezelôdött bokrot, fel a csalogányok számára ideális csalitot. Sôt még kis kalitkákkal is teleaggatták a fákat, fogják az énekeseket, árulják ôket a galambpiacon. Fel kellene vásárolnom szegényektôl, és szabadon engedni ôket...
Csak most veszem észre, hogy Jutka csöpp unokáink (3) miatt betemetett, homokozóvá alakított tó helyére most egy kisebbet kreál. Elôbb még azt hittem, a homokozót gereblyézi. De addig gereblyézgette, amíg egy gödröt képezett a közepén. Látom, ismét eluralkodik rajta a tó-komplexus. Tóvidéken élünk, mondogattam tavalyelôtt is (Palics, Ludas, Sóstó, Jaszibara, Vértó etc. Iványi nagy Szabadka-történetében így kezdi a tavakról szóló lajstromát: A tavak közül elsô helyen említem a Kelebia tavat, alakja némileg S alakjához hasonlít...), és neked ez sem elég, te még a kertben, a csirkeudvarban is tavakat fakasztasz! Hatalmas termésköveket vásárolt egy befejezetlen házból, és a Sanyival a gödör peremén szépen körülbetonoztatta ôket. Nem marad más hátra, én is nekiveselkedek, annál is inkább, mivel nem lenne szabad kubikolnia, látom, hol elönti arcát a pír, hol elfehéredik. De amíg én kubikolok, ô máris biciklire pattan, száguld a fóliáért. Leterítjük. Egy méhecske máris a közepére landol. Szegény, víznek vélte a fóliát. De már hordatja is velem a vizet, ugyanis rövid a locsolócsövünk. Hiába magyarázom neki, Herceg Zsófi holnap jön Pestrôl (mert 15-én mindig az ablaka alatt kiabálnak a gúvadt szemű szónokok - miért kiabálnak ennyire ismét a szónokok, tűnôdtünk olykor Zsófival, Istenem, ismét csak ennyire tudtak szabadokká lenni?!), és egy 50 méteres, kerekes locsolócsövet fog hozni, azzal szépen föltölthetnénk. Nem, ô azonnal akarja a kis tavat. Az elsô vödör víz után egy pálcikával kiemelem a méhecskét. Beviszem a fekete ikonosztázion közepére illesztett üres, kékarany kaptárba.

Kész a tó. Janka unokánk a télen, megpillantva a befagyott Palicsi-tavat, azt mondta: Nincs tó. Most meg, mire ismét hazajön, eggyel több tó lesz a tóvidéken. Annál is inkább bonyolódnak számára is a vízügyi problémák, mivel közben a tengerrel is jobban megismerkedett, a tél egy részét ugyanis két unokám, Janka meg Panka Marseille-ben töltötte. Emlékszem, akkor is milyen erôs - pozitív - fantomfájdalmat éreztem, amikor Janka, egyévesen (most kettô) elôször fürdött az Adriában. Mint a tyúkok, mint a madarak, a földön, a porban, a homokban fetrengtem, úsztam. Van Pina Bauschnál egy jelenet, amikor a pohárból vizet löttyintenek a deszkákra, és az egyik táncos úszni kezd benne, úszni, akárha a tengeren. Igen, de a mi vízügyi problémáink még ennél is (sokkal) bonyolultabbak. Ugyanis Zsófi unokámék meg a Csepel-sziget csücskén: Ráckevén (Srpski Kovin) vettek házat. A Duna két ágával ismerkedtünk, a kis belsô tóval, a nagy hattyúhad felröpülésében, landolásában gyönyörködtünk Zsófi unokámmal... Véletlen futottam össze azokban a napokban a Műcsarnokban szobrász barátommal, Jovánoviccsal. Meghívott bennünket hozzájuk, a Keleti Károly utcába, vacsorára. És közben véletlen megemlítettük nekik Ráckevét. Édesapám Ráckevén született, mondta Jován, jóllehet én már Csepelen, és egy gyönyörű nagyáriát énekelt nekünk Ráckevérôl, Csepelrôl, nagyszüleirôl, szüleirôl...

A Stadler Ancika, aki Stadler Aurel, Palics krónikásának hagyatékát kezeli, ismét a Gertrud nénirôl beszél nekem, itt laktak a temetô utca sarkán, azt bizonygatja: Jerta néni Móricz Zsigmond lánya volt.

Készülök haza, Ó Kanizsára, szüleimhez. A telet húgoméknál, Topolya mellett, Krivaján töltötték. Tegnap szállították ôket haza. Most egyedül vannak. Ugyanis közben (7-én) Ó Kanizsán élô bátyám rosszul lett, a mentôk bevitték a zentai kórházba. 8-án meglátogattam a fiammal, de a nônap miatt nem tudtam beszélni az orvosával. Infúzión volt, a nôvér kihúzta karjából a tűt, és kijöhetett velünk a folyosóra. Arról mesélt, hogy végre nyugdíjas lett, és majd egész idejét kishomoki tanyáján fogja tölteni. Birkákat fog venni, két szamarat, az egyiket fölhizlalja szaláminak. Bántott, hogy nem tudtam elérni az orvosát, szerettem volna elmondani neki, hogy epeköve, gyomorbántalmai ellenére minden problémája idegalapon keresendô, ugyanis ô intézte volt a községben a menekültügyi kérdést, a katonai nyugdíjakat. És mivel nem nézhette, nem kezelhette a községben hatalmon lévô magyar párt szemszögébôl a menekültügyi kérdést: egyszerűen beleroppant a dologba... A kórház folyosóján, ahol üldögéltünk, korai Ács-festmények lógtak, Ács tanította volt bátyámat is (Koncz István is sokat mesélt róla), de már nem reagált a képekre, nem látta ôket...

Szerencsére néhány napja felújították a Kanizsa és Szabadka között 20 éve szünetelô vasúti forgalmat; naponta négyszer fordul sínbusz oda-viszsza. Este 7-kor indulok. Hogy éjszaka segíthessek nekik. Furcsa érzés uralkodik el rajtam. Akárha kisgyerekkoromban, elsô vonatozásomkor. Szüleim többször laktak Szabadkán. Elôször néhány nappal a bombázás elôtt mentek vissza Kanizsára. És tényleg, keresztanyánk házát, ahol laktunk, találat érte. Keresztanyánk szerencsére a templomban volt éppen. Attól kezdve haláláig a nap legnagyobb részét a templomokban töltötte. Éppen csak hunyni jött haza a vecsernye és a hajnali mise között. Másodszor 48-9-ben laktunk benn Szabadkán. Az elsô osztályt a Kakas-iskolában végeztem. A háború elôtti utazásokra nem emlékszem (40-ben születtem), de a háború után mindig nagyon foglalkoztatott a vonat Horgosnál való megfordíttatása. Állandóan azt lestem, netán egyszer megfeledkezik a masiniszta - és nekihajt a vasfüggönynek, netán át is töri. Most is ugyanúgy izgultam Horgosnál, mint akkor. Most talán még valami borzalmasabb - mert láthatatlan - függönyt kellene áttörni-szakítani.

Tele a sínbusz utassal, diákokkal, munkásokkal. Hallgatom a diákoknak az éppen aktuális utcai tüntetésekre vonatkozó megjegyzéseit. Nem szabad az elsô sorban menetelni, mert a rendôrök onnan szedik áldozataikat stb. Akár a 96-os sétáláskor (a világ legszebb megmozdulása volt az, mennyivel szebb, szellemesebb 68-nál és a bársonyos forradalmaknál például, valójában a dadaizmus nagy-nagy boldog-játékos reneszánsza, tehát akár azt is mondhatnánk, ez a kor nem a posztmodern kora volt, hanem a belgrádi-újvidéki-szabadkai sétálásoknak köszönve a dadaista performance-é, meg vagyok gyôzôdve, a forradalmakat mindig is hasonlóaknak álmodták, boldog-játékos dadaista performance-oknak - az ideológiát-politikát, gyilkot közben csempészték belé), ismét fiatalokkal teli a szabadkai utcák. Senki sem tudja pontosan, mi is történik. Én azt hiszem, egy újabb nemzedék lép a porondra. Jó, hogy még nem sikerült hozzájuk dörgölôzniük az ellenzéknek, a nemzeti pártoknak, az Ellenállásnak, senkinek. Egy új világérzés sejlik - és nagyon jó, hogy senki sem tudja, milyen is lesz ez az új világérzés.

Zavar, szinte fáj, hogy a munkások (nem sok munkás van már, eltűnt a proletariátus, nálunk nem dolgozik senki, a martalócok, maffiózók, politikuscsemeték privatizálnak, forgatják a rabolt pénzt, amelynek éppen itt Palicsnál és Horgosnál van az egyik deltája, itt folyik ki-be a nafta nagy része is, kezdetekben, a háború elején ennek a deltának volt az egyik egzotikus kalóza Magda Marinko például), fáj, hogy az elgyötört munkások nem fordítják át az ülések támláját, nem elôre néznek, észre sem veszik a zsongó diákokat, egytôl egyig háttal utaznak. A talajvizek miatt mostan ismét puszta ám igazán a puszta!, csak a királydombok emelkednek ki, nem csodálkoznék, ha valamiféle bárkára várva az ôzek megszállnák ôket.

Lekászálódom: Ó Kanizsán. (Ez az Ó valójában a néma kiáltás formája ajkamon, mint Laokoón ajkán; 10-20 éve formálódik.) Az állomás elejét szépen újrameszelték, akár egy kulisszát. Újrafestették a táblát is, amelyet már olvashatatlanná írt át meg át az idô, igen, a fölújítás elôtt már nem lehetett elolvasni a városka nevét, a vidéki piktorok bábeli átírásainak halmaza volt csupán.

KANIZSA KANJIŽA

>

A temetô karnyújtásnyira. Az elmúlt években metafizikussá lett ez az elhagyott állomás itt a temetôvel szemben. Egy napon azt észleltem, az állomás észrevétlen csúszik be a temetô közepe felé. Egyfajta csapda lett számomra a hely, ahonnan, nem kis művészeti ambíciókkal, világnak mentem, a világot meghódítani indultam. Ám, 20-30 év után, tékozló fiú, nagy pánikban kellett tapasztalnom, sehogyan sem tudtam visszajönni, hazatérni. Dürer és Gide Tékozló fiúja (melyet Rilke fordított németre), mindig fontos volt számomra, régóta készülök megírni saját változatomat. Dürer rusztikus grafikája, az istállók, a kamrák deszkái, a vályú körüli ,,vaddisznók" pontosak - egyedül a fiú tűnik számomra túl zordnak, monumentálisnak (jóllehet a keserűség, a vereség, a fájdalom monumentalitásáról van szó minden bizonnyal). Engem az a pillanat érdekel, amikor a fiú a ,,vaddisznókkal" tulakodik a vályú körül, amikor habzsolja a korpát, lefetyeli a moslékot. Nálam az elsô éjszakát az ólban tölti, az is megtörténhet, nem is jelentkezik a családnál, disznóként, ,,vaddisznóként" éli további boldog, otthoni életét. És majd csak az egyik ,,vaddisznó" hátát kaparászva sejti meg az Apa, hogy a kisebb fiú az ott az ól sarában...(Mészöly Saulusának stílusában, Bresson és Pasolini eljárásával képzeltem átírni Gide kis könyvét.) Számolom a gesztenyefákat a Nagyutcán, hiszen mindegyiket személyesen ismertem, mindegyik kérgébe véstem szívet, mindegyik lombjában raktam fészket. Vizsgálom, sikerült-e túlélniük a vészt, amely mostanában a vadgesztenyét megtámadta? A mostani aggok házában laktunk. Vitéz nagyanyámék az Iparos (most Horvát) közben, Vitéz dédszüleim pedig a Petôfi utcában. De laktunk Viktor néninél, a Színház (Gazdakör, Szindikátus, Könyvtár) melletti Lovas házban (ott születtem volt), meg a SOKOL-lal szembeni Páncél házban is (ott pedig mindössze egy évet élt Gyöngyvér húgom született volt), mielôtt megvettük volna a mostani nagyáruház, tehát a város centrális helyén álló sarokházat, amely majd 49-ben le fog égni, amelynek maradványait ráadásul még államosítják (s hogy még egy ráadás is legyen, apámat a požareváci börtönbe zárják, az albán határ égig érô, Átkozottnak nevezett hegységébe hurcolják erdôt irtani). Minden egyes ház melegét érzem, azokét is, amelyek most üresek, félig romosak már. Mint üvegkaptárokon, átlátok vastag, vert falaikon, elromlott redônyeiken. Akárha nem csak minden egyes gesztenyefát, a házakat is egyenként megölelném. Ölelem égô házunkat is. Apám azt magyarázta, ha nem verik le a lakatokat az üzletekrôl, mielôtt megérkeztek a tűzoltók, nem ég porrá minden. Anyám mesélte, ô csak másnap merte megnézni a füstölgô, parázsló üszköket. Én, ez egyik alapélményem, nem voltam teljesen tudatában annak, hogy a mi házunk, a mi boltjaink, a mi gyarmatárunk (dalmát füge- és spongyakoszorúk), a mi festékes fiókjaink (parasztrózsaszín, viola és azúrkék, cinkweiss és gipsz), cipôtalppal, papundeklivel, finom bôrökkel (antilop, sevró, szatytyán, cipôtalp), kénrudakkal, kocsikenôccsel, terpentinnel, enyvlapokkal teli raktáraink égnek, csak álltam ott megigézve a tűzvésztôl, elbűvölve az egykor világbajnok tűzoltók utódainak nyaktörô cirkuszi mutatványokat idézô munkájától (külön-külön emlékszem minden tűzoltóra, emlékszem például Sebôk Zoli édesapjára is, amint az egyik létra tetején, fején, akár Rembrandt Sisakos férfija fején, ragyog a rézsisak), csak arra emlékszem, hogy mind hátrább tolt a hihetetlen hôhullám, rászorított a Szövetkezeti Otthon téglafalára, amely már szintén átmelegedett, átforrósodott, pattogni kezdett. És nekem, mert már ôsz volt, mert ha nem is voltam teljesen tudatában, hogy a mi boltjaink, a mi házunk (ahogy majd szüleim mondják: MINDENÜNK) ég, pusztul, mégis annyira vacogtam, hogy az embereknek le kellett fogniuk. Azóta olykor, minden ok nélkül is elfog, rámtör ez a vacogás, sôt a sírás is, nem véletlen neveztem magam egyik rövidversemben: ordasgyűrűben vacogó kistál kocsonyának... Apám azt is mesélte, akkor, 49 ôszén, benn dolgozott Szabadkán, utazott haza, és a horgosi állomáson, míg fordították vissza a mozdonyt, odajött hozzá a szintén kereskedô Poznavija Branko bácsi (fia késôbb festô lett, Tihamér tanította ôt is, kísértem festészetét, de már egy ideje elvesztettem szem elôl, pedig még írnom kell festészetérôl, amely fakó volt, meg kell benne látnom, éppen fakóságában - hiszen Lubarda, Simunović és Celebonović festészetének is van egy nemes szürkesége, amely a karszt karbidszürkesége valójában -, meg kell látnom a nagy tűz fényénél fakó művészetének lényegét), és azt mondta: Matyi, leégett a házad. Apám nem értette, mit mond a kollégája. Háromszor is el kellett ismételnie Poznavija bácsinak, meg kellett ráznia apámat, míg lassan elért a tudatáig. A hátralévô utat két marhavagon között állva tette meg, nem tudja, mesélte, honnan volt ereje fogódzkodni a csattogó, szikrázó kerekek fölött.

A Bogdana Ljutića utcán jövök: a Kövesdiék, Kecsenovicsék, Kecskésék, Sas Feriék, Rodolfóék, Raffai tanítóék, Milutinovics néni, a bába, benn a szukban Sebôkék (ebben a szukban, zsákutcában Erdélyi Miklós is megfordult volt - nem tudom, fejére helyeztetett-e az a rembrandti tűzoltócsákó?), át a Stein-ház elé (tollraktáraiban találkoztam elôször az angyallal, amikor kis barátnômmel majdnem benn vesztünk a sózott toll rengetegében), illetve át a piachoz. A posta oldalánál a Szôke Tiszához osonok (még tele ez a kis piaci birĺuz), majd az egykori híres lakatos, Kutyás Sóti háza elôtt haladok el.

Nyitva a kapunk. Megvetemedett, nem lehet becsukni. Szüleim, akármilyen szépen is gondozták ôket a húgomék, boldogok, hogy itthon vannak. Anyám rakodik. Dunsztgumival összefogott imakönyvek, számlák, harisnyák. Arról beszél, szeretné, ha valaki elvinné Zentára, Zoltán bátyámhoz. Apám, aki a Real-Dinamo meccset lesi a paplan alól, kiszól, majd ô megszervezi, hogy a Rakić Mijo barátja elvigye anyámat Zentára. Mondom, a jövô héten már a mi kocsinkat is hazahozza Szabolcs, és akkor majd együtt elmegyünk Zentára, Zolisához.

Próbálom másra terelni a szót, próbálok mellébeszélni, mondom édesanyámnak, valaki arról mesélt nekem, hogy a Kráhl Teri igazi neve Korda, hogy valójában a Kráhl Teri a híres Kordáék húga volt. Mindig leopárd bundában járt, mondja anyám. Még öreg korában is úgy nézett ki, mint egy hollywoodi színésznô, csak akkor már tele volt fóbiával, azt hitte, sugarazzák. Igen, emlékszem, akkortájt, a Gogol halálában írtam is egy kis történetet a Kráhl Teri sugarazásáról... Nem tudni, a filmes Kordáék megfordultak-e nálunk, Ó Kanizsán, de Korda Vincze, a neves festô (akit Valdemar George példaként állított Dobrović elé - és aki az Azúrparton József Attilával barátkozott) festegetett is a Hateremben, a Halászfaluban, részt vett a FOTO VIKI-nél rendezett éjszakai szeánszokon - úgy volt, ô fogja illusztrálni Csáth Kanizsán játszódó Bácskáját... De édesanyámat nem sikerül igazán félresiklatnom: meghalt a Dusi, újságolja, és a bútoros üzletbôl a Jóska, a Lisztes Egér is meghalt.

Éjszaka szólítanak. Fel kell állítanom édesapámat, közben anyám lehúzza jégerét, és amíg én a hóna alatt tartom, egy joghurtos pohárba pisilteti. Már alig bírom tartani, amikor hallom, csörögni kezd a műanyag pohár. Aztán, mivel egy kicsi a gatyába ment, át kell öltöztetnünk. Hosszú, elszarusodott körmei miatt nehéz ráhúzni a gyapjúzoknit, a gatyákat. Kínlódás közben anyám felpillant rám, látod, mondja, nehezebb, mint a zabhegyezés. Hajnal felé még egyszer megismételjük az egészet. Nincs tapasztalatom, még nem kísérleteztem ki a fogásokat, és kiakad a derekam. Nem értem, alig mozgó édesanyám hogyan bonyolítja le ezeket az operációkat egyedül?! Napközben jár hozzájuk egy asszony, de ô csak a konyhában és a takarításnál, bevásárlásnál segítkezik, ahogy ô mondja, anyagmozgatást nem vállal. Majd megjegyzi, nem érti, Matyi bácsi miért nem hajlandó görbe botot használni, hiszen van, aki kettôt is használ, és szépen elboldogul... Késôbb rákérdezek apámra, te miért nem használsz görbe botot?! Nem értem, mit motyog, valami olyasmit mond, hogy nem kell neki, nem szereti...

Reggel borotválom édesapámat. Eddig fôleg bátyám borotválta - egy pohárka pálinka ellenében. A Lengyel borbély 40 évig járt hozzánk, a házhoz, mondja. Lengyel Feri bácsi feleségére, lányára, aki óvónô, jól emlékszem. Kérdem, mit csinál az unokájuk? Nem tudom, mondja. Mivel én már 30 éve nem borotválkozom, kissé nehézkesen, hosszadalmasan, nagy körültekintéssel dolgozom. De végül is sehol sem vágom meg, nem vérzem ki, mint máskor. Vezetjük-visszük vissza a szobába. Anyám kissé ironikusan azt mondja neki: Jár a baba... Mondom apámnak, te káplár voltál a katonaságnál... Igen, mondja: sobna stareřina és mitraljezac, Strumićánál, a bolgár határon... Te káplár voltál, tudod a vezényszavakat, akkor hallgass is rájuk: bal-jobb-bal... Anyám különben sosem ellenkezik vele, a kis káplárral. Meséli, házasságuk után rögtön ott akarta hagyni apámat, de Vitéz nagyanya azt mondta, majd a másvilágon megpihensz tôle, kislányom...

Megyek befizetni a számlákat. A gázosoknál sokan állunk a sorban. Mesélik, az ország, Kisjugoszlávia más részeire nem jellemzô ez a tülekedés a salteroknál... Közben kosárral a karján megjelenik egy nô, űrlapot helyez az asztalra. Azt hiszem, a gázellátás akadozása miatti tiltakozáshoz gyűjti az aláírásokat. De azt mondja, aki aláír: kap egy zacskó fűmagot. Nem értem. Az osztrák egyház segélyajándéka, magyarázza valakinek, kihangsúlyozza: szerbek is aláírhatnak, csak egy föltétel van, a szépen csomagolt (minden bizonnyal már zsizsikes) fél kilónyi fűmagot aztán nem szabad pénzzé tenni, nem szabad vele üzletelni. A gyógyszertárban műanyag kacsát veszek. Míg zacskót keresnek, szegény az eklézsia, mondják, noha roppant zavart vagyok, elbeszélgetek a gyógyszerészlányokkal. Mert éppen kombinált port készítenek. Kérdem, hogyan csinálják a csomagolását. Úgy, mint régen, mondják. Kikindáról kapják a papirosokat, már szépen összehajtogatva. Ha egyszer Kikindán járok, mondom, megtekintem, hogyan hajtogatják azokat a papirosokat... Gyerekkoromban, a Petôfi utcában, a nagybeteg Vitéz Magdaléna ágya körül, a hatalmas üres szobában, kombinált poros papirosokkal teli ágya körül, mint egy kis Ciolkovszki, repülôket, rakétákat szereltem össze e gyönyörűen hajtogatott, szűz (amelyikeknek véres volt a széle, azokat külön szortíroztam, azokból kalózhajókat építettem) papirosokból: a kombinált poros papiros egyik alapegysége gyermekkoromnak (mostanság Jovánovics leheletnyi, hajtogatott gipszreliefjeit is ezekkel a papirosokkal próbálom magyarázni)... A gyógyszerészlányok, látom, kérdôleg néznek fônöknôjükre, osztálytársamra, ki ez a szalajtott, szakállas figura?! A Korzón összefutok komámmal, Rodolfóval. A műanyag kacsával hónom alatt leülünk a Vuković Igor kis, ízlésesen berendezett Caffé-jában. A szüleim és bátyám felôl kérdez. Mondja, délután megy ki a temetôbe. A temetôbe?, kérdem. Igen, mondja, nálunk mindig ott rendezik a március 15-i ünnepséget. Istenem, mondom, ma március 15-e van?! Meséli, ô gyerekkora óta minden március 15-ét megünnepelt, ugyanis, mivel egy csigolyával több van a nyakában, minden rendezvényen ô személyesítette meg Petôfi Sándort. Mesélem neki, tavaly megkértek, nyissak meg egy Petôfi-kiállítást a szabadkai Városi Könyvtárban. Nagyon fölkészültem, egy mázsa jegyzettel érkeztem, akárha akadémiai székfoglalóra. Ám abban a pillanatban, amikor átadták nekem a szót, elment az áram. Sosem beszéltem olyan szépen, mint akkor a sötétben. Amely, egyértelmű volt mindenki számára, azonos volt általános sötétségünkkel. Petôfi szelleme valóban világított. Most Csáth Bácskája alapján írva forgatókönyvet fiammal és menyemmel, ezt az élményemet használtam fel Cserép Ferenc március 15-ei kanizsai beszédjének megírásához. Most idemásolom néhány mondatát, ugyanis nem tudni még, bekerül-e a végsô változatba, elhangzik-e belôle valami a filmben. A novella fôhôse, Cserép Ferenc tehát a következôt jegyzi be március 15-én Kanizsán kis, fekete noteszébe (Csáth egyik ilyen kis, fekete naplókönyve tele Petôfirôl készült tollvázlatokkal, néhányat éppen én tettem közzé): style="font-style: italic;"

Március 15.

Mariskából nem is lenne rossz feleség. Ôszintén szólva, egy bájos, okos leány. 24 éves ugyan, de nagyon üde, és mint hallom, 12 ezer forint hozománya van.

Ma, az iskola március 15-i ünnepélyén - ahol én ismertettem a nap történetét az ifjúságnak - gratulált nekem. Azt mondtam neki, hogy az ô tetszésére vagyok a legbüszkébb. Az ünnepségen B. Rodolfo elszavalta Talpra Magyar-t. Szakasztott Petôfi, ugyanis neki is nyakcsigolyával több van, mint volt a költônek, ezért jut minden évben neki ez a megtiszteltetés.

Érzem, mondta a költô, s mi máris kérdjük, ugyan mit is érezhetett? Hát, válaszoljuk, mi mást is, mint a forradalmat! Érzem, mint kutya a földrengést, mondta volt. Igen: Petôfi felbukkanása, természetes beszéde úgy versben, mint prózában - épp most figyeltük meg, úgy érzi meg elôre a forradalmat, mint kutya a földrengést -, egyedülálló természetessége már maga forradalmat jelentett. És fog jelenteni az idôk, legalábbis a mi idônk véges végezetéig. Az élet titkát kutató tudósok egyszer majd az ô költészetének szövetét boncolva fogják megtalálni: az Élet titkát.

Tüdôbajt kellene gyógyítani az ilyen költeményekkel, tisztelt ünneplô közönség.

A költô így szólt: Én értem a patak csörgését, a folyam zúgását, a szellô susogását és a fergeteg üvöltését... megtanított rá a világ misztériumainak grammatikája, a költészet. Értem pedig különösen a falevelek zörgését.

Befejezésül, engedje meg az ünneplô közönség, hogy én is elszavaljak egy versét a költônek, mely az én szívemhez mindig is legközelebb állott:

FÖNSÉGES ÉJ!

Fönséges éj!

Az égen tündökölve ballag

A nagy hold s a kisesti csillag.

Fönséges éj!

A harmat csillog a gyep bársonyán,

Bokor sátrában zeng a csalogány.

Fönséges éj!

Az ifjú mostan megy szeretôje után...

S most megy gyilkolni a zsivány.

Fönséges éj!

Citromot, kávét, kulent veszek; baromfivirslit nem kapok. A sarki boltban, a Stein-ház mellett összefutok Rózsival, unokatestvéremmel. Mondja, hallotta, Zoli kórházban van, majd könnyes szemekkel panaszkodik, Szegeden tanuló lánya nagyon kábítózik.

Anyukám meséli, álmában Zoli fia szólította: Anya, nem látogatsz meg engem?! Szeretném megsimogatni a haját, mondja, mutatja.

Délután ismét háztól házig, fától fáig haladva jutok ki az állomásra. Itt még mindig drapp jegyet adnak, igaz, enyhén szürkébb a tónusa, mint a régi vonatjegyeké volt.

Drapp, mint a vonatjegy. Én talán éppen a békebeli vonatjegy miatt kezdtem volt foglalkozni a drapp színnel mint olyannal. Ugyanabból a zöld pléh fali szekrénykébôl huzigálják a jegyeket, mint gyerekkoromban. Lesek be a salterablakon, kíváncsi vagyok, üzemel-e még a szikratávíró, amely engem annyira megigézett volt gyerekkoromban, akár a mozigépész kabinjának Mabuse-i világa. Valójában a szikratávírót is egyfajta vetítôgépnek tudtam, igen, a végtelen perforált szalagot braille-féle filmszalagnak. Hiszen mi éppen Vak Vigh Tibikével jártunk filmet nézni fel a fél szemére szintén vak, üvegszemű mozigépész kabinjába, vagy ha a King-Kongot adták, le a legelsô sorba - mert ott érezni lehetett a nagy szôrös vad bűzét, a szép szôkeség parfümjét (jóllehet, a Král Teri parfümje volt az)... A szikratávírót nem látom, nem hallom, de az állomásfônök irodájában egy hatalmas fekete figurát pillantok meg. Igen, akárha egy filmen. Aztán, még egyszer belesve: Zománc (Regény) Misunak vélem. Aztán meg Deszka (Vajda János) barátomnak vélem. Mit keres Misu Kanizsán? Talán Agyag Petivel üzletelnek valamit. De ahogy jobban megnézem, látom, nem Regény Misu (még itt is követnek, talán arra gondoltak: a temetôben megrendezendô ünnepség egyik szónoka vagyok?!). Mindenesetre egy filmes-regényes figurának tűnt. Akkor, harmadszor is belesve, látom, ô is észrevesz engem. Közben Pató Öcsi, a szakács érkezik meg, vesz jegyet Horgosra. Az apja tanítóm, bátyja magyartanárom volt. Húga, Piroska, az olasz költô, Scotti felesége (Scotti egész könyvet fordított mesteremtôl, Koncz Pistától, és ha jól tudom, Ladik Katitól is)... Nemsokára nyílik a váróterem ajtaja, és megjelenik a monumentális, fekete kalapos figura.

Fátyol György.

Megörülünk egymásnak. Együtt jártunk elemibe, épp ide az állomáshoz, a Fruzsa iskolába, Tóth tanító bácsihoz. Mi jót csinálsz?, kérdem. Szó nélkül divatos, fekete bôrkabátja belsô zsebébe nyúl, és egy kis könyvet húz elô. Kezembe nyomja.

KANIZSAI KÖZSÉG TÁJÉKOZTATÓJA

Belepillantok, látom a GRAFOPRODUKT nyomta, és azonnal eszembe jut, hogy utoljára éppen Özvegy nyomdájában futottunk össze Fátyollal, a Tolsztoj utcában, amikor még a Palics és környékét csináltam (jóllehet én - ez a tudat éppen akkor, ott hasít belém legfájóbban: mindig is egy Ó-Kanizsai újságot szerettem volna csinálni). Nagyon tetszik a kis könyv. Papp György írta a fontosabb bevezetô szövegeket Kanizsáról, Adorjánról, Horgosról, Kispiacról, Martonosról, Oromról, Tóthfaluról, Oromhegyesrôl (Treřnjevac), Velebitrôl. Látom benne szüleim és bátyám telefonszámát, a nagykövetségekét, az egyházi hivatalok adatait. Visszakéri, dedikálja. Rég örültem már meg ennyire könyvnek. Örülök, mondom Fátyolnak - mint nagy írók elôtt mélyre hajolva a dedikációra várva -, lesz olvasnivalóm a vonaton visszafelé.

És máris befut a vonat. Laura és Ernô száll le. Kérdezik: Hová? Madridba?! Látom rajtuk, mennyire örülnek az új járatnak. Mondják is, csak azért jöttek, hogy kipróbálják. Ha lenne idônk, összeismertetném Laurát Fátyollal, megkérném, jegyezze meg magának, fesse le - helyezze be ,,filozófusai" közé. Fátyol nem száll fel. Fényképez. Minden bizonnyal már a következô kiadáshoz készíti elô az anyagot. Palicsig valami boldog révületben (Istenem, még vannak nagy, mint Misu, szálfa forma írók!) olvasgatom Fátyol dedikált könyvét: a KANIZSAI KÖZSÉG TÁJÉKOZTATÓJÁ-t.

Még otthon is dicsekszem Jutkának dedikált kis könyvemmel. Mutogatom, minden benne van, jobb, mint a Tolnai Világlexikona, ideális: sveznadar. Máris elhatározom, sok mindent be fogok építeni belôle az Új Tolnaiba. Akárha szülôvárosomat kaptam volna vissza most Fátyoltól. Még az is megfordul a fejemben: bôrbe köttetem, mindig zsebemben hordom, mint Meyers RIVIERÁ-ját (amelyet különben majd, más hasonló kiadványokkal, breviáriumokkal, kézikönyvekkel, Fátyolnak is meg fogom mutatni, hátha ô is fel tud használni valamit belôlük a második kiadásnál.)

Szállingózik a hó. Jutkával nézzük párolgó kis tavunk. Lea mondja: Pesten nagy hó van; Janka áll az ablakban, és azt ismételgeti, hogy: tó, hó, holló (könyvespolcom tetején teljesen megbabonázta a kitömött bosnyák holló, ha Palicsra érkezik, mindig elsô dolgunk, hogy bejöjjünk szobámba, és pillantást vessen a hollóra), és elmondja: tó, hó, holló, Ottó...

Irma telefonál: meghalt Zoltán bátyám.

Ahogy leteszem a kagylót, azon nyomban édesanyám is hív: meghalt a Zolisa.

Próbálok elbújni a szobámban. Kintrôl hallom Jutka zokogását. Fél óra sem múlik, máris jönnek értünk húgomék Krivajáról. És Kispiacon (Irma kispiaci), Kishomokon keresztül utazunk vissza Ó Kanizsára (Istenem, meddig tágulhat még ez az Ó?!). Jutka megjegyzi, az édesanyja is éppen március 15-én halt meg.

A napokban került a kezembe (még az EX Koncz-számát csinálva kértem kölcsön - nekem is volt egy példányom, azért tudtam a létezésérôl, csak abból a bátyám valami igazolványhoz kivágta a fejét) Orosz Jóskával és Konczcal készített közös képük:

Emlékül! 1950 május 21.

Csak tiszta profilját látom. Hihetetlen korai energiáit idézem. Édesapám majd mondja is: Nem volt az utcában még egy olyan gyerek. A Tiszán és az erdôkben éltünk. Én mindig az árnyékában. Csak a finomságait látom. Galambász volt. Halász barátai voltak. Verseket írt, néhány meg is jelent. Egyszer, még az 50-es években, együtt léptünk fel Újvidéken, a Dózsa György utcában. Én prózát írtam, mint a Várady meg a Pintér. Fehér Ferenc, végighallgatva az estet, azt mondta, csak a Zoltán olvasta úgy a verseket, ahogyan az egy költôhöz illik. Valóban különös beleéléssel olvasott: halkan, nyugodtan, akárha csak magának. Azóta sem hallottam költôt olyan szépen olvasni. Egy lapáttal ugyanis mindenki rátesz, megemel, affektál, rezegtet, berezonál. Mint késôbb magam is persze. Zoltán egy árnyalatnyit visszavont a vers hangzásából. Dobó Tihamérral és a késôbb Kanadába távozott Novákkal rajzoltak, szobrászkodtak. Képzôművészeti középiskolába készültek. Zentán egy évig együtt laktunk, én akkor kezdtem, ô akkor fejezte be a gimnáziumot. Jól sportolt. Egy idôben ô volt a Kanizsai Potisje kapusa, mint késôbb a fia, Csaba is. Amikor az egyetemre indult, jogra, Belgrádba (Konczcal, Kanyóval, Domonkos Jóskával laktak Dusanovácon), édesapánktól vadonatúj Pelikán töltôtollat kapott. Az a toll annyira izgalomba hozott, hogy nem tudtam aludni. Késôbb ellopták tôle, mert otthagyta az olvasóteremben, a füzete mellett, amikor kiment cigarettázni. Azóta, ha egy mód van rá, minden Pelikán töltôtollat megveszek. Emlékszem, így lopták el gyerekkorában gyöngyház nyelű bicskáját és a grombi micijét is (valami tömegben, talán amikor Triesztért tüntettünk a városháza elôtt, lekapták a fejérôl, kisgyerek voltam még, ám azóta grombi-érzékeny vagyok, azóta létezô-élô valami számomra a grombikabát, a grombimici, a mai napig sem tudtam belenyugodni, hogy ellopták, írásaimban ma is szerepel, Pelikánjaimmal, köztük olyan is van, amelyet Triesztben vettem, újabban gyakran írok egy grombimicirôl). A versírást, ahogy elkezdte, abba is hagyta. Különös, de többé nem érdekelte az irodalom mint olyan. Idôsebb korában két könyvet olvasott újra és újra: Dedijer Sarajevo 1914 című nagy, fekete könyvét, meg a sárga borítójú Svejket. Mennyire irigyeltem, ahogyan tizedszer olvasva is nagyokat nevetett; szerettem, amikor felolvasta nekem kedvenc jeleneteit...

Irma varrónô, ülünk szabóasztala körül. Egy szabásmintára bámulok, és belül sírok. Aztán a tűpárnát bámulom, és már kívül is sírok.

Megérkezik Csaba és barátnôje Újvidékrôl. Magyar tanszékesek. Csaba utolsó vizsgáira készült éppen (XIX. század: Geroldnál; XX. század: Utasi Csabánál; vajdasági irodalom: Csányi Erzsinél). Jutka felhívja az orvost, dr. Zabost. 200-on fölül volt a vérnyomása. Próbálták lenyomni. Ô is meg van döbbenve, mondja dr. Zabos. Felboncolják. Szétrobbant az artéria, és teleszaladt vérrel a szívburok, írja majd a kísérôpapíron.

A gyógyfürdôben kölcsönkérünk az egyik kedves nôvértôl, mint hamarosan kitűnik, Zoliék szomszédjától, Haska Jolitól egy tolókocsit, és édesapánkat is kivisszük a ravatalozóba. Ivkóval, húgom montenegrói férjével öltöztetjük. Ivko sokkal jobban, szebben, odaadóbban tudja mozgatni édesapámat. Hosszú szárú cipô, nadrágszíj, hol van apa nadrágszíja?!, fehér ing, az arany mandzsettagomb nem kell!, melyik kalapot akarod?, ne gombold be a sliccét, elôbb még pisiltesd meg, két pulóver, elég egy, nem látod, esik a hó?!, a fekete zakón ott a vadászjelvény, dugd be, ne látsszon a fazonkendô, ne a grombit adjátok rá, agyonnyomja!

Nyitva a koporsó. Végigsimítom bátyám haját, ahogyan ô szokta volt, nem olyan gyorsan, mint én szokom az enyémet, hanem éppen csak finoman felnyomva oldalra. Mielôtt lezárják, megcsókolom a homlokát, amely most ismét szép, tiszta, mint ifjúkorában.

A pap azt mondja: csöndes ember volt, majd olvas:

Tiéd a tenger, mert te teremted a vizeket...

A városházáról egyik kolléganôje, Csanyiga Magda búcsúztatja. Megjegyeztem a szavait. (Arra gondolok, majd elkérem, és a pénztárcámban hordom.)

Harangoznak. Jólesik a harangszó. (A harangláb új, de a harang még a régi.)

A horgászegyesület is küldött koszorút. Igen, a Mészáros-gyerekek a legjobb barátai voltak. Még én is ismertem az öreg Mészárosékat, a legrégibb halászcsaládot, akik már egyedül tartották a kontinuitást az egykori halászfaluval. Én is heteket töltöttem velük a Tiszán, én is sokat játszottam a Népkertre nézô udvarukban, ugyanis Sanyi ügyes madarász és nagy méhész is volt; utoljára, emlékszem, mézért mentünk hozzá Jutkával, akkor már egyedül élt a régi halászházban (bátyja Németországban dolgozott, Anti, aki tovább vitte a halászmesterséget, egy idôben ô vezette a horgászegyesületet is, megnôsült, másik házban élt), és éppen Szibériából érkezett gulipánokat fogott be...

Hogy valamennyire tartani tudom magam, azt a horgászok koszorújának meg a harangszónak köszönhetem. Behunyom a szemem, egy-egy pillanatra elalszom. Mert vakító a villogás a vízen, a Majomszigeten táborozunk ugyanis Kovács Kálmánnal, Újházi Pistával, Ádám Potyemmel, nem messze Mészáros bácsiék halászkunyhójától... Az óceán partján, egy gyönyörű, paradicsomi reggelen, éppen csak hogy felkelt a nap, meztelen szaladgálva Jutkával az apályban, felkiáltottam: Olyan gyönyörű, olyan tisztán fényeskedik, akár a tiszai hajnalok!

Vesna, Gabi és Boban, Varga Mikiék, Kracsun Kálmán, Draganék Palicsról, Kanyó, Novákék, Bicskei Rudi, Bicskei Zoliék, Vukovics Milán, Mányi Pali, a Nikicsics gyerekek, Újházi Pista, Libu, Ladányi, Sóti Rózsi... Újvidékrôl megérkezik Bánszky Mária - Róza. Látom, a sírhoz, felmálházva, megérkezik Szabolcs fiam is. Szegedig vonattal jött, onnan taxival, stoppal. Édesapánkat a betonon hagyjuk, nem bírjuk tolni a nagy sárban.

Zolisát Vitéz Mária néni mellé-fölé (Mária néni apáca volt, de valami betegség miatt kivették a rendbôl, ám ô végig apácaként élt) temetik: a gödör feléig talajvíz hullámzik. Ahogy beleengedik a koporsót, szépen, akárha egy vadonatúj hajó, úszkálni kezd ide-oda. Nem értem. Valamit kellene tenni. Továbblökni, messzibb vizekre, tengerekre, óceánokra, hiszen a pap az elôbb még azt mondta - kicsit el is tűnôdtem, hogyan érti: tiéd a tenger, s hirtelen az jutott eszembe, a pap talán tudja, hogy Zolisa Zárában katonáskodott, vagy megállítani, beleugrani, gyorsan kiemelni?!

Csabával maradunk utolsónak a sírhantnál, az éppen bedöfött keresztnél. 1937. június 26-án született. Négy körül, mesélte édesanyánk, éppen hogy hasadni kezdett a hajnal (te, mondta, este: ahogy besötétedett), az Iparosotthon utcájában, Vitéz nagyanya házában, amit késôbb a Deszkáék vettek meg. Három évvel volt idôsebb nálam. Mind jobban sejtem, mennyit szenvedhetett, hiszen a szenvedés kémiája-fizikája nálunk valahol azonos, Istenem, mind jobban sejtem, mennyit is, hogy szétdurrant a szíve. Arra gondolok, rá kellett volna vésni a 2000 után, hogy: március 15. Emlékszem, 15-én reggel be akartam kapcsolni a rádiót, halljam, hogyan ünnepelnek, de édesanyám odaszólt, nem lehet egyszerre kenyeret is pirítani, meg a rádiót is hallgatni. Zolisa akkor még élt. Kora délután halt meg. Elindulok, de még hallom Csaba rimánkodását:

Apa, kinek fogom majd megmutatni a gyerekemet?!

Másnap Jutka érkezik a palicsi piacról. Azt mondja, retket, salátát vásárolt az albán bódéban, és Redžep, mint minden alkalommal, ha találkozunk (a bombázás alatt hónapokig lenn volt Macedóniában, családjánál, amikor visszajött, megdöbbenve láttuk, 10 évet öregedett), kiszólt: Kako je Zolika? Juče smo ga sahranili, válaszolta Jutka. Együtt vendégmunkáskodtak, egy szobában laktak Hamburgban. Óceánjárókat hegesztettek.